2014. november 1., szombat

Zsolozsma 301.



Szent Bernát apát beszédeiből 

Siessünk a testvéreinkhez, akik várnak ránk!Mit használ a szenteknek a mi tiszteletünk, mit érnek el azzal, ha mi dicsérjük őket, és jelent-e számukra valamit ez a mai ünneplésünk? Ugyan mit számít azoknak a földi dicsőítés, akiket Fiának biztos ígérete szerint már maga a mennyei Atya dicsőít meg? Mit is számít nekik a mi magasztalásunk? A szentek nem szorulnak rá tiszteletünkre, semmit sem ad nekik a magasztalásunk. Csupán csak a mi hasznunk – és nem az övék – származik abból, ha róluk megemlékezve tiszteljük őket. Ami engem illet, meg kell vallanom, hogy a róluk való megemlékezés hő vágyat gyullaszt bennem. Az első ilyen vágy, amelyet ez a szentekről való megemlékezés bennünk felkelt, vagy még jobban megerősít, az, hogy élvezzük boldogító közösségüket, és méltók legyünk az üdvözült lelkek társaságára égi otthonukban: találkozzunk a pátriárkák karával, a próféták soraival, az apostolok testületével, a vértanúk népes seregével, a hitvallók táborával, a szüzek kórusával, egyszóval együtt legyünk, és együtt örvendezzünk a Mindenszentek egész közösségével. Kész befogadni bennünket a legelső idők egyháza, de mi nem törődünk vele; várva várnak minket a szentek, de mi ezt semmibe se vesszük; várnak bennünket az igazak, de mi úgy teszünk, mintha mit sem tudnánk róla. Ébredjünk már fel végre, testvérek, támadjunk fel Krisztussal, és keressük az odafönt valókat; ami ott fönt van, arra legyen gondunk. Vágyakozzunk azokhoz, akik várva várnak ránk, sietve induljunk feléjük, akik készek befogadni bennünket, előzzük meg az üdvözült lelkeknek ezt a várakozását azzal, hogy mi is oda kívánkozunk. De ne csak a szentek társaságát óhajtsuk, hanem boldogságukat is, és ne elégedjünk meg azzal, hogy együtt leszünk velük, hanem lángoló buzgósággal törekedjünk dicsőségük elnyerésére is. Nem veszélyes erre pályáznunk, és egyáltalán nem merészség ennek a dicsőségnek a keresése.A másik ilyen vágy, amelyet a szentekről való megemlékezés gyújt bennünk, arra irányuljon, hogy miként ezeknek a szenteknek megjelent maga Krisztus, a mi életünk, ugyanúgy jelenjék meg nekünk is, és így mi magunk is jelen lehessünk Krisztussal az ő dicsőségében. Addig ugyanis Krisztus, aki számunkra a Fő, nem így, dicsőséggel koronázva jelenik meg nekünk, hanem úgy mutatkozik, mint akit bűneinkért tövissel megkoronáztak. Nagy szégyen lenne, ha a tövissel koronázott Főnek egy-egy tagja kényelemben tetszelegne, hiszen minden bíbor ez idő alatt gyalázat lenne számára, és nem megtiszteltetés. De elkövetkezik az az idő, amikor majd eljön Krisztus, és halálát többé már nem hirdetjük, hiszen tudjuk, hogy vele együtt mi is meghaltunk, és hogy életünk őbenne van elrejtve. Megjelenik majd a dicsőséges Fő, és vele együtt a tagok is megdicsőülve fognak ragyogni, hiszen átalakítja gyarló testünket, és saját megdicsőült testéhez teszi hasonlóvá. Erre a dicsőségre vágyódjunk tehát teljes igyekezettel és biztos reménnyel! Hogy pedig remélhessünk ebben, és erre a nagy boldogságra törekedni is merjünk, nagyon is szükségünk van a szentek közbenjárására, hogy amit saját erőnkkel el nem érhetünk, azt közbenjárásukra Isten ajándékba adja meg nekünk. 


Ferenc pápa: a szeretetközösséget nem tépi szét a halál



Ferenc pápa: a szeretetközösséget nem tépi szét a halál


November első két napja mindnyájunk számára a hit, az ima, az élet „végső dolgairól” való elmélkedés intenzív pillanata - mondta Ferenc pápa déli Úrangyala imádságán november elsején.


Kedves Testvérek! Jó napot kívánok! – kezdte Mindenszentek ünnepén beszédét Ferenc pápa. November első két napja mindnyájunk számára a hit, az ima, az élet „végső dolgairól” való elmélkedés intenzív pillanata. Az összes szentet ünnepelve és megemlékezve minden elhunyt hívőről, a földön zarándokló egyház a liturgiában megéli és kifejezi azt a spirituális kapcsolatot, amely a mennyei egyházzal egyesíti.

Ma dicsőítjük Istent minden idők megszámlálhatatlan szentjeiért: átlagemberek voltak, egyszerű férfiak és nők, a világ szemében olykor „utolsók”, Isten számára azonban az „elsők” között vannak. Ugyanakkor már ma emlékezünk kedves halottainkra, felkeresve a temetőket: nagy vigasztalást jelent arra gondolnunk, hogy ők már a Szűzanya, az apostolok, a vértanúk és szentek társaságában vannak a Paradicsomban.

A mai ünnep hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a keresztény hit egyik alapvető igazságára, a szentek közösségére gondoljunk, amelyet a hitvallásban imádkozunk. Mit jelent a „szentek közössége”? Szeretetközösséget, amely a hitből születik és egyesíti mindazokat, akik Krisztushoz tartoznak a keresztség erejében.

Olyan spirituális egységről van szó, amit nem tép szét a halál, ami tovább folytatódik a másik életben. Mindnyájan egységben vagyunk. Fennáll ugyanis egy megbonthatatlan kapcsolat közöttünk, az e világon élők és azok között, akik már átlépték a halál küszöbét. Mi, itt lent a földön azokkal együtt, akik már beléptek az örökkévalóságba, egyetlen nagy családot alkotunk.

Ez a csodálatos szeretetközösség a föld és az ég között a legmagasabb formában és a legintenzívebben a liturgiában valósul meg, főleg az eucharisztia ünneplésében, amely kifejezi és megvalósítja az egyház tagjai közötti legmélyebb egységet. Az oltáriszentségben ugyanis találkozunk az élő Jézussal és erejével, és Rajta keresztül szeretetközösségbe lépünk testvéreinkkel a hitben: azokkal, akik itt élnek velünk a földön és azokkal, akik megelőztek bennünket a másik életben, az örök életben. Ennek a szeretetközösségnek a valósága örömmel tölt el bennünket: olyan szép, hogy sok hittestvérünk van, akik mellettünk haladnak és támogatnak bennünket segítségükkel és velünk együtt ugyanazon az úton haladnak az ég felé. Vigasztaló az a tudat, hogy vannak más testvéreink, akik már eljutottak a mennyországba, várnak bennünket és imádkoznak értünk, hogy közösen szemlélhessük az örökkévalóságban az Atya dicsőséges és irgalmas arcát.

A szentek nagy közösségében Isten az első helyet Jézus anyjának akarta fenntartani. Mária a szentek közösségének középpontja, mint az egyetemes egyház Krisztussal való kapcsolatának, a család kapcsolatának páratlan őrzője. Ő az anya, ő a mi anyánk. Aki Jézust akarja követni az evangélium útján, annak számára Mária a biztos vezető, mert ő az első tanítvány. Ő a gondos és figyelmes anya, akire rábízhatjuk minden kívánságunkat és nehézségeinket.

Imádkozzunk együtt Mindenszentek Királynőjéhez: segítsen, hogy nagylelkűen és hűségesen válaszoljunk Istennek, aki arra hív minket, hogy szentek legyünk, mint ahogy Ő Szent (vö. Lev 19,2; Mt 5,48).



Akik már eltávoztak.



Mindenszentek


November 1-2-án elhunytjainkra gondolunk.
 
