2014. június 6., péntek

Zsolozsma 153.



Szent Hiláriusz püspöknek „A Szentháromság” című értekezéséből

Az Atya Krisztusban adott ajándéka

Az Úr azt parancsolta, hogy kereszteljenek az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, vagyis az Alkotó, az Egyszülött és az Ajándék megvallásában. Egy a mindenség Alkotója. Egy ugyanis az Atyaisten, tőle van minden; egy az Egyszülött, a mi Urunk, Jézus Krisztus, általa lett minden; és egy a Szentlélek, mindenben ő az Ajándék. Minden dolog a maga természete szerint van elrendezve: egy a Hatalom, akiből ered minden; egy a Fiú, aki által valósul meg minden; és egy az Ajándék, akiben reménységünk beteljesedik. Semmi sem hiányzik az ekkora teljességből, minthogy benne — az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben — van az Öröklét végtelensége, látás a Képmásban és az Ajándék boldogító birtoklása.Hogy pedig ennek az Ajándéknak mi a szerepe bennünk, azt hallgassuk meg magának az Úrnak a szavaiból. Ezt mondja ugyanis: Még sok mondanivalóm volna nektek, de nem vagytok hozzá elég erősek (Jn 16, 12). Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha elmegyek, akkor elküldöm hozzátok a Vigasztalót (Jn 16, 7). Másutt pedig ezt olvashatjuk: Én majd kérem az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad (Jn 14, 16). Ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja (Jn 16, 13-14). Több dolog megértésének az előkészítésére mondta az Úr e szavakat. Benne van ezekben az ajándékot adónak a szándéka, és benne magának az ajándéknak az indoka és feltétele is. Mivel gyengeségünk nem tudná felfogni sem az Atyát, sem a Fiút, és az Isten megtestesülésére vonatkozó hitünket, amely nehéz, azért kell a Szentlélek ajándéka, hogy az ő közbenjáró szövetségével megvilágítsa értelmünket. Ezt az ajándékot tehát a tudás megszerzésére kapjuk. Hiszen az ember testi képessége is tétlen, ha hiányzik az, ami a működéséhez szükséges. Ha nincs ugyanis napfény vagy más fényforrás, akkor a szemünket nem tudjuk használni. Ha nem jön semmi szó vagy hang, akkor a fülünk sem tudja teljesíteni a rendeltetését. Ha nincs, ami illatozzék, az orr sem láthatja el feladatát. Nem szűnik meg a képességünk, ha nincsenek meg e külső adottságok, de a képességek működése csak e külső adottságok által lehetséges. Ugyanígy van az emberi lélek is, mert ha a hite által nem merít a Szentlélek ajándékából, akkor van ugyan képessége az Isten megismerésére, de nem jut el a tudás világosságára. Az Ajándék pedig, aki Krisztusban van, azonos mindenki számára. Sehol sem hiányzik, de csak az nyerheti el, aki saját maga is akar részesedni belőle, és csak annyiban marad benne, amennyiben ki-ki meg akarja érdemelni. Ő az, aki velünk marad a világ végéig, ő a vigasztalás várakozásunk idején, az ajándékokból fakadó cselekedeteinkben ő a jövendő reményünk záloga, értelmünknek ő a fénye, lelkünknek ő a ragyogó világossága. 


Pünkösdre készülünk 5.



Pünkösdre készülünk

Jézus szerette tanítványait. Egész életét ennek a szeretetnek a szolgálatára szentelte. Azt akarta, hogy megismerjék az Atyát, minden létező jó forrását, létünk célját, és eljussunk hozzá a mennyországba. Jézus élete vége felé tanítványait egyre jobban nyugtalanította,hogy sokszor emlegette az elválás szükségességét.
„Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14,1-3) Jézust az Atya küldte a földre. „Mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek, azoknak, akik hisznek az ő nevében; akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek” (Jn 1,12-13) Isten Jézuson, a Fián keresztül küldte nekünk az istengyermekséget. Földi pályafutása végén azért tért vissza a mennybe, hogy az Atya örökségében helyet biztosítson mindegyikünknek. A tanítványok örültek, hogy Jézus közvetítésével az Atya gyermekei lehetnek, de nem örültek annak, hogy ez bizonyos szakítással jár együtt: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké, az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látta és nem ismeri őt. De ti megismertétek őt, mert nálatok marad és bennetek lesz” (Jn 14,16-17) a Szentlélek a másik Vigasztaló. Nem ő adta nekünk Jézust, hanem az Atya, de a bontakozó világmindenséget őrá bízta, hogy örökké érezze a Fiú, hogy azok, akik majd az Ő mintaképe szerint kapják bontakozó létüket, még egy végtelenül szerető Személy gondoskodása alatt élhetnek. Ezt a gondolatot egészíti ki Jézus, amikor megígéri, hogy a Szentlélek nemcsak pótolja a mennyországba költözött Fiúisten közvetlen nem élvezhető szeretetét, hanem nálunk marad és bennünk lesz.„Én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok”(16,7) Jézus precízen fogalmaz: Az Atya küldte őt is, küldi meghatározott rendben és időben a Szentlelket is. A Fiú, mint ősminta és megváltó közel van hozzánk. A Szentlélek küldése ugyanezt a célt szolgálja. A Fiú mintaként, az üdvösség forrásaként, testvérünkként, áldozatunkként örök érték. Feladatként vállalta, hogy isteni ismeretével kikutatja az Atya velem kapcsolatos napi tervét, így meg tudja mutatni, az állapotbeli kötelességeim mellett mit vár el tőlem Atyám, mivel tudom megdicsőíteni az éppen aktuális napon. Közbenjár értem, kéri az Atya kegyelmeit (Róm 8,18-30)


