2014. október 11., szombat

imádság a Szent Családhoz a Szinódusért



imádság a Szent Családhoz a Szinódusért

Jézus, Mária és József, bennetek szemléljük az igaz szeretet csillogását, hozzátok fordulunk bizalommal. Názáreti Szent Család, tedd a mi családjainkat is a megélt közösség és az imádság helyévé, az Evangélium hiteles iskolájává, kicsiny család-egyházzá. Názáreti Szent Család, add, hogy a családoknak ne kelljen többé megtapasztalniuk az erőszakot, a bezártságot, a megosztottságot; és akiket megbántottak vagy megbotránkoztattak hamarosan megvigasztalódhassanak és meggyógyuljanak. Názáreti Szent Család, add, hogy a következő Püspöki Szinódus mindenkiben újraélessze annak tudatát, hogy a család szent és sérthetetlen, Isten tervének ékköve. Jézus, Mária és József, halljátok meg és hallgassátok meg könyörgésünket.

Zsolozsma 280.



Nagy Szent Gergely pápának az evangéliumokról mondott szentbeszédeiből 

Szolgálatunk tennivalói


Hallgassuk meg, hogy mit mondott az Úr akkor, amikor igéjének hirdetőit útnak indította: Az aratnivaló ugyan sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásra (Lk 10, 2). A sok aratnivalóhoz képest kevés a munkás, és ezt csak szomorúan állapíthatjuk meg. Vannak még ugyanis, akik meghallgatnák a jó hírt, de nincsenek, akik hirdessék. Pedig tele van a világ papokkal, az Úr aratásában mégis nagyon kevés munkást találunk, mert a papi szolgálatot elvállaltuk ugyan, de a szolgálatunkkal járó kötelességünket már nem teljesítjük. Fontoljátok meg azonban, kedves testvéreim, fontoljátok meg, amit mondott az Úr: Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásra. Tinektek kell tehát értünk imádkoznotok, hogy mi meg tudjuk tenni, ami kijár nektek, nehogy lusta legyen a nyelvünk a buzdításra, és ha már az igehirdetői állást elfoglaltuk, nehogy e némaságunk vádoljon minket az igazságos bíró előtt. Gyakran megtörténik, hogy a saját bűneik miatt van megkötve az igehirdetők nyelve. Gyakran pedig a hallgatóság bűnös lelkülete akadályozza meg vezetőit abban, hogy eredményesen tölthessék be igehirdetői szolgálatukat. A Zsoltáros arról az esetről beszél, amikor az igehirdető a maga bűnössége miatt nem tud gyümölcsözően beszélni: A gonoszhoz így beszél Isten: Törvényeimet-mit emlegeted? (Zsolt 49, 16). Ezekielnél viszont arra céloz az Úr, hogy a hallgatóság bűne miatt némul el az igehirdetők ajka: A nyelvedet szájpadlásodhoz tapasztom, úgyhogy néma leszel, és nem leszel olyan, mint a korholó férfiú, mert ellenszegülő nemzedék ez (vö. Ez 3, 26). Mintha csak nyíltan azt mondaná, hogy azért veszem el tőled az igehirdetés szavait, mert az a nép, amelyik cselekedetei által megvet engem, nem méltó arra, hogy az igehirdetés által az igazság birtokába jusson. Nem lehet tehát egykönnyen felismerni, hogy kinek a bűne miatt gyengül az igehirdetés ereje. Azt azonban teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a lelkipásztorok némasága olykor a saját romlásukat is okozza, de mindig kárára van a híveknek. Van azonban más is, szeretett testvéreim, ami a lelkipásztorok életmódjával kapcsolatban nagyon lesújt. Magamat is éppúgy vádolom, nehogy valaki esetleg igazságtalannak érezze azt, amit megállapítok; igaz ugyan, hogy a mostani zavaros közállapotok okozta helyzetemet akaratom ellenére kell eltűrnöm. Nagyon belemerültünk ugyanis a közügyekbe, és amit megtiszteltetésből el kellett vállalnunk, az elvon attól, ami köteles munkaként vár reánk. Az igehirdetés szolgálatát elhanyagoljuk, és – úgy vélem – csak kárhozatunkra hívnak minket püspöknek, hiszen tisztségünknek csupán a nevét, de nem a kötelezettségét vállaljuk. Mert azok, akik ránk vannak bízva, hátat fordítanak Istennek, és mi hallgatunk. Bűnökben vergődnek, és mi kezünket sem mozdítjuk, hogy a bajukon segítsünk. De hát mikor is tudnánk mások életét megjavítani, ha egyszer a magunk életmódjával sem törődünk? Világi gondokba merülünk, és bensőnkben annál érzéketlenebbek leszünk, minél feltűnőbben adjuk magunkat a világi ügyekre. Az Anyaszentegyház találóan adja ezeket a szavakat ellanyhult elöljárói ajkára: Elküldték szőlőt őrizni, s a magam szőlejére nem vigyázhattam (Én 1, 6). Igen, őrök lettünk a szőlőkben, ezért a magunk szőlőjére már végképp nem vigyáztunk: számunkra idegen tevékenységekbe gabalyodunk, a magunk szolgálatának a tennivalóit meg elhanyagoljuk.


2014.10.11. Szombat



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.11. Szombat

P
ál apostol jól tudja, hogy miért akarják a zsidók a keresztség szentségének felvétele előtt arra kényszeríteni a pogányokat, hogy vegyék fel az ábrahámi beavató jelet a testükre.Röviden azért, hogy eltompítsák az immár érvényessé tett jézusi akaratot, amit az Úr az utolsó vacsorán nyilvánított ki:„Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek.”(Lk 22,15) Miért ez a nagy vágy? A mózesi bárányvacsora egy óriási mozzanata volt az üdvtörténetnek. Isten a rabszolgaságba alázott népét, Ábrahámnak, a hazátlan birkapásztornak milliós tömeggé gyarapodott utódait ki akarta szabadítani a pogányok rabságából, hogy nekik ajándékozza az ősapának vágya szerinti, Isten által a kor legkeményebb esküjével és áldozatával megerősített örökös hazát, a Kánaánt (Ter15,1-16). Jézus az egész világ minden nemzetségét akarja kiszabadítani az ős bűn által a sátánnak eladott (általános bálványimádás,(Ter 12,1-3) egész földgolyót és lakóit. Mózesnél az Isten Bárányának egy egyéves báránykája volt a jelképes családi áldozat. Az „igazi Isten Báránya”, maga a megtestesült Isten Fia végtelen, egyetlen áldozat volt mindenkiért, Ádámtól a világ végi utolsó emberig. Mózesék bárányvért adtak áldozatul, tehát egy jelképet, Jézus viszont önmagát, saját Vérét és Testét készült feláldozni minden emberért. Az akkor élő emberek már az egész földet belakták ugyan, de a pimasz, bűnbeejtő sátán mindent magáénak tartott (Mt 4,5-7; Lk 4,5-7) Az utolsó vacsora befejezése az ezerháromszáz éves előkészületnek: elfogyasztották utoljára érvényesen az előképet, az egybesütött bárány húsát és ettek hozzá tetszés szerint kovásztalan kenyeret. Ezután az Úr felvett az asztalról egy darab kenyeret, és azt mondta: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak” (Lk 22,19b-20) Ezzel megszűnt az Ószövetség, mert az Istenember újat kötött az emberiséggel. Ezt pedig halálával megpecsételte, tehát végrendeletté vált. Az ember jogerős végrendeletét senki sem érvénytelenítheti, nem másíthatja meg. Nos, az ígéret Ábrahámnak és leszármazottjának szólt. Nem azt mondja az (Írás):„és leszármazottainak”, mintha sokaknak szólna, hanem csak egynek: „leszármazott”, s ez Krisztus. Az Istentől korábban jogerőre emelt végrendeletet a négyszázharminc esztendővel később adott törvény nem érvényteleníti, az ígéret tehát nem vesztheti el hatályát. Ha ugyanis a törvényből folyna az örökség, akkor nem lehetne az ígéret folyománya. Ám Ábrahámot ígérete alapján ajándékozta meg az Isten. Mire való a törvény? A törvényszegések miatt kaptuk, míg el nem jön a leszármazott, akinek az ígéret szól. Angyalok által lett érvényes, közvetítő révén. Egynek azonban nem kell közvetítő, az Isten pedig egy. Ellentétben áll tehát a törvény Isten ígéretével? Egyáltalán nem. Ha a törvénynek lett volna éltető ereje, akkor valóban a törvényből fakadna az igazságosság. Az Írás mindent bűnösnek nyilvánított, hogy a hívők a Jézus Krisztusba vetett hit folyományaként részesüljenek az ígéretben. Mielőtt a hit elérkezett, a törvény fogott össze és őrzött meg a hitnek, amelynek kinyilatkoztatása a jövőre várt. Így a törvény nevelőnk lett Krisztusra, hogy a hitben megigazuljunk. A hit eljövetelével azonban kikerültünk a nevelő keze alól, hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban. Ha azonban Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai is, s az ígéret szerint örökösök” (Gal 3,15-29)„Üdvözlégy nagy Király, Kit szívünk úgy kíván, Enyhülés áldott kútfője. Meghajtom homlokom, Hűségem így hozom, Szent test és vér elődbe” (Ho 135.B, 1)



2014. október 10., péntek

2014.10.10.Péntek



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.10.Péntek

 
Az Ige „hangjának” lenni Tudjuk, hogy az Atya végtelen értelmével tökéletesen megismeri önmagát, végtelen tökéletes isteni természetét. Ez az önismeret jelenik meg öröktől fogva Istenben. Ez az önismeret nem az istenség, hanem annak tökéletes ismerete. Ez az önismeret ennek következtében csak személy lehet, mert Istenben Személy van és természet. Az Atya ezt az önismeretet nemcsak ismeri, hanem ki is tudja mondani, ezért az önismeretnek helyesen Szó a neve (Logos, Verbum) Róla ír Szent János evangéliuma bevezető részében: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Az Ige testté lett, és közöttünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. Mi mindnyájan az ő teljességéből merítettünk kegyelemből kegyelmet, Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha nem látta senki: az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki”. (Jn 1,1-2.14. 16-18) Az apostolok Jézust, a Szót hallgatják. De belőle a benne lakó Atya beszél: „Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, melyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a teteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem” (Jn 14,10-11) Amikor a katolikus pap prédikál, valóban nemcsak Jézus szavait közvetíti, hanem magát Jézust mondja ki, ahogyan a benne lakó Atya is kimondja őt. Mi valóban csak a Szó hangja vagyunk. Ha a pap teljesen el tudja vonatkoztatni önmagát, a beszélőt a közölt,magyarázott igazságtól, akkor jól prédikál.


