Ferenc
pápa beszéde a szinódus utolsó munkanapján
A Szentatya a püspöki szinódus rendkívüli
ülésének utolsó munkanapján, október 18-án beszédet intézett a szinódusi
atyákhoz és a szinódus minden más részvevőjéhez. Teljes terjedelmében közöljük
Ferenc pápa beszédét.
Eminenciás,
Excellenciás Urak, Testvéreim!
Elismeréssel
és hálával telt szívvel szeretnék köszönetet mondani Veletek együtt az Úrnak,
aki elkísért és vezetett bennünket az elmúlt napokban a Szentlélek
világosságával.
Szívből
köszönetet mondok Lorenzo Baldisseri bíboros úrnak, a szinódus főtitkárának,
őexcellenciájának, Fabio Fabene titkár úrnak, és velük együtt a főrelátornak,
Erdő Péter bíborosnak, aki családi gyászának napjaiban is oly sokat dolgozott,
valamint a rendkívüli közgyűlés titkárának, őexcellenciájának, Bruno Forténak,
a három delegált elnöknek, a jegyzőknek, a konzultoroknak, a fordítóknak és
minden névtelen segítőnknek, mindazoknak, akik hűségesen dolgoztak a színfalak
mögött, az egyház iránti teljes odaadással és megállás nélkül: nagyon
szépen köszönöm!
Ugyancsak
köszönetet mondok mindnyájatoknak, kedves szinódusi atyák, testvéri küldöttek,
auditorok, az ülések vezetői, amiért tevékenyen és gyümölcsözően működtetek
közre a munkában. Megemlékezem rólatok az imádságomban, és azt kérem az Úrtól,
hogy juttassa nektek ezért kegyelmi adományainak bőségét!
Mondhatnám
úgy is (a kollegialitás és a szinodalitás szellemében), hogy valóban
átéltük a „szinódus” tapasztalatát, a szolidáris együttmunkálkodást, a „közös
úton haladást”.
Lévén,
hogy ez valóban „úton levés” volt, itt is voltak olyan pillanatok, amikor gyors
iramban haladtunk, mintha le akartuk volna győzni az időt, és mihamarabb el
akartuk volna érni a célt, és voltak pillanatai az elfáradásnak, amikor
legszívesebben azt mondtuk volna: elég; megint máskor mintha lángolnánk a
lelkesedéstől. Voltak olyan pillanatok, amelyek mélységes vigasztalást
nyújtottak, amikor az igazi pásztorok tanúságtételét hallgattuk (vö. Jn 10 és
CIC 375., 386., és 387. kánon), akik bölcsen hordozzák szívükben híveik örömeit
és könnyeit. A vigasz, a kegyelem és a megerősödés pillanatai voltak, amikor a
szinóduson részt vevő családok tanúságtételét hallgathattuk, akik megosztották
velünk házaséletük szépségét és örömeit. Olyan út ez, amelyen az erősebb
kötelességének érzi segíteni a kevésbé erőset, a jobban hozzáértő igyekszik
segíteni a többieknek, akár a viták révén is. Minthogy azonban utunk az emberek
útja, a vigasztalás mellett adódtak pillanatai az elkeseredésnek, a
feszültségnek, a kísértéseknek, amelyek közül ki is emelhetünk néhányat:
– Az
első az ellenséges megmerevedés kísértése, amikor be akarunk zárkózni az írásba
(a betű), és nem akarjuk megengedni, hogy Isten, a meglepetések Istene (a
Lélek) meglepjen minket. A törvénybe, annak a bizonyosságba zárkózunk be, amit
már ismerünk, és nem azéba, amit még meg kell tanulnunk és el kell érnünk.
Jézus korától fogva ez a buzgó lelkek, az aggodalmaskodók, az óvatoskodók
kísértése, napjainkban a „tradicionalistáké”, valamint az
intellektualistáké is.
– A
romboló jóságosság kísértése, amely egy csalfa irgalmasság nevében úgy köti be
a sebeket, hogy nem tisztítja meg és nem látja el előbb azokat; az ilyen a
tüneteket kezeli, és nem az okokat és a gyökereket. Ez a „jóságosak”, a félősek
és az úgynevezett „progresszisták és liberalisták” kísértése.
– A
kövek kenyérré változtatásának kísértése, hogy véget vessünk egy hosszú, nehéz,
fájdalmas böjtnek (vö. Lk 4,1–4). De ez magában hordja azt a kísértést is, hogy
a kenyeret viszont kővé változtassuk, hogy megkövezzük vele a bűnösöket, a
gyengéket és a betegeket (vö. Jn 8,7), vagyis, hogy „elviselhetetlen terhekké”
változtassuk azokat (Lk 10,27).