Templomba és temetőbe igyekszünk, hogy imádkozzunk értük, ápoljuk sírjukat, virágkoszorúnk mellett rimánkodjunk Istenünkhöz, hogy azt a hervadhatatlan győzelmi koszorút, amelyet Szent Pál emleget a keresztények győzelmi jelvényeként, irgalmasan adja meg elhunytjainknak odafönn Urunk, Jézus Krisztus. Gyertyánk fénye pedig esdje ki számukra, hogy az örök világosság ragyogása vegye őket körül a mennyben. Ma a mennyországra szegeztük tekintetünket. Olvassuk a Jelenések könyvében, hogy megszámlálhatatlan embertestvérünk él odafönn a mennyei fényben Isten trónja előtt. Örültünk annak, hogy nemcsak a kanonizált szentek otthona a mennyország, hanem a magunk családtagjai, ismeretlen édesanyák, édesapák, testvérek, egyszerű és neves emberek együtt dicsérik az Urat. Azok, „akik a nagy szorongatásból jöttek, és megmosták ruhájukat a Bárány vérében” (Jel 7,13-14), vagyis bűnbánatot tartottak és vitték magukkal szeretetük gazdag kincseit. Holnap a tisztítótűz felé fordulunk a templomban és a temetőben. Az ott szenvedők fokozottan kérik segítségünket. Mit kérnek, minek örülnek? Először szentmisét: „Mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik Isten dicsőségét, s így megigazulnak ingyen az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van” (Róm 3,23-24) Az elmulasztott vasárnapi szentmiséket, az el nem mondott Úrangyala, étkezési imák, kihagyott hálaadás alkalmai mind pótlásra várnak. A buzgóbb hívek megragadják a rózsafüzérüket, amely oly egyszerűen, de hatékonyan köti össze az eget és a földet. Megkérdezzük magunktól: nem ébred-e emlékezetünkben biztos emlék arról, hogy akitől valamit örököltünk, netán tartozott valakinek? Mert amíg valaki nem pótolja mulasztását, a tartozás miatt nem lépheti át a mennyei dicsőség kapuját. Nem él-e bennünk sértett öntudat? Ha igen, bocsássunk meg szívből! Nincsenek-e haragosai, akik okkal neheztelnek rá? Próbáljunk békét szerezni annak, aki már szólni nem tud. Ha pedig akár a családban, akár munkahelyén veszekedett, sértett-bántott örömszerzés helyett, igyekezzünk mi pótolni helyette, amit lehet. Ne feledjük el, hogy a tisztítótűz szenvedései kemények. Aki csak kicsit is könnyít a sorsukon, nagy jót tesz nekik. Éljünk ezekkel a lehetőségekkel.


Hívom a családokat 2014 novemberében – Bíró László püspök levele



Hívom a családokat 2014 novemberében – Bíró László püspök levele


Hívom a családokat, a házaspárokat, a jegyeseket és a szerelmeseket, a szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!


A karácsonyi nagy családi összejövetel tervezésekor az egyik fiú, aki családjával együtt a szülői házban lakott, megjegyezte: Remélem, öcsi, aki most, hogy a külföldön töltött nem túl sikeres évek után haza akar költözni, karácsonyig még nem érkezik meg. Nem szeretném, ha itt mindannyiunknak úgy kellene vele viselkednünk, mintha nem ő okozott volna annyi gondot és nehézséget öregedő szüleinknek, de azt sem szeretném, ha épp karácsony este kerülne sor egy kínos beszélgetésre. Az apa erre így szólt: Nemrég beszéltünk öcsivel telefonon, és azt mondta, hogy az év végéig valószínűleg nem fog sikerülni a kinti ügyeinek lezárása. Erre én meghívtam, hogy karácsonyra jöjjön haza, lakjék nálunk, ünnepeljünk együtt. A fiú erre egy fintorral az arcán szó nélkül felállt, és kiment a szobából.
Ha a szülők gyereküket valamiért megbüntetik, azt nem bosszúból teszik, hanem vagy gyógyító szándékkal, hogy elősegítsék a gyerek jó irányú fejlődését, vagy az elkövetett hiba jóvátétele érdekében. A megbocsátásra az igazságosság és az irgalmasság indítja őket. Az irgalmasság az erkölcsileg erősebb, nagyobb ember lehajlása a gyengébbhez. Boldog VI. Pál pápa megfogalmazásában az irgalmasság a „szeretet kultúrájának” alapja. Az igazságosság mindenféle emberi közösség létalapja, mert ez az az erkölcsi erény, amely az embert erőssé és állhatatossá teszi, hogy megadja Istennek és a felebarátnak azt, ami őket megilleti. Az igazságosság készségessé tesz mindenki jogainak tiszteletben tartására, segít annak az összhangnak a megteremtésében, amely előmozdítja a méltányosságot a személyek és a közjó irányában.
A megbocsátás az igazságosság és az irgalmasság cselekedete, amellyel a megbántott eltekint az őt jogosan megillető teljes erkölcsi és/vagy anyagi jóvátételtől, és a maga részéről helyreállítja a megsérült vagy megszakadt kapcsolatot. A megbocsátás jogos követelésről való lemondás, mellyel a sértett v. megkárosított fél a vétkesnek elengedi a jóvátételt, ill. szándékosan nem tartja számon a sértést.
Hogyan szoktátok gyerekeiteket büntetni? Hogyan tudjátok ellenőrizni, hogy a büntetés eléri-e célját? Meg tudjátok-e őrizni a megbocsátás jelentőségét, hogy ne váljék puszta szófordulattá?
Mint minden emberi közösségben, a családban is naponta fordulnak elő súrlódások, kisebb nagyobb nézeteltérések. A felnőtté vált gyerekek önállóak akarnak lenni, de nem mindig úgy akarják berendezni életüket, ahogy azt a szülők elvárnák. Azok a gyerekek, akik felnőttként is – nemritkán saját érdekeiket tartva szem előtt – a szülői ház oltalma alatt élnek, gyakran kritikusan ítélik meg az otthonból kirepülteket és az őket továbbra is támogató szülőket. Az ilyen és hasonló esetekben sor kerülhet vitákra, veszekedésekre, hivatkozva az igazságosságra és az irgalmasságra sértegetik egymást és jogsértéssel vádolják. Mindebből haragos viszony következik, a kibéküléshez vezető megbocsátás pedig szóba sem jöhet. A helyzet kulcsát Szent Péter adja kezünkbe, amikor így inti a híveket: „Mindenekelőtt pedig kölcsönös szeretettel legyetek egymás iránt szüntelenül, mert a szeretet sok bűnt eltakar!” (1Pét 4,8)
Mi segít az irgalmasságot a bűnpártolástól megkülönböztetni? Hogyan lehet a gyerekek „lázadását” helyesen kezelni? Hogyan tudjátok a kapcsolatot akkor is fenntartani, amikor a gyerek szerintetek helytelen útra akar lépni?
Ferenc pápa írja Evangelii Gaudium című apostoli buzdításában: „(Az Evangélium) üdvözítő üzenete és a tevékeny felebaráti szeretet közötti felbonthatatlan kapcsolat megjelenik néhány szentírási szövegben, amelyeket ajánlatos szem előtt tartanunk és figyelmesen átelmélkednünk, hogy levonjunk belőle minden következtetést. Üzenet ez, amelyhez hozzászoktunk és szinte mechanikusan ismételgetjük, anélkül hogy átgondolnánk: hogyan valósíthatjuk meg saját életünkben és közösségeinkben. Mennyire veszélyes és káros ez a megszokás, amely távol tart a testvériség és igazságosság evangéliumának megélésétől, csodálatától, vonzerejétől és az érte való lelkesedéstől! Isten szava arra tanít, hogy embertestvéreinkben a megtestesülés folyamatos meghosszabbítása rejlik mindannyiunk számára: „Amit megtettetek egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,40). Amit másoknak teszünk, annak transzcendens dimenziója van: „Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is” (Mt 7,2); és rávilágít az isteni irgalmasság és a mi irgalmasságunk kapcsolatára: „Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas. Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni. Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztalni. Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni! Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd öletekbe! Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek” (Lk 6,36-38). Ezeknek a szövegeknek az üzenete „az önmagunkból a testvér felé való kilépésnek” az abszolút prioritása, lévén ez a minden erkölcsi törvényt megalapozó két főparancs egyike, és az a biztos jel, amely megmutatja a lelki növekedésben való haladásunkat azon az úton, amelyen Isten teljességgel ingyenes ajándékozására adott válaszként járunk.” (EG 179)
Az evangéliumban sok szó esik az irgalmasságról és az igazságosságról. Az irgalmas szamaritánus nem azt nézte, hogy méltó-e az út szélén heverő kifosztott és összevert ember a segítségére, hanem mérlegelés nélkül segítségére sietett a rászorulónak. A tékozló fiú apja nem azt nézte, hogy megéri-e mihaszna fiát visszafogadni, hanem a megtért bűnös feletti örömét meg akarta osztani egész háza népével, ezzel is erősítve összetartozásukat. Pilátus kérdése – mi az igazság? – rokon azok gondolkodásával, akik azért, mert ők nem tudják, vagy nem értik, netán nem akarják érteni, hogy mi az igazság, inkább azt állítják, hogy nincs is. Látjuk, hogy mi történik akkor, ha az ilyen embereknek hatalom kerül a kezébe. A nap különböző szakaszaiban munkába állt és mégis azonos bért kapó szőlőművesek esetéből megérthetjük, hogy Isten nem a piaci szempontok szerint igazságos, hanem a szeretete alapján adja meg mindenkinek azt, ami őt megilleti. A nyolc boldogságról szóló tanítás pedig arra mutat rá, hogy akik keresik az igazságot, meg is találják; és azok nyernek irgalmat, akik maguk is irgalmasok. A Miatyánkban Isten bocsánatát is úgy kérjük, „miképpen mi is megbocsátunk”. Isten az irgalmát, és a bocsánatát hozzánk méri, a szeretetről azonban azt parancsolja nekünk, hogy úgy szeressük egymást, ahogy ő szeretett minket, azaz feltételek, korlátozások és előítéletek nélkül.
Családi, rokoni, baráti körben beszéljétek meg a Szentírás igazságosságról, irgalmasságról és megbocsátásról szóló tanítását, és próbáljátok ezeket a mai magyar viszonyokra alkalmazni!

