2014. október 25., szombat

Zsolozsma 294.



Szent Ágoston püspöknek Próbához írt leveléből

A Szentlélek közbenjár értünk

Aki azt a bizonyos egyet kéri az Úrtól, és állhatatosan keresi, meg is kapja, ha kételkedés és aggodalom nélkül kéri, és nem fél, hogy kárára lesz, amikor elnyeri, hiszen enélkül bármit is kapjon, semmi sem elégíti ki teljesen. Az egyetlen igazi és egyedül boldog élet az, hogy mindörökre örvendezünk az Úr színelátásának halhatatlan és romolhatatlan testben, lélekben. E miatt az egy miatt kell sürgetnünk és kérnünk illő módon minden mást. Aki ezt az egyet elnyerte, az mindent elnyert, amit csak akart, hiszen ott már mást nem is akarhat. Ott nem lehet semmi olyan, ami nem odaillő. Hiszen ott van az élet forrása. Üdítő erejét most csak imádságunkban szomjazzuk, amíg reményben élünk. Most még ugyanis remélünk, és nem a szemlélés állapotában élünk, hanem annak védőszárnyai oltalmában, aki előtt minden vágyunk ismeretes, hogy megittasodjunk háza gazdagságától, és igyunk gyönyörűségének patakjából, minthogy nála van az élet forrása, és az ő fényében látjuk meg az igazi fényt (Zsolt 35, 8-10). Ekkor minden vágyunkat teljesen betöltik e javak, és ezentúl már semmit sem kell sóhajtozva keresnünk, hanem csak annak örvendezünk, amit elértünk. Minthogy ez már maga az a béke, amely felülmúl minden értelmet, ezért tehát nem is tudjuk pontosan, hogy mit is kérünk az imádságunkban. Amit ugyanis el sem tudunk gondolni, hogy milyen, arról tényleg nem tudjuk, hogy milyen. Ha pedig ezzel kapcsolatban bármi is felvetődik gondolatunkban, azt rögtön visszautasítjuk, elvetjük, kevésnek tartjuk, mert nyomban belátjuk, hogy ez nem az, amit keresünk, jóllehet még mi sem tudjuk, hogy az milyen. Van tehát bennünk – hogy úgy mondjam – egy bölcs oktalanság, amelyre a Szentlélek tanított meg, aki segít minket e gyengeségünkben. Erről vall az Apostol, amikor így beszél: Ha tehát reméljük, amit nem látunk, várjuk állhatatosan. Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mivel Isten tetszése szerint jár közben a szentekért (Róm 8, 25-27)Ezt a következőképp kell értenünk: Ne gondoljuk azt, hogy esetleg a Isten Szentlelke – aki változhatatlan Isten a Szentháromságban és egy Isten az Atyával és a Fiúval – úgy járna közben a hívekért, mintha ő nem lenne Isten. Ezért mondja az Apostol: közbenjár a szentekért, hiszen a közbenjárása szentté teszi őket, de az is írva van: Az Úr, a te Istened próbára fog tenni benneteket, hogy megtudja, csakugyan szeretitek-e őt (MTörv 13, 4), vagyis azt akarja, hogy tudatára ébredjetek annak, hogy igazán szeretitek-e Istent. Tehát szavakba nem önthető sóhajtozásokkal serkenti a híveket is a közbenjárásra, lelkük mélyébe vágyakozást önt az eddig ismeretlen, felülmúlhatatlan valóság után, amit reményteljes türelemmel várunk. Ámde miként szólhatnánk arról, amit úgy kívánunk, hogy nem ismerjük? Mert ha egyáltalán nem ismernénk, nem is vágyódnánk rá; másfelől, ha már látnánk, akkor sem vágyakoznánk utána, és nem keresnénk sóhajtozva.


Szent Mór püspök



Szent Mór püspök


A 11. századi pécsi püspökről nem írtak legendát, vagy ha igen, az nem maradt ránk. Az egyéb irodalmi emlékekben szétszórva található adatokból mégis kirajzolódik előttünk szent alakja.


A hagyomány szerint Mór magyar szülőktől született 1000 körül. Saját megjegyzése szerint, ahogy az Szent András és Benedek legendájában olvasható, István király uralkodása elején iskolás gyermek volt Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán. 1030 körül már a kolostor apátja volt, s ebben az időben történhetett a király és Szent Imre nevezetes látogatása, mely után 1036-ban a király akarata kiszólította őt a kolostor csendjéből, és a pécsi püspökség élére állította.
Az 1046-os lázadás alatt, amely Szent Gellért és több püspök életét követelte, Mórnak nem esett bántódása. Egyike volt a három püspöknek, akik Székesfehérváron megkoronázták András királyt. 1055-ben Mór tanúként aláírta a tihanyi alapítólevelet, mellyel I. András újabb bencés apátságot hívott életre. 1064 húsvétján püspöki székvárosa nevezetes esemény színhelye lett: a hercegek kibékülése után Géza személyesen helyezte a koronát Salamon fejére, Mór püspök pedig Salamonnak ajándékozta András remete ciliciumának egy darabját. Nem sokkal ezután Mór első magyar íróként – természetesen latin nyelven – megírta a két szent remete, András és Benedek életét. 1070 körül halt meg, valószínűleg Pécsett.
Emberemlékezetet meghaladó, folyamatos tiszteletét a Szentszék 1848. július 22-én hivatalosan is jóváhagyta. A bullában IX. Pius pápa a következőket írta: „Életének nyilvánvaló szentsége halálától fogva méltán részesült a hívek részéről nyilvános egyházi tiszteletben: bár a régi kort sok homály fedi, bár az országot ért sok csapás folytán a régi magyar egyház emlékei csaknem mind hiányoznak, a történelemből és a hagyományokból ennyi világos. Azt pedig, hogy a tisztelete mindmáig fennállt, bizonyítja mindazoknak az íróknak egybehangzó tanúságtétele, akik Mórról úgy emlékeznek meg, mint boldogról és szentről. Hozzájárul ehhez, hogy képét nem egyszer festették meg szent fölirattal. Vannak 1499-ből való misekönyvek, melyek Mór dicséretét zengik, a martirológiumokban is szerepel a neve. Vannak tetteiről és rendkívüli életszentségéről tanúskodó kommentárok. Mindezeket mérlegelve és igazolva látván Boldog Mór emberi emlékezetet meghaladó nyilvános és egyházi tiszteletét, Pécs püspöke (akkor Scitovszky János volt) alázattal kérte, hogy ez a tisztelet annak rendje és módja szerint jóváhagyást nyerjen.”
Ez a pápai jóváhagyás vetette meg Szent Mór újkori tiszteletének alapját. Egy év múlva a püspök körlevélben jelentette be: „IX. Pius pápa Mórnak, a 11. századi pécsi püspöknek nyilvános tiszteletét elrendelte és életbe léptette. Szent Mór hitvalló és püspök egyházi ünnepét évente az egész pécsi egyházmegyében a szerzetes templomokban is szentmisével és zsolozsmával október negyedik vasárnapján kell megülni.” Az ünnepet 1913-ban rögzítették október 25-re.
XI. Pius pápa 1925. december 4-én a Pécsi Egyházmegye társvédőszentjévé nyilvánította Boldog Mórt.
A Martyrologium Romanum 2002. évi kiadása szentnek nevezi, ezért a „szent” jelzőt használjuk a magyar kalendáriumban is.
Szent Imre legendája így beszéli el Mór kiválasztását a püspökségre:
„Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely őt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletből a fiát küldte előre a köszöntésre. A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kinyilatkoztatás mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után.
Ezt – bár a többiek is észrevették – Szent István király szótlanul csodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek több, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet élt.
Ó, minden erényt felélesztő Kegyelem, ki természetünk korlátait bőségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba! Ennek a belső kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté:
Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent Hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, s Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király azonban odament külön-külön mindegyikhez, felfedte előttük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte.
Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, ami a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan állt, s reménykedve Istenhez menekült, aki az emberi lelket vizsgálja. Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.”
Mindenható Istenünk, tekints Szent Mór püspök érdemeire, és közbenjárására add, hogy példája nyomán tiszta és alázatos szívvel szolgáljunk neked! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.