– A
keresztről való leszállás kísértése, hogy a nép elégedett legyen – ahelyett,
hogy ott maradva teljesítenénk az Atya akaratát; meghajolunk a világias
szellemnek, ahelyett, hogy megtisztítanánk és az Isten Lelkéhez hajlítanánk
azt.
– A
„hitletétemény” figyelmen kívül hagyásának a kísértése, amikor azt hisszük, nem
őrzői, hanem tulajdonosai, gazdái vagyunk – a másik oldalon viszont ott van a
valóság figyelmen kívül hagyásának kísértése, amikor hajszálpontos és kifinomult
nyelvezettel mondunk sokat anélkül, hogy bármit is mondanánk! Azt hiszem,
ezeket a szófordulatokat hívták „bizantinizmusnak”…
Kedves
testvérek, a kísértéseknek nem szabad sem megijeszteniük, sem megzavarniuk
bennünket, nem vehetik el bátorságunkat, hiszen egy tanítvány sem nagyobb a
mesterénél. Ha tehát Jézus is elszenvedte a kísértéseket (még Belzebubnak is
nevezik őt – vö. Mt 12,24), a tanítványai sem várhatnak jobb bánásmódot.
Személy
szerint nagyon aggódtam és elkeseredtem volna, ha nem bukkantak volna fel ezek
a kísértések, ezek az éles viták, a szellemeknek ez a mozgása, ahogy Szent
Ignác hívta (Lelkigyakorlatok nr. 6), ha mindenki mindennel
egyetértett volna hallgatagon egy hamis és nyugodtságot színlelő béke kedvéért.
Ezzel szemben örömmel és hálával láttam és hallgattam a beszédeket és
felszólalásokat, amelyek telve voltak hittel, lelkipásztori buzgalommal,
tudással, bölcsességgel, őszinteséggel, bátorsággal és parrésziával.
És éreztem, hogy szemetek előtt az egyház, a családok java állt, valamint a „suprema
lex”, azaz a „salus animarum” (vö. CIC 1752. kánon). És mindez
úgy zajlott, amint ezt kimondtuk itt, az ülésteremben, hogy soha nem vontuk
kétségbe a házasság szentségének alapvető igazságait: a felbonthatatlanságot,
az egységet, a hűséget, az élet továbbadását, vagyis az életre való
nyitottságot (vö. CIC 1055. és 1056. kánon, Gaudium et Spes nr. 48).
És ez
maga az egyház: az Úr szőlője, a termékeny édesanya, a gondos tanító, aki nem
fél tőle, hogy feltűrve ruhája ujját olajat és bort öntsön az emberek sebeire
(vö. Lk 10,25–37), amely nem egy üvegpalotából szemléli az emberiséget, hogy
onnan megítélje és osztályozza az egyes személyeket. Ez az az egy, szent,
katolikus anyaszentegyház, amelyet az Ő irgalmára rászoruló bűnösök alkotnak.
Ez az az egyház, Krisztus igaz jegyese, aki igyekszik hű maradni vőlegényéhez
és az Ő tanításához. Ez az az egyház, aki nem fél együtt enni és inni az
utcanőkkel és a vámosokkal (vö. Lk 15). Az egyház, amely tágra tárja ajtaját a
szükséget szenvedők és a bűnbánók, nem csupán az igazak és azok előtt, akik
tökéletesnek tartják magukat! Ez az az egyház, amely nem szégyelli elesett
testvérét, nem tesz úgy, mintha nem látná őt, hanem úgy érzi, ez rá is
tartozik, és mintegy kötelessége felemelni, bátorítani őt, hogy folytassa az
útját, és elkíséri a végső találkozás felé, ahol a Vőlegény várja őt a mennyei
Jeruzsálemben.
Ez az
egyház, a mi édesanyánk! És amikor az egyház, sokféle karizmáján keresztül
közösségben nyilvánul meg, akkor nem tévedhet: ez a sensus fidei szépsége
és ereje, az a természetfeletti hitérzék, amelyet a Szentlélektől kapunk
ajándékképpen, hogy együtt mindannyian beléphessünk az evangélium szívébe, és
megtanulhassuk követni Jézust az életünkben, s ezt nem lehet a zavar vagy
valamiféle rossz közérzet okának tekinteni.
Sok
kommentátor, vagy megszólaló ember azt képzelte, hogy most egy veszekedő
egyházat lát, ahol az egyik rész a másik ellen van, és kételkedtek még a
Szentlélekben is, aki az egyház harmonikus egységének előmozdítója és
biztosítéka. A Szentlélekben, amely a történelem során mindig vezette ezt a
hajót szolgái által, akkor is, amikor a tenger ellenséges és háborgó volt, a
szolgák pedig hűtlenek és bűnösök.
És
ahogyan az elején bátorkodtam mondani nektek, mindezt nyugalommal, belső
békével kellett átélnünk, mivel a szinódus cum Petro és sub Petro
zajlik, és a pápa jelenléte garancia mindenki számára.