Zsolozsma 279.



Lerini Szent Vince áldozópap „Első emlékeztető” című művéből

Dogmafejlődés a keresztény vallásban


Azt kérdezhetné valaki: Semmi se fejlődik Krisztus Egyházának tanításában? Dehogynem! Sőt, egészen jelentős a fejlődés. Ki lenne ugyanis annyira ellensége az embereknek, és ki gyűlölné annyira Istent, hogy megakadályozni merészelné ezt a fejlődést? Csakhogy valóban fejlődése legyen ez a hitnek, és ne megváltoztatása. A fejlődés ugyanis azt jelenti, hogy magának az igazságnak ismerete teljesebbé válik; a megváltoztatás pedig azt, hogy az igazságot valami egészen megmásítja. Szükséges tehát, hogy igenis növekedjék, sőt lendületesen fejlődjék az egyénnek és a közösségnek, az egyes embernek és az egész Egyháznak a felfogóképessége, tudása és bölcsessége, az egyes emberi életkor és az egymás után következő évszázadok előrehaladásának megfelelően. De mindig ugyanannak maradjon meg a tanítás, azaz megmaradjon maga a dogma ugyanabban a jelentésben és ugyanabban a tartalomban. Tehát az emberi lélekben élő vallásosság ugyanazt a törvényt követi, mint ami a test életét szabályozza. A test ugyanis az évek múlásával fejlődik és tökéletesedik, mégis megmarad ugyanaz a test. Nagy különbség van a virágzó gyermekkor és az érett öregkor között, mégis ugyanaz az ember az öreg is, aki az ifjú volt. Mert megváltozhat egy embernek az életkora, megváltozhatnak a külső körülményei is, mégis kétségkívül ugyanolyan természetű lény és ugyanaz a személy marad. A csecsemő végtagjai kicsik, nagyobbak már az ifjúé, de azok mégis ugyanazok. Ahány ízület van a kisgyermek testében, ugyanannyi van a felnőtt testében is. És ha az ember testében valami csak érettebb korában mutatkozik, csírájában az már megvolt benne előzőleg is, úgyhogy semmi új sem lesz utólag az idős emberben, ami nem lett volna meg már – ha rejtett formában is – a gyermekben. Ez tehát a szerves fejlődés igazi és meghatározott törvénye. A teremtő Isten végtelen bölcsessége szabta meg a fejlődésnek azt a meghatározott és csodálatos rendjét, hogy az érettebb korban tökéletesebb formában jelenik meg az emberben mindaz, ami már megvolt a kisgyermekben. Ha tehát az idő múlásával az emberi test úgy változnék meg, hogy felépítettsége különböznék az eredetitől, azaz valamilyen új tagot kapna, vagy a meglevőkből valamelyiket elveszítené, akkor szükségszerűen vagy elpusztulna az egész emberi test, vagy torz szörny lenne, vagy legalábbis nyomorékká válnék. A keresztény vallás dogmájának ugyanígy követnie kell ezt a fejlődési törvényt azért, hogy az évek múltával a hit tanítása egyre szilárdabb legyen, és idők folytán jobban kifejlődjék, és az emberi életkor haladtával megvilágosodva ragyogjon. Őseink ennek az Egyháznak a szántóföldjébe már régen elvetették a hit tiszta búzáját. Nagyon oktalan és következetlen dolog lenne, ha mi, késői utódok, az igazság tiszta búzája helyett a titkon belehintett tévtanítás konkolyát gyűjtenénk össze. Sokkal okosabb és következetesebb dolog, hogy – miután semmi ellentét sincs a kezdeti értelem és a későbbi fejlődés között – a tiszta búzavetésnek kifejlődött kalászaiból learassuk a dogma tiszta búzatermését is, hogy ami abból az ősi kezdeti vetésből idők folyamán kifejlődött, most szintén örömmel töltsön el, és tisztelettel becsüljük meg.


Ferenc pápa: Őrizzük kulccsal a szívünket a gonosztól



Ferenc pápa: Őrizzük kulccsal a szívünket a gonosztól


Az ördög mindig visszatér hozzánk, és kísérti az embert: az ördögnek van türelme, sosem hagyja veszni, amit magának akar: a lelkünket – állapította meg beszédében a Szentatya a Szent Márta-házban bemutatott október 10-i reggeli szentmisén.


Lukács evangéliuma azt írja, hogy miután Jézust megkísértette az ördög a sivatagban, egy időre elhagyta Őt, de nyilvános működése során vissza-visszatért: amikor próbára tették, csapdákat állítottak neki, például a szenvedése során, egészen a keresztig. Így kísértették: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, hogy higgyünk!” Tudjuk mindannyian, hogy ez a beszéd szíven üt: „Képes vagy rá? Mutasd meg nekem! Nem, nem vagy rá képes.” Ahogy az ördög tette mindvégig Jézussal, úgy tesz velünk is – mutatott rá a pápa.

Szükség van arra, hogy óvjuk szívünket, ahol a Szentlélek lakik, hogy más lelkek ne lépjenek be oda. Úgy védjük szívünket, mint ahogy egy otthont, kulccsal. Őrszemként virrasszunk szívünk felett. Hányszor lépnek be szívünkbe gonosz gondolatok, szándékok, féltékenység és irigység? Mennyi minden lép be oda? De ki nyitja ki az ajtót számukra? Honnan léptek be? Ha nem veszem észre, hogy ki lép be a szívembe, olyan térré válik, ahol mindenki jön-megy. Meghittség nélküli szív lesz, ahol az Úr nem szólalhat meg, és nem is talál meghallgatásra.

Jézus egy másik, kissé furcsa dolgot is mond a napi evangéliumban: „Aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Lk 11,15–26). A „gyűjteni” szót használja. Jó, ha összeszedett szívvel rendelkezünk, amelyben tudjuk, hogy mi történik. Használjuk az egyház ősi, de jó gyakorlatát: a lelkiismeret-vizsgálatot. Ki az közülünk, aki este a nap lezárása előtt magában felteszi a kérdést: „Mi történt ma a szívemben?” Ha nem tesszük ezt, nem tudunk igazán virrasztani szívünk felett, és jól védelmezni azt. A lelkiismeret-vizsgálat kegyelem, mert szívünket védelmezni annyit jelent, hogy a Szentlelket óvjuk, aki bennünk él.

Jézus világosan beszél, tehát jól tudjuk, hogy az ördög mindig visszatér. Jézus élete végén is példát mutat erről. Ahhoz, hogy védelmezzük és éberen őrizzük szívünket, szükség van a befelé fordulásra, hogy csendben megálljunk önmagunk és Isten előtt, és a nap végén feltegyük a kérdést: „Mi történt ma a szívemben? Belépett valaki, akit nem ismerek? Helyén van a kulcs?” Ez segít és megvéd minket a sok gonoszságtól, azoktól is, amiket mi követhetünk el, ha belépnek szívünkbe a gonosz lelkek, melyek nagyon ravaszok, és végül mindig átejtenek mindenkit – hangsúlyozta péntek reggeli homíliájában Ferenc pápa.
 


2014. október 9., csütörtök

Zsolozsma 278.



Antiochiai Szent Ignác püspök és vértanúnak a filadelfiaiakhoz írt leveléből 

A püspök egy a presbiterekkel és a diakónusokkal Ignác, más néven Teoforusz, üdvözletét küldi Jézus Krisztus vérében, az Atyaisten és a mi Urunk, Jézus Krisztus Ázsiában levő filadelfiai egyházának, amely irgalmasságot nyert és megszilárdult az Istennel való egységben, és amely osztatlanul örvend a mi Urunk kínszenvedésében, és az ő feltámadása által bővelkedik minden kegyelemben. Állandó és biztos az én örömöm, leginkább akkor, ha egyesülve maradtok a püspökkel, presbitereivel és a diakónusokkal, akiket Krisztus törvénye rendelt, és saját akaratával megerősített állhatatosságban a Szentlélek által. Tudom, hogy ez a püspök a közösség vezetésének szolgálatát nem magától, nem is az emberek által, nem is hiú dicsőségért, hanem az Atya és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből nyerte el. Nagyon megcsodáltam szerénységét. Ha hallgat is, erősebb, mint mások, akik hiábavalókat mondanak. Összhangban van Isten törvényeivel, mint a lant a húrjaival. Ezért is dicsérem erényekkel ékes és tökéletesen istenfélő lelkületét, ismerve rendíthetetlen és gyengéd magatartását, amely az élő Isten szelídségét példázza. Az igazság fényének fiai vagytok: tartsátok tehát távol magatoktól a szakadást és a tévtanokat. A juhok oda menjenek, ahol a pásztor van! Mindazok, akik Istenéi és Jézus Krisztuséi, a püspökkel tartanak. Akik pedig bűnbánattal a szívükben visszatérnek az Egyház egységébe, azok is Istenéi lesznek, hogy Jézus Krisztus szerint éljenek. Ne essetek tévedésbe, testvéreim; akik a szakadást szítók után mennek, azok nem lesznek az Isten országának örökösei (vö. Ef 5, 5); aki idegen tanítás után jár, az nem hisz Krisztus szenvedésében. Legyetek rajta, hogy az egy Eukarisztia éltessen benneteket. Mert egy a mi Urunk, Jézus Krisztus teste, egy a kehely az ő vérének egységére, egy az oltár, miként egy a püspök a presbitereivel és a diakónusokkal, az én szolgatársaimmal. Amit tehát tesztek, Isten akarata szerint tegyétek. Testvéreim, egészen betölt az irántatok való szeretetem, és nagy örömmel erősítlek titeket; nem is én, hanem Jézus Krisztus, akiért megbilincseltek, s csak azért félek, mert nem vagyok még tökéletes. A ti Istenhez szálló imádságtok azonban tökéletessé tesz, hogy elérjem az Isten irgalmából nekem szánt sorsomat; az evangéliumhoz úgy menekülök, mint a test szerint jelenvaló Krisztushoz, és az apostolokhoz úgy, mint az Egyház jelenvaló presbitereihez.