2014.10.25. Szombat



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.25. Szombat

Aki megkeresztelkedik, az elnyeri Istentől a legnagyobb ajándékot, amit ember kaphat: a Mennyei Atya fogadott gyermeke, a Fiú fogadott testvére és a Szentlélek temploma lesz. Az Atya visszaadja neki a kitüntető rangot és örökséget, amelyet Ádám és Éva megkapott lelkük teremtésekor, és amit minden utódjuk örökölt volna jussként fogantatásuk pillanatában az ősszülők örökségeként. A Fiú úgy öleli át, mint fogadott testvérét, méltóvá teszi arra, hogy majd az utolsó ítéleten a hallja az Üdvözítő és örök Bíró jobbjára invitáló felszólítását:„Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!”(Mt 25,34) A megkeresztelt a keresztségben kezdheti a béke kötelékével birtokolni és fenntartani a Lélek egységében az „egy Test és az egy Lélek közösségét” Mert „egy az Úr, egy a hit és egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat, és mindenben benne van. Mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint részesült a kegyelemben. Ezért mondja az Írás: Fölment a magasba, magával vitte a foglyokat és osztott az embereknek ajándékokat”Majd jött a kettős öröm Pál apostol megfogalmazásában: „Az pedig, hogy fölment, mi mást jelent, mint hogy előbb le is szállt a lenti, földi tájakra? Aki leszállt, az emelkedett minden ég fölé, hogy betöltse a mindenséget. Ő némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat evangélistává, pásztorrá és tanítóvá tett, hogy szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, és fölépítsék Krisztus testét, amíg mindnyájan el nem jutunk az Isten Fia hitének és megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk, elérve Krisztus teljessége életkorának mértékére. Akkor majd nem leszünk éretlenek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor. Inkább igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a fővel, Krisztussal. Ő az, aki az egész testet összefogja, és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben.”(Ef 4,7-16) Ezeket a hasonlatokat nem könnyű megérteni, de erőlködnünk kell, mert különben nem jutunk el a hit teljes megismerésére. Nézzük az egyes mondatokat! Jézus öröktől fogva a második Isteni Személy. A Szentháromság titka emberi ésszel föl nem fogható, közelíteni kell a mi értelmünk fogalmaival a fel nem fogható értéséhez. Az Atyaisten, az első Személy. A személy fogalma ismert: a személy az az önállóság, aki értelmes természetben van, és azt uralja. Az emberi személy az az önállóság, aki nem lehet tárgy, csak alany. Szellemi léte van. Ura egész természetemnek, testemnek és lelkemnek is, de sem a kezem, sem a fejem, sem az eszem, sem az akaratom nem uralkodik a személyemen. Az Isten első Személye uralja, bírja a végtelen szellemet, ami végtelen hatalmú (akaratú), mindenható, és végtelen értelmű (mindentudó) Ezt a végtelen értéket az Atya önismerettel tökéletesen ismeri. Ezt az önismeretet az Atya ki is tudja mondani: LOGOS, VEBUM, SZÓ, IGE. Ez a Logosz ismer, tehát személy. Az Atya neki ajándékozza az oszthatatlan isteni természetet. A Logosz visszaajándékozza, mert az Atya sem élhet természete nélkül. A természet kettejüké, sőt közös ajándékul adják a Szentléleknek is. –Az Atya kérésére a Fiú vállalja a megtestesülést, fölveszi az emberi természetet emberi személy nélkül, Isteni Személye tulajdonaként, Istenember. Teste révén testvérünk. Emberi természetét fel tudja ajánlani a többi ember bűneiért áldozatul. Vállalja és meg is teszi De ez a dolgozó, tanító, szenvedő, meghaló és harmadnapra feltámadó istenemberi testélő képe egy világszervezetnek: akik hisznek Jézus Krisztusban, a Megváltónkban, és vállalják, hogy az emberi test sejtjeihez hasonlóan táplálják, erősítik, gyógyítják, kisegítik Jézusban testvéreiket. Tulajdonképpen úgy is tekinthető, mint egy pompás emberi test, egy szervezet, Jézus Krisztus titokzatos (misztikus) Teste. Pál apostol végül ennek a gondolatnak megvalósulását fejtegeti.



2014. október 24., péntek

Zsolozsma 293.



Szent Ágoston püspöknek Próbához írt leveléből

A Szentlélek közbenjár értünk

Aki azt a bizonyos egyet kéri az Úrtól, és állhatatosan keresi, meg is kapja, ha kételkedés és aggodalom nélkül kéri, és nem fél, hogy kárára lesz, amikor elnyeri, hiszen enélkül bármit is kapjon, semmi sem elégíti ki teljesen. Az egyetlen igazi és egyedül boldog élet az, hogy mindörökre örvendezünk az Úr színelátásának halhatatlan és romolhatatlan testben, lélekben. E miatt az egy miatt kell sürgetnünk és kérnünk illő módon minden mást. Aki ezt az egyet elnyerte, az mindent elnyert, amit csak akart, hiszen ott már mást nem is akarhat. Ott nem lehet semmi olyan, ami nem odaillő. Hiszen ott van az élet forrása. Üdítő erejét most csak imádságunkban szomjazzuk, amíg reményben élünk. Most még ugyanis remélünk, és nem a szemlélés állapotában élünk, hanem annak védőszárnyai oltalmában, aki előtt minden vágyunk ismeretes, hogy megittasodjunk háza gazdagságától, és igyunk gyönyörűségének patakjából, minthogy nála van az élet forrása, és az ő fényében látjuk meg az igazi fényt (Zsolt 35, 8-10). Ekkor minden vágyunkat teljesen betöltik e javak, és ezentúl már semmit sem kell sóhajtozva keresnünk, hanem csak annak örvendezünk, amit elértünk. Minthogy ez már maga az a béke, amely felülmúl minden értelmet, ezért tehát nem is tudjuk pontosan, hogy mit is kérünk az imádságunkban. Amit ugyanis el sem tudunk gondolni, hogy milyen, arról tényleg nem tudjuk, hogy milyen. Ha pedig ezzel kapcsolatban bármi is felvetődik gondolatunkban, azt rögtön visszautasítjuk, elvetjük, kevésnek tartjuk, mert nyomban belátjuk, hogy ez nem az, amit keresünk, jóllehet még mi sem tudjuk, hogy az milyen. Van tehát bennünk – hogy úgy mondjam – egy bölcs oktalanság, amelyre a Szentlélek tanított meg, aki segít minket e gyengeségünkben. Erről vall az Apostol, amikor így beszél: Ha tehát reméljük, amit nem látunk, várjuk állhatatosan. Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mivel Isten tetszése szerint jár közben a szentekért (Róm 8, 25-27). Ezt a következőképp kell értenünk: Ne gondoljuk azt, hogy esetleg a Isten Szentlelke – aki változhatatlan Isten a Szentháromságban és egy Isten az Atyával és a Fiúval – úgy járna közben a hívekért, mintha ő nem lenne Isten. Ezért mondja az Apostol: közbenjár a szentekért, hiszen a közbenjárása szentté teszi őket, de az is írva van: Az Úr, a te Istened próbára fog tenni benneteket, hogy megtudja, csakugyan szeretitek-e őt (MTörv 13, 4), vagyis azt akarja, hogy tudatára ébredjetek annak, hogy igazán szeretitek-e Istent. Tehát szavakba nem önthető sóhajtozásokkal serkenti a híveket is a közbenjárásra, lelkük mélyébe vágyakozást önt az eddig ismeretlen, felülmúlhatatlan valóság után, amit reményteljes türelemmel várunk. Ámde miként szólhatnánk arról, amit úgy kívánunk, hogy nem ismerjük? Mert ha egyáltalán nem ismernénk, nem is vágyódnánk rá; másfelől, ha már látnánk, akkor sem vágyakoznánk utána, és nem keresnénk sóhajtozva. 


Munkálkodjunk mindannyian az egyház egységén - Ferenc pápa péntek reggeli homíliája



Munkálkodjunk mindannyian az egyház egységén - Ferenc pápa péntek reggeli homíliája


Minden keresztény arra hivatott, hogy dolgozzon az Egyház egységéért a Szentlélek vezetésével. – Ezt a gondolatot hangsúlyozta Ferenc pápa péntek reggel a Szent Márta házban bemutatott szentmiséje homíliájában.

Az egységről a pénteki szentleckében (Ef 4, 1-6) az Apostol a lelki egységre buzdít: „Egy a test, egy a Lélek, amint hivatástok is egy reménységre szól…”

A pápa korábban már kifejtette a páli allegóriát Krisztus testéről, az Egyházról. Most még Szent Pál és Szent Péter leveleiből idézve egy másik hasonlatot is megvilágít: a hívők élő kövek, belőlük épül Isten temploma, az Egyház. „Az Egyházat, e templomot építeni élő kövekből, így valósul meg az Egyház egysége: ez minden keresztény feladata, mindannyiunké.

Amikor templomot vagy palotát kell építenünk – magyarázta a pápa – megfelelő építkezési terepet kell találnunk. Az első feladat, megtalálni az alapkövet, a Biblia szerint a szegletkövet. Az Egyház szegletköve Jézus, és az Egyház egységének szegletköve Jézus imája az utolsó vacsorán: ’Atyám, hogy mindnyájan egyek legyenek!’ Ez a mi erőnk.”

Hogyan építjük az Egyházat, annak egységét? – tette fel a kérdést a pápa. Ez a Szentlélek műve, válaszolt. Egyedül ő képes megteremteni az Egyház egységét a népek, kultúrák, személyek változatosságában. Szent Pál még utal a gyenge építőkövekre, így buzdít: „Éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel.” Legyen szívügyetek az egység megőrzése. „Úgy válunk erős építőkövekké ebben a templomban, amikor erősségünk az alázatosság, a nagylelkűség, kedvesség és szelídség lesz.” Jézus útját követjük, aki gyenge lett egészen a keresztig, és így lett erős.

A reménység, amelyre hivatva vagyunk ez: menni az Úr felé, élni az eleven Egyházban, amely élő kövekből épült a Szentlélek erejével.” Nagy reménységre kaptunk meghívást! Menjünk előre Jézus egységért végzett imája erejében, tanulékonyan a Szentlélek iránt, aki téglákból is képes élő köveket teremteni, - azzal a reménységgel, hogy megtaláljuk az Urat, aki hívott bennünket, megtaláljuk, amikor elérkezik az idők teljesége.”