Karácsony este a csengő hangjára, mindnyájan betódultak a feldíszített karácsonyfához, ahol a fa alatt ott feküdt a jászolban a kis Jézus. Elénekelték a Mennyből az angyalt, majd a nagymama megszólalt: Istenem, megint eljöttél hozzánk, de jó, hogy velünk vagy! Köszönöm, hogy megint együtt lehetünk mindnyájan! Az idősebb fiú erre könnyekkel a szemében odalépett a szoba hátsó sarkába húzódott öccséhez, és forrón átölelte. Eközben a többiek rázendítettek: Dicsőség a magasságban Istennek…

Bíró László,
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
 


2014. október 31., péntek

Zsolozsma 300.



Balduin canterburyi püspök műveiből 

Isten szava eleven és áthat Isten szava eleven, átható, és minden kétélű kardnál élesebb (Zsid 4, 12). 


Hogy Isten szavában mennyi erő és bölcsesség lakik, azt ezekből a szavakból is láthatják azok, akik keresik Krisztust, aki az Isten Igéje, ereje és bölcsessége. Ez az Ige az idő kezdete előtt az Atyánál volt, mint vele egyformán örökkévaló, majd időben kinyilatkoztatta magát az apostoloknak, ők tovább hirdették, a hívő nép pedig alázatos hittel befogadta. Tehát ott van ez az Ige az Atyában, ott van ez az Ige a hirdető ajkakon, és ott van ez az Ige a hívő szívben is. Ez az Isten eleven Szava, akinek az Atya megadta, hogy élete legyen önmagában, mint ahogy az Atya is önmagában birtokolja az életet. Ezért ő nem csupán élő, hanem ő maga az élet, amint mondja is önmagáról: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14, 6). Mivel ő az élet, él, hogy éltető is legyen. Mert, amint az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar (Jn 5, 21). Éltető, amikor a sírból kihívja a halottat, és ezt mondja: Lázár, jöjj ki! (Jn 11, 43) Amikor ez a szó felhangzik, akkor e kimondás ténye adja a hallható szónak azt az erőt, amelyet belsőleg felfog az, aki azt meghallja, s ez az erő kelti életre a halottakat, és e szavak által kapnak új életet Ábrahám fiai. Élő tehát ez a szó az Atya szívében, élő az azt kimondó ajkán, élő annak szívében, aki hiszi és szereti. S mivel ennyire élő ez a szó, ezért hathatós erejében nem kételkedhetünk. Mily hatalmas a teremtésben, mily erős a gondviselésben, mily eredményes a megváltásban! Mi lehet ennél hatalmasabb, mi lehet erőteljesebb? Ki tudná elmondani az Úr hatalmas tetteit, dicséretét hiánytalanul hirdetni ki képes? (Zsolt 105, 2). Mert hatalmas, amikor működik, és erőt áraszt, ha hirdetik. Nem tér vissza a mennybe megvalósulatlanul, hanem mindent elvégez, amire küldve van. Isten szava átható, és minden kétélű kardnál élesebb (Zsid 4, 12), amikor hittel és szeretettel fogadják. Mi lehetetlen annak, aki hisz, vagy mi nehéz annak, aki szeret? Ha ez a szó elhangzik, igéi úgy átjárják az ember szívét, mint az erős íj éles nyilai, s mint a felszegezettbe a szegek belehatolnak annyira, hogy átjárják a legbelsejét. Ez a szó ugyanis élesebb minden kétélű kardnál, azaz minden erőnél és hatalomnál jobban magáévá teszi az embert, és élesebb minden emberi lángésznél; minden emberi bölcsességet és okos beszédet felülmúl.


A szeretet, nem pedig a törvényhez való ragaszkodás nyitja meg a remény kapuit



A szeretet, nem pedig a törvényhez való ragaszkodás nyitja meg a remény kapuit


Ferenc pápa október 31-én, pénteken reggel, a Szent Márta házban bemutatott szentmisén kifejtette: vannak keresztények, akik annyira ragaszkodnak a törvényhez, hogy elhanyagolják az igazságosságot és vannak keresztények, akik annyira szeretnek, hogy maradéktalanul beteljesítik a törvényt.

A napi evangéliumi szakaszban (Lk 14,1-6) Jézus megkérdezi a farizeusoktól, hogy szombaton szabad-e gyógyítani, vagy sem. A törvénytudók azonban nem válaszolnak. Jézus akkor megérint egy beteget és meggyógyítja őt. A farizeusok, látván az igazságot, először hallgattak, majd háta mögött rosszakat mondtak róla és megpróbálták elbuktatni. Jézus szemrehányást tesz azoknak, akik annyira ragaszkodtak a törvényhez, hogy elfeledkeztek az igazságosságról és még az idős szülőktől is megtagadták a segítséget, azzal mentegetőzve, hogy minden ajándékot a templomnak adtak. De ki a fontosabb? – tette fel a kérdést Ferenc pápa – a negyedik parancsolat, vagy a templom?

A törvényhez való ragaszkodás útja eltávolította őket a szeretettől és az igazságosságtól. Ápolták a törvényt és elhanyagolták az igazságosságot. Ápolták a törvényt és elhanyagolták a szeretetet. Ők mutattak példát. Jézus pedig ezekre az emberekre csak egy szót talált: kétszínűek. Egyrészt elmentek a világ minden részére, hogy követőkre találjatok, utána pedig becsukjátok a kaput.

Magukba zárkózó emberek, olyan emberek, akik nagyon ragaszkodtak a törvényhez, a törvény betűihez, nem a törvényhez, mert a törvény a szeretet; hanem a törvény betűihez, és mindig becsukták a kaput a remény, a szeretet, az üdvösség előtt. Olyan emberek voltak, akik csak arra voltak képesek, hogy bezárják a kapukat.

Szent Pál Filippiekhez írt levelére utalva (1,1-11), Ferenc pápa megállapította: a törvényhez való hűség útja, anélkül, hogy elhanyagolnánk az igazságosságot, a szeretetet, éppen ellenkező: a szeretettől jutunk el a teljességig, a helyes és helytelen megkülönböztetéséig, a törvényig.

Ez az az út, amit Jézus tanít nekünk. Teljes egészében ellentétes a törvénytudók útjával. Ez az út a szeretettől az igazságosságig elvezet Istenhez. A másik út, az, hogy csak a törvény betűihez ragaszkodunk, a bezártsághoz, az önzéshez vezet. Az út, amelyik a szeretettől a megismeréshez, a helyes és helytelen megítéléséhez, a teljességhez, az életszentséghez, az üdvösséghez, a Jézussal való találkozáshoz vezet.

Azonban a farizeusok útja az önzéshez vezet, ahhoz a fensőbb rendű érzéshez, hogy igazságosak vagyunk, a látszólagos idézőjelbe tett „életszentséghez” vezet. Jézus ezt mondja ezeknek az embereknek: „Szeretitek, ha az emberek úgy tekintenek rátok, mint az ima, a böjt embereire?” Ezért Jézus azt mondja az embereknek: „Tegyétek, amit mondanak, de ne tegyétek azt, amit tesznek”.

Jézus kis gesztusai megértetik velünk, hogy a szeretet útja elvezet a teljes megismerésig, a helyes és helytelen közötti különbség felismeréséig. Jézus kézen fog bennünket és meggyógyít minket.

Jézus közeledik: a közelség a bizonyítéka, hogy a helyes úton járunk. Mert éppen ez az az út, amit Isten választott, hogy üdvözítsen bennünket: a közelség útja. Közel jött hozzánk, emberré lett. Isten megtestesülése a valódi igazságosság jele.

Jézus teste a híd, ami minket Istenhez közelít, nem a törvény betűje: nem!
Krisztus testében a törvény beteljesedett. Olyan test ez, amelyik képes szenvedni, amelyik életét adta értünk. Ezek a példák, Jézus közelségének példája, a szeretettől kiindulva eljutni a törvény teljességéig, segítsenek bennünket, hogy soha többé ne engedjünk a kétszínűség kísértésének: soha. Olyan csúnya egy kétszínű keresztény. Nagyon csúnya. Az Úr mentsen meg minket ettől! – fejezte be péntek reggeli homíliáját Ferenc pápa.