Ferenc pápa: A Szentlélek Isten legnagyobb ajándéka



Ferenc pápa: A Szentlélek Isten legnagyobb ajándéka


„Az imában sok mindent kérünk, de a legnagyobb ajándék, amit Isten adhat nekünk, az a Szentlélek” – mondta homíliájában Ferenc pápa október 9-én, csütörtök reggel a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén.


Isten annyira irgalmas, hogy nemcsak megbocsát, hanem nagylelkű, és egyre többet és többet ad. A könyörgésben kérjük Istentől azt, amit az ima remélni sem mer – hangsúlyozta a Szentatya.
A csütörtöki evangéliumi szakaszban (Lk 11,5–13) három kulcsszót találunk: barát, Atya és ajándék. Jézus megmutatja tanítványainak, hogy mi is az ima. Olyan, mint amikor egy férfi éjfélkor felkeresi egy barátját, hogy kérjen tőle valamit. Az életben vannak olyan aranyszívű barátaink, akik valóban mindent nekünk adnak, amit csak kérünk. De nem csak ilyen barátaink vannak. Ám akkor is, ha alkalmatlanok és betolakodók vagyunk, a baráti kötelék megkívánja, hogy megkapjuk tőlük, amit kérünk – magyarázta homíliájában a pápa.
Jézus egy lépést tesz előre, és az Atyáról beszél: „Melyik az az apa közületek, aki ha a fia halat kér, hal helyett kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?”
Tehát nemcsak az a barátunk segít, aki elkísér bennünket az élet útján, hanem a mennyei Atya is, aki mérhetetlenül szeret bennünket, és akiről Jézus azt mondta, hogy a mező madarairól is gondoskodik. Jézus fel akarja ébreszteni bennünk az imába vetett bizalmat: „Kérjetek, és adni fognak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak.” Ez az ima – emelte ki Ferenc pápa. – Kérjünk és kopogtassunk Isten szívének ajtaján. És az Atya a Szentlelket adja azoknak, akik kérik tőle.
Ez Isten legnagyobb ajándéka. Isten soha nem adja csak úgy az ajándékot – anélkül, hogy ne csomagolná be figyelmesen, ne tenne hozzá még valamit, ami még szebbé teszi. Az Úr, az Atya a Szentlelket adja többletként: az Atya igazi ajándéka az, amit az ima még csak remélni sem mer – mutatott rá a Szentatya. – Én kérem ezt a kegyelmet, kérem ezt és ezt, kopogtatok, és sokat imádkozom. Reménykedem, hogy megadja nekem. Ő, az Atya, nemcsak megadja nekem, amit kérek, még többet is ad: a Szentlélek ajándékát.
A barátunkkal imádkozunk, Jézussal, aki életünk útitársa, illetve az Atyával imádkozunk a Szentlélekben. Jézus a barátunk, Jézus kísér el bennünket , ő tanít meg minket imádkozni. Imánk legyen szentháromságos! Sokszor halljuk: „De ön hisz?” – „Igen, igen”; „Miben hisz?” – „Istenben!”; „De mi Isten az Ön számára?” – „Isten Isten!”. De Isten nem létezik: ne botránkozzatok meg! Isten nem létezik! Létezik az Atya, a Fiú és a Szentlélek: személyek, nem légből kapott eszmék… Ez az „Isten-spray” nem létezik! Személyek léteznek! Jézus az útitársunk, aki azt adja nekünk, amit kérünk. Az Atya gondunkat viseli, és szeret minket. A Szentlélek pedig az ajándék, az a többlet, amit Isten ad, amelyet lelkiismeretünk remélni sem mer – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.


2014.10.09. Csütörtök



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.09. Csütörtök

Óriási változás történt az emberiség életében, amikor Isten szólt Ábrahámnak

Az első emberpár súlyos vétke miatt a büntetés kihirdetése után megszakadt a meghitt kapcsolat Isten és az emberi nem között. Nem tudjuk kiszámolni pontosan mennyi idő telt el addig, amíg az Úr a bálványozásba süllyedt férfiúnak feltárta kilétét. A világot a Magasságbeli Isten, az Él eljon teremtette, nagyszerű lakóhelynek rendezte be az embereknek, és megtette az embert az egész föld urának. Ez azonban csak a kezdetek kezdete volt, mert készen állt a teremtés másik nagy, sokkal boldogabb helye, ahol az ember nemcsak Isten hangját hallhatta volna meg. Földi élete leteltével azonnal felemelte volna az isteni erő az örök örömök honába. Istent azonban arra ösztönözte atyai jósága, hogy a kibékülés első lépései mielőbb történjék meg, az áldott Isten kezdje megtörni a bűn átkát. A vízözön után kiválasztotta erre a célra Ábrahámot. Áldást adott Ábrahámra: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak, és naggyá teszem nevedet. s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,1-3) Ebből az áldásból messze menő következtetéseket vonhatunk le: 1.) Nem mindenki tudna veled a balga bálványozásról lemondani, a megszokott szövegek sérthetetlenségétől megválni. 2.) A rokonság véleménye nagyon erős kötelék: ezt tették ősapáink, hát ezt tesszük mi is: bálványaink hozzánk nőttek. 3) Igen bizonytalan jövőt kínál neked, akivel beszéltél, s mi a biztosíték a szavak mögött? 4) Ki emlékszik ezekre évezredek múlva? Kétezer év múlva megkapták az egyszerű hívő szegény emberek a választ: „Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték a nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: Ne féljetek! Íme, nagy örömöt adok tudtul nektek, és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket. Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakarat embereinek.(Lk 2,8-14) Az Ábrahámnak adott jel: majd fiad születik, akitől egy ikerpár fogan, tehát két unoka születik egyszerre. A kisebbik kapja meg a messiási áldást. Neki tizenkét fia születik, majd a hét szűk esztendős éhínség miatt Egyiptomba költöznek, ahol négyszázharminc év alatt milliónál nagyobbra növekszik a létszámuk. Így az ábrahámi áldás kezd beteljesülni: „Nagy néppé teszlek”. Ebben részük volt az ottani bábáknak: Isten megáldotta őket (Kiv 1,15-21) Egyiptomból való kivonulásukkor a szabadság és a meggazdagodás áldását adta nekik az Úr. Igen nagy áldás teljesült be, amikor elfoglalhatták „a tejjel-mézzel folyó országot, melyet Isten Ábrahámnak egy igen nagy áldozattal ígért (Ter 15,1-21). Ott sem szűntek a messiási jelek: Isten Dávid házát „királyi házzá” tette (1Krón 17,10b-14) Két év-század múlva Izajás nagyon fontos jele: Nem elég nektek, hogy próbára teszitek az emberek türelmét, még az én Istenem türelmét is próbára teszitek? Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el’, (ami annyit jelent, hogy velünk az Isten) (Iz 7,13b-14) Ezek a jelek Jézusban csodálatos értelmet nyernek és minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy nem egy hatalmassá nőtt nemzet, hanem maga a megtestesült Istenfia. Milyen nagy kincs Gárdonyi Géza élménye: „Fel nagy örömre, ma született, Aki után a föld epedett! Mária karján égi a lény: Isteni Kisded Szűznek ölén, Egyszerű pásztor jöjj közelebb: Nézd a te édes Istenedet! / Nem ragyogó fény közt nyugoszik: Bársonyos ágya nincs neki itt, Csak ez a szalma: koldusi hely, Rá meleget a marha lehel. Egyszerű pásztor, térdeden állj. Mert ez az égi s földi Király!”„Aki tehát a Lelket adja nektek, és csodákat művel köztetek, törvény szerinti tetteket hajt végre, vagy a hitet fogadja el?” (Gal 3,5) a hit szerint gondolkodunk.



2014. október 8., szerda

Zsolozsma 277.