2014.06.06. péntek



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.06.06. péntek

A legszebb katedrálisom

A katedrális az egyházmegye püspökének temploma. Ott áll a püspöki szék, a katedra, amelyről tekintéllyel szólhat az Egyházmegye főpásztora Jézus Krisztus helybeli bárányaihoz. A katedrát őrző templom a katedrális. Amikor fiatal hitoktatóként kitettek állásomból ott folytathattam hajléktalanná vált létemet ahol akartam, kivéve hazám bármelyik templomát, ahol a legegyszerűbb szolgálatot sem folytathattam. Próbálkoztam segédmunkássá nemesülni, de hely híján még az udvar seprésére sem tudtak alkalmazni. Így kerültem a fővárosba egy kézműipari házi szövetkezetbe bőrkesztyű szabász-tanulónak. Rendes munkaidőm napi nyolc óra volt, amit a gyakorlat egyszerűen, tíz-tizenegy órává rendszeresített. Voltak civil és egyházi munkatársaim, férfiak és nők egyaránt. Megszerveztük a természetjáró szakosztályt feddhetetlen céllal: szabadnapokon jártuk törvényesen kijelölt turistautakat. Jól kihasználtuk a lehetőségeket, igyekeztünk minden alkalommal nívós előadásokat tartani. Gyönyörű túrák voltak ezek. Mivel egyházunk engedélyezte, hogy azok a papok, akik üldözöttnek minősülnek, joguk volt liturgikus öltözék nélkül sziklán, fa alatt, turistaházban misézni, éltem ezzel az engedéllyel. Amikor újra visszaengedtek papi szolgálatra az egyházmegyébe, a Zalalövői Borosán-völgy magasan összehajló gyönyörű cserfái között a búcsúsmiséken éreztem magamat igazán vidéki katedrálisban.


2014. június 5., csütörtök

Zsolozsma 152.



Szent Bonifác püspök és vértanú levelezéséből

A gondos pásztor virraszt Krisztus nyája felett

Az Egyházat, amely mint egy nagy hajó szeli át ennek a világnak a tengerét, s amelyet a különböző kísértések hullámai ostromolnak, nem elhagyni kell, hanem kormányozni. A régi atyák közül erre kaptunk példát Kelementől és Korneliusztól meg sok mástól Róma városában. Cipriántól Karthágóban, Atanáztól Alexandriában, akik a pogány császárok idején Krisztus hajóját, sőt drága jegyesét, tudniillik az Egyházat, tanítva, védelmezve, fáradva és szenvedve egészen vérük ontásáig kormányozták. Őket és a hozzájuk hasonlókat szemlélve megrendültem, félelem és rettegés szállt rám, és majdnem elborított bűneim sötétsége (vö. Zsolt 54, 6), és sokkal inkább szívemnek tetsző dolog lett volna, hogy teljesen letegyem az Egyház kormányrúdját, amelyet egykor elfogadtam, ha erre akár az atyák között példát, akár a Szentírásban jóváhagyó szót találtam volna. Mindezek után, s mivel a dolgok így állnak, és az igazságot lehet ugyan támadni, de nem legyőzni, hajszolt lelkünk meneküljön ahhoz, aki Salamon által így beszél: Szíved minden bizalmát Istenbe vesd, saját értelmedre ne igen hagyatkozz. Minden utadon próbáld felismerni, akkor egyenessé teszi ösvényedet (Péld 3, 5). És más helyen: Az Úr neve olyan, mint az erős torony, hozzáfut az igaz, és biztonságban van (Péld 18,10). Legyünk állhatatosak az igazságban, és készüljünk lélekben a megpróbáltatásra, hogy elviseljük az Úr próbatételét, és ezt mondjuk neki: Menedékünk te vagy, Urunk, nemzedékről nemzedékre (Zsolt 89, 1) Bízzunk abban, aki ránk rakta a terhet. Amit saját erőnkkel nem tudunk elviselni, hordozzuk őáltala, aki mindenható, és így szól:Az én igám édes, és az én terhem könnyű (Mt 11, 30). Álljunk helyt a harcban az Úr napján, mert a szorongatás és a gyötrelem napjai virradnak ránk. Haljunk meg, ha Isten akarja, atyáink szent törvényeiért, hogy elérhessük velük együtt a vég nélkül tartó örökséget. Ne legyünk néma kutyák, se hallgatag szemlélők, ne legyünk béresek, akik elfutnak a farkas elől, hanem gondos pásztorok, akik virrasztanak Krisztus nyája felett, hirdetve Isten minden törvényét nagynak és kicsinynek, szegénynek és gazdagnak, minden méltóságban és korban levőnek úgy, ahogy Isten erre képességet adott nekünk, akár alkalmas, akár alkalmatlan, amint ezt Szent Gergely a lelkipásztorokhoz írt könyvében megírta.