2014.10.31. Péntek



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.31. Péntek

Az Efezusiakhoz írt levél végén Pál apostol kifejti, hogy az embernek állandóan készen kell lennie a hátrányos helyzetükből fakadó kegyelem-igényükkel, és kérniük kell a segítő és a megszentelő kegyelmeket. Isten ezen természetfeletti ajándékaival megerősítve tudjuk csak megóvni a lelkiéletünk épségét, és győzni az állandóan támadásra kész sátán felett. Ezért hangsúlyozza az apostol, hogy „nem annyira a test és a vér ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12) Arra is felhívja a figyelmünket, hogy ez a keresztényi készenlét a földi hadseregek katonáinak a sorsához hasonló. Az állandó készültségben, szolgálatban, őrségben állás, fegyver hordozást is feltételez. A katonák reggeltől estig hordják az egyenruhát, hogy messziről látható legyen az állapotuk. Mi is mindig felkészülten várjuk az esetleges támadásokat. A szent könyvek hivatalos sorrendjében az Efezusiakhoz írt páli levél után Pál másik fontos levele következik: A FiIippiekhez írt levél. Pál apostol szokott módon vezeti be levelét: „Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái, a Filippiben élő összes szentnek Krisztus Jézusban, az elöljárókkal és a diakónusokkal együtt. Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentől és Urunktól, Jézus Krisztustól” (Fil 1,1-2) Az apostol mellett csak Timóteus neve szerepel. Ebből a tényből következtethetnek a címzettek, hogy az apostol fogoly. Ők Jézus Krisztus szolgái, és az apostolnak engedélyezhették, hogy egy fiatal, erős, egészséges tanítványa szolgáljon neki a fogságban. Az apostolt akkor már minden keresztény ismeri. Timóteus neve is eléggé ismert lehetett, ezért őt sem mutatja be a címzetteknek. A címzettek a Filippiben élő keresztények. Él a vezetők körében a hierarchia, a szent elsőség rendje. A vezető általában püspök,görögül episkoposz (felügyelő) A miséző pap címe: preszbüterosz (idősebb) Ezek a címek eleinte fordítva is szerepeltek. A diakónos szolgát jelent eredetileg, de a szegényekkel foglalkozó, a szentmisében a püspöknek vagy papnak segítő felszentelt férfiak és szegények gondozásán kívül a közösség anyagi teendőit is végezték. Kiemelt módon köszönti őket is a levél két írója az összes szentekkel, tehát megkeresztelt hívekkel együtt. A köszöntésnek fontos eleme a kegyelmet kérő fohász, hiszen a keresztségben a szent Isten fogadott gyermeke és egyben az üdvösség örököse minden megkeresztelt ember. A köszöntés után Pál apostol megindokolja a filippi egyházhoz fűződő ragaszkodását: „Valahányszor rátok gondolok, hálát adok Istenemnek, és mindig, minden imádságomban örömmel emlékezem meg rólatok mindnyájatokról, mert az első naptól mindmáig részt vállaltatok (Krisztus) evangéliumának hirdetésében. Bízom is benne, hogy aki megkezdte bennetek a jót, Krisztus Jézus napjára be is fejezi. Méltányos is, hogy így gondolkodjam rólatok, mindnyájatokról, mert szívembe zártalak titeket, hiszen ti osztoztok kegyelmemben, akár bilincsekben vagyok, akár az evangéliumot védelmezem és bizonyítom. Isten a tanúm, hogy mennyire vágyakozom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében. Könyörgök is azért, hogy szeretetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretekben, és a teljes tapasztalatban, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes. Akkor tiszták és feddhetetlenek lesztek Krisztus napjára, s bővelkedni fogtok az igaz élet gyümölcsében, amelyet Jézus Krisztus szerzett Isten dicsőségére és tiszteletére” (Fil 1,3-11) Szent Pál a nagy diadalmenetre a végítéletre gondol, amikor Jézus mellé állhat a Mester jobbjára, és láthatja, hogy örül minden híve annak a boldogságcsomagnak, amely a jócselekedetekért jár. Mint a hit tudósa boldog lesz, hogy a tanítványai a helyes ismeretekből a teljes igazságot ismerik majd meg „és bővelkedni fognak az igaz élet gyümölcseiben”. Vele együtt fogok örülni,hogy a sok tanítás és más kegyelemosztás nem volt hiábavaló. Hála neked, Uram!



2014. október 30., csütörtök

Zsolozsma 299.



Szent Atanáz püspöknek az arianizmus ellen mondott szónoklataiból

A Bölcsesség képmása és hasonlósága benne van a teremtményekben

Mivel a Bölcsesség teremtett képmása megvan bennünk és minden teremtményben is, ezért az igazi és teremtő Bölcsesség méltán vallja magáénak mindazt, ami képmására van teremtve, amikor így szól: Műveibe teremtett engem az Úr (Péld 8, 22). Mert hiszen mindazt, amiben megnyilatkozik a bennünk levő bölcsesség, azt az Úr sajátjának tekinti.Ezért, aki teremtve van, az nem maga a Teremtő, de ő a létezőkbe beleteremtett képmása miatt úgy beszél már róla, mint önmagáról. Az Úr ezért mondta ezt is: Aki befogad titeket, engem fogad be (Mt 10, 40), mivel képmása bennünk van. Így, bár ő nem sorolható a teremtmények közé, mégis, mivel képmása és hasonlósága benne van a teremtményekben, mintegy magáról mondja: Alkotó munkája elején műveibe teremtett engem az Úr (Péld 8, 22)Továbbá a bölcsesség képmása azért van benne a teremtményekben, hogy a világ felismerje belőlük Alkotóját, az Igét, és az Ige által az Atyát. Ez pedig kétségtelenül megegyezik Pál e tanításával: Ami megtudható az Istenről, az világos előttük, maga az Isten tette számukra nyilvánvalóvá. Mert ami benne láthatatlan, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk (Róm 1, 19). Tehát az Ige természete szerint semmiképpen sem teremtmény, ez a szentírási hely pedig arról a bölcsességről szól, amely valójában bennünk van, és amiről most beszélünk. Ha pedig valaki ezt nem akarná elhinni, az adjon választ arra a kérdésre, hogy a teremtett dolgokban van-e valami bölcsesség, vagy nincs. Ha azt mondaná, hogy nincs, akkor az Apostol miért panaszkodik, hogy Isten bölcsességében a világ a bölcsesség által nem ismerte fel Istent? (1 Kor 1, 21). Vagy ha egyáltalán nincs semmi bölcsesség, akkor a Szentírás miért említi a bölcs emberek egész seregét, mondván: A bölcs ember fél, és kerüli a rosszat (Péld 14, 16); és házat bölcsességgel lehet építeni? (Péld 24, 3). A Prédikátor hasonlóan mondja: A bölcsesség földeríti az ember arcát (Préd 8, 1) A meggondolatlanul beszélőket pedig így feddi meg: Ne mondd: Miért van az, hogy a régi idők jobbak, mint a mostaniak. Mert nem vall bölcsességre, ha ilyesmit kérdezel (Préd 7, 10) Ha pedig a teremtett dolgokban benne van a bölcsesség, amint ezt Sirák fia is tanúsítja: Az Úr kiárasztotta a bölcsességet minden művére. Bőkezűen juttat belőle minden testnek, ajándékul adja azoknak, akik őt szeretik (Sir 1, 10), akkor ez a kiáradás egyáltalán nem az önmagában létező és egyetlen Bölcsességre vonatkozik, hanem a világban kifejezésre jutott bölcsességről van szó. Ekkor viszont miért látszanék hihetetlennek, hogy maga a teremtő és igazi Bölcsesség – akinek a képmása és hasonlatossága az a bölcsesség és tudás, amely a világra kiáradt – mintegy önmagáról mondja: Műveibe teremtett engem az Úr? (Vö. Péld 8, 22). A világban levő bölcsesség ugyanis nem a teremtő Bölcsesség, hanem az alkotásokba beleteremtett bölcsesség, és ezért: Isten dicsőségét az egek hirdetik, kezének művéről vall a mennybolt (Zsolt 18, 2)


Ferenc pápa: „Az ördög nem mítosz”



Ferenc pápa: „Az ördög nem mítosz”


„A keresztény élet folyamatos küzdelem a gonosz, a világ és a test szenvedélyei ellen” – mondta homíliájában Ferenc pápa október 30-án, csütörtök reggel a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén.


A Szent Márta-ház kápolnájában megtartott szentmisén a Szentatya az efezusi levélről szólva emlékeztetett rá, hogy az ördög létezik, és nekünk harcolnunk kell ellene az igazság fegyverzetével.
„Kitől kell megvédenem magam? Mit kell tennem? Pál azt mondja, öltsük magunkra Isten teljes fegyverzetét, vagyis Isten maga a védelem, Ő segít ellenállni a gonosz kísértéseinek – mondta Ferenc pápa. – Sem lelki élet, sem keresztény élet nem lehetséges, ha nem állunk ellen a kísértéseknek, ha nem öltjük magunkra Isten fegyverzetét, amely erőt ad nekünk és megoltalmaz minket.”
„Csatoljátok derekatokra az igazság övét” – idézte Pál apostolt a pápa, majd leszögezte: „Az igazság Isten fegyverzete.” Ezzel szemben az ördög hazug, és minden hazug atyja – folytatta Ferenc pápa –, ahhoz, hogy legyőzzük őt, az igazság oldalán kell állnunk.
„A keresztény élet egy ütközet, egy gyönyörű ütközet, mert amikor Isten győzedelmeskedik életünk lépéseiben, az nagy örömet, nagy boldogságot ad nekünk: az örömet, hogy Isten a győztes bennünk, az üdvösség ingyenes ajándékával. De mi mindannyian kicsit lusták vagyunk ebben a küzdelemben, ugye, és engedjük, hogy elsodorjanak minket a szenvedélyek, a különféle kísértések. Mert bűnösök vagyunk, mindannyian! De ne veszítsétek el bátorságotokat. Legyetek bátrak és erősek, mert az Úr velünk van.”