Prohászka Ottokár püspök beszédeiből

Meg vagy-e velünk, Úrnőnk, elégedve? Amikor Velence a tenger királynője lett, fényes ünnepet tartott, aranyos hajón kivonult a dózse, s aranygyűrűt dobott a tengerbe; eljegyezte Velencének a tengert. Eljegyezte, hogy hű legyen, s ne kegyetlen, hogy hullámai gyöngyöket görgessenek, s el ne söpörjék palotáit, hogy a tenger lehelete hősöket és szenteket neveljen. Tenger a világ, zivataros; népek és országok csak zátonyokon állnak, nincs maradandó városuk. De azért az Isten terveit kell minden népnek küzdve, tűrve, haladva, fejlődve megvalósítani, s biztosítani létét az idők tengerében. Magyarország kis sziget idegen népáradatban, hullámok csapdossák; aggodalmak, remények járnak fölöttünk; tengerünk nemigen van, amely nemzeti haladásunkat, gazdagodásunkat előmozdítaná, melynek leheletétől hősök és szentek lelkesülnének, de a „Tenger Csillaga” mégis mosolyog felénk. Kilencszázados történetünk verőfényében éppúgy, mint mély árnyaiban ott látom alakját, amely az égből leszáll, s megáld; hallom nevét, amely a királyok és hősök nevei mellett és fölött hangzik, mint angyalének; ez az alak, ez a név: Mária. Szent István neki ajánlja föl életének esthajnalán a koronát, hogy valamint neki esti csillaga volt, úgy nemzetének hajnalcsillaga legyen; neki adja át népét, hogy Nagyboldogasszonya, Úrnője legyen. Nagyboldogasszony először hitünknek asszonya. Az a kereszténység hódította meg a magyart, amely a Szent Szűz alakjával, tiszteletével és szeretetével köszöntött be a világba. Az az evangélium hódította meg a magyart, amely az angyal köszöntésével kezdődik, amely a Szent Szűz alázatával lép a világba, és amelynek első híve a Szűz, boldog, aki hitt (Lk 1, 45). Nagyasszonynak hívtuk, mert nagy hatalmát fölértettük. Hatalmas méltóságából s belső kitűnőségéből (Szeplőtelen, kegyelemteljes, páratlan Szűz, mennybe fölvitt) folyik, ő valóban királyi lélek: Istenhez legközelebb, frigy szekrénye; szívébe vette bele magát az Úr; szeretetét anyai tejjé, bánatát istenanyai könnyé forralta. Őt szereti az Úr leginkább: Hallgass rám, leányom elbűvölte a királyt szépséged (Zsolt 44, 11- 12). Légy engedelmes – mondja neki az Úr. Ez asszonynak járó hódolat a legfényesebb, a szívek hódolata: Megáldott téged, leányom, a Magasságbeli Isten (Jud 13, 18). Lelkesülnek érte: Csak tekints reánk, és mi örömest leszünk szolgái a királynak (Ter 47, 25). Áldást hozó hatalom! Légy a mi Úrnőnk új századokra, hogy míg Istent keressük, általad megtaláljuk. Nagyboldogasszony … a magyar nép művelődésében s nemesbülésében. A legbiztosabb nevelés a jóért, szépért, gyöngédért való lelkesítés; a szívek megnyílnak a szentnek, jónak, szépnek szeretetétől; az erkölcs finomodik a tisztaságnak, a szeplőtelen szüzességnek behatásától. A népek először templomokat emelnek; de ha a Szűzanya képét tisztelik, ezekbe a templomokba az erkölcs, a művészet is bevonul. A magyar nép művelődését is a Szent Szűz szeretete hordozta: a nép olvasóján tanulta a hit titkait a Szűz érzelmeinek keretében; a magyar katolikus nemesség másfél századon át a Mária-kongregációkban fejlesztette ki jellemét; az első főiskola, a Pázmány-egyetem alapszabályai megkívánják, hogy tanárok s tanítványok készek legyenek a szeplőtelen fogantatásért síkra szállni. Mi lesz ezen túl? Találtok-e szebb, finomabb eszményt? Jobb iskolát az erkölcsnek? Kilencszáz év óta hány templomot építettünk tiszteletére, s nem értük be velük, szebbet szeretnénk? Hány képét teremtették meg művészek ihletettségük elragadtatásában? Térden állva festették, s mégis azt mondják: ez nem az. Aki ránéz, foglya lesz: Vigyél magaddal, ó, Szűz! (Én 1, 4.) Nagyboldogasszony … a magyar nép hivatásának őrangyala. 1896. szeptember 28-án volt 400 éve, hogy Nikápolynál török és magyar először szemben állt. Háromszáz éven át szinte nincs más hivatásunk, mint hogy a kereszténység lovagjai, a Szent Szűz választott vitézei voltunk. Hősiességünk fölött az ő képe, az ő zászlaja lengett. Ha el kellett volna vesznünk, zászlaja lett volna szemfödőnk, s csendítésünk az Ave Mária estharangszava. Meg vagy-e velünk, Úrnőnk, elégedve? Új harcok, a kultúra harcai; új küzdelmek, a népboldogulás küzdelmei várnak ránk. Szellem, ész, munka, erény ezen túl a fegyver; megbírja majd a nemzet karja ezeket is? Ha hisz és szeret, ha téged tisztel, ha erényeidet saját életébe oltja: nemcsak hogy megbírja, de már a győzelem koszorúja után nyújtja ki kezét. Maradjunk ez alapon: a népeknek élete nemcsak vértócsákba, hanem fertőkbe is veszhet. A fertőkbe nem jutunk, ha a hit erejével s az erkölcs lelkével a kultúrmunkához fogunk, hiszen nála van az élet és az erény minden reménye (Sir 24, 25).
 


SZŰZ MÁRIA MAGYAROK NAGYASSZONYA



SZŰZ MÁRIA MAGYAROK NAGYASSZONYA, 
MAGYARORSZÁG FŐPATRONÁJA

A Magyarok Nagyasszonyának tisztelete nem egy a sok ájtatosság közül.

A Magyarok Nagyasszonyának tisztelete nem egy a sok ájtatosság közül, hanem hazánk és népünk jelent és jövőt átfogó, lényeges tisztelgése örökös Királynőnk előtt. Jézus Krisztus engedelmességből vállalt kereszthalálával szerezte vissza az ősbűnnel elvesztett megszentelő kegyelmet, a fogadott istengyermekséget. Az Úr apostolainak húsvét reggel ezért üzente: „Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” (Jn 20, 17) Jézus közvetlenül halála előtt tudtunkra adta, hogy kegyelmeiben Édesanyján keresztül akar részesíteni bennünket: „így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad. Aztán azt mondta a tanítványnak: Íme, a te anyád.” (Jn 19, 26-27) Jézus megszerezte a kegyelmeket, aki kéri, mert hisz Isten Fiában, az részesül benne. Az esdeklőknek különleges erőforrást is adott: Édesanyja anyai szeretetét. Ezer éve messze Keletről a Kárpát-medencébe költözött a magyar nép. Itt a keresztség által Isten gyermeke lett. Ősi, szép hitét nem lerombolta, hanem beteljesítette a keresztény tanítás. Isten még egy nagy ajándékot adott őseinknek: Fia Édesanyját. Géza fejedelem népe és háza jövője miatt aggodalmaskodott, amikor megjelent neki a Mennyek Királynője égi udvartartásával. Megmondta, hogy fia születik, aki királyként kormányozza majd országát, sok jót tesz Jézus Krisztus kedvéért, Mária ezért oltalmába fogadja a magyar népet. Fontos szempont: mindezt Mária maga kezdeményezte. Szent István az üzenetet komolyan vette. Egész életében tisztelte a Mennyek Királynőjét. Halála előestéjén végrendelete által egész országát, népét, földjét neki ajándékozta. A Szűzanya ezt elfogadta, népünk örömmel vallotta Máriát nagyasszonyának egész történelmén keresztül. A múlt évszázad ezt a hitet meggyengítette. Nagyasszonyunktól sokan elpártoltak, de a szent gyökér él, a kísértő sátán nem tudta kikezdeni. Hitünk, reményünk, szeretetünk erős köteleit kössük az egyetlen örök ponthoz Krisztus keresztjére. Kapaszkodjunk fel a Golgotára, zavarjuk szét a hazugság képviselőit szenvedő Jézusunk és Nagyasszonyunk mellől. Mi, a szeretet tanítványok álljunk mellettük.



2014.10.08. szerda



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.08. szerda

Pál apostol összegezi, hogy a két zsidó évezred felkészülés volt a Megváltó fogadására.