Pünkösdre készülünk 4.



Pünkösdre készülünk

elmélkedés negyedik rész

Jézus éjszakai beszélgetőpartnere, az idős Nikodémus álmélkodva hallgatta, hogy mit jelent igazán vallásosnak lenni. Már régóta naponta olvasta a Bibliát. Sok értelmes magyarázatot hallgatott eddig tudós rabbiktól, olvasott maszórákat, egyre mélyebbre hatoló magyarázatokat Isten rejtett igéiről. Most Jézus vezeti gondolatait mélyebb mélységek felé. Közben ismételten említi: Újjá kell születnetek. „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába. Ami a testből született, az test, és ami a lélekből született, az lélek. Ne csodálkozz, hogy azt mondtam neked: szükséges újra születnetek. A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született” (Jn 3,5-8) Nikodémus érzi az élete nagy pillanatát. Értelmet kell találnia minden tettéhez. Alapvetően Istenhez akart igazodni mindig. Amit imádkozott, jót tett, annak értékét felismeri. Arra is ráérez, hogy az Isten országának a kerítése mellett jár, keresi a kaput, de a maga erejéből nem találja. Ott susog a fülében egy magasabb rendű jel: nyitva áll előtted a belépés lehetősége. Most a Názáreti Jézustól magától hallottad, hogy egy új fajtaszületés előtt állsz. Az első születésedhez sem volt semmi érdemed. Kaptad, és elfogadtad, éltél az alkalommal. Értékeit ismered. Félted is őket, mert érzed, hogy nem önmaguktól, lesznek örök értékek. Hallod a zúgását egy újfajta hangnak: Szüless újjá, a szavaimból sugárzó erő erre ösztönöz. A mennyországra vagy hivatva te is, mint minden ember. Ennek sem létezését, sem útját, sem kapuját nem ismered. Úgy állsz itt, mint a néped, amikor ezerkétszáz éve bűnös lázadást követően elvesztette Isten jóindulatát. Rengeteg kígyót küldött rájuk az Úr. Ezek mindenkit megmartak, akik vétkeztek. Az Úr irgalmasan figyelt a vétkesek felfénylő bánatára. Megparancsolta Mózesnek, hogy készítsen rézből kígyótestet, kösse magas póznára, állítsa a földbe a póznát. Aki bűnbánattal rátekintett, meggyógyult. (vö. Szám 21,6-9) Most hasonló isteni gesztust ajánl Isten az egész emberiségnek. A bűnösök élik első születésük következtében a természetes élet lehetőségeit. Már nemcsak az ószövetségi választott népről, a zsidókról van szó, hanem az egész emberiségről. Itt van az emberek közös Üdvözítője, az Emberfia. Amint évezredek óta vezette Isten a kegyelmek bőségével az embereket, elérkezett az idők teljessége, hogy minden nép megtalálja az újjászületés nagy lehetőségét. A történelem vizei felett lebegett eddig is az Isten Lelke. Most elérkezett az idő, hogy a megtestesülés által közénk álljon a Megváltó, beteljesítse küldetését, megszerezze a megígért kegyelmeket, aztán az újjászületés lehetőségét felkínálva átadja az újjászületés lehetőségének nagy ajándékát a Szentléleknek. „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében. Az ítélet pedig ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak. Mert mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy el ne marasztalják a cselekedeteit; de aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben tette azokat”(Jn 3,14-21)