„Erő és bátorság – erre van szükségünk a gonosz elleni küzdelemhez és a lelki életben való előrehaladáshoz. Az Istenben való életet meg kell védeni, ellen kell állni a rossznak, és hirdetni kell a jót” – hangsúlyozta Ferenc pápa. Hozzátette: nem egyszeri ütközetről, hanem folyamatos harcról van szó. A pápa megjelölte a keresztény élet három ellenségét: a gonosz, a világ és a test, vagyis szenvedélyeink, amelyek az eredendő bűn sebei. Persze az üdvösség, amelyet Jézus ad, ingyenes, de a mi feladatunk, hogy megvédjük azt.


Ferenc pápa elmondta, Szent Pál levelében komolyan figyelmeztet az ördög cselvetéseire. „Ma azonban sokaknak úgy tűnik, hogy az ördög csupán mítosz, egy elképzelés a rosszról. Pedig az ördög létezik, és nekünk harcolnunk kell ellene, méghozzá a Lélek kardjával, Isten igéjével, az igazsággal” – magyarázta a Szentatya. Nem lehetünk keresztények, ha nem vagyunk igazak. „A hit pajzsára van szükségünk az ördög hazugságaival szemben. Imádkozzunk és könyörögjünk szüntelen, legyünk bátrak és kitartók, hiszen az Úr velünk van” – zárta csütörtök reggeli prédikációját Ferenc pápa.



2014.10.30. Csütörtök



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.30. Csütörtök

Pál apostol befejezésül rámutat azokra a forrásokra, amelyekből a ránk váró küzdelmekhez erőt meríthetünk. Lelki fegyvereink: „Végül erősödjetek meg az Úrban, az ő mindenható erejéből. Öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy az ördög cselvetéseinek ellenállhassatok Nem annyira a vér és a test ellen kel küzdenünk, hanem a fejedelmességek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói, és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat. Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek derekatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek, a békesség evangéliumának hirdetésére. Mind ehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel meg elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavát”(Ef 6,10-17) Az Úr mindenható erejéből kell és lehet felfegyverkeznünk, hogy ellen tudjunk állni minden kísértésnek. Itt nem arról esik szó, hogy az ember kisebb értelemmel van megáldva, mint az angyalok, ezért vigyáznunk kell, alul ne maradjunk az egész életünket beárnyékoló lelki harcban. Ennek első megnyugtató üzenete: a sátán kihasználja ugyan, hogy kisebbek a szellemi képességeink, mint az övé, de nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói, és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Jó példa, hogy az első bűnt előkészítő kísértés egyenesen a világmindenség Ura, a végtelen Isten legyőzésére ösztönözte Évát: Olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat (ti lesztek az erkölcsi jó és rossz eldöntői, Ter 3,3b) Az Isten fegyverzete a természetfeletti, természetünket felülmúló erők, ismertebb nevükön a kegyelmek. Ezek Isteni ajándékok, olyan teremtett lelkierők, amelyeket a lelkünk üdvösségének elnyerésére vagy növelésére ad Urunk. Ezek szellemi erők, tehát láthatatlanok. A lelkünkre adja Isten, nem a testünkbe oltja bele. Lehetnek átmeneti erők, egy-egy kísértés ellen adott segítségek, de a legfőbb ajándék Istentől az állandó jellegű, de nem egyforma nagyságú adomány, amely Isten fogadott gyermekévé és a mennyország örökösévé avatja az embert. Ezt rabolta el ősszüleinktől a gonosz lélek, mert ez bosszantotta, hogy a nála kisebb eszű és akaratú ember a lelke teremtése pillanatában megkapta, a földi életében minden jóval növelhette (jócselekedetekkel, imákkal), és a földi élete lejártával Isten azonnal a mennyországba emelte volna, ha nem következik be az első bűn. Az Ószövetség idején Isten megadhatta a kiválasztottaknak az ősszülőknek, Noénak és családjának, Ábrahámnak és családjának, Mózesnek, Józsuénak, prófétáknak, a szent életű, bűnbánó embereknek: Dávid királynak, Szent Józsefnek, Keresztelő Szent Jánosnak. Ezeknek Isten előre beszámította Jézus kínszenvedését és halálát. Szűz Mária egyedüli módon kapta meg a megszentelő kegyelmet, mert fogantatása pillanatában, amikor Isten a lelkét megteremtette, vele együtt teremtette a megszentelő kegyelmet olyan mértékben, ami egyedül a Megváltó jövendő Édesanyjának szóló ajándéknak számított. Ez nem emelte Isten mellé a trónra, de az egész világ minden embere fölé helyezte. Keresztelő János hat hónapos magzatként kapta meg a Szűzanya köszöntő szavaira: a magzat szent táncot járt édesanyja szíve alatt örömében. Rajtuk kívül megkaphatták az Ószövetség tagjai, akik az összes törvényt megtartották. Az Újszövetségben akkor kapják az emberek a megszentelő kegyelmet,amikor megkeresztelik őket. Ezért a Megváltó gyűlölői, nemcsak a hittant tiltották, hanem a keresztelést is: ne legyen Isten gyermeke ez újszülött sem, mert annak a lelkébe beköltözik a Szentháromság, és nem lesz könnyű dolga vele a sátánnak, amíg meg tudja kaparintani és elkárhoztatni. Vannak segítő kegyelmei is Istennek. Minden kegyelemért imádkozni kell, másként Isten nem adja ajándékait.



2014. október 29., szerda

Zsolozsma 298.



Szent I. Kelemen pápának a korintusiakhoz írt leveléből

Járjunk az igazság útján!

Ne szavaink, hanem tetteink tanúskodjanak megigazulásunkról, legyünk egyetértők, alázatosak, önmegtartóztatóak, távol álljon tőlünk minden fecsegés és megszólás. Így szól a Szentírás: Aki sokat beszél, sokat hall is; azt hiszi a fecsegő ember, hogy ő igaz is? (Vö. Jób 11, 2). Készséges lélekkel kell tehát a jó cselekedeteket gyakorolnunk, minden jót ugyanis Istentől kapunk. Hiszen kijelenti: Íme, itt az Úr, aki jutalmaz, hogy mindenkinek megfizessen cselekedetei szerint (vö. Jel 22, 12). Tehát minket, akik teljes szívvel hiszünk benne, arra buzdít, hogy ne legyünk lusták és tunyák a jótettekben. Istenben dicsekedjünk, és benne bízzunk. Vessük alá magunkat akaratának, vegyünk példát az angyalok seregéről, miként teljesítik akaratát. Mert ezt mondja a Szentírás: Ezerszer ezren szolgáltak neki, és tízezerszer tízezren álltak előtte, és harsány hangon kiáltották: Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet! (Dán 7, 10; Iz 6, 3). Késztessen lelkiismeretünk arra, hogy békés egyetértésben összegyűlve egy hangon kiáltsunk hozzá kitartóan, s így dicsőséges és nagy ígéreteit elnyerhessük. Ezt mondja ugyanis a Szentírás: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik (vö. 1 Kor 2, 9). Szeretteim, milyen boldogítók és csodálatosak Isten ajándékai! Élet az örökkévalóságban, ragyogás az igazságban, igazság a szabadságban, hit a bizalomban, szentségben véghezvitt önmegtagadás; ezeket mind megérthetjük. Mi lehet tehát az, amit az őt szeretőknek készít? Ennek nagyságát és szépségét csak a szentséges Alkotó és a századok Atyja tudja. Mi tehát minden erőnkkel arra törekedjünk, hogy azok között legyünk, akik őt szeretik, hogy megígért ajándékait elnyerhessük. De hogyan történjék ez, szeretteim? Úgy, ha hitünk által istenismeretünk megszilárdul; ha szorgosan keressük azt, ami előtte jó és kedves; ha megtesszük, amit szent akarata rendelt, és az igazság útján járunk, és elvetünk magunktól minden igazságtalanságot. 


„Az egyház mi vagyunk mindnyájan, senki ne okozzon botrányt”



„Az egyház mi vagyunk mindnyájan, senki ne okozzon botrányt” – Ferenc pápa a szerda délelőtti általános kihallgatáson


Október 29-én, szerdán délelőtt Ferenc pápa folytatta katekézisét az egyházról, az egyház, látható és spirituális valóság címmel. Az előző katekézisekben az egyház spirituális természetére világítottunk rá: az egyház Krisztus teste a Szentlélekben – mondta. Amikor az egyházra utalunk, azonnal közösségeinkre gondolunk, plébániáinkra, egyházmegyéinkre, azokra a struktúrákra, amelyekben általában összegyűlünk, és azokra az összetevőire, azokra az intézményi vezetőire, akik kormányozzák. Ez a látható valóság az egyház. Fel kell tennünk a kérdést: két különböző dologról van szó, vagy az egyetlen egyházról? Ha mindig ugyanarról az egyetlen egyházról beszélünk, akkor hogyan értelmezhetjük a kapcsolatot látható és spirituális valósága között?