Beszéljünk
egy kicsit a pápáról, mégpedig a püspökökkel való viszonyában… Nos, a pápa
feladata az, hogy garantálja az egyház egységét; hogy emlékeztesse a
püspököket: elsődleges kötelességük a nyáj táplálása, ezt bízta rájuk az Úr,
valamint az, hogy igyekezzenek befogadni (atyaian és irgalmasan, hamis
félelmektől mentesen) az eltévedt bárányokat. És itt tévedtem. Befogadást
mondtam: pedig el kell mennünk felkutatni őket.
Az a
pápa feladata, hogy emlékeztessen mindenkit: a tekintély az egyházban
szolgálatot jelent (vö. Mk 9,33–35), amint ezt világosan kifejtette XVI.
Benedek pápa azokkal a szavakkal, amelyeket most fel is idézek: „Az egyház
hivatása arra szól, hogy ezt a fajta tekintélyt gyakorolja, amely szolgálat, és
ezt nem saját nevében, hanem Jézus Krisztus nevében teszi… az egyház pásztorai
által táplálja ugyanis Krisztus a nyájat: Ő az, aki vezeti, védelmezi,
kiigazítja, mivel mélységesen szereti. Ám az Úr Jézus, aki lelkünk legfőbb
Pásztora, azt akarta, hogy az apostolok kollégiuma, napjainkban a püspökök,
közösségben Péter utódjával, részt vegyenek ebben az Ő küldetésében,
gondoskodva Isten népéről, nevelve őket a hitben, irányítva, lelkesítve és
támogatva a keresztény közösséget. Ahogyan a Zsinat fogalmaz: »Ezért a papokra
mint a hit nevelőire tartozik a Szentlélek segítségével arról gondoskodni –
akár személyesen, akár mások útján –, hogy az egyes hívek evangéliumi
lelkülettel kövessék hivatásukat, jussanak el az őszinte és tevékeny szeretetre
és arra a szabadságra, mellyel Krisztus szabadított meg minket« (Presbyterorum
ordinis nr. 6)… és az Úr – folytatja Benedek pápa – rajtunk keresztül éri
el a lelkeket, így tanítja, védelmezi, vezeti őket. Szent Ágoston ezt írja a
Szent János evangéliumához írt kommentárjában: »Legyen tehát szeretetből fakadó
feladatunk, hogy legeltessük az Úr nyáját« (123,5). Ez Isten szolgái
magatartásának legfőbb normája: az olyan feltétlen szeretet, mint a Jó Pásztoré,
amely tele van örömmel, nyitott mindenki felé, odafigyel a közel lévőkre és
gondoskodik a távol lévőkről (vö. Szent Ágoston, 340. beszéd, 46. beszéd, 15.
pontja), figyelmes a gyengék, a kicsinyek, az egyszerűek, a bűnösök iránt, hogy
megmutassa Isten végtelen irgalmát a remény biztató szavaival (vö. Uő, 95.
levél, 1)” (XVI. Benedek, általános kihallgatás, 2010 május 26., szerda).
Az
egyház tehát Krisztusé, az Ő jegyese, és minden püspöknek, egységben Péter
utódával, az a feladata, hogy őrizze és szolgálja az egyházat, nem gazdájaként,
hanem szolgájaként. A pápa ezek szerint nem a legfőbb úr,
hanem inkább a legfőbb szolga – a „servus servorum Dei”, ő a
biztosítéka, hogy az egyház engedelmeskedik Isten akaratának, Krisztus
evangéliumának és az egyház hagyományának, és aszerint cselekszik, félretolva
minden egyéni vélekedését, noha (magának Krisztusnak az akaratából) a pápa „minden
hívő legfőbb pásztora és tanítója” (CIC 749. kánon), és megilleti „a
hatalom, amely az egyházban legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes” (vö.
CIC 331–334. kánonok).
Kedves
testvérek, van még egy évünk, hogy a szellemek valódi megkülönböztetése révén
kiérleljük a felmerült elképzeléseket, és kézzelfogható megoldásokat találjunk
a számos nehézségre és rengeteg kihívásra, amelyekkel a családoknak szembe kell
nézniük. Választ kell adnunk arra a számos elbátortalanító kérdésre, amely
körülveszi és fojtogatja a családokat.
Egy
évünk van rá, hogy dolgozzunk a Relatio Synodin, amely hű és világos
összefoglalása mindannak, ami elhangzott és megvitatásra került ebben az
ülésteremben és a nyelvi munkacsoportokban. Ezt a Lineamenta
formájában fogjuk a püspöki konferenciák elé tárni.
Az Úr legyen velünk, ő vezessen ezen az úton, nevének dicsőségére, a
Boldogságos Szűz Mária és Szent József közbenjárására! És legyetek szívesek, ne
feledkezzetek el arról, hogy imádkozzatok értem!