2014.10.24. Péntek



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.24. Péntek

Pál apostolt nyugtalanította, hogy tanítványai nem értenek egyet. Bizonyára hangot adott ennek,de most a szentmise olvasmányai azt sugallják, hogy a sok vita és veszekedés helyett inkább fontoljuk meg Urunk, Jézus következtetését, amelyet Szent Pál nagyszerű tanítványa tárt elénk az általa szerkesztett evangéliumban. Jézus mondja:„Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Annyira szorongok, míg be nem teljesedik. Azt hiszitek, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Nem azt, hanem mondom nektek,meghasonlást. Ezentúl ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás közt: három kettő ellen, és kettő három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával, az anya a lányával, és a lány az anyjával, az anyós a menyével és a meny az anyósával” (Lk 12,49-53) Aki Jézus tanítását komolyan veszi, nem mindig sikerül megértetni Jézus égből hozott igéit a család tagjaival és a szerelemből kötött házasság sem tudja az Istenhez, Jézushoz kötődést egyformán értelmezni. Ebben az esetben a hívő családtag ne Jézusról mondjon le, hanem a felizzott vitákat egy kis időre szüneteltetni kell, a mindent megmagyarázó kegyelemért kell imádkozni és szelíd szeretettel a krisztusi békét meg kell teremteni. Jézus maga mondja, hogy erre sokszor várni kell.Jézus egy másik közismert hasonlatot is megfontolásra ajánl: „Aztán a néphez fordult: Ha azt látjátok, hogy nyugat felől felhő kerekedik, mindjárt mondjátok, hogy eső lesz, s ez be is válik. S ha azt látjátok, hogy délről fúj a szél, arra következtettek, hogy hőség lesz, s ez be is következik. Képmutatók! A föld meg az ég jeleiből tudtok következtetni. Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni?” (Lk 12,54-56)Nem mindig könnyű a természetfeletti történésekre következtetni. Jézus utal erre, amikor ezt mondja: Keresztséggel kell megkereszteltetnem”Át kell alakulnom, meg kell változnom, ezt is jelenti a keresztelés. Pál apostol okosan szól ehhez a témához: „Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a Lélek egységét. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van” (Ef 4,1-6) Az egyénenként változó tehetségek, ezeknek a teljesítő képessége adja meg a magyarázatot egyrészt, hogy a megtérők miért nem alakulnak azonos hatásfokkal. E mellett az adományozó, az Isten végtelen értelme és akarata, a teremtői céljai a legnagyobb indokok a kegyelmeket elnyert személyek eredményeinek elbírálásában. Jézus tudatos tanítvány-választásának megnyilatkozásai: „Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele. Jézus ezért a tizenkettőhöz fordult: Ti is el akartok menni? Simon Péter felelt neki: Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje. Jézus így válaszolt: Nem tizenkettőtöket választottam ki? De egyikőtök ördög. Júdást értette rajta, az iskarióti Simon fiát. Mert ő lett az árulója, egy a tizenkettő közül”(Jn 6,66-71) „Nem mindnyájatokról mondom ezt, mert hiszen tudom, kiket választottam ki. De be kell teljesednie az Írásnak: „Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem” (13,18)„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle. Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymás!” (15,16-17) „Hozzád sóhajt a lélek, Urunk, Hozzád vonz az igaz szeretet, Hozzád jöttünk, eléd borulunk” (Ho 223,1)



2014. október 23., csütörtök

Zsolozsma 292.



Kapisztrán Szent János áldozópapnak
 „A papság tükre” című értekezéséből
Az igaz lelkű pap élete világosságot áraszt, és derűt sugároz

Azok, akik az Úr oltárához vannak rendelve, fényként világítsanak, és az erkölcsi feddhetetlenség tiszteletreméltó példájával járjanak elöl, kerüljék a bűnök minden szennyét és tisztátalanságát. Erényes életük által legyenek saját maguk és embertársaik számára a föld sója, tetteik ragyogó fényességével a világ világossága, és világítsák meg mások életet, hiszen isteni tanítónk, Jézus Krisztus nemcsak apostolainak és tanítványainak, hanem az ő összes utódainak és a papoknak is mondta: Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, és az emberek eltapossák (Mt 5, 13).Valóban eltapodják az emberek, mint hitvány szemetet, a tisztátalan és szennyes lelkű papot, akit átjárt a bűn utálatossága, és foglyul ejtettek a gonoszság bilincsei. Értéktelennek tartják őt, mint aki nem használ sem önmagának, sem másoknak. Szent Gergely pápa így tanítja: „Ha valakinek az életét megvetik az emberek, a prédikációját sem fogják megbecsülni.” A papok, akik tisztüket jól töltik be, kétszeres megbecsülést érdemelnek, főképpen, ha az evangélium hirdetésében és a tanításban fáradoznak (1 Tim 5, 17). Valóban kétszeres tiszteletet érdemelnek az ilyen méltó életű papok. Megbecsülést szereznek hivatásuk és egyéni életük által. Az ideigvaló javakat összekapcsolják a lelkiekkel, a mulandókat pedig az örökkévalókkal. A földön élnek halandó teremtmények között a természet viszontagságainak igájában, de szorgosan keresik az ég angyalainak társaságát, hogy mint éber szolgák tetszést találjanak a király előtt. Így, miként a nap is odafönt kel föl Isten magasságában, de a föld számára világít, ugyanígy a papok világossága is világítson az embereknek, hogy a papok jótetteit látva dicsőítsék a mennyei Atyát (Mt 5, 16) Ti vagytok a világ világossága (Mt 5, 14). A világosság ugyanis nemcsak magának világít, hanem szétszórja sugarait mindenfelé, és megvilágít mindent, amit csak maga körül talál, így világítja meg az igaz lelkű papság sugárzó élete mások életét is a szentség fényével, és így árasztja derűjét mindazokra, akik életét szemmel tartják. A papot arra rendelték, hogy másokat gondozzon, de saját élete példájával kell megmutatnia az embereknek, hogy miként éljenek az Úr Egyházában. 


Ferenc pápa: Nem lehetünk keresztények a Szentlélek kegyelme nélkül



Ferenc pápa: Nem lehetünk keresztények a Szentlélek kegyelme nélkül


Október 23-án, csütörtökön reggel Ferenc pápa a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén, homíliájának középpontjába Szent Pál Efezusiakhoz írt levelének tanítását állította.


A levélben az apostol leírja, hogy megtapasztalta Krisztust és ezért mindent maga mögött hagyott, mert beleszeretett Krisztusba. Pál imádja Krisztust, meghajtja térdét az Atya előtt, aki „mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk, vagy megértünk” (Ef 3,14-21). Szent Pál határtalanul imádja ezt az Istent, aki olyan, mint egy parttalan tenger, egy óriási tenger. Pál azt kéri az Atyától mindnyájunk számára, hogy megerősödjünk, benső emberré váljunk Lelke által.

Azt kéri az Atyától, hogy a Szentlélek jöjjön és erősítsen meg bennünket, adjon erőt. Nem haladhatunk előre a Szentlélek ereje nélkül. Saját erőnk gyönge. Nem lehetünk keresztények a Szentlélek kegyelme nélkül. Éppen a Szentlélek az, aki megváltoztatja szívünket, aki révén előbbre jutunk az erényekben, hogy beteljesítsük a parancsolatokat – mondta homíliájában Ferenc pápa, majd így folytatta:

Azután Pál kér egy másik kegyelmet is az Atyától: Krisztus jelenlétét, hogy növeljen bennünket a szeretetben. Krisztus szeretetét, amely minden ismeretet felülmúl, nem érthetjük meg másként, csak ennek a végtelen hatalmasságnak az imádata által.

Ez Pál misztikus tapasztalata. Megtanítja a dicsőítő imát és az adoráció imáját. Kicsinységeinkkel, számos önző érdekünkkel szemben Pál robbanásszerű dicsőítő imában tör ki, adorációban kéri az Atyát, hogy küldje el számunkra a Szentlelket, hogy erőt adjon nekünk életünkhöz; értesse meg velünk Krisztus szeretetét, és Krisztus szilárdítson meg bennünket a szeretetben. És ezt mondja az Atyának: köszönöm, hogy Te képes vagy megtenni azt is, amit mi még csak remélni sem merünk”. Ez egy nagyon szép ima – tette hozzá a Szentatya.

Végül Ferenc pápa ezekkel a szavakkal zárta csütörtök reggeli homíliáját:

Ezzel a benső élettel meg lehet érteni, hogy Pál mindent maga mögött hagyott és mindent szemétnek, értéktelennek tart, hiszen elnyerte Krisztust és Krisztusban él. Jót tesz, ha így gondolkozunk, jót tesz, ha imádjuk Istent mi is. Jót tesz, ha Istent dicsőítjük, ha belépünk ebbe a határtalan, óriási nagylelkűség és szeretet világába. Jót tesz, mert így előbbre juthatunk a nagy parancsolatban – az egyetlen parancsolatban, amely az összes többi alapját alkotja: ez pedig a szeretet; szeressük Istent és szeressük testvéreinket.