Amikor az egyház látható valóságáról beszélünk, nem csak a pápára, a püspökökre, a papokra, a szerzetesnőkre és az Istennek szentelt személyekre kell gondolnunk. Az egyház látható valóságát sok férfi és nő alkotja, világszerte azok a megkeresztelt személyek, akik hisznek, reménykednek és szeretnek. Sokszor halljuk: „De az egyház nem teszi ezt, vagy azt” – mondd meg, ki az egyház? „A papok, a püspökök, a pápa…” Nem, az egyház mi vagyunk, mindnyájan! Mi, mindnyájan! Minden megkeresztelt az egyházat alkotja, Jézus egyházát. Mindenki, aki azt teszi, amit az Úr megparancsolt, vagyis a legutolsók, a szenvedők mellé áll és megpróbál vigaszt és békét nyújtani nekik.

Megérthetjük tehát, hogy az egyház látható valósága nem mérhető le, nem ismerhető meg a maga teljességében: hogyan lehet megismerni mindazt a jót, amit tesz? A szeretet annyi művét, a házastársi hűségeket, a gyermekek nevelésére fordított sok munkát, a hit átadását, a betegek szenvedését, akik felajánlják szenvedésüket az Úrnak. Mindezt nem lehet lemérni, annyira nagy!

Hogyan lehet megismerni mindazokat a csodálatos dolgokat, amelyeket rajtunk keresztül Krisztus művel szívünkben és minden személyben? Látjátok: az egyház látható valósága is túlhalad erőinken, titokzatos valóság, mert Istentől jön – mondta a pápa.

Ahhoz, hogy megértsük az egyházban a látható és spirituális valósága közötti kapcsolatot, nincs más út, minthogy Krisztusra tekintsünk, akiből az egyház felépíti testét, és aki révén létrejön a végtelen szeretet aktusában. Krisztusban is, a Megtestesülés misztériumának erejében felismerünk egy emberi természetet és egy isteni természetet, amelyek ugyanabban a személyben egyesülnek csodálatos és megbonthatatlan módon. Ez ugyanúgy érvényes az egyházra. És amint Krisztusban az emberi természet teljes mértékben eleget tesz az isteni természetnek és szolgálatában áll az üdvösség beteljesedésének céljából. Az egyház is misztérium, amelyben az, ami nem látszik, fontosabb, mint az, ami látszik és csak a hit szeme ismerheti fel.

Feltehetjük a kérdést: a látható valóság hogyan állhat a spirituális valóság szolgálatába? Ezt is úgy érthetjük meg, ha Krisztusra tekintünk. Krisztus a példakép, az egyház példaképe, mert az egyház az ő teste. Példakép minden keresztény számára. Ha Krisztusra tekintünk, soha nem tévedünk.

Kedves testvérek – mondta végül a pápa – gyakran, mint egyház megtapasztaljuk törékenységünket és korlátainkat. Mindnyájan bűnösök vagyunk. Senki sem mondhatja magáról, hogy „én nem vagyok bűnös”. Ez a törékenység, ezek a korlátok, bűneink joggal okoznak bennünk mély fájdalmat, főleg, amikor rossz példát mutatunk, és botrányt okozunk. Milyen rossz példa, ha rosszat mondunk a másikról. Ez nem keresztény viselkedés: ez bűn. „Ha ez az ember magát kereszténynek mondja, akkor én inkább ateistává válok” – gondolhatják azok, akik látják a rossz példát.

Tanúságtételünk az, ami megmutatja, hogy mit jelent kereszténynek lenni. Kérjük az Urat, hogy ne okozzunk soha botrányt. Kérjük a hit ajándékát, hogy megérthessük kicsinységünk és szegénységünk ellenére: az Úr valóban kegyelme eszközévé és az egész emberiség iránti szeretete látható eszközévé tett bennünket. Igen, válhatunk botrány okává, de lehetünk tanúság tevők is, akik életünkkel ezt mondjuk: Jézus azt akarja, hogy így cselekedjünk – fejezte be szerda délelőtti katekézisét Ferenc pápa.



2014.10.29. Szerda



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.29. Szerda

Az apostol ezt a levelét is, mint valamennyit, mindennapi életünk okos elfogadására adott jó tanácsokkal zárja be a liturgia szentleckéiben. Ezek a tanácsok, alapelvek azért nagyon fontosak, mert az életünk boldogságának alapjait rakja le. Nem mindig könnyen elfogadható isteni parancsok, különösen a modern világban nem, mert szolgálni manapság senki nem nagyon akar. Alapvetően a kor általános felfogásával kell szembenéznie mindegyikünknek.„Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert így van rendjén. Ez az első, ígérettel egybekötött parancs: Tiszteld apádat és anyádat, hogy boldog és hosszú életű légy a földön” (Ef 6,1-3) A kisgyerekek még nem értenek meg mindent, hisz lassan alakulnak ki a testi,szellemi képességeik is. Nem tudja, nem is sejti, hogy elkényeztetik, mert a szülői szeretet okos, azt akarja, hogy a gyermeke azt az alaptulajdonságot élvezze, hogy a szeretet boldogságforrás. Később rá kell irányítani az értelmét arra az igazságra, hogy neki is szeretnie kell a melléje rendelteket, elsősorban a szüleit, akiktől eddig és ezután is sok jót fog kapni. A földi élet első szakaszában rá kell ébrednie,megtapasztalnia, megértenie, hogy a szeretetet adni nagyobb boldogság, mint kapni. A nevelés eredményeként tudatosan fejleszti ki valamennyi képességét,a tehetségeivel a mindenkori környezetének a boldogságát kell szolgálnia. Ezzel tartozik a szülőknek, Isten ezért már földi boldogságot is ígér A felnőtt korára vállalt hivatására jól felkészülten folyamatosan teheti a jót. Isten úgy tervezte meg mindenkinek az életét, hogy az folyamatos boldogságosztás legyen. Ezzel kenyeret keres, de nemcsak magának, hanem a közben megkötött házasságban családjának is. Megérti, hogy a földi életet Isten azért adja, hogy mindig mindenkivel jót tegyünk, gyakoroljuk a legtisztább, legönzetlenebb szeretetet. Ezzel másoknak nyújtunk boldogságot, de gyűjtjük a mennyországi boldogságunkat is. A mennyei, tehát örök és tökéletes boldogságra a belépést Isten ajándékozza, mert azt kiérdemelni nem lehet. A boldogságot, annak gazdagságát az Úr igazságosan annak arányában adja, amennyi boldogságot másoknak szereztem földi életemben. Az okos katolikus szülő igyekszik mihamarabb megkereszteltetni újszülöttjét. Istenatyánk ugyanis Fia, Jézus megváltói érdeme alapján a keresztség szentségében fogad minden embert gyermekévé, Jézus ugyanígy fogadott testvérévé, a Szentlélek pedig templomává. S ettől a perctől, a keresztségtől megadja Istenatyánk a megszentelő kegyelmet, amely a tőle kapható legnagyobb isteni ajándék. Ettől kezdve minden jócselekedetem növeli a mennyei boldogságomat. Ezért írja ide kívánkozóan az apostol:„Apák, ne keserítsétek meg gyermekeiteket, hanem neveljétek őket fegyelemben az Úr útmutatása szerint.”(Ef 6,4)Szolgák,engedelmeskedjetek földi uratoknak, félő tisztelettel és egyszerű szívvel, akárcsak Krisztusnak. Ne látszatra szolgáljatok, mint akik emberek tetszését keresik, hanem mint Krisztus szolgái, akik szívesen teljesítik Isten akaratát. Odaadással szolgáljatok, mert az Úrnak szolgáltok, nem embereknek. Hiszen tudjátok, hogy bármi jót tesz valaki, akár szolga, akár szabad ember, jutalomban részesíti az Úr”. (5-8) „Száll szívünkbe, nagy Isten, Lélek adó Lélek! Úgy lépjünk az oltárhoz, a szívünkben véled. Úgy szálljon fel énekünk áldozati füstje ahhoz, aki vigaszul a Szentlelket küldte” (Ho 98,1)



2014. október 28., kedd

Zsolozsma 297.



Alexandriai Szent Cirill püspöknek Szent János evangéliumáról szóló magyarázatából

Ahogyan engem küldött az Atya, úgy küldetek én is titeket

A mi Urunk, Jézus Krisztus rendelte a földkerekség számára a lelki vezéreket, a tanítómestereket s az ő isteni misztériumainak szolgáit. Parancsot adott nekik, hogy világítsanak, mint a fény, és világosságukkal árasszák el már nem csupán Júdea földjét, hanem egyenesen a világ minden országát és minden emberét, a föld valamennyi lakóját. Valóban úgy van, ahogyan olvassuk: A tisztséget magától senki sem vállalhatja, csak akit az Isten meghív (Zsid 5, 4). A minden ember felett levő apostoli tisztségre ugyanis a mi Urunk, Jézus Krisztus hívta meg tanítványait. Az igazság oszlopai és biztos alapjai lettek ezek a boldog tanítványok. Róluk mondta az Úr, hogy úgy küldi őket, amint őt küldte az Atya. E szavakkal azt is jelezte, hogy milyen nagy az apostoli tisztség méltósága, és hogy semmi mással össze nem hasonlítható a nekik átadott hatalom dicsősége. Mint látható, ezzel az apostoli intézmény feladatkörét is megjelölte. Ha ugyanis az volt az Úr gondolata, hogy úgy kell küldenie tanítványait, amint őt küldte az Atya, akkor nyilvánvalóan az is szükséges volt, hogy leendő követői megtudják azt is, hogy mire küldte az Atya a Fiút. Ezért, miután az Úr Jézus a maga küldetését már sokféleképpen jellemezte, végül is ebben foglalta azt össze: Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy tartsanak bűnbánatot (Lk 5, 32). És ezt is mondta: Nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött (Jn 6, 38). Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ (Jn 3, 17). Így foglalta tehát össze röviden az apostoli munka céljait, és így mutatott rá a saját küldetése és az apostolok küldetése között fennálló hasonlóságra. E küldetésük alapján érezzék kötelességüknek az apostolok, hogy a bűnösöket bűnbánatra hívják, hogy a testben és lélekben betegeket gyógyítsák, hogy szolgálatukban ne a saját akaratukat keressék, hanem azét, akitől a küldetést kapták, és végül, hogy a világot, mint Isten tulajdonát, tanításukkal üdvözítsék. Ha az Apostolok Cselekedeteit és Szent Pál leveleit olvassuk, könnyen megbizonyosodhatunk arról, hogy a szent apostolok mennyire iparkodtak mindezeket a lehető legjobban megvalósítani.