Ebben az időszakban Isten hatékonyan nevelte az Ószövetség szent népét. Nehéz dolga volt, sok panasz hangzott el a próféták közvetítésével a nehezen kezelhető zsidók ellen. A sok figyelmeztetés után egy határozott fenyegetés is elhangzott, amit a katolikus papi zsolozsma bevezetőjének végén naponta imádkoztat Egyházunk: „Negyven évig viszolyogtam e nemzedéktől. Így szóltam: Tévelygő szívű nép ez, nem ismeri útjaimat. Ezért esküdtem meg haragomban: Nem mennek be nyugalmam országába” (Zsolt 95,10-11) a szaktudósok ezt az ítéletet azokra értik, akik az első honfoglalási kísérlet alkalmával fellázadtak Isten és Mózes ellen, ezért a népből ki kellett halniuk azoknak, akik a rabszolgaságból való menekülés idején elmúltak már húsz évesek. Az Egyház imája híveit nem akarja elrettenteni, hanem félti a bűnbánat nélkül meghaltakat. Aki ebbe a kategóriába tartozik, nem juthat a mennyországba. Pál apostol folytatja az őszinte beszámolóját, hogy lett Krisztus üldözőjéből Krisztus apostola: „Amit itt írok, Isten előtt mondom, nem hazugság. Azután elmentem Szíria és Kilikia tartományba. Júdea Krisztusban hívő egyházai tehát személyesen nem ismertek meg. Csak hallomásból tudtak rólam: Aki valamikor üldözött bennünket, most hirdeti a hitet. Amelynek azelőtt romlására tört. És magasztalták értem az Istent. Tizennégy évvel később Barnabás kíséretében ismét fölmentem Jeruzsálembe, s Tituszt is magammal vittem. Kinyilatkoztatástól indíttatva mentem oda, s megbeszéltem velük, a tekintélyesekkel külön is, az evangéliumot, amelyet a pogányok között hirdetek, nehogy hiába fáradozzam, s addigi fáradozásom is hiábavaló legyen. Ők még kísérőmet, Tituszt se kényszerítették körülmetélkedésre, jóllehet görög volt, a betolakodott testvérek ellenére sem, akik azért tolakodtak be közénk, hogy kifürkésszék Krisztus Jézusban való szabadságunkat, és szolgaságba taszítsanak bennünket. Ezeknek egy pillanatra sem tettünk engedményt, hogy az evangéliumot tisztán megőrizzük számotokra”(Gal 1,20-2,5) Megmutatja, hogy a körülmetélés nem tartozik a megigazuláshoz, annak kényszere az Ószövetség tartozéka volt, Jézus külön óráin is ezt erősítette meg. Visszatér azokhoz, akik az Urat három évig hallgatták, tehát hiteles tanúk voltak: „a tekintély birtokosai semmire sem köteleztek. Ellenkezőleg: elismerték, hogy én éppúgy megbízatást kaptam az evangélium hirdetésére a körülmetéletlenek, mint ahogy Péter a körülmetéltek körében” (6c-7) Minden félreértést ki kell küszöbölnünk. Aki most úgy érzi, hogy Péter és vele együtt az eredeti apostoli kollégium egyetlen néphez, a zsidókhoz kapott küldetést, az összes többihez pedig egyedül Pál, nem helyes. Jézus nyilvános működése közepe táján és a feltámadása után Galileában félreérthetetlenül Pétert tette meg földi helytartójának (Mt 16,16-19; Jn 21,15-19) Ő kapott félreérthetetlen utasítást a pogányok befogadására a körülmetéletlenség állapotából a teljes jogú kereszténységre.(ApCsel 10,1-48) majd ő védte meg azt a rendelkezésé, hogy így ez az Isten akarata. Erre abból is következtetni lehetett volna, hogy Jézus az összes nemzet megtérítésére adott parancsot az apostoloknak az Olajfák hegyén, mielőtt szemük láttára az égbe emelkedett volna. Feltétel a keresztséghez: hinni Jézusban és kérni a keresztséget (Mk 16,15-16) Pál apostol is így kapta a küldetést: „Menj csak (Ananiás), mert választott edényem ő, hogy nevemet hordozza a pogány népek, a királyok és Izrael fiai között” (ApCsel 9,15) a keresztény újkorban nem így van? Vianney Szent Jánost a francia forradalom idején alig merték pappá szentelni, mert nagyon gyenge tanuló volt. Párizs egyik országos hírű prédikátorát mindig zsúfolt templomban hallgatták. Valaki megkérdezte egyszer: Mi a különbség közte és az Ars-i plébános között, így válaszolt: „Engem meghallgatnak és elmennek a színházba, őt meghallgatják és elmennek gyónni” Az Isten adta kegyelmet és az Isten adta tehetséget alázattal együtt kell működtetni.



2014. október 7., kedd

Zsolozsma 276.



Szent Bernát apát beszédeiből

Elmélkedjünk üdvösségünk titkairól A születendő Szentet Isten Fiának fogják hívni (Lk 1, 35) A bölcsesség forrásáról van szó, a magasságbeli Atya Igéjéről. A te közreműködésed által, Szent Szűz, Istennek ez az Igéje – aki azt mondta magáról: Én az Atyában vagyok, és az Atya bennem (Jn 14, 10) emberré lett, hogy elmondhassa azt is: Én Istentől való vagyok, és tőle jöttem (Jn 16, 28). Azt olvassuk: Kezdetben volt az Ige (Jn 1, 1). Már buzog a forrás, de még csak önmagában, hiszen az Ige Istennél volt, megközelíthetetlen fényben rejtezett. Azt is mondta az Úr kezdettől fogva: Az én gondolataim a békesség gondolatai, és nem a pusztulásé (Jer 29, 11). De a te Gondolatod nálad van, és mi nem tudjuk, hogy te mit gondolsz. Vajon ki látta az Úr gondolatait, vagy tanácsot ki adott neki? (Róm 11, 34) Tehát leszáll hozzánk a békesség gondolata, hogy megvalósítsa a békét. Az Ige testté lett, és már közöttünk élt (Jn 1, 14). Valóban a szívünkben él a hit által, ott van emlékezetünkben, ott él a gondolatunkban, és leszáll egészen a képzeletünkig. Régen mit is gondolhatott Istenről az ember, ha ugyan bálványt nem tákolt szívében? Hiszen ő felfoghatatlan volt, megközelíthetetlen és láthatatlan, elgondolni sem lehetett. Most pedig azt akarja, hogy felfogható, látható és elgondolható legyen. Azt kérdezed, miként lehetséges mindez? Gondolj arra, aki a jászolban feküdt, és a Szűz ölében pihent. Kövesd őt a hegyre, ahol prédikált; az éjszakába, amelyet imádkozva átvirrasztott. Szemléld őt a kereszten függve, a haláltól elsápadtan, de amint szabad a halottak között, és parancsoló az alvilágban. Vagy amint harmadnapra feltámad, és győzelme jeleként mutatja apostolainak a szegek helyét, és végül szemük láttára fölemelkedik az ég rejtekébe Mindezekről nemde igaz, jámbor és szent módon kell elmélkednünk? Bármelyikről is elmélkedem, magáról Istenről elmélkedem, és mindegyikben veled találkozom, én Istenem. Ezért mondtam, hogy róluk elmélkedni maga a bölcsesség, és okosságnak ítéltem az édes emlékezet felidézését, amely ilyen magokból bő termésként sarjadt a papi vesszőn, és amelyet a mennyből merítve Mária még gazdagabban árasztott ránk.



Amikor imádkozunk, ne feledkezzünk el életünk történetéről



Amikor imádkozunk, ne feledkezzünk el életünk történetéről – Ferenc pápa kedd reggeli homíliája


Az Úr kiválasztotta népét és elkísérte a sivatagi vándorlása során, egész életén át – állapította meg Ferenc pápa október 7-én, kedden reggel Rózsafüzér királynője ünnepén a Szent Márta házban bemutatott szentmisén. Utalt az első olvasmány szavaira: Szent Pál Galatákhoz írt levelében visszaemlékezik életére, és nem rejti véka alá bűneit.

Amit Isten népével tett, azt mindnyájunkkal teszi, „Miért minket választott ki az Úr? Én keresztény vagyok, az a másik pedig még soha nem hallott Jézus Krisztusról”. Ez a kegyelem műve – volt a válasz. A szeretet kegyelméé. Emlékezzünk tehát életünk konkrét valóságára, mint ahogy ezt Pál teszi, aki megvallja, hogy kegyetlenül üldözte az egyházat. Nem mondja, hogy „jó vagyok, ennek és ennek a fia, nemesi származású vagyok”. Nem. Pál ezt mondja: „üldöztem Isten egyházát”, rossz voltam. Pál visszaemlékezik múltjára és a kezdetekre.

Ez a szokás, hogy visszaemlékezzünk életünkre, nem nagyon terjedt el köreinkben – folytatta homíliáját a pápa. Elfelejtjük a dolgokat, a pillanatban élünk és elfelejtjük a történelmet is. Mindnyájunknak van egy története: a kegyelem, a bűn, az előrehaladás történte, annyi minden. Jót tesz, ha imádkozunk történetünkre emlékezve. Pál ezt teszi, amikor elmeséli életének egy részét, de ezt mondja: „Az Úr kiválasztott engem! Az Úr meghívott engem! Az Úr üdvözített engem! Ő volt útitársam”.

Visszaemlékezni életünkre annyit jelent, hogy dicsőítjük Istent. Emlékezzünk vissza bűneinkre, amelyektől megszabadított minket az Úr és dicsőítsük Istent. Pál azt mondja, hogy csak két dologgal dicsekszik: bűneivel és a Keresztre feszített Krisztus kegyelmével. Pál visszaemlékezett bűneire és így dicsekedett: „Bűnös voltam, de a Keresztre Feszített Krisztus üdvözített engem” – és Krisztussal dicsekedett. Ez volt Pál emlékezete. Ezt kell, hogy tegyük mindnyájan Jézus kérésére.

Jézus ezt mondja Mártának (Lk 10,38-42): „Sok mindenre gondod van, és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta”. Ez azt jelenti, hogy hallgatni kell az Úrra, és emlékeznünk kell. Nem lehet úgy imádkozni minden nap, mintha nem lenne történetünk. Mindnyájunknak van története. És ezzel a történettel a szívünkben menjünk imádkozni, mint az evangéliumi szakasz Máriája. De hányszor felejtjük el ezt a történetet, mint Márta, akinek figyelmét elvonta a házi munka, a hétköznapok gondja.

Istennel való kapcsolatunk nem a keresztség napján kezdődik: akkor pecsételődik meg. Akkor kezdődik, amikor Isten, öröktől fogva kiválasztott minket. Isten szívében, ott kezdődik kapcsolatunk.

Emlékezzünk arra, hogy Isten kiválasztott bennünket. Emlékezzünk a vele való szövetségre. Tiszteletben tartottuk, vagy sem ezt a szövetséget? Nem: bűnösök vagyunk, és emlékeznünk kell Isten ígéretére, amelyben soha nem csalatkozunk, ami a mi reménységünk. Ez az igazi imádság – mondta a pápa. Végül homíliáját azzal a felhívással zárta, hogy imádkozzuk el a 138. (139.) zsoltárt: „Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem. Tudod, ha leülök, vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet”. Ezt imádkozzuk – mondta Ferenc pápa: imádkozzunk és emlékezzünk történetünkre Isten színe előtt. Mert történetünk Isten irántunk való szeretetének története.



2014.10.07. kedd



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.07. kedd

A tegnapi elmélkedésben arra mutattam rá, hogy az ószövetségi választott nép milyen súlyos lelki válságba került, amikor szembesült a valósággal.
 