2014.10.23. Csütörtök



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.23. Csütörtök

Pál apostolt sok megpróbáltatás érte apostoli útjain. Megtérése óta mindezt tudta, hisz az Úr Ananiás nevű tanítványának jó előre megmondta, amikor elküldte Sault megkeresztelni: „Menj csak, mert választott edényem ő, hogy nevemet hordozza a pogány népek, a királyok és Izrael fiai között” (ApCsel 9,15) Pál apostol felkészült ezekre a büntetésekre, de féltette azokat, akik tisztelték a keresztény tanítás lelkes átadásáért, és fájdalmas lehetett számukra, amikor az apostolt ütötték-verték ellenfelei, az egykori társai, a zsidóságot védő támadók. Ezért írta tanítványainak: „Ez volt az ő örök szándéka, amelyet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban megvalósított, a benne való hit által van bizalmunk és biztonságos utunk Istenhez. Ezért kérlek titeket, ne veszítsétek el értetek vállalt szenvedéseim miatt bátorságotokat: ezek dicsőségetekre szolgálnak” (Ef 3,11-13) Az apostol a saját szenvedéseiből akar erőt sugározni kedves tanítványaiba. Okosan teszi, hiszen Jézus is erre tanította az apostolokat: a megváltáshoz az Ő szenvedése szükséges, mint végtelen istenemberi érték, de minden követőjétől elvárja az Üdvözítő a tanítványok kegyelemmel megerősített segítségét az üdvösség érdekében mások javára.„Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt; tőle származik minden közösség az égben és a földön. Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy Lelke által megerősödjetek benső emberré, hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben, s gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben. Akkor majd fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten teljességével.” (14-19) Milyen mélyen megértette ezt a mennyei közösséget, akit egykor még Saulnak hívtak és könnyedén megtanulta az ószövetségi Szentírás gyakorta hallott részleteit, amelyek az Ég Istenéről szóltak: A csillagok felett valahol viszont maga Isten ragyog szünet nélkül .Ezután meg kellett tanulnia a jeruzsálemi templomi iskolában azt is, hogy Istennek van egy régi ellensége, aki becsapta az emberek ősszüleit, hogy ne higgyenek Istennek,csak neki. Megtanulta, hogy az angyalok közössége kettészakadt. A jó, a hűséges angyalok a mennyben és az emberek között élve segíteni akarnak, hogy az emberek a földről a mennybe kerüljenek, amikor az Isten által kimért földi élet véget ér. Igen, Saul zsidó kisfiúként, majd férfivá érve is nagyon hálás volt Istennek a mennyei közösségért is, de a földiért is. Mert megtanulhatta, hogy Isten a sátán által elcsábított emberek közül kiemelt egy derék hatvan éves férfit, Ábrahámot és feleségét,Sárát. Megáldotta őket, megígérte nekik, hogy fiúk születik, és ők lesznek Isten földi közössége. Majd kétezer év múlva általuk elindul az összes nemzet Isten közösségébe gyűjtése. Ezért hajtott tehát Saul térdet a Úr előtt. Még időben megtudta, hogy Ábrahám népéből születik ugyan a Megváltó, de nem az egész zsidó nép lesz a Megváltóé, hanem csak azok, akik Őt személy szerint elfogadják az Isten Fiának, aki Dávid király családjából születik és Istenemberként vállalta a megváltói halált. Itt van tehát Pál apostol nagy örömének titka: Ráébredt a damaszkuszi úton, hogy Ábrahám és összes utóda is hiába halt volna meg, mert mind-összesen is csak emberek voltak. Az emberek pedig, Szűz Máriát kivéve, valamennyien vétkeztek. Ha nem is vétkeztek volna, értékük, tetteik értéke csak egyszerű emberi érték marad, ami a megsértett Istent kiengesztelni képtelen. Jézus, az Isten Fia felveszi örök isteni természete mellé az emberi természetet és összekapcsolja isteni természetével. Fogadott testvérünk, értünk vállalja a kereszthalált, és ez érvényes és végtelen érték a mi nevünkben, mert a cselekvő személy Isteni Személy. Pál megértette: „Mi a szélesség és hosszúság, a magasság és a mélység”Annak pedig, aki bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk, legyen dicsőség az Egyházban és Jézus Krisztusban minden nemzedéken át, örökkön-örökké! Ámen”(Ef 3,20-21)



2014. október 22., szerda

Zsolozsma 291.



Szent Ágoston püspöknek Próbához írt leveléből
 
Minden imádságot magába foglal az Úr imádsága

Ha valaki például így imádkozik: Dicsőülj meg minden nemzetben, miként bennünk megdicsőültél (vö. Jn 12, 28), és bizonyítsd be, hogy prófétáid szava igaz (Sir 36, 15), mi mást imádkozik, mint ezt: Szenteltessék meg a te neved? (Mt 6, 9) Aki így könyörög: Újíts meg minket, Urunk, mindenható Istenünk, ragyogtasd ránk arcodat, és szabadok leszünk (Zsolt 79, 20), mi másért könyörög, mint ezért: Jöjjön el a te országod? Ha valaki így szólítja meg az Urat: Rendezd lépteimet törvényed szerint, a gonosz ne uralkodjék rajtam (Zsolt 118, 133), mi mást óhajt, mint ezt: Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is?Avagy aki így fohászkodik: Ne adj nekem se nyomort, se gazdagságot (Péld 30, 8), mi másért könyörög, mint ezért: Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma? Amikor pedig ezt imádkozod: Emlékezz meg, Uram, Dávidról és arról, hogy mennyit buzgólkodott (Zsolt 131, 1), vagy: Hogyha rosszat tettem, hogyha gonoszság tapad kezemhez, hogyha rosszal viszonoztam a rosszat (Zsolt 7, 4), mi másért imádkozol, mint: Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek? Akinek lelkéből e fohász fakad: Ments meg a gonosztevőktől, a vérengző emberektől szabadíts meg (Zsolt 58, 2), nem egyébért könyörög, mint ezért: Szabadíts meg a gonosztól! Ha végigveszed az Isten előtt kedves imádságok minden mondatát, azt hiszem, semmi olyat sem találsz bennük, amit az Úr imádsága már magába ne foglalna, és röviden ne tartalmazna. Ebből következik, hogy szabad más-más szavakkal ugyanazt mondanod, de nem szabad mást mondanod, amikor imádkozol. Eszerint így kell imádkoznunk magunkért is, a mieinkért is, az idegenekért, sőt ellenségeinkért is minden vonakodás nélkül, jóllehet az egyik ember ezért, a másik pedig azért az emberért imádkozik, amint közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban van vele. Így fakad vagy szárnyal az érzés az imádkozó ember szívében. Úgy gondolom, hogy nemcsak azt tudod jól, hogyan imádkozzál, hanem azt is, hogy mit imádkozzál. Nem azért tudod, mert én oktattalak erre, hanem attól tudod, aki oly nagy jósággal mindegyikünket megtanított imádkozni. Mindannyiunknak örök boldogságunkat kell keresnünk, és ezt Urunktól, Istenünktől kell kérnünk. Hogy mit jelent e boldogságban élni, azt sokan és sokféleképpen taglalják. De miért is forduljunk ily sok emberhez és megannyi elméletükhöz? A Szentírás ezt tömören és isteni igazmondással így tanítja: Boldog a nép, amelynek az Úr az Istene (Zsolt 143, 15). Hogy Isten népéhez tartozzunk, és az ő színelátására és a vele való örök életre eljuthassunk, azért a tanításnak a célja a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és őszinte hitből fakadó szeretet (1 Tim 1, 5)E három közül a jó lelkiismereten a reményt értjük. Így a hit, a remény és a szeretet emeli Istenhez az imádkozó embert, tehát azt, aki hisz, remél és szeret, és aki a Miatyánk alapján fontolja meg, hogy mit kérjen az Úrtól.


Ferenc pápa: Az egyház Krisztus teste



Ferenc pápa: Az egyház Krisztus teste 


Október 22-én, szerdán délelőtt Ferenc pápa folytatta katekézisét a Szent Péter téren megtartott általános kihallgatáson. A Szentatya tanításában rámutatott: a háborúk nem a harctereken, hanem a szívekben kezdődnek.