„Ne álljunk meg az egyház ajtajában, hanem lépjünk be és váljunk részévé” – Ferenc pápa homíliája



„Ne álljunk meg az egyház ajtajában, hanem lépjünk be és váljunk részévé” – Ferenc pápa homíliája Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostol liturgikus ünnepén


Az egyházat Jézus kétezer évvel ezelőtt alapította, amikor kiválasztott 12 oszlopot, hogy felépítse rá az egyházat, saját magát téve meg alapnak és szegletkőnek. Azután szélesre tárta az egyház kapuit mindenki számára, megkülönböztetés nélkül, mert Krisztus számára az a fontos, hogy szeressen és meggyógyítsa a szíveket, nem pedig az, hogy a bűnöket méricskélje – mondta október 28-án, kedden reggel a Szent Márta házban bemutatott szentmisén Ferenc pápa. Utalt a napi evangéliumi szakaszra (Lk 6,12-16), amely elbeszéli az egyház születésének történetét. Pál Efezusiakhoz írt levelének a sorai (2,19-22) pedig úgy mutatják be az egyházat, mint egy épületet, amely jól „növekszik” alapjain. A pápa felhívta a figyelmet azokra a cselekedetekre, amelyek az egyház alapításának állomásai: Jézus felmegy a hegyre imádkozni, utána lejön, tanítványaihoz megy, kiválaszt tizenkettőt, és ezzel egyidejűleg befogadja és meggyógyítja azokat, akik pusztán csak meg akarják érinteni őt.

Jézus imádkozik, Jézus hív, Jézus kiválaszt, Jézus elküldi a tanítványokat (a misszióba), Jézus meggyógyítja a tömeget. Ebben a templomban Jézus, aki a szegletkő, elvégzi mindezt a munkát: Ő az, aki így viszi előbbre az egyházat. Amint Pál mondta, ezt az egyházat az Apostolok alapjára építették. Jézus választotta ki a tizenkettőt. Mindnyájan bűnösök voltak. Nem Júdás volt a legnagyobb bűnös – mondta a pápa, majd így folytatta homíliáját: „Nem tudom, hogy ki volt a legbűnösebb… Szegény Júdás volt az, aki bezárkózott a szeretet előtt és ezért árulóvá vált. De mindnyájan elmenekültek a kínszenvedés legnehezebb pillanatában, és egyedül hagyták Jézust. Mindnyájan bűnösök voltak, de Jézus kiválasztotta őket”.

Jézus azt akarja, hogy benne legyünk az egyházban, nem, mint vendégek vagy idegenek, hanem mint polgárjoggal rendelkezők. Az egyházban nem átutazóban vagyunk, hanem az egyházban gyökerezünk. Életünk az egyházban van.

Ennek az egyháznak a polgárai, egymás honfitársai vagyunk. Ha nem lépünk be ebbe a templomba és nem veszünk részt ennek építésében, hogy a Szentlélek bennünk lakhasson, nem vagyunk az egyházban. Az ajtóban állunk és benézünk: „Milyen szép, ez igen, ez igazán szép”. A keresztények, akik nem mennek tovább az egyház recepcióján, portáján túl: ott állnak az ajtóban. „Igen, katolikus vagyok, de nem túlságosan, csak így…”

Ez olyan viselkedésmód, amelynek nincs értelme azzal a totális szeretettel és irgalommal szemben, amelyet Jézus táplál minden személy iránt. Ennek bizonyítéka Krisztus viselkedése Péterrel, akit az egyház élére állít. Akkor is, ha az első oszlop elárulja Jézust, Jézus megbocsát neki és megőrzi számára helyét.

Jézust nem érdekelte Péter bűne: a szívét kereste. De ahhoz, hogy megtalálja ezt a szívet és meggyógyítsa, imádkozott. Jézus imádkozik mindnyájunkért, meggyógyít mindenkit. Nem érthetjük meg az egyházat e nélkül a Jézus nélkül, aki imádkozik, aki meggyógyít. A Szentlélek értesse meg velünk ezt az egyházat: ereje Jézus értünk mondott imájában van, amely képes arra, hogy mindnyájunkat meggyógyítson – mondta kedd reggeli homíliájában Ferenc pápa.



2014.10.28. Kedd



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.28. Kedd

Az Efezusiakhoz írt levélben az apostol elmagyarázta olvasóinak, hogy keresztény testvéreinkhez Jézus Krisztus példája szerint kell viszonyulnunk. Érthető ez a figyelmeztetés, mert Jézus, az Isten megtestesült Fia minden bűnfolt nélkül tárja elénk az igazi szeretet példáját a megtestesüléstől haláláig és feltámadásáig. Így folytatja tanítását: „Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai. A világosság gyümölcse csupa jóság, igazságosság és egyenesség. Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében. Ne legyen részetek a sötétség meddő tetteiben, inkább ítéljétek el őket. Amit ugyanis titokban tesznek, azt még kimondani is szégyen. Mindarra, amit elítéltek, fény derül. s ami így világossá válik, fényforrás lesz. Ezért mondják: Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog”(Ef 5,8-14) Beszélgetéseitek lehetnek közvetlen tanítások a hittan kérdéseiről, hisz nehezen nyílt lehetőség az elmúlt évtizedekben alaposan megismertetni a Biblia történeteit, a velük kapcsolatos isteni üzeneteket, a katekizmus igen bölcsen szerkesztett kérdéseit és a pontos fogalmakat. Tizennégy éve temettem el Zalaegerszegen azt a ferences atyát, aki kisfiú korában kiválóan olvasott, és a nagymamája maga mellé ültette, hogy amíg tésztát gyúr, rántást kever, unokája olvasson neki a Biblia történeteiből. Amikor felcseperedett az unoka, és felvételt nyert a Magyar Mária Ferences Rendtartományba, a bibliai tanulmányokat sokkal könnyebben magyarázta a tanítványainak, mint más hitoktatók. Vérében volt az égi üzenet. Ugyanezt mondhatom ősi kultúránk remekeiről, nagy költőink verseiről, balladáinkról, hőseinkről. Igen aggódtam mindig azokért, akik harctereken haltak meg: Volt-e idejük, erejük bánatot indítani a heves harcok indulataiért, más katonáknak okozott fájdalmaiért, gyors haláláért. Egyik 1956-os emlékünnepen tört fel bennem az aggodalom: Istenem, azok a pesti srácok vajon tanultak-e valamit a hittanból? Az ágyuk csöve előtt a tankok ügyes kilövésén kívül tudtak-e saját halálukra és az ítéletre gondolni? Csak akkor nyugodtam meg igazán, amikor Jézus utolsóvacsorai beszédében ezt olvastam: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt”.(Jn 13,14-15) „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (14,12-13) Ezeket a gondolatokat a hősi halálon kívül nyugodtan alkalmazhatjuk a családokra is: a férj és a feleség odaadó, mindenki mást kizáró hitvesi szeretete, és kettejük gyermekeik felé áradó szülői szeretete is örök életet érdemlő áldozat. „Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének. Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. Így a férfi is köteles szeretni feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat. Mert tagjai vagyunk testének. Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz. (Ter2,14) Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom. Szerese hát mindegyiktek a feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket”. (Ef 5,22-33)„Isten, hazánkért térdelünk elődbe, Rút bűneinket jóságoddal född be. Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed, Érdemét idézzed.”(Ho 293,1)



2014. október 27., hétfő

Zsolozsma 296.



Szent I. Kelemen pápának a korintusiakhoz írt leveléből

Ne tegyünk semmit Isten akarata ellen!