2014.06.05. csütörtök



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.06.05. csütörtök

Pál apostol Jeruzsálembe, utazása végcéljához érkezett. A Szentlélek előre csak annyit mondott neki, hogy szenvedés és bilincs vár rá. Pál beszédet intézett a jeruzsálemi zsidókhoz. Egészen addig szívesen hallgatták, amíg ifjú életéről, Izrael küldetéséről nyilatkozott. Amikor István diákonus kivégzéséről, a saját részvételéről szólt,majd megemlítette életéből a Jézust üldöző időszakot,és nyilvánosságra
hozta megtérését is, ordítozni kezdtek ellene:„Vesszen a föld színéről az ilyen! Nem szabad, hogy éljen! Ordítoztak, lengették a köntösüket, és port szórtak a levegőbe. Az ezredes ezért a várba vitette, és megparancsolta, hogy ostorozzák meg, és úgy vallassák ki, hogy miért kiabáltak annyira ellene. Amikor szíjjakkal lekötözték, Pál odaszólt a mellette álló századosnak: Szabad nektek római polgárt ítélet nélkül megostoroztatni? Amikor ezt a százados meghallotta, az ezredeshez ment és jelentette: Mit akarsz tenni? Hisz ez az ember római polgár! Az ezredes megkérdezte: Mondd, csakugyan római polgár vagy? Igen, felelte. Az ezredes megjegyezte: Én drága pénzen jutottam hozzá ehhez a polgárjoghoz. Én meg beleszülettem válaszolta Pál. Akik vallatni akarták, rögtön félreálltak. Az ezredes is megijedt, amikor megtudta, hogy római polgár létére megkötöztette”(ApCsel 22,22b-39) „Másnap pontosabban is meg szerette volna tudni, hogy mivel vádolják a zsidók, ezért levétette a bilincseit, összehívta a főpapokat és az egész főtanácsot, elővezettette Pált, és eléjük állította. Pál a főtanácsra szegezte tekintetét és megszólalt: Testvérek, férfiak! Mind a mai napig tiszta lelkiismerettel éltem az Isten színe előtt. Erre Ananiás főpap rájuk parancsolt a mellette állókra, hogy üssék szájon. Pál így felelt neki: Megver még az Isten, te fehérre meszelt fal! Ott ülsz, hogy a törvény szerint ítélkezzél, aztán a törvényt semmibe véve megveretsz. A körülötte állók rászóltak: Az Isten főpapját gyalázod? Nem tudtam, testvérek, válaszolta Pál, hiszen az Írásban ez van: Ne átkozd néped fejedelmét! (22,30-23,1-5) Pál tehát bátran kiáll a tömeggel és a katonasággal szemben a maga igaza mellett. Ez után viszont ellenfelei is látják, hogy nagyon képzett és öntudatos emberrel van dolguk, akivel nem lehet akárhogy bánni, mert megvédi magát. A zsidók két nagy párt tagjai voltak. A szaddúceusok voltak az akkori anyagelvűek, akik szerint az embernek nincs lelke, mert szellemvilág nem létezik. Együttműködtek a római megszállókkal is, engedték magukat anyagilag jutalmazni, hiszen a materialista nem hisz Istenben, a túlvilági életben, mert az ember a halállal teljesen megszűnik, nem kaphat a pénzéhsége miatt pokolbeli szenvedéseket. Ehhez a párthoz tartoztak a zsidó papok is. A másik párt a farizeusoké volt. Ők is szerették a pénzt, a gazdagságot, de hittek Istenben, az emberi lélek szellem-voltában. Mindent megtettek, amit a Tóra, Mózes törvénykönyve parancsolt. Pál nagyon jól ismerte ezeket a viszonyokat, hiszen maga is közéjük tartozott (farizeus=parisaj=tiszta). Tudta a főtanács fele-fele megoszlását, ezért okosan kezdte a beszédét és így kiáltott: „Testvérek, férfiak! Farizeus vagyok, farizeusnak a fia. A halottak feltámadásába vetett hitem miatt állok a főtanács előtt. Alighogy elhangzottak szavai, vita támadt a farizeusok és a szaddúceusok közt, és a főtanács két pártra szakadt. A szaddúceusok ugyanis azt állítják, hogy nincs sem feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig ezt is, azt is vallják. Nagy lárma keletkezett. A farizeusok közé tartozó írástudók közül néhányan fölemelkedtek, és hevesen tiltakoztak: Semmi rosszat nem találunk ebben az emberben. Hátha lélek vagy angyal szólt hozzá? A vita úgy elfajult, hogy az ezredes már félt, hogy széttépik Pált. Ezért parancsot adott, hogy jöjjön egy szakasz katona, szabadítsa ki közülük és vezesse föl a várba. A következő éjszaka megjelent neki az Úr. Légy bátor mondta. Mert, ahogy tanúságot tettél rólam Jeruzsálemben, úgy kell tanúságot tenned Rómában is” (23,6c-11) Jézus nemcsak a szenvedést mutatta meg Pálnak, hanem az érte járó örök örömöket is.