Kedves testvérek, jó napot kívánok! – kezdte olasz nyelvű katekézisét a pápa.
Amikor arra akarunk rámutatni, hogy különböző elemek egységet alkotnak, szorosan kapcsolódnak egymáshoz és egyetlen valóságban forrnak össze, gyakran használjuk a test képét. Pál apostoltól kezdve ezt a kifejezést, a test képét használjuk az egyházra mint legmélyebb és legszebb megkülönböztető vonását. Ma tegyük fel a kérdést: milyen értelemben alkot egy testet az egyház? Miért nevezik Krisztus testének? – tette fel a kérdéseket a Szentatya.
Ezekiel könyve leír egy kissé különleges, mély benyomást keltő, ugyanakkor bizalmat és reményt ébresztő látomást: Isten a próféta elé tár egy kiszáradt csontokkal beborított mezőt. Lehangoló látvány. Képzeljétek el: egy síkság tele csontokkal! – hívta fel a figyelmet Ferenc pápa. – Isten azt kéri tőle, hívja le a szétszórt csontokra a Szentlelket. És akkor a csontok elkezdenek közelíteni egymáshoz, kinőnek rajtuk először az inak, majd a hús, és összeáll egy test, tele élettel (vö. Ez 37,1–14). Íme, ez az egyház!
Arra kérlek benneteket, hogy ma, otthon vegyétek a kezetekbe a Bibliát, és ne felejtsétek el elolvasni Ezekiel próféta 37. fejezetét! Ez nagyon szép. Ez az egyház: remekmű, a Szentlélek remekműve, aki mindnyájunkba a feltámadt Krisztus új életét leheli, egymás mellé állít bennünket, hogy szolgáljuk és támogassuk egymást, így mindnyájunkból egyetlen testet alkot, amely a szeretetközösségben épült fel – mutatott rá a Szentatya.
Az egyház azonban nemcsak a Szentlélekben épült test, az egyház Krisztus teste! Egy kicsit különös, de így van. Nem csak egyfajta kifejezésmódról van szó: valóban azok vagyunk! Ez a nagy ajándék, amit keresztségünk napján kapunk – emelte ki Ferenc pápa. – A keresztség szentségében ugyanis Krisztus övéivé tesz minket, befogad bennünket a kereszt misztériumának középpontjába, irántunk való szeretetének legfőbb misztériumába, hogy azután vele együtt támadhassunk fel mint új teremtmények.
Íme, így születik az egyház, és így az egyház Krisztus testének tekinti magát. A keresztség valóságos újjászületés, amely révén újjászületünk Krisztusban, részévé válunk. A keresztség továbbá bensőségesen egymáshoz kapcsol minket mint ugyanannak a testnek a tagjait, amelynek Krisztus a feje (vö. Róm 12,5; 1Kor 12,12–13) – fogalmazott a pápa. – Ebből azután egy mély szeretetközösség fakad. Ez megvilágosítja Pál szavait, amikor arra buzdítja a férjeket, hogy úgy szeressék feleségüket mint saját testüket. Hozzáteszi: „Akárcsak Krisztus az egyházat. Tagjai vagyunk ugyanis testének” (Ef 5,28–30). Milyen jó lenne, ha gyakrabban gondolnánk arra, hogy mik vagyunk, hogy mivé tett bennünket Jézus Urunk: test vagyunk, az a test, amelyet semmi és senki sem szakíthat el tőle, és amelyet Jézus befed szenvedélyes szeretetével, éppen úgy, mint ahogy egy férj a feleségét.
Ez a gondolat azonban ébressze fel bennünk azt a vágyat, hogy válaszoljunk Jézus Urunknak, és szeretetében osztozzunk egymás között is, mint testének élő tagjai. Pál idejében a korinthusi közösség sok nehézségbe ütközött ezen a téren. Megosztottságban, irigykedve, értetlenségben és másokat kirekesztve éltek, mint ahogy gyakran mi is tesszük – folytatta katekézisét a Szentatya. – Ez nem jó így, mert ahelyett, hogy építenék és növelnék az egyházat mint Krisztus testét, azt számos részre tördelik, szétszaggatják.
Ez történik napjainkban is. Gondoljunk csak keresztény közösségeinkre, egyes plébániákra, gondoljunk lakónegyedeinkre, mennyi megosztottság, mennyi irigység van, milyen sok a pletyka, a meg nem értés, a kirekesztés. És mindez mit tesz? Széttördeli közösségeinket. Ez a háború kezdete. A háború nem a harctéren kezdődik: a háború, a háborúk a szívben kezdődnek ezzel a meg nem értéssel, a megosztottsággal, az irigységgel, a többiekkel való viaskodással – mutatott rá a pápa. – Ez a korinthusi közösség ilyen volt: ennek a viselkedésnek a bajnokai voltak.
Az apostol adott néhány konkrét tanácsot a korinthusiaknak, amelyek a mi számunkra is érvényesek: ne legyünk féltékenyek, hanem értékeljük közösségeinkben testvéreink adottságait és tulajdonságait. De mindig jelen van a féltékenység: az az ember vett magának egy autót, a másik nyert a lottón, a harmadiknak jól megy a sora, mindez féltékenység – tette hozzá rögtönzött szavakkal a Szentatya. – Ez széttördeli a közösséget, rosszat tesz, nem szabad megengedni! Mert a féltékenységek növekednek, és betöltik a szívet. Egy féltékeny szív savanyú szív, olyan, mintha vér helyett ecet lenne benne. Olyan szív, amelyik soha sem boldog, szétbomlasztja a közösséget. De mit kell tennem? Értékeljük közösségünkben testvéreink tehetségét, jó tulajdonságait.
De amikor féltékenységet érzek? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. – Ez mindenkivel előfordul, mindnyájan bűnösök vagyunk! Amikor féltékenységet érzek, forduljak így az Úrhoz: „Köszönöm Uram, hogy ennek az embernek ezt az ajándékot adtad.” Értékeljük az adottságokat a megosztottságokkal szemben, álljunk közel a leggyengébbekhez, és vegyünk részt szenvedésükben; fejezzük ki hálánkat mindenkinek, szívből mondjunk köszönetet! Az ilyen szív, amely ezt teszi, jó, nemes és elégedett, mert tud köszönetet mondani.
Felteszem a kérdést: tudunk mindnyájan köszönetet mondani? Nem mindig? Mert az irigység, a féltékenység kissé fékez bennünket? És végezetül ezt a tanácsot adja Pál a korinthusiaknak, és mi is ezt tanácsoljuk egymásnak: senkit se tartsunk magasabb rendűnek a másiknál, hanem a szeretetben tekintsük egymást a közös test tagjainak, akik mindenki javát szolgálva élnek (vö. 1Kor 12–14). Hány ember érzi magát magasabb rendűnek a többieknél! – mutatott rá a Szentatya.
Mi is annyiszor mondjuk a példabeszéd farizeusának szavait: „Köszönöm, Uram, hogy nem vagyok olyan, mint az az ember, magasabb rendű vagyok”. De ez csúnya dolog, soha ne csináljátok! Amikor érkezik ennek a kísértése, emlékezz bűneidre, azokra, amelyeket senki sem ismer, szégyelld magad Isten előtt, és mondd: „Te, Uram, tudod, hogy ki a magasabb rendű, én befogom a számat.” Ez jót tesz, mindig – mutatott rá a pápa.
Kedves testvérek! Mint Ezekiel próféta és mint Pál apostol, fohászkodjunk mi is a Szentlélekhez, hogy kegyelme és adományainak bősége segítsenek minket: valóban úgy éljünk, mint Krisztus teste, egységben mint család, mint egy olyan család, amelyik Krisztus teste, szeretetének látható és szép jele – zárta szerda délelőtti katekézisét Ferenc pápa.


2014.10.22. Szerda



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.22. Szerda

Szent Pál vigasztalással fejezi be a megkeresztelkedett pogányoknak adott tanítását: „Ezért már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai. Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus. Ő tatja össze az egész épületet, belőle nő ki az Úr szent temploma. Ti is benne épültök egybe a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává” (Ef 2,19-22) Akit Isten gyermekévé fogadott, annak megadja a méltóságot, hogy Jézus Krisztus fogadott testvére és társörököse legyen a mennyországban is.Pál apostol is így lett a krisztusi közösség tagja, és a régebbi tagok be is fogadták. Barnabás vette először észre, hogy ezt a folyamatot el kell indítani, mert sokan félhettek az egykori Krisztus-üldözőtől. Ő vitte el az antióchiai közösségbe, bemutatta és segített igazi testvérré válnia. Először ott mondták ki rá is: keresztény azaz krisztushoz tartozó ember (christianus) Pál, az üdvösség művének szolgálatában. „Ezért vagyok én, Pál értetek, pogányokért Jézus Krisztus foglya. Bizonyára hallottatok isten kegyelmi adományáról, amelyben a ti javatokra részesültem. Kinyilatkoztatásból ismertem meg a titkot, mint föntebb röviden megírtam. Ha elolvassátok, megérthetitek, hogy betekintettem Krisztus titkába, amelyről korábban nem tudtak az emberek úgy, ahogy most a Lélek a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta. Eszerint Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek és részesei az ígéretnek, az evangélium révén. Ennek lettem szolgája Isten kegyelmi adományából, amelyet hathatós erejével juttatott nekem. Nekem, az összes szent közül a legkisebbnek jutott osztályrésül a kegyelem, hogy Krisztus felfoghatatlan gazdagságát hirdessem a pogányoknak, és felvilágosítsak minden embert, hogyan valósult meg ez a titok, amely kezdettől fogva el volt rejtve az Istenben, a mindenség teremtőjében, hogy most az Egyház által az Isten sokrétű bölcsessége nyilvánvalóvá legyen a mennyei fejedelemségek és hatalmasságok előtt. Ez volt az ő örök szándéka, amelyet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban megvalósított, a benne való hit által bizalmunk és biztonságos utunk Istenhez” (Ef 3,1-12) Jézus az apostolok nevelése idején a zsidó és a pogány népeket szembeállította. Vigyázott arra, hogy Izrael földjéről ne lépjen pogány területre, bár életében már hivatalosan megszűntek a régi országhatárok. A nép számon tartotta az ősiséget, de Jézus is hangoztatta, hogy most még csak Izrael elveszett juhaihoz küldetett. Mt 14,21-28) Ez a tilalom megszűnt, amikor a zsidó főtanács hivatalosan kidobta a nemzet közösségéből, szigorúan követelték a római helytartótól, hogy a Golgotán feszítsék keresztre, mert a kivégzések helye már nem tartozott Jeruzsálemhez. Pál apostol hangoztatja, hogy ő „a pogányokért Jézus Krisztus foglya. (Ef 3,1) Nem iskolai tanító, nem rabbi képzőben végzett főiskolai tanár, a zsidó előkelőségek dísze, hanem az addig lenézett pogányok tanítója, majd leveleivel az egész kereszténységnek két ezer éve fontos professzora. Péter, a krisztusi Egyház sziklaalapja és minden pápa legelseje írja róla: „Urunk türelmét tartsátok üdvösségnek, ahogy szeretett Pál testvérünk írta nektek ajándékul kapott bölcsességében minden olyan levélen, amelyben ezekről a dolgokról beszél. Vannak bennük nehezen érthető dolgok, ezeket a tudatlan és állhatatlan emberek kicsavarják a saját vesztükre, akárcsak a többi Írást is” (2Pét 3,15-16) Szükségünk van a jó katolikus nevelőkre, elsősorban édesanyákra és édesapákra, akik megtudják szerettetni a Mennyei Atyát.



2014. október 21., kedd

Zsolozsma 290.



Szent Ágoston püspöknek Próbához írt leveléből

 Az Úr imádsága.