Vigyázzatok, szeretteim, nehogy az Úr sok jótéteménye mindnyájunk kárhozatára váljék, ha tudniillik nem élünk hozzá méltó módon, és nem egyetértésben tesszük azt, ami előtte jó és kedves. Mert azt mondja valahol: Az Úr lelke a benső rejtekeit is megvilágítja (vö. 1 Krón 28, 9). Fontoljuk meg, hogy mily közel van ő, és hogy előtte nem marad rejtve semmi sem, amit gondolunk vagy beszélünk. Az tehát a helyes, hogy akarata ellen ne tegyünk semmit. Inkább sértsük meg a balga és oktalan, gőgös és fennhéjázó beszédű embereket, mint Istent. Imádjuk Urunkat, Jézust, aki vérét adta értünk. Adjuk meg elöljáróinknak a tiszteletet, becsüljük meg az öregeket, az istenfélelem fegyelmében neveljük az ifjakat, mindenki vezesse feleségét a jóra. Legyen nyilvánvalóvá erkölcsi életük kedves tisztasága; mutassanak alázatos, tiszta és őszinte jóakaratot; lássék meg rajtuk, hogy tudnak hallgatni, nyelvüket féken tartva; személyválogatás nélkül egyformán szeressék mindazokat, akik szentül félik Istent. Gyermekeiteket szoktassátok Krisztus fegyelméhez; tanulják meg, mit ér az alázatosság Isten előtt, mily hathatós az Úrnak a tiszta szeretet, mily jó és nagy az ő félelme, és hogy megőrzi mindazokat, akik tiszta lélekkel szentül élnek benne. Mert ő a gondolatok és a szándékok vizsgálója, az ő Lelke van bennünk; és akkor veszi el tőlünk Lelkét, amikor akarja. Mindezt megerősíti a Krisztusba vetett hit. Erre buzdít a Szentlélek által: Jöjjetek, fiaim, hallgassatok rám, az Úr félelmére oktatlak titeket. Ki az az ember, aki élni vágyik, és szeretne jó napokat látni? Fékezd nyelvedet, hogy ne szóljon rosszat, és ajkadat, hogy ne beszéljen hazugságot. Fordulj el a rossztól, és tedd a jót, keresd a békét, és járj annak útján! (Zsolt 33, 12-15).A mindenben irgalmas és jóságos Atya szereti az őt félőket, kegyelmét jóságosan és kedvesen adja azoknak, akik lelkük egyszerűségével hozzá fordulnak. Ezért ne legyünk kétszínűek, és ne tegyenek felfuvalkodottá bennünket az ő kiváló és kitüntető adományai. 


Ferenc pápa: Hivatásunk, hogy a világosság gyermekei legyünk



Ferenc pápa: Hivatásunk, hogy a világosság gyermekei legyünk


„Szent Pál arra szólítja fel a keresztényeket, viselkedjenek úgy, mint a világosság gyermekei, nem pedig úgy, mint a sötétség gyermekei” – idézte a szentlecke, Szent Pál efezusiakhoz írt levelének szakaszát (Ef 4,32–58) Ferenc pápa október 27-én reggel, a Szent Márta-házban tartott szentmisén.


Szavaink milyenségéből érthetjük meg, hogy a sötétség gyermekei vagyunk-e. Négyféle kategória van – fejtette ki a Szentatya. – Kétértelműek a szavaink: egy kicsit itt, egy kicsit ott, hogy jóba legyünk mindenkivel? Vagy üresek, tartalom nélküliek? Vagy vulgárisak, közönségesek, vagyis mondénak? Esetleg ocsmányak, obszcének? Ez a négyfajta szóhasználat nem a világosság gyermekeitől származik, nem a Szentlélektől jön, nem Jézustól, nem evangéliumi szavak ezek... ez a beszédmód: mindig piszkos dolgokról, közönséges, üres dolgokról beszélni, vagy kétszínűnek lenni.
Melyik tehát a szentek, vagyis a világosság gyermekeinek a szava? – tette fel a kérdést a pápa.
Pál mondja: Kövessétek Isten példáját – éljetek szeretetben; haladjatok előre szelíden. Legyetek könyörületesek, bocsássatok meg egymásnak, mint ahogy Isten megbocsátott nektek Krisztusban. Kövessétek tehát Isten példáját, és éljetek szeretetben, vagyis irgalmasságban, megbocsátásban, szeretetben. Ez a szó a világosság gyermekének a szava – mondta Ferenc pápa.
Vannak ragyogó keresztények, akik ezzel a fénnyel kívánják szolgálni az Urat, és vannak sötétségben élő keresztények, akik bűnös életet élnek, távol az Úrtól. Azt a négyféle szót használják, amely a gonosztól származik. De van a keresztényeknek egy harmadik csoportja, amely se nem fényes, se nem sötét – mutatott rá homíliájában a Szentatya. – A szürkeség keresztényei ők. Ezek a szürke keresztények egyszer ehhez az oldalhoz húznak, egy másik alkalommal a másikhoz. Az emberek megkérdezik: ez Istennel vagy az ördöggel van? Mindig szürkeségben élnek, langyosak. Se nem fényesek, se nem sötétek.
Ezeket Isten nem szereti. A Jelenések könyvében az Úr ezt mondja ezeknek a szürke keresztényeknek: „Nem vagy se hideg, se meleg. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, és se hideg, se meleg, kivetlek szájamból” (Jel 3,15–16). Az Úr kemény szavakat használ a szürke keresztényekkel szemben – hangsúlyozta a pápa. – „De én keresztény vagyok, túlzások nélkül”, mondják ők, és olyan sok rosszat tesznek, keresztény tanúságtételük végül összezavarja az embereket, a negatív tanúságtétel magvait hinti el.
Ne hagyjuk, hogy félrevezessenek bennünket az üres szavak! Olyan sok szép, jól hangzó szót hallunk, amelyek azonban üresek, nincs bennük semmi. Viselkedjünk inkább a világosság gyermekeiként. Jót tesz ma, ha nyelvezetünkre gondolunk, és feltesszük a kérdést: a világosság kereszténye vagyok? A sötétség kereszténye vagyok? A szürkeség kereszténye vagyok? Így tehetünk egy lépést előre, hogy találkozzunk az Úrral – zárta hétfő reggeli homíliáját Ferenc pápa.


2014.10.27. Hétfő



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.27. Hétfő

"Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban. Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői, és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek”(Ef 4,32-5,2) Urunk, Jézus Krisztus a végtelen messzeségből szállt le hozzánk a földre. A Szentírás szerint ott is van hangos ének, hiszen az angyalok egy része folyamatosan dicsőíti énekével a világ Urát, de ott is akadnak nagy csendességek, különösen ha valami igen fontos változás következik a boldogság örök honában. Ilyen csend keletkezhetett ott, amikor az Atya bejelentette az angyaloknak teremtése után hamarosan, hogy már most választaniuk kell, hogy amikor majd a történelem során a Második Isteni Személy isteni természete mellé felveszi az emberi természetet is, és odacsatolja isteni természetéhez, ilyen formában is imádják-e Őt? A teremtett világ talán legnagyobb csendje ülte meg a mennyország környékét. Egy kis ideig tartott ez a csend, majd Mihály főangyal bejelentette messze csengő diadallal: Igen, én akkor is imádom Őt, mert személy szerint akkor is Isten marad, a két természete pedig örökre összetartozik. Hatalmas éljennel csatlakozott hozzá az angyalok óriási tábora. De egy másik főangyal csendben maradt és vele is nagyon sokan tartottak. Érvek és ellenérvek villogtak, mint a fénylő kardok a háborúban. Aztán csend lett, mert szólt az Isten: akik Fiam ellenségei lettek jövendő megtestesülése miatt, megbocsáthatatlan bűnt követtek el! Mint örök ellenségeim lesztek ezután, elkárhozott lelkek!( Jel 12,1-11) A csillagvilág megteremtése után évezredek,hosszú ismeretlen időszakok múltak el. Ábrahám kiválasztása után szám szerint kétezer ismert év telt el, amikor az Isten Fia, Emberfia is akart lenni. Gábriel angyalt küldte a názáreti Szűzhöz ezzel a csodálatos,világra szóló hírrel:„Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál…Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz Ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége” (Lk 1,28b-33) Mária megért mindent. Elfogadja Fia tervét, hogy a földön az isteni születést, mint egy végtelen örömforrást kilenc hónap minden másodpercében egy édesanya teljes önátadásával másolja át magzata testébe, hogy az anyai és apai életmagból tökéletes embergyerek születhessék. Nem csodálom, hogy Szent Pál, amikor meg akarta tanítani az efezusi híveket,velük együtt minket is arra,hogy lehetünk egymás boldogítói nem talált jobb megfogalmazást. „Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői, és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek. Kicsapongásról és egyéb tisztátalanságról vagy kapzsiságról szó se essék köztetek, ahogy a szentekhez illik. Ocsmány, léha vagy kétértelmű szót ne ejtsetek ki. Ez sem illik hozzátok, annál inkább a hálaadás. Legyetek meggyőződve,hogysemmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában. Senki ne vezessen félre benneteket üres beszéddel, mert ezek miatt éri Isten haragja a hitetlenség fiait. Tehát ne vállaljatok velük közösséget. Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai” (Ef 5,1- 8)„Szűz Mária e világra nékünk szent Fiát hozá, a jászolban fekszik ki a mennyet s földet alkotá. Mely végtelen kegyelem Tőled ó Istenem, hogy így szereted az embereket. Az angyalok Jézus születésén áldva zengenek, a pásztorok a mennyei fényre hozzá sietnek. Örömre ébredének Minden teremtmények, mind Őt imádják, és magasztalják” (Ho 35,1-2)