2014. június 4., szerda

Zsolozsma 151.



Szent Quirinus püspök és vértanú aktáiból

Hálát adok neked, Uram, hogy miattad gyalázatot szenvedhettem

A sok testvér között, akik Krisztus seregében győzedelmeskedtek, Quirinus sisciai püspök is ott volt. Maximus helytartó elfogatási parancsot adott ki ellene. Amikor ezt a szent püspök meghallotta, eltávozott városából, de menekülés közben elfogták, és előállították. Amikor Maximus helytartó megkérdezte, hogy miért menekült el, Quirinus püspök így válaszolt: „Nem menekültem, hanem csak Uram parancsának engedelmeskedtem, amint írva van: Ha valamelyik városban majd üldöznek benneteket, meneküljetek a másikba (Mt 10, 23).” Maximus helytartó így szólt: „Ki parancsolta ezt?” Quirinus püspök válasza: „Krisztus, aki az élő Isten.” Maximus így folytatta: „Nem látod, hogy a Császárok parancsai mindenütt utolérnek, és az, akit te igaz Istennek mondasz, rabságodban nem jöhet segítségedre? Íme, elmenekültél, de elfogtak, és idevezettek.” Quirinus püspök így válaszolt: „Mindig velünk van, és bárhol is vagyunk, az Úr, akit tisztelünk, segítségünkre jöhet. Amikor elfogtak, velem volt, és itt is velem van, és megerősít, sőt ő az, aki szavaimmal neked válaszol.” Maximus közbeszólt: „Sokat fecsegsz, és beszédeddel a nagy királyok parancsairól eltereled a szót. Olvasd tehát az isteni rendelkezéseket, és tedd a parancsot!” De Quirinus püspök így válaszolt: „Császáraid parancsát meg sem hallgatom, mert az istentelen, és Isten törvényei ellenére azt parancsolja Krisztus szolgáinak, hogy a ti isteneiteknek áldozzanak, akiknek én nem szolgálok, mert nem is léteznek. Az én Istenem azonban, akinek szolgálok, jelen van az égben, a földön és a tengeren. Ott van minden helyen, de nagyobb mindennél, mert mindent ő tart létben, hiszen általa lett minden, és benne létezik minden.” Maximus helytartó akkor parancsot adott: „Vessék börtönbe, és bilincseljék meg, amíg meggyőződését meg nem változtatja.” Quirinus püspök azt mondta neki: „Nem félek a börtöntől, hiszem, hogy Istenem velem lesz a börtönben, aki mindig tisztelőivel van.” Amikor megkötözték, és börtönbe zárták, Quirinus püspök imádságba merült: „Hálát adok neked, Uram, hogy miattad gyalázatot szenvedhettem, és kérlek, hogy akik velem a börtönben vannak, érezzék meg, hogy az igaz Isten tisztelője vagyok, és higgyék, hogy nincs más Isten, csak te.” Három nap múlva Maximus megparancsolta, hogy Quirinus püspököt Felső-Pannónia helytartójához, Amantiushoz vigyék makacssága miatt, mivel a Császárok parancsát nem fogadta el, és kitartott saját véleménye mellett. Amikor Szent Quirinust Felső-Pannónia helytartójához vezették (a Duna melletti városokon át bilincsbe verve vitték), Amantius aznap tért vissza Scarabantia városából. Eléje állították a szent püspököt, de a helytartó Savariába vitette kihallgatás céljából. Amantius helytartó — hivatalának megfelelően — a teátrumba vitette. Amikor eléje állították, Amantius helytartó így szólt: „Kérdezem tőled, hogy azok, amiket Sisciában, Maximus bírósága előtt mondtál, igazak- e?” Quirinus püspök így válaszolt: „Sisciában az igaz Istent vallottam meg. Mindig őt tiszteltem, szívemben őt hordozom, és senki ember nem szakíthat el tőle, az egyetlen és igaz Istentől.” Amantius helytartó így folytatta: „Nem akarunk idős korod miatt megostoroztatni, inkább szavakkal kívánjuk érzületedet megváltoztatni és az élet lehetőségének megígérésével megjavítani, hogy öregséged hátralevő idejét a császári törvények rendelkezései szerint az istenek szolgálatában töltsd el.” Szent Quirinus püspök azonban így szólt: „Mit nyugtalankodsz korom miatt, amelyet a sérthetetlen hit erősebbé tehet minden gyötrelemnél? Hitvallásomat a kínzás sem törheti meg, a jelen élet gyönyörűségei sem változtatják meg, sőt a legkeserűbb halállal való ijesztgetés sem zavarja meg lelkem szilárdságát.”Amantius helytartó közbeszólt: „Sokáig próbáltunk téged a királyi parancsok iránti engedelmességre hajlítani. De mivel lelked keménysége miatt nem lehetett téged megpuhítani, példája leszel a keresztényeknek, hogy akik élni kívánnak, megrettenjenek halálodnak neme miatt!” Akkor megkínoztatta, majd megparancsolta, hogy Isten szent papjának, vagyis szolgájának a nyakára malomkövet kössenek, és a Sibaris patakba fojtsák. Amikor a patakba vetették, még sokáig lebegett a víz színén, és a körülállókhoz beszélt, nehogy megrettentse őket példája. Majd alighogy elkezdett imádkozni, elmerült. Testét nem messze attól a helytől, ahol elmerült, megtalálták, ott, ahol imádkozási hely is van. De szent testét a scarabantiai kapu melletti bazilikában helyezték el, ahol érdemei miatt nagy látogatottságnak örvend. Szent Quirinus sisciai püspök, Krisztus vértanúja, június 4-én szenvedett, és nyerte el a koronát a mi Urunktól, Jézus Krisztustól, akinek legyen tisztelet, hatalom és dicsőség mindörökkön-örökké. Ámen.