Elvesztette vezető szerepét az üdvösség terén. Kétezer évet adott az Úr Izraelnek. Olyan kinyilatkoztatásokat kapott, mint egyetlen más nép sem az Ábrahámnak adott felismerés pillanatától Jézus elítéléséig, hogy azokból bőven meg kellett volna érteniük a teljes igazságot, csak egyetlen Úr van, az Isten. A mindentudó és mindenható. Övé az igazság és a jóság. Minden létező dolog és személy tőle kapja a létet és a beteljesülést. Az összes létező alkalmazkodik hozzá, csak az értelmes angyalok és emberek kerülnek kísértésbe, hogy a Tőle kapott értelemmel és akarattal visszaéljenek, fellázadjanak és a trónját is elorozzák. Isten ezt nem nem tűrheti. Ábrahámot hatvan, más olvasat szerint hetvenöt évesen választja ki az Úr, hogy a szánalmas bálványimádással felhagyjon, felismerje az egyetlen Istent, és szolgáljon egyedül neki. De a nagy változás hogy történik majd, azt a történelem során Isten adja és mutatja meg. Ábrahám a feleségére hallgat húsz-harmincévi várakozás után: segítenünk kell az Úrnak, hogy a megígért változás megvalósulhasson: az okos felfedezésekkel élni kell. Ha nem tud szülni a feleséged, add oda a férjednek, mellékfeleségnek a feleséged szolgálóját, majd megoldódik minden. Ábrahámnak tetszett az ötlet. Meg is született a kisfiú. Három éves volt, amikor az Úr az öreg feleségnek megadta a lehetőséget, hogy megszülje azt a fiút, aki majd a Megváltó őse lesz. Isten négyezer éve élteti a szolgáló fiát is, meg a szabad asszonytól Isten akarata szerint született fiút, Izsákot is. Mindkettő élhetne boldogan, de nem él boldogan, mert dolgozik a bosszú, hogy Istennek lett igaza, az emberi okoskodás pedig termeli a bosszút. A kétezer éve megszületett Ábrahám utódja, akit Isten rengeteg előjellel biztosan felismerhetővé tett. Ám azoknak, akiknek joga és kötelessége volt a megszületett Messiást felismerni, a választott népnek bemutatni, harminc éves korában kiállni mellette, ő az emberiség Megváltója,akiről szól az Ábrahámnak adott áldás:„Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Amikor Isten Fiát Szűz Mária szűzi méhébe fogadta a Szentlélek erejéből megtestesülten, és kilenc hónap múlva a földi életre készen meg kellett szülnie, Isten a római császárral rendeltetett el egy egész nagy földrészt érintő népszámlálást, amire Szűz Máriának, mint Dávid király késői leszármazottjának el kellet mennie személyesen Názáretből Betlehembe és az akkor hatszáz éves prófétai jövendölésnek így teljesülnie kellett:„De te, (Betlehem) Efrata, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett”. (Mik 5,1a) Ezt a napkeleti bölcsektől megtudta Heródes király, aki Ábrahám unokájának, Ézsaunak leszármazottja volt. Bosszút akart állni Istenen és a zsidókon, hogy Ézsau helyett Jákob lett a messiási áldás birtokosa. Ezért meg akarta öletni a világ Megváltóját. Nem sikerült neki, mert Jézusnak felnőttként kellett meghalnia az egész emberiségért. Ám Kaifás, az éppen illetékes főpap nem tisztázta Jézus születésének helyét, helyette ítéletet hozott a főtanáccsal közösen, hogy a Názáreti Jézus nem lehet a Messiás. Meg kell halnia. Pál apostol sem jutott el könnyen a fölismerésig: a Názáreti Jézus Betlehemben született. Minden jövendölés beteljesült benne, ami a Messiásra vonatkozott az ószövetségi Bibliában. Saulnak megadta, hogy ismerje meg a teljes igazságot:„Nem embertől tanultam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából. Hallhattátok már, hogy azelőtt, még, mint zsidó, milyen magatartást tanúsítottam: könyörtelenül üldöztem az Isten Egyházát és a romlására törtem. A zsidó vallásosságban számos fajdámbeli kortársamat felülmúltam, mert buzgó követője voltam atyáim hagyományainak. De amikor úgy tetszett annak, aki már születésemtől kiválasztott és kegyelmével meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak; nem hallgattam a testre és a vérre, és Jeruzsálembe sem mentem föl apostolelődeimhez, hanem elmentem Arábiába, majd ismét visszatértem Damaszkuszba. Három év múltán az után fölmentem Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel és nála maradtam tizenöt napig. Más apostolt nem is láttam, csak Jakabot, az Úr testvérét” (Ga 1,1-19)



2014.10.06. hétfő



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.06. hétfő

Szent Pál ezt a levelet a kedves galatáknak, vagyis Galácia római tartomány lakosaiból megtért híveknek címezi.


Nagyon fontos ügyet akar tisztázni: a keresztény tanítást ő sem értette meg teljesen, amikor még iskolába járt Jeruzsálemben, és mestereitől azt hallotta, hogy a Messiás azért jön el, hogy a zsidó nép uralma alá szervezze az egész világot. Amit Isten Ábrahámnak ígért, az a Messiással érkezik el a népek közé. Aki Isten gyermeke akar lenni, annak a zsidó vallást föl kell vennie. El kell vállalnia a körülmetélést, mert ezt a jelet a testén kell viselnie, amivel igazolja a választott néphez való csatlakozást. Ha ennek az ábrahámi közösségnek történetét olvassuk, rögtön feltűnik, hogy sokszor esik szó arról, ki vehet részt bizonyos ünnepségeken. Előbb maga Ábrahám metéltette körül magát, majd egész háznépe, a házában született és vásárolt rabszolgái is ezzel szentelődtek meg, lettek az Istennel kötött szerződés részesei.(Ter 17) Különösen fontos lett ez a jel, amikor Mózes vezetésével kimenekültek a zsidók Egyiptomból, és velük együtt hagyták el a rabszolgaságot a nem-zsidó pogányok is. Mielőtt a bárány vacsorát megehették volna, ezek közül is minden férfinek körül kellett metéltetnie magát. Ők már a zsidó nép tagjaiként részesei lettek az Isten és a zsidó nép szövetségének, amelyet az Úr kötött Izraellel, mint a többi nemzet közül akkor kiemelt néppel. Ezt megelőzően Isten kihirdette a tíz parancsolatot (Kiv 20). Ennek elfogadása volt a szövetség alapja. Aztán felolvasta a szövetség szövegét (24) a hegy lábánál. Fiatal férfiak készítettek 12 oszlopot a 12 törzs jelképének. Fiatal bikákat vágtak le közösségi áldozatul. A vérük felét az oltárra öntötte, másik felét pedig a népre hintette: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr e feltételek mellett kötött veletek.(24,8b) a zsidók eme szövetség alapján megkapták Istentől Kánaánt. Ám a honfoglalás előtt Mózesnek meg kellett halnia. Utolsó intelmei közé tartozik ez a figyelmeztetés: „Ha teljesen megfeledkezel az Úrról, a te Istenedről, s más istenekhez szegődsz, imádod őket és leborulsz előttük, ma ünnepélyesen kijelentem: egytől egyig elpusztultok. Ahogy elpusztította előttetek az Úr a népeket, ti is elpusztultok, mivel nem engedelmeskedtetek az Úr, a ti Istenetek szavának” (MTörv 8,19-20) Úgy hatszáz év múlva a zsidók elfordultak az Úrtól. Még a híres Salamon-templomban is imádták bálványaikat. Jeremiás és három másik próféta figyelmeztette őket, hogy térjenek meg, mert Isten elpusztítja Júdeát is a fővárossal együtt Jeremiás ekkor így jövendölt a hat és fél évszázad múlva bekövetkező óriási változásról: „Igen, jönnek napok –mondja az Úr, amikor újszövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. De nem olyan szövetséget, mint amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptom földjéről. Azt a szövetségemet ugyanis megszegték, holott én uruk voltam, mondja az Úr. Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök, ha elérkeznek azok a napok, mondja az Úr: Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek” (Jer, 31,31-33) Mi történt, amikor Jézus, az Isten Fia harminchárom évesen a megváltó halálra készült? Megrendezteti apostolaival az utolsó bárány vacsorát. „Így szólt hozzájuk: vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában. Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte, és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak. De nézzétek, az áruló keze is rajta az asztalon” (Lk 22,15-21) Az Ószövetség ezzel megszűnt. Az egyetlen Júda törzsbeli apostol elment. Júdából csak Jézus maradt, de Ő örökre. Sajnos, az áruló keze is az asztalon maradt. Sok papi kezet ellop, vigyázzatok! Kezetek, szívetek a Szeretet fészke legyen.


2014. október 6., hétfő

Zsolozsma 275.