Nekünk, embereknek van szükségünk a szavakra, amelyek figyelmeztetnek és ráébresztenek bennünket, hogy mit kérjünk. Ne higgyük, hogy az Úrnak kell tudtul adnunk valamit, vagy hogy rábírhatjuk elhatározása megváltoztatására. Amikor tehát azt mondjuk: Szenteltessék meg a te neved (Mt 6, 9)akkor mi magunkat figyelmeztetjük, azt kívánva, hogy Isten mindenkor szent nevét az emberek ne gyalázzák, hanem ők is szentnek tartsák, hiszen ez nem Istennek, hanem az embereknek válik javára. Továbbá ebben a kérésben: Jöjjön el a te országod – amely úgyis biztosan eljön, akár akarjuk, akár nem –, éppen az Isten országa iránti vágyakozásunkat akarjuk úgy felkelteni, hogy jöjjön el az a mi számunkra is, és mi is méltók legyünk uralkodni benne. Amidőn pedig így imádkozunk: Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is, mi magunknak kérünk olyan engedelmességet, hogy bennünk úgy valósuljon meg az ő akarata, mint az angyaloknál a mennyben. Amikor azt mondjuk: Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, akkor ebben a ma azt jelzi, hogy a maga idején. Kérjük egyrészt a megélhetésünkhöz szükséges dolgokat, és mindezt – egybefoglalva a köztük legkiválóbbnak a nevén – kenyérnek mondjuk, másrészt pedig kérjük a jelen földi életben a hívek számára szükséges szentséget is, amely azonban nem e világi boldogulásunk elérésére szükséges, hanem a boldog örök élet elnyeréséhez. Azzal, hogy mondjuk: Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, arra figyelmeztetjük magunkat, hogy egyrészt mi mit kérjünk, másrészt pedig, hogy nekünk mit kell megtennünk, hogy azt méltók legyünk elnyerni. Amikor pedig így imádkozunk: Ne vígy minket kísértésbe, akkor mi magunkat figyelmeztetjük annak kérésére, hogy Isten ne vonja meg tőlünk segítségét, nehogy a gonosz lélektől rászedve és zaklatva beleegyezzünk valami kísértésbe, vagy elbukjunk benne. Végül pedig, amikor így könyörgünk: Szabadíts meg a gonosztól, arra irányítjuk gondolatunkat, hogy földi életünk nem annyira jó, hogy semmi bajunk se lehetne. Ez az utolsó helyen van az Úr imádságában, mert oly tág értelmű, hogy a keresztény ember – ha bármilyen megpróbáltatásba is kerül – ezzel a könyörgéssel öntse ki fájdalmát, ezzel hullassa könnyeit, ezzel kezdje, ezt ismételgesse, és ezzel is fejezze be imádságát. Az imádságnak ezt az elmondott szövegét meg kell tanulnunk. Imádkozzunk bár akármilyen más szavakkal, amelyeket imádságos lelkünk érzése akár előre megformál, hogy kifejezze a kérését, akár pedig imádság közben figyel fel rá, hogy áhítata növekedjék, akkor is ugyanazt imádkozzuk, ami már benne van a Úr imádságában, ha helyesen és Istennek tetszően imádkozunk. Viszont mindaz, aki olyasvalamiért imádkozik, amit ezzel az evangéliumi imádsággal nem lehet kapcsolatba hozni, nem tilosan imádkozik, de nagyon emberi módon. Sőt nem is tudom, hogy ne tilos imádkozásnak mondjam-e, hiszen azoknak, akik a Szentlélekben már újjászülettek, csak lélek szerint illik imádkozniuk! 


Ferenc pápa: Krisztus barátokká tett bennünket békességben



Ferenc pápa: Krisztus barátokká tett bennünket békességben


Október 21-én, kedden reggel Ferenc pápa a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén kiemelte, hogy „a keresztény olyan ember, aki tud várni Jézusra: a remény embere”.


Azok az emberek, akik tudnak várni, a várakozás közben szilárd reményt táplálnak. Ezek a keresztények egy nép, amelyet Jézus egyesített minden „ellenségeskedésen” túl. A pápa Lukács evangéliumához (Lk 12,35–38) és Pál apostol Efezusiakhoz írt leveléhez (Ef 2,12–22) fűzte gondolatait.
Az evangéliumi szakaszban Krisztus így buzdítja a tanítványokat: „Hasonlítsatok azokra az emberekre, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki.” Jézus „boldognak” nevezi azokat a szolgákat, akik urukat ébren várják, égő lámpással. A következő jelenetben Jézus „asztalhoz ülteti” szolgáit, és kiszolgálja őket. Az első szolgálat, amit a Mester tesz a keresztényeknek, az az, hogy önazonosságot ad nekik. „Krisztus nélkül nincs identitásunk” – magyarázta Ferenc pápa, majd idézte Szent Pál szavait: „Akkoriban Krisztus nélkül éltetek, idegenek voltatok Izrael közösségétől.” Jézus eljött hozzánk, hogy „állampolgárságot” adjon nekünk, egy néphez való tartozást, névvel, vezetéknévvel. „Ezáltal békesség nélküli ellenségekből Krisztus eggyé tett bennünket vérével, lebontva a közöttünk lévő válaszfalakat” – mondta Ferenc pápa. 

Mindnyájan tudjuk, hogy amikor nincs béke közöttünk, akkor egy fal választ el bennünket egymástól. Jézus felkínálta szolgálatát, hogy lebontsa ezt a falat, hogy találkozhassunk. Ha megosztottak vagyunk, akkor nem barátok, hanem egymás ellenségei vagyunk. Jézus még ennél is többet tett: mindnyájunkat kiengesztelt Istenben. Kiengesztelt minket Istennel, ellenségből baráttá, idegenből Isten gyermekeivé váltunk. Az utca emberéből, a jövevényekből „szentek polgártársai és Isten házanépe” lettünk – idézte ismét Pál apostolt a pápa. Jézus mindezt megtette eljövetelével. De milyen feltétellel? Azzal, hogy várjuk őt, amint a szolgák várják urukat.
Várjuk Jézust. Aki nem várja Jézust, aki becsukja az ajtót Jézus előtt, az nem hagyja, hogy Jézus véghezvigye művét; békét, közösséget teremtsen, állampolgárságot, sőt nevet adjon. Jézus nevet ad nekünk. Isten gyermekeivé tesz bennünket. Ez a Jézusra való várakozás jelenti a keresztény reménységet. A keresztény a remény embere. Tudja, hogy az Úr eljön. Valóban eljön. Nem tudjuk az órát, de eljön hozzánk. De nem azért, hogy egymástól elszigetelve, ellenségként találjon ránk. Nem, hanem úgy, ahogy Ő szolgált minket: közeli barátként, békességben élve. 

A Szentatya feltette a kérdést: „Egy keresztény hogyan várja Jézust? Én egyáltalán várom, vagy nem várom őt? – kérdezhetnénk magunktól. Hiszek-e ebben a reményben, hogy Jézus eljön? Nyitott-e a szívem, hogy meghalljam azt, amikor kopogtat az ajtón, amikor kinyitja az ajtót? A keresztény olyan ember, aki tud Jézusra várni, és ezért a remény embere.”
A pogány ezzel szemben – és mi, keresztények, hányszor viselkedünk pogányokként – elfelejtkezik Jézusról, csak önmagára gondol, a saját dolgaira, nem várja Jézust. Az önző pogány úgy tesz, mintha isten lenne: „Egyedül is jól megvagyok.” Ez az ember rosszul végzi, név, barátság, hovatartozás nélkül – fejezte be kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa.


2014.10.21. Kedd



EVANGELII GAUDIUM - AZ EVANGÉLIUM ÖRÖME

2014.10.21. Kedd

Szent Pál bemutatta, mit jelentett az, hogy a földre zuhant sátán hatalmából mindenki átkerült Isten szent népébe, mert a keresztség által Isten megadta nekünk a legnagyobb ajándékát, a megszentelő kegyelmet.Részletesen elmagyarázza, hogy a keresztség által milyen mennyei adományokban részesültünk.„Gondoljatok arra, hogy azelőtt születéseteknél fogva pogányok voltatok. A körülmetéltek, akiknek testét késsel metélték körül, körülmetéletlennek hívnak benneteket. Abban az időben Krisztus nélkül éltetek, kívül álltatok Izrael életformáján; a szövetségekből, s ígéreteiből idegenként kizárva, remény híján és Isten nélkül éltetek a világban. Most azonban ti, akik „távol” voltatok, Krisztus Jézusban „közel” kiderültetek Krisztus vére árán”(Ef 2,11-13) Ezek szerint a zsidók nehezen nyugodtak bele, hogy az ő körülmetéltségük nem tudott nekik megigazulást nyújtani sem a csonkítás alatt, sem utána. A szertartást végezve csak azt jelezte a sebhely, hogy az illető körülmetélt felnőtt, vagy a nyolc napos kisfiú Ábrahám környezetéhez tartozik. Ez azt jelenti, hogy hisz a Megváltóban, és várja eljövetelét, de nemcsak várja, hanem egész életével igyekszik neki tetsző életet élni, mint Mózes, a próféták. Megkapták előre a megváltás kegyelmét, de a mennyországba nem juthattak be haláluk után, hanem csak Jézus kíséretével, amikor az Úr a mennybe ment. Addig csak közel kerültek hozzá és várták Őt. Akik viszont hallgatták az evangéliumi örömhírt, és örültek annak, hogy a megváltás megtörtént, hittek Jézusban, majd kérték a keresztség szentségét, azokat azonnal megkeresztelték a kérő szóra. Az első pünkösdkor Szent Péter beszéde után a fentről leereszkedő lángnyelvek elegendő tanúskodást jelentettek felkészültségükről. (ApCsel 2,1-4) Ettől kezdve a Jézus messiási küldetését elfogadó körülmetéltek és az apostoli szentbeszédeket hallgató, azokból hitet merítő pogányok teljesen egyenrangú jelöltek lettek a megigazulásra, amit a jézusi vízkeresztség adott meg nekik.„Ő –Jézus-, a mi békességünk a kettőt eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében, a törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel érvénytelenítette. Mint békeszerző, a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távollevőknek, és békét a közellevőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához” (Ef 2,14-18) Megnyugtató üzenetként ide kívánkozik a zsidóság részére, hogy ők, Ábrahám utódai Isten akaratából hozzá kétezer év óta hivatalosan külön jellel odakapcsolt nép, büszke közellevők, Pál apostolnál egy síkra kerültek a távollevőkkel. Ábrahám hadvezérré emelkedve Szodomát és négy szövetségesét kimentette a négy ellenséges király kezéből unokaöccse, Lót miatt. Megünnepelték a volt foglyok. Hazafelé vonulva háromszáztizennyolc szolgájával, mint győztes hadsereggel találkozott az eléje vonuló Melkizedekkel, Sálem (Jeruzsálem) királyával, aki Ábrahám Urának, a Magasságbeli Istennek főpapja volt. Kenyeret és bort hozott, és hálaáldozatot mutatott be Istenüknek a győzelemért. (Ter 14) Jézus, az Isten Fia, a Megváltó, test szerint Édesanyja révén Ábrahám fia. Kereszthalálával az egész világot váltja ki a sátán hatalmából. A nagy szenvedést visszaütés nélkül állja, de előtte „vágyva vágyta” hogy az Ószövetség bárány vacsoráján az ősi kenyeret saját Testévé, a bort Vérévé változtatva megkösse az Újszövetséget az egész emberiséggel. (Lk 22,14-20) ASzentírás tele van titkokkal. Milyen kár, hogy nem minden istenszerető jön rá, hogy ezek a titkok adják a megoldásokat. Én a papságomat alázattal köszönöm.