Pünkösdre készülünk 3.



Pünkösdre készülünk

elmélkedés harmadik rész

Istenatyánk minden élőlénynek és élettelennek is ősforrása. Kezdettől Fiát jelölte ki, hogy rajta keresztül valósítja meg teremtő tervét. A Fiúisten, az Atya tökéletes képmása sem istenségében lesz a teremtendő világ ősmintája, hanem úgy, hogy a Fiú az Atya akarata szerint az egyik teremtménynek, az embernek felveszi majd a természetét, örökre, elválaszthatatlanul összekapcsolja személyi fősége alatt az Atyától kapott isteni természettel, Istenember lesz. Emberi természetének anyagi része így már a teremtett világ anyagi ősmintája lehet. Emberi lelke pedig az eredetileg végleges számú angyalsereg, és az állandóan szaporodó emberlelkek ősmintájává válik. Ennek az ősi tervnek kibontakoztatója lesz a Harmadik Isteni Személy: a Szentlélek, aki a hitvallásunk legősibb megfogalmazása szerint „az Atyától és a Fiútól származik”. Adva volt tehát öröktől fogva az ősi terv. Ezt kellett a teremtés első mozzanatától irányítania a Szentléleknek. Ezért olvastatja a Teremtés könyve elején az Úr:”Az Isten Lelke a vizek felett lebegett”. (1,2) Ezért kellett az istengyermeki élet meghirdetése alkalmával sort kerítenie Jézusnak, hogy a működése titkát kutató öreg Nikodémuson keresztül sokan -mi is-, felfigyeljünk a Titokra, és törekedjünk minél tökéletesebben megérteni. Ne akadjunk el életünk felületén! Nikodémus Jézust hallgatva rásejtett, hogy az ő vallásos élete felületes. Sokat áldoz időben, buzgó kutatásban Isten törvényére. Elősegíti a közösség nemzeti és zsidó vallásos életét. Ez vajon elegendő-e? Jézus válasza megdöbbenti: „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát”. (Jn 3,3) Nikodémus egészen más síkon él, mint Jézus: „Hogyan születhet meg az ember, ha már vén? Csak nem mehet be anyja méhébe, hogy megszülessék?” (4) Lám, a zsidók, az Ószövetség kitüntetett népe, nem jutott el Jézus korában odáig, hogy megértette volna: Az ember beleszületik ebbe a földi életbe. Ez önmagában is szép és értékes lehet. Gazdasági, kulturális, tudományos síkon is érhet el szép eredményeket. De ez nem az az élet, amelyre újra kell születni, mert más értelmű, amelyet Jézus is így fogalmaz meg: Isten országa (3) Ez az Isten országa itt a földön ugyanazok között a körülmények között zajlik, mint a természetes emberi élet. Többlete: Amit tesz Isten útmutatására, kívánságára, azt a hogyan és miért teszi, kérdőszavakkal lehet meghatározni. Jézus maga már tudatosította hallgatóiban: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban”. (Mk 1,15) Nem kell elköltözni ebből a világból, még csak más tájakra sem kell átvándorolni: csupán az igazságot kell elfogadni és a szerint élni, aztán lemondani az önző emberi célokról és a szeretetet kell gyakorolni. Minden, mi gyönyörű világunkban „természetes”, tehát a növények és állatok természetének megfelel, az a saját életének biztosítása. Aztán végül is mások szolgálatára adja gyümölcsét, önmagát is. De az embertől önzetlen és közvetlen szolgálatot vár Isten. Erre van teremtve. Amint fentebb már sokszor idéztük: Isten az embert a maga képére teremtette, vagyis önzetlen szeretetre, a másik ember önzetlen szolgálatára, boldogítására. Aki ezt megérti, egy új életre talál rá. Rádöbben: ha nem kereskedők önző életszemléletével élek, nem fizettetek meg minden kézmozdulatomat, hanem elfogadom, hogy én Isten gyermeke vagyok, amit így Isten stílusával, az igazság és önzetlen szeretet módszerével teszek meg az életemben, azt nekem Isten fogja megfizetni örökké tartó boldogsággal, akkor én egy másfajta szellemiség, gondolkodásmód világában élek. Ehhez a gondolkodásmódhoz át kell alakulni. Ezt nevezzük újjászületésnek. Jézus erre utal: „Ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába.”(Jn 3,5) Pünkösdre készülve nekünk is szól az Úr. Fogadjuk meg szavát. Akarjunk újjászületni.