Szent Ambrus püspöknek „Káin és Ábel” című értekezéséből

Elsősorban az egész Egyházért kell imádkozni

Ajánld föl Istennek a dicséret áldozatát, és amit fogadtál a Magasságbelinek, teljesítsd! (Zsolt 49, 14). Istent dicsőíteni annyi, mint hálaadást ígérni és teljesíteni. A szamaritánust is azért tartjuk nagyobbra a többieknél, mert miután az Úr parancsára kilenc társával együtt megtisztult a leprától, egyedül ő tért vissza Krisztushoz, és Istent magasztalva hálát adott. Róla mondta Jézus: Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent? Aztán hozzá fordult: állj föl, és menj! A hited meggyógyított (Lk 17, 18-19). Továbbá az Úr Jézus isteni tekintéllyel egyrészt arra tanított téged, hogy az Atya jó, és ő tud jót adni, hogy mindazt, ami jó, azt tőle, a Jótól kérd; másrészt sürgetően és gyakran buzdított is az imádságra, de nem úgy, hogy unalmassá váljék, hanem hogy állhatatos és gyakori legyen. A hosszan tartó imádság ugyanis többnyire tartalmatlanná válik, ha viszont ritkán imádkozunk, akkor hanyagságból lassanként teljesen elmarad. Ezután arra figyelmeztet, hogy ha bocsánatért könyörögsz, előbb bocsáss meg te is szívből másoknak, hogy könyörgésedet tetteddel összhangban terjeszd Isten elé. Az Apostol is azt tanítja, hogy ne haragos és viszálykodó lelkülettel imádkozzál, nehogy ez megzavarja vagy meghamisítsa imádságodat. Amikor az Üdvözítő azt mondja, hogy menj be a szobádba (Mt 6, 6), egyúttal arra is tanít, hogy mindenütt kell imádkozni. De ezt ne úgy értsd, hogy a testedet zárd be falakkal körülhatárolt szobába, hanem hogy a gondolataidat zárd a benned lévő kamrába, amelyben belső világod van. Imádságodnak ez a kamrája mindenütt veled van, benne mindenütt egyedül vagy, és ott rajtad kívül csak Isten figyel reád. Továbbá azt tanulod, hogy különösen imádkozni kell a népért is, azaz az egész testért, Anyaszentegyházad minden tagjáért, amelyben a kölcsönös szeretet az ismertető jel. Ha ugyanis magadért könyörögsz, csupán önmagadért imádkozol. Ha az egyes emberek csak önmagukért imádkoznak, akkor a bűnös kevesebb kegyelmet nyer, mint a közbenjáró. Amikor pedig az egyes emberek mindenkiért imádkoznak, akkor mindnyájan könyörögnek minden egyes emberért is. Összefoglalva tehát, ha csak magadért imádkozol, amint már mondtuk, egyedül önmagadért fogsz imádkozni. Ha viszont mindenkiért könyörögsz, akkor majd érted is mindnyájan imádkoznak, mert a mindenkibe te is beletartozol. Ennek az a nagy lelki haszna, hogy az egyes emberek imái kölcsönösen növelik a közbenjárást az egész nép minden tagja számára. Ebben egyáltalán nincs semmi elbizakodottság, hanem inkább nagyobb lesz az alázat, és ez bőségesebb gyümölcsöt is hoz.
 


Aradi Vértanúk emléknapja



Aradi Vértanúk emléknapja
 
1849. augusztus 13-án Világosnál a magyarok az orosz csapatok előtt letették a fegyvert. A tábornokok úgy hitték, hogy az oroszok megvédelmezhetik őket a vérszomjas Haynautól, de csalódniuk kellett. Másnap átadták őket az osztrákoknak. Augusztus 25-én érkeztek Aradra, s még aznap megkezdődtek a kihallgatások. Mindegyikük két kihallgatáson vett részt, s ezt követően lehetőségük nyílt írásban utólagos beadványt intézni a hadbíróságnak. Eközben augusztus 27-én az igazságügy miniszter, Schmerling a minisztertanács elé terjesztette az ítéletekkel kapcsolatos elképzeléseket. Bár mérsékeltebb volt, mint Haynau, emberségről még sincs szó:"A legnehezebb kérdés, hogy a törvények teljes szigorával, halálbüntetéssel kell-e sújtani minden vizsgálat alá kerülőt, vagy pedig halálbüntetés helyett másfajta büntetést kelljen-e elszenvedniük a kevésbé vétkeseknek. Erre vonatkozólag általánosságban ki lehetne mondani, hogy a legvétkesebbnek a törvények szerint kell lakolniuk, a kevésbé vétkesek esetében pedig báró Haynau táborszernagyra kell bízni, hogy másfajta büntetést szabjon ki rájuk."A minisztertanács elfogadta Schmerling javaslatát, csak Bach belügyminiszter toldotta meg azzal, hogy Haynaut megfelelő hatalommal kell felruházni ahhoz, hogy a büntetéseket gyorsan végre tudja hajtani. Bár Ferenc József augusztus 29-i legfelsőbb kézirata Haynaut arra kötelezte, hogy a halálbüntetést csak a legbűnösebb és legveszedelmesebb egyéneken hajtsák végre, de a halálbüntetés tényétől csak utólagosan kellett jelentést tennie az uralkodónak. Schmerling ugyan némi erőtlen kísérletet tett arra, hogy elérje: Haynau csak a halálos ítéletek bécsi megerősítése után hajtathassa végre az ítéleteket. Schwarzenberg miniszterelnök, Bach és Haynau azonban megakadályozták a királyi kézirat mérséklését. Eközben Haynau - a komáromi várvédőkkel történő egyezkedés közepette - Ernsttől, a vértanúk perének tárgyalásvezető hadbírájától megkapta az ítéleteket megerősítés végett. A "bresciai hiéna" azonban még vár, október 2-án rendelkezik csak a kivégzés módozatairól. Október 6-ára, Latour halálának évfordulójára tűzte ki a kivégzéseket. Az aradi foglyok még reménykedtek, október 4-e, az uralkodó névnapja, lehet, hogy amnesztiát hirdet. De minden remény szertefoszlott ezen a napon, mert amnesztia helyett Haynau végzése érkezett meg. Másnap reggel hét órakor Ernst hadbíró felsorakoztatta a tábornokokat, s kihirdette az ítéleteket. Ezután megbilincselték a tábornokokat, majd visszavezették őket a cellájukba, megtagadva tőlük azt a kérést, hogy együtt tölthessék az utolsó napot. Október 6-án hajnali kettő és három óra között a papok felkeresik a halálraítélteket. Aulich Lajos Horatius verseit olvasgatta, Török Ignác Vauban várépítésről szóló könyvét bújta, Lahner György fuvoláján játszott, Dessewffy Arisztid még aludt. Többen még utolsó soraikat vetették papírra búcsúlevelükben. Fél hatkor először a golyó általi halálra ítélteket - Schweidel Józsefet, Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost - vezették a kirendelt katonaság közé.12 katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, majd midőn a parancsnokuk kardjával intett, a lövések eldördültek, Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, s leadták a halálos lövést Kiss Ernőre is. Ezután következtek az akasztófára ítélt tábornokok a következő sorrendben: Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos,Damjanich János.Vécsey Károly büntetését saját apja közbenjárásának köszönhetően súlyosbították, mégpedig azzal, hogy őt akasztották fel utolsónak, vagyis végig kellett néznie társai kivégzését. Sorra búcsúztak el egymástól Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, ő Damjanich holttestéhez lépett, és bár nem szívlelték egymást, most megcsókolta Damjanich kezét a kivégzést követően az elítélteket elrettentésül közszemlére tették ki, majd este az agyonlőtteket a sáncárokban, a felakasztottakat a vesztőhelyen temették el. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a felakasztottakat levetkőztetve helyezték hol a bitófa elé, hol mögé, majd melléjük döntötték az akasztófa-oszlopokat Október 6-án nem csak Aradon voltak kivégzések. Ezen a napon, Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnököt.


2014. október 5., vasárnap

Zsolozsma 274.



Nagy Szent Gergely pápa „A Lelkipásztorkodás kézikönyve” című munkájából

A lelkipásztor tudjon megfontoltan hallgatni és okosan beszélni!

A lelkipásztor tudjon megfontoltan hallgatni és okosan beszélni; ne mondjon el olyasmit, amiről jobb lenne hallgatni, és ne hallgasson el semmit, amit hasznos lenne elmondani. Mert miként az óvatlan beszéd tévútra vezet, úgy a nem helyes hallgatás meghagyja a tévedésben azokat, akiket fel lehetett volna világosítani. Bizony megtörténik, hogy a meggondolatlan lelkipásztorok félnek elveszíteni a rájuk bízottak kegyét, ezért azután visszariadnak az őszinte beszédtől. Az Igazság azt mondja az ilyenekről, hogy ezek nem a pásztorok törődésével őrzik a nyájat, hanem csak béresek módjára szolgálnak; mert ha jön a farkas, elfutnak, azaz gyáván hallgatásba burkolóznak. Az Úr ezért feddi őket a próféta szavával: Néma kutyák mind, nem tudnak ugatni (Iz 56, 10). Máskor pedig így panaszkodik: Nem álltatok ellen, nem építettetek falat Izrael háza számára, hogy erősen tartsátok magatokat a harcban az Úr napján (Ez 13, 5). Ellenállni tehát annyit jelent, mint a nyáj védelmében nyíltan szót emelni a világ hatalmasai előtt. Az Úr napján a harcban erősen tartani magunkat annyi, mint az igaz ügy szeretetéből szembeszállni a gonosz elnyomókkal. A pásztor esetében a szükséges szót félelemből ki nem mondani mi más, mint csendben megfutamodni? Aki pedig a nyájáért helytáll, mintegy védőfalat húz az ellenség elé a választott nép háza védelmében. Ezért mondja Isten egy másik alkalommal a bűnös népnek: Amit prófétáid jövendöltek neked, az csalárdság volt, és balgaság. Sohasem tárták fel vétkedet, és így nem buzdítottak téged bűnbánatra (Siral 2, 14). Tudnunk kell, hogy a Szentírás néha a nép tanítóit nevezi prófétáknak: ezeknek ugyanis az a dolguk, hogy hirdessék a jelen világ mulandóságát, és közöljék a jövendőt. Isten szava tehát azzal vádolja őket, hogy csalárdságokat jövendöltek, mert nem merték a vétkeket ostorozni, sőt biztonságról fecsegve hazug módon hízelegtek a bűnösöknek. A vétkesek gonoszságát világért sem tárták fel, mert attól féltek, hogy támadás éri őket miatta. A lelkek zárainak kulcsa a korholó beszéd; a vádoló szó feltárja a bűnöket, néha olyan bűnöket is, amelyeknek már az elkövetőjük sincs tudatában. Ezért írja Pál apostol: Képes legyen józan tanítással buzdítani, de képes legyen az ellentmondókat meg is cáfolni (Tit 1, 9). Malakiás szavai is ide illenek: A pap ajkának kell a tudást őriznie, és az ő szájából várják a tanítást, mert a Seregek Urának követe (Mal 2, 7). Izajás által pedig így figyelmeztet az Úr: Kiálts, ne kíméld magad, emeld föl hangodat, mint a harsona! (Iz 58, 1). A hírnök tisztét vállalja ugyanis mindaz, aki a papságot vállalja. A bíró félelmetes érkezése előtt neki kell tehát mindenfelé járnia, és folyton kiáltania. Az igehirdetésben járatlan pap olyan, mint a néma hírnök. De akkor hogyan tud majd kiáltani? Itt a magyarázata annak, hogy a lelkek első pásztoraira a Szentlélek nyelvek alakjában szállt le, betöltötte őket, és mindjárt ékesszólókká is tette. 