2014. október 20., hétfő

Zsolozsma 289.



Szent Ágoston püspöknek Próbához írt leveléből

Imádkozzunk a nap meghatározott óráiban!


Kérjük mindig vágyakozva Urunktól, Istenünktől a boldog örök életet, és állandóan ezért imádkozzunk! Mivel a boldog örök élet utáni vágyunkat csökkentik a másfajta gondok és elfoglaltságok, szabadítsuk meg ezektől lelkünket a nap meghatározott óráiban végzett imádságokkal. Az imádság szavai ugyanis éppen arra fordítják figyelmünket, amire vágyakozunk. Tehát ezért kell ezt a meglevő vágyunkat gyakran melengetnünk, hogy ne csökkenjen, ki ne hűljön, és ki ne aludjék egészen. Így az Apostolnak ezt az intelmét: Terjesszétek kéréseteket az Úr elé (Fil 4, 6), semmi esetre sem szabad úgy értelmeznünk, hogy mintegy Isten szerezzen tudomást róluk, mert ő azokat már előbb úgyis ismerte, hanem hogy a tűrés által Isten előtt legyenek ismertek, és ne az emberek előtt a kérkedés által. A fentiek értelmében, ha bárki hosszabb időt is tud szentelni az imádságra úgy, hogy ebben a jó és szükséges feladataiból fakadó kötelezettségei nem gátolják, még ebben az esetben is – mint mondottam – az örök élet utáni vágyakozással kell imádkoznia, hogy imádsága gyümölcsöző és hasznos legyen. Mindenesetre, ha valaki hosszabb ideig is imádkozik, ez nem jelenti – mint némelyek gondolják –, hogy bőbeszédűen, szót szaporítva szól az Istenhez. Mást jelent ugyanis a szószaporító beszélgetés, és egész mást a hosszan tartó imádságos áhítat. Hiszen magáról az Úr Jézus Krisztusról mondja a Szentírás, hogy egész éjszakát töltött imádságban, és buzgón imádkozott. Mi másért tette ezt, mint azért, hogy nekünk példát mutasson ő, aki itt a földi életben a mi igazi közbenjárónk, a mennyei örök életben pedig kéréseinket az Atyával együtt meghallgatja. Azt mondják, Egyiptomban a testvérek sokszor imádkoztak ugyan, de ezeket az imádságokat igen röviden végezték, pár szavas fohászokat mondva, nehogy az imádsághoz elengedhetetlenül szükséges és már felkeltett szándékuk buzgósága a hosszúra nyújtott imádság ideje alatt elgyengüljön, és erőtlenné legyen. Ily módon ők maguk is jó példát adnak arra, hogy az imádsághoz szükséges szándékot nem kell erőltetnünk, ha nem tud tartósan megmaradni; ha viszont állhatatosnak mutatkozik, akkor pedig kár lenne hirtelen megszakítani.Ne szaporítsuk tehát a szót, amikor imádkozunk, viszont ha a szándékunk kitartó, akkor ne maradjon el a sokszoros kérés. A szószaporító imádság ugyanis abban áll, hogy a szükséges dolgokat bőbeszédűen adjuk elő. Sokat imádkozni Istenhez pedig annyi, mint szívünk kitartó és szeretetteljes buzgóságával kopogtatni. Hiszen az ilyen imádkozás sokkal inkább sóhajokban nyilvánul meg, mint szavakban; sokkal inkább könnyekben, mint beszédben. És ő könnyeinket összegyűjti a saját tömlőibe, és sóhajtásaink nem maradnak rejtve (vö. Zsolt 37, 10) az előtt, aki Igéje által teremtette meg a mindenséget, és rá sem szorul emberi szavakra. 


Ferenc pápa beszéde a szinódus utolsó munkanapján



Ferenc pápa beszéde a szinódus utolsó munkanapján


A Szentatya a püspöki szinódus rendkívüli ülésének utolsó munkanapján, október 18-án beszédet intézett a szinódusi atyákhoz és a szinódus minden más részvevőjéhez. Teljes terjedelmében közöljük Ferenc pápa beszédét.


Eminenciás, Excellenciás Urak, Testvéreim!
Elismeréssel és hálával telt szívvel szeretnék köszönetet mondani Veletek együtt az Úrnak, aki elkísért és vezetett bennünket az elmúlt napokban a Szentlélek világosságával.
Szívből köszönetet mondok Lorenzo Baldisseri bíboros úrnak, a szinódus főtitkárának, őexcellenciájának, Fabio Fabene titkár úrnak, és velük együtt a főrelátornak, Erdő Péter bíborosnak, aki családi gyászának napjaiban is oly sokat dolgozott, valamint a rendkívüli közgyűlés titkárának, őexcellenciájának, Bruno Forténak, a három delegált elnöknek, a jegyzőknek, a konzultoroknak, a fordítóknak és minden névtelen segítőnknek, mindazoknak, akik hűségesen dolgoztak a színfalak mögött, az egyház iránti teljes odaadással és megállás nélkül: nagyon szépen köszönöm!
Ugyancsak köszönetet mondok mindnyájatoknak, kedves szinódusi atyák, testvéri küldöttek, auditorok, az ülések vezetői, amiért tevékenyen és gyümölcsözően működtetek közre a munkában. Megemlékezem rólatok az imádságomban, és azt kérem az Úrtól, hogy juttassa nektek ezért kegyelmi adományainak bőségét!
Mondhatnám úgy is (a kollegialitás és a szinodalitás szellemében), hogy valóban átéltük a „szinódus” tapasztalatát, a szolidáris együttmunkálkodást, a „közös úton haladást”.
Lévén, hogy ez valóban „úton levés” volt, itt is voltak olyan pillanatok, amikor gyors iramban haladtunk, mintha le akartuk volna győzni az időt, és mihamarabb el akartuk volna érni a célt, és voltak pillanatai az elfáradásnak, amikor legszívesebben azt mondtuk volna: elég; megint máskor mintha lángolnánk a lelkesedéstől. Voltak olyan pillanatok, amelyek mélységes vigasztalást nyújtottak, amikor az igazi pásztorok tanúságtételét hallgattuk (vö. Jn 10 és CIC 375., 386., és 387. kánon), akik bölcsen hordozzák szívükben híveik örömeit és könnyeit. A vigasz, a kegyelem és a megerősödés pillanatai voltak, amikor a szinóduson részt vevő családok tanúságtételét hallgathattuk, akik megosztották velünk házaséletük szépségét és örömeit. Olyan út ez, amelyen az erősebb kötelességének érzi segíteni a kevésbé erőset, a jobban hozzáértő igyekszik segíteni a többieknek, akár a viták révén is. Minthogy azonban utunk az emberek útja, a vigasztalás mellett adódtak pillanatai az elkeseredésnek, a feszültségnek, a kísértéseknek, amelyek közül ki is emelhetünk néhányat:
– Az első az ellenséges megmerevedés kísértése, amikor be akarunk zárkózni az írásba (a betű), és nem akarjuk megengedni, hogy Isten, a meglepetések Istene (a Lélek) meglepjen minket. A törvénybe, annak a bizonyosságba zárkózunk be, amit már ismerünk, és nem azéba, amit még meg kell tanulnunk és el kell érnünk. Jézus korától fogva ez a buzgó lelkek, az aggodalmaskodók, az óvatoskodók kísértése, napjainkban a „tradicionalistáké”, valamint az intellektualistáké is.
– A romboló jóságosság kísértése, amely egy csalfa irgalmasság nevében úgy köti be a sebeket, hogy nem tisztítja meg és nem látja el előbb azokat; az ilyen a tüneteket kezeli, és nem az okokat és a gyökereket. Ez a „jóságosak”, a félősek és az úgynevezett „progresszisták és liberalisták” kísértése.
– A kövek kenyérré változtatásának kísértése, hogy véget vessünk egy hosszú, nehéz, fájdalmas böjtnek (vö. Lk 4,1–4). De ez magában hordja azt a kísértést is, hogy a kenyeret viszont kővé változtassuk, hogy megkövezzük vele a bűnösöket, a gyengéket és a betegeket (vö. Jn 8,7), vagyis, hogy „elviselhetetlen terhekké” változtassuk azokat (Lk 10,27).
– A keresztről való leszállás kísértése, hogy a nép elégedett legyen – ahelyett, hogy ott maradva teljesítenénk az Atya akaratát; meghajolunk a világias szellemnek, ahelyett, hogy megtisztítanánk és az Isten Lelkéhez hajlítanánk azt.
– A „hitletétemény” figyelmen kívül hagyásának a kísértése, amikor azt hisszük, nem őrzői, hanem tulajdonosai, gazdái vagyunk – a másik oldalon viszont ott van a valóság figyelmen kívül hagyásának kísértése, amikor hajszálpontos és kifinomult nyelvezettel mondunk sokat anélkül, hogy bármit is mondanánk! Azt hiszem, ezeket a szófordulatokat hívták „bizantinizmusnak”…
Kedves testvérek, a kísértéseknek nem szabad sem megijeszteniük, sem megzavarniuk bennünket, nem vehetik el bátorságunkat, hiszen egy tanítvány sem nagyobb a mesterénél. Ha tehát Jézus is elszenvedte a kísértéseket (még Belzebubnak is nevezik őt – vö. Mt 12,24), a tanítványai sem várhatnak jobb bánásmódot.
Személy szerint nagyon aggódtam és elkeseredtem volna, ha nem bukkantak volna fel ezek a kísértések, ezek az éles viták, a szellemeknek ez a mozgása, ahogy Szent Ignác hívta (Lelkigyakorlatok nr. 6), ha mindenki mindennel egyetértett volna hallgatagon egy hamis és nyugodtságot színlelő béke kedvéért. Ezzel szemben örömmel és hálával láttam és hallgattam a beszédeket és felszólalásokat, amelyek telve voltak hittel, lelkipásztori buzgalommal, tudással, bölcsességgel, őszinteséggel, bátorsággal és parrésziával. És éreztem, hogy szemetek előtt az egyház, a családok java állt, valamint a „suprema lex”, azaz a „salus animarum” (vö. CIC 1752. kánon). És mindez úgy zajlott, amint ezt kimondtuk itt, az ülésteremben, hogy soha nem vontuk kétségbe a házasság szentségének alapvető igazságait: a felbonthatatlanságot, az egységet, a hűséget, az élet továbbadását, vagyis az életre való nyitottságot (vö. CIC 1055. és 1056. kánon, Gaudium et Spes nr. 48).
És ez maga az egyház: az Úr szőlője, a termékeny édesanya, a gondos tanító, aki nem fél tőle, hogy feltűrve ruhája ujját olajat és bort öntsön az emberek sebeire (vö. Lk 10,25–37), amely nem egy üvegpalotából szemléli az emberiséget, hogy onnan megítélje és osztályozza az egyes személyeket. Ez az az egy, szent, katolikus anyaszentegyház, amelyet az Ő irgalmára rászoruló bűnösök alkotnak. Ez az az egyház, Krisztus igaz jegyese, aki igyekszik hű maradni vőlegényéhez és az Ő tanításához. Ez az az egyház, aki nem fél együtt enni és inni az utcanőkkel és a vámosokkal (vö. Lk 15). Az egyház, amely tágra tárja ajtaját a szükséget szenvedők és a bűnbánók, nem csupán az igazak és azok előtt, akik tökéletesnek tartják magukat! Ez az az egyház, amely nem szégyelli elesett testvérét, nem tesz úgy, mintha nem látná őt, hanem úgy érzi, ez rá is tartozik, és mintegy kötelessége felemelni, bátorítani őt, hogy folytassa az útját, és elkíséri a végső találkozás felé, ahol a Vőlegény várja őt a mennyei Jeruzsálemben.
Ez az egyház, a mi édesanyánk! És amikor az egyház, sokféle karizmáján keresztül közösségben nyilvánul meg, akkor nem tévedhet: ez a sensus fidei szépsége és ereje, az a természetfeletti hitérzék, amelyet a Szentlélektől kapunk ajándékképpen, hogy együtt mindannyian beléphessünk az evangélium szívébe, és megtanulhassuk követni Jézust az életünkben, s ezt nem lehet a zavar vagy valamiféle rossz közérzet okának tekinteni.
Sok kommentátor, vagy megszólaló ember azt képzelte, hogy most egy veszekedő egyházat lát, ahol az egyik rész a másik ellen van, és kételkedtek még a Szentlélekben is, aki az egyház harmonikus egységének előmozdítója és biztosítéka. A Szentlélekben, amely a történelem során mindig vezette ezt a hajót szolgái által, akkor is, amikor a tenger ellenséges és háborgó volt, a szolgák pedig hűtlenek és bűnösök.
És ahogyan az elején bátorkodtam mondani nektek, mindezt nyugalommal, belső békével kellett átélnünk, mivel a szinódus cum Petro és sub Petro zajlik, és a pápa jelenléte garancia mindenki számára.
Beszéljünk egy kicsit a pápáról, mégpedig a püspökökkel való viszonyában… Nos, a pápa feladata az, hogy garantálja az egyház egységét; hogy emlékeztesse a püspököket: elsődleges kötelességük a nyáj táplálása, ezt bízta rájuk az Úr, valamint az, hogy igyekezzenek befogadni (atyaian és irgalmasan, hamis félelmektől mentesen) az eltévedt bárányokat. És itt tévedtem. Befogadást mondtam: pedig el kell mennünk felkutatni őket.
Az a pápa feladata, hogy emlékeztessen mindenkit: a tekintély az egyházban szolgálatot jelent (vö. Mk 9,33–35), amint ezt világosan kifejtette XVI. Benedek pápa azokkal a szavakkal, amelyeket most fel is idézek: „Az egyház hivatása arra szól, hogy ezt a fajta tekintélyt gyakorolja, amely szolgálat, és ezt nem saját nevében, hanem Jézus Krisztus nevében teszi… az egyház pásztorai által táplálja ugyanis Krisztus a nyájat: Ő az, aki vezeti, védelmezi, kiigazítja, mivel mélységesen szereti. Ám az Úr Jézus, aki lelkünk legfőbb Pásztora, azt akarta, hogy az apostolok kollégiuma, napjainkban a püspökök, közösségben Péter utódjával, részt vegyenek ebben az Ő küldetésében, gondoskodva Isten népéről, nevelve őket a hitben, irányítva, lelkesítve és támogatva a keresztény közösséget. Ahogyan a Zsinat fogalmaz: »Ezért a papokra mint a hit nevelőire tartozik a Szentlélek segítségével arról gondoskodni – akár személyesen, akár mások útján –, hogy az egyes hívek evangéliumi lelkülettel kövessék hivatásukat, jussanak el az őszinte és tevékeny szeretetre és arra a szabadságra, mellyel Krisztus szabadított meg minket« (Presbyterorum ordinis nr. 6)… és az Úr – folytatja Benedek pápa – rajtunk keresztül éri el a lelkeket, így tanítja, védelmezi, vezeti őket. Szent Ágoston ezt írja a Szent János evangéliumához írt kommentárjában: »Legyen tehát szeretetből fakadó feladatunk, hogy legeltessük az Úr nyáját« (123,5). Ez Isten szolgái magatartásának legfőbb normája: az olyan feltétlen szeretet, mint a Jó Pásztoré, amely tele van örömmel, nyitott mindenki felé, odafigyel a közel lévőkre és gondoskodik a távol lévőkről (vö. Szent Ágoston, 340. beszéd, 46. beszéd, 15. pontja), figyelmes a gyengék, a kicsinyek, az egyszerűek, a bűnösök iránt, hogy megmutassa Isten végtelen irgalmát a remény biztató szavaival (vö. Uő, 95. levél, 1)” (XVI. Benedek, általános kihallgatás, 2010 május 26., szerda).
Az egyház tehát Krisztusé, az Ő jegyese, és minden püspöknek, egységben Péter utódával, az a feladata, hogy őrizze és szolgálja az egyházat, nem gazdájaként, hanem szolgájaként. A pápa ezek szerint nem a legfőbb úr, hanem inkább a legfőbb szolga – a „servus servorum Dei”, ő a biztosítéka, hogy az egyház engedelmeskedik Isten akaratának, Krisztus evangéliumának és az egyház hagyományának, és aszerint cselekszik, félretolva minden egyéni vélekedését, noha (magának Krisztusnak az akaratából) a pápa „minden hívő legfőbb pásztora és tanítója” (CIC 749. kánon), és megilleti „a hatalom, amely az egyházban legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes” (vö. CIC 331–334. kánonok).
Kedves testvérek, van még egy évünk, hogy a szellemek valódi megkülönböztetése révén kiérleljük a felmerült elképzeléseket, és kézzelfogható megoldásokat találjunk a számos nehézségre és rengeteg kihívásra, amelyekkel a családoknak szembe kell nézniük. Választ kell adnunk arra a számos elbátortalanító kérdésre, amely körülveszi és fojtogatja a családokat.
Egy évünk van rá, hogy dolgozzunk a Relatio Synodin, amely hű és világos összefoglalása mindannak, ami elhangzott és megvitatásra került ebben az ülésteremben és a nyelvi munkacsoportokban. Ezt a Lineamenta formájában fogjuk a püspöki konferenciák elé tárni.
Az Úr legyen velünk, ő vezessen ezen az úton, nevének dicsőségére, a Boldogságos Szűz Mária és Szent József közbenjárására! És legyetek szívesek, ne feledkezzetek el arról, hogy imádkozzatok értem!