2014.06.04. szerda



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.06.04. szerda

Pál apostol búcsúzik az efezusi keresztény közösség vezetőitől. Mindenek előtt saját szolgálatára hivatkozik: „Nem riadtam vissza semmitől, hogy az Isten akaratát teljes egészében fel ne tárjam előttetek”.Mi más lehet ez az Isten akarata, amit teljes egészében fel akart tárni, mint az a jézusi alapvetés, amit az Úr Péter precíz hitvallására válaszolt: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok? Simon Péter válaszolt: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. Erre Jézus azt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek rajta erőt (Mt 16,16-18)Pál fiatalon, mint a Jézust és egyházát üldöző Saul, ezt nem könnyen fogadta el. Amióta Jézus megjelent neki Damaszkusz városkapuja közelében, megváltozott, mert az a mennyei fényforrás azt mondta neki: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl” (ApCsel 9,5b) Nem adott neki más útbaigazítást, mint: Állj fel és menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned”(6) Az Egyházam meg van szervezve, te nem leszel benne egy újabb vezető, de intézkedem, hogy a hetvenkét kisebb tanítvány közül az egyik (Lk 10,1-12) legyen az, aki megkeresztel az utasításomra, és tanúskodik, hogy én választottalak ki téged. (9,10-18) Így indult el a küldetése, és tanított zsidót és pogányt teljes odaadással az üdvösség útjára.A búcsúzás perceiben aztán így folytatja tanácsait: „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt benneteket a Szentlélek élére elöljáróul, hogy igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának. Tudom, hogy ha eltávozom, ragadozó farkasok törnek rátok, s nem kímélik a nyájat. Közületek is akadnak majd olyanok, akik rajta lesznek, hogy álnok szóval maguk mellé állítsák a tanítványokat. Ezért legyetek éberek, és véssétek jól emlékezetetekbe, hogy három éven át szünet nélkül, könnyek között figyelmeztettelek benneteket” (28-31) Pál is Jézustól tanulhatta meg, hogy az állhatatos szolgálathoz Isten különös kegyelme szükséges. Minden kegyelem ajándék, mégpedig Isten természetfeletti ajándéka. Az ajándék lényegéhez tartozik, hogy nem lehet megfizetni. Százszorosan áll ez az Isten természetfeletti ajándékaira, a különféle kegyelmekre, amelyek nélkül a kiszolgáltatott gyenge emberek sem vagyonukat, sem a lelküket nem tudják megmenteni a sátánnal szövetkezett emberekkel szemben Tudta ezt a hatalmas török seregtől fenyegetett Drégely vára parancsnoka, Szondi György. A hosszú harcokban elvéreztek a magyarok. Az osztrák felmentő seregek 10-20 km-ről figyelték, hogyan pusztulnak a magukra hagyott magyarok. A két lantos dalnok A kapitányt így látja: „Mint bástya feszült meg romlott torony alján. Várja a felfelé ballagó kényszer-követet:S hogy feljőve Márton az oroszi pap, kevély üzenettel a bősz Ali küldte: Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad! Meg nem marad itt anyaszülte! Mondd meg neki, Márton, ím azt üzenem: Kegyelmet uradtól nem kér soha Szondi! Jézusa kezében kész a kegyelem: Egyenest oda fog folyamodni. (Arany János: Szondi két apródja)


2014. június 3., kedd

Zsolozsma 150.



VI. Pál pápának az ugandai vértanúk szentté avatásakor mondott szentbeszédéből

A vértanúk dicsősége a jövő újjászületés jele

Ezek az afrikai vértanúk a Martyrológiumot, azaz a győztesek könyvét egy olyan új lappal gazdagítják, amelyen egyaránt szörnyű, véres és dicső események vannak feljegyezve. Egy egész lapot mondtam, amely egészen méltó módon csatlakozik az ősi Afrikának ama kiváló beszámolóihoz, amelyekről a jelen korban élő és bizonyos mértékben kishitű emberek talán úgy gondolták, hogy többé már nem is lesz azoknak a lapoknak méltó folytatása. Mert ki is remélhette volna, hogy egy teljesen hasonló példaképet tudunk majd odaállítani azok mellé a lelkeket megrendítő akták mellé, amelyek beszámolnak a scili vértanúkról vagy a karthágói mártírokról és az uticai vértanúk tündöklő csapatáról, akikről megemlékezik Szent Ágoston és Prudentius is? Továbbá ki hitte volna, hogy az egyiptomi vértanúk mellé — akiknek fönséges dicséretét Aranyszájú Szent János írásaiban találjuk meg —, majd pedig a vandál üldözések vértanúi mellé napjainkban olyan újabb történetek sorakoznak oda, amelyekben semmivel sem kevesebb a bátor tanúságtétel, és amelyek semmivel sem kisebb dicsőségről számolnak be? Ki gondolhatta volna, hogy az annyira közismert, dicső afrikai vértanú és hitvalló szentek, mint Ciprián, Felicitasz és Perpetua, meg a nagy Ágoston mellé egykor majd odasorakoztatjuk Lwanga Károlyt, Mulumba Kalemba Mátyást — milyen drága nevek ezek nekünk — és az ő húsz társukat? És külön említésre méltók azok az anglikán egyházhoz tartozó keresztények is, akik szintén Krisztusért szenvedték el a halált. Ezek az afrikai vértanúk mindenesetre egy új korszak megnyitói. De jaj, ne gondoljunk most vallásüldözésekre és vallási viszálykodásokra, hanem inkább egy keresztény és társadalmi megújhodásra. Afrikát ugyanis megszentelte ezeknek a vértanúknak a vére, és velük egy új korszak kezdődött el. (Ó, bár adná Isten, hogy ők legyenek az utolsó vértanúi is, hiszen oly nagy és annyira értékes az ő áldozatuk!) Afrika most újjászületik, mint szabad és önrendelkezésű Afrika. Az a gaztett, amelynek áldozatául estek, oly irtóztató és annyira jellegzetes volt, hogy már maga ez is nyilvánvalóvá teszi: mennyire szükséges, hogy ez az új nép erkölcsileg is teljesen átformálódjék, és a jövő nemzedékeinek egy egészen új lelki beállítottságot tudjon áthagyományozni. Az a gaztett mintegy elősegíti az átmenetet abból az egyszerű és műveletlen életformából, amelyben voltak ugyan bizonyos kiváló emberi értékek, de tele volt hibával és babonás gyengeséggel, és mintegy saját rabságában volt gúzsba kötve; elősegíti az átmenetet abba a kulturált életbe, amely már emelkedettebb emberi lelkületet és magasabb fokú szociális életformát követel meg. 


Pünkösdre készülünk 2.



Pünkösdre készülünk

elmélkedés második rész

Az Atya önmaga tökéletes képmását minden lény ősmintájának rendelte. Fia nem istenségével lett ősmintája a teremtett világ minden részének, hanem megtestesülése révén. A milliárdnyi csillagból álló tejútrendszer mind a Betlehemben megszületett kisded alakjának korai anyagiságát valósította meg évmilliókkal megelőzve magát a megtestesülést. Emberi lelke az angyalvilág és a fokozatosan szaporodó emberlelkek ősmintájaként valósult meg az angyali üdvözlet alkalmával Názáretben. A kis Jézus kilenc hónap rejtett magzatélet után mutatkozott be Betlehemben az esemény tanúi, a betlehemi pásztorokat informáló hírmondó és számára az első szellemi élményt dalba-szövő angyali seregek előtt. Valószínűleg kevés hívőnek jut eszébe az idillikus karácsonyi éjféli misén, hogy ez az esemény öröktől fogva élt Istenben, az angyalok teremtése óta az angyalkórusok tudatában, és lett nyilvánvaló örömforrás Betlehemben. Nekünk az évente visszatérő örömünnep a lényeg. A mélyebben gondolkodó híveknek már eszébe jut az is, hogy egy öröktől fogva elrejtett esemény nyilvánossá tételéhez Isten az akkori világ legnagyobb urának, Augusztus római császárnak kellett közreműködnie. Majd az üres juhistállóban végbement csodálatos beteljesülés tényleges hírnökei egyenesen a végtelen messzi mennyországból érkeznek a pusztában juhaikat őrző pásztorokhoz: „Egyszer csak ott termett mellettük az Isten angyala, és az Úr fényessége körülragyogta őket. Félni kezdtek nagy félelemmel. Az angyal azt mondta nekik: Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve. Ekkor azonnal mennyei sereg