Ferenc pápa: Hallgassuk meg az emberek örömeit, aggodalmait



Ferenc pápa: Hallgassuk meg az emberek örömeit, aggodalmait


„Gyújts világosságot a családban” – ez volt a témája annak az imavirrasztásnak, amelyre mintegy 40 ezer hívő gyűlt össze a Szent Péter téren és a környező utcákban október 4-én, szombaton este, a családdal foglalkozó szinódus előestéjén – a Vatikáni Rádió adott hírt az eseményről.


Kedves családok, jó estét kívánok – köszöntötte az imádságra egybegyűlteket a Szentatya. Immár leszáll az est gyülekezetünkre. Elérkezett az óra, amikor szívesen térünk haza, hogy együtt vacsorázzunk szeretteinkkel, a kapott és adott jótétemények, a szívet melegítő és érlelő találkozások után, amelyek jó borként elővételezik a soha véget nem érő ünnepet. Ez egyben a legnehezebb órája azoknak, akik magányosak, akiknek szembe kell nézniük álmaik keserű alkonyával, széttöredezett terveikkel. Hányan fejezik be napjaikat a lemondás, az elhagyatottság zsákutcájában, hány otthonban fogyatkozott meg az öröm bora és az élet íze. Ezen az estén mindenkiért imádkozzunk – kérte a hívőket Ferenc pápa.

Az individualista kultúrában – amely múlékonnyá teszi a kapcsolatokat – minden emberben, aki asszonytól született, továbbra is él az alapvető igény a stabilitásra, igény egy nyitott kapura, valakire, akivel megosztja életét, akihez tartozik. Minden embernek szüksége van egy családra – mondta beszédében Ferenc pápa. A házasfelek által vállalt életközösség, nyitottságuk az élet ajándékára, egymás kölcsönös gondozása, a nemzedékek találkozása és emlékezete, a gyermekek nevelése, a keresztény hit átadása: mindezzel a család továbbra is az emberiség páratlan iskolája marad, nélkülözhetetlen egy igazságos és szolidáris társadalom megvalósításához.

A téren számos felirat emlékeztetett rá, hogy október 4-e Szent Ferenc ünnepe, azé a szenté, akinek a nevét Bergoglio pápa választotta péteri szolgálatára. A virrasztás elején három házaspár tanúságtétele hangzott el. Egy jegyespár, aki házasságra készül; egy család, akinek három gyermeke mindössze 10 hetes terhesség után visszarepült az égbe, és akik örökbe fogadtak egy kislányt; végül egy harmadik pár, akik hatévi különélés után ismét egymásra találtak.

A hétköznapi életnek e töredékeivel szemben a pápa arra szólította fel a szinódus résztvevőit: keressék azt, amit ma az Úr kér egyházától. Hallgassák meg korunk szívdobbanásait és érzékeljék a mai emberek illatát, itassák át magukat örömeikkel és reményeikkel, szomorúságukkal és aggodalmaikkal. Így hitelesen felkínálhatjuk majd nekik a családról szóló evangéliumi jó hírt – mondta Ferenc pápa. Az evangéliumban jelen van az az erő és az a gyöngédség, amely képes legyőzni mindazt, ami boldogtalanságot és erőszakot okoz. Az evangéliumban van az üdvösség, amely választ ad az ember legmélyebben rejlő szükségleteire. Ennek az üdvösségnek, amely Istennek és kegyelmének irgalmassága, egyházként a jele és eszköze, élő és hatékony szentsége vagyunk.

A pápa arra buzdította a szinódusi atyákat, hogy kérjék a Szentlélektől: adja meg az ajándékot, hogy meghallják Isten akaratát és a nép kiáltását. „Engedjük, hogy eljusson a szívünkhöz, anélkül, hogy elveszítenénk békénket: azzal a bizalommal, hogy amikor elérkezik az ideje, az Úr elvezet bennünket az egységre. Kérjük azonban a ‘tekintet’ ajándékát is. Csak akkor tudunk válaszolni korunk kihívásaira, ha tekintetünket Jézus Krisztusra szegezzük, ha időt szentelünk szemlélésére, arca imádására. Ha hasonulunk ahhoz, ahogyan ő gondolkodott, élt és másokkal kapcsolatot teremtett, nem lesz nehéz a szinódusi munkákat útmutatásokká, a családpasztoráció útvonalává alakítani.

Ha meghallgatjuk a családot, amelyet Krisztus tekintetével szeretünk, akkor Szent Ferenc példájára gondviselésszerű alkalomként megújíthatjuk az egyházat és a társadalmat. Az evangélium örömével ismét megtaláljuk egy kiengesztelődött és irgalmas egyház útját, amely szegény és a szegények barátja. Olyan egyház, amely képes arra, hogy türelemmel és szeretettel legyőzze a csapásokat és nehézségeket, jöjjenek azok akár kívülről, akár belülről.

Végül a Szentatya azt kívánta: a pünkösd szele áradjon ki a szinódusi munkákra, az egyházra és az emberiségre. Oldja fel azokat a csomókat, amelyek megakadályozzák az embereket, hogy találkozzanak; gyógyítsa be a sebeket, amelyek olyan nagyon véreznek; ébressze fel a reményt, a kreatív szeretetet, amely lehetővé teszi, hogy úgy szeressünk, ahogyan Jézus szeretett. 



2014.10.05. Vasárnap



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.10.05. Vasárnap


Ha valaki beletekint a mai vasárnap szentírási részleteibe, sok féle gondolat ébredhet benne. Aki nem vallásos, ez juthat az eszébe: Milyen okos az Egyház. Október van, szüretidő. A bort kedvelők, akik csak pohárban találkoznak a finom innivalóval, most az Egyház jóvoltából megtanulják, milyen munkát végeznek a szőlőföldnek okos előkészítésével a szőlőtelepítők. A talajt mélyen föl kell ásni, mert a szőlő gyökere mélyre ereszti gyökerét, hogy megfelelő mennyiségű vizet tudjon felszívni, mert bő és jó termés csak így várható. Következik a fajta megválasztása, elültetése, a tartó karók vagy lugasok beszerzése, lerakása. Három évig permetezni kell, mire komolyra fordul a termés. Jól esik a szőlőt megenni, de préselve, hozzá értő módon kezelve, a must forrására, a végső állapotra ügyelve, hozzá értő módon kell lefejteni, sok munkával segíteni, hogy színre, ízre kifogástalan, kellemes ital váljék belőle. Az Egyház ezt akarja megértetni? Nyilvánvalóan nem. Erre szakembereket képeznek ki, de az egyszerűbb bortermelők is elsajátítják a borászat tudományát, de főleg elvégzik a munkát. Aki olvassa, vagy a templomban hallgatja Isten igéjét, meglepődhet, hogy az Ószövetség legnagyobb prófétája is, de az Újszövetséget megkötő Istenember, Jézus Krisztus is újra szól a szőlőtelepítőről. Miért kellett erről a témáról mindkét szövetségben írni? Az Ószövetséget Isten Mózes közvetítésével kötötte meg az Ábrahám egyik unokájától, Jákobtól (Izrael) származó néppel mintegy 3250 évvel ezelőtt. Erre azért volt szükség, mert ősszüleinket, Ádámot és Évát megkísértette az ördög, és ők elkövették az első bűnt, ezzel elszakadtak Istentől és elszakították összes utódjukat az Úrtól. Isten ezt a bűnt és következményeit még abban az órában büntetni kezdte, de nem vetette el örökre legkedvesebb teremtményeit, az embereket. Megígérte, hogy Megváltót küld a földre, aki visszaállítja a jó viszonyt Isten és az emberiség között. Az embereket, Isten fogadott gyermekeit elszakító sátánnak ezekkel a szavakkal hozta tudomására végzését: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba” (Ter 3,15) Az asszonyt (Évát) és vele minden nőt azzal büntette, hogy az örömnek szánt szülés fájdalmassá válik, de fájdalmas lesz Isten számára is, mert minden megfogamzott gyermek lelkét teremtve nem adhatta ajándékul a megszentelő kegyelmet, amellyel Isten gyermekévé és a mennyország örökösévé fogadja az embereket. Ez a büntetés a világ végéig érvényes, kivéve a Szűzanya (Szeplőtelen Fogantatás) és Jézus emberi lelke. Amit pedig az emberek táplálékául teremtett Isten és a szív megvidámítására (bor), annak előállítására kemény, izzasztó, fárasztó lesz a munka. Az isteni gonddal létrehozott Paradicsomkertből pedig azonnal távozniuk kellett:„Ezért az Úristen eltávolította az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből lett. Amikor az embert elűzte az Éden kertjétől keletre, odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat”. (Ter 3,23-24) Az Éden kertje tehát örökre elveszett az ember számára. A Megváltó eljövetelét előkészítő Ábrahám népe örökségül megkapta Kánaán földjét. A tejjel, mézel folyó örökséget Isten más népekkel műveltette, felépített városokat és termőföldeket kaptak. Izajás próféta megírta a mára kijelölt ítéletet: „Lebontom sövényét, hadd legeljék le, lerombolom falát, hadd tapossák össze. Nem metszik, és nem kapálják meg, hadd verje föl a bozót és a gaz. És megparancsolom a felhőknek, ne hullassanak rá esőt” (Iz 5,6)„Mikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz:„Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége. Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték. Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal? Ezt válaszolták: Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést” Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét” (Mt21,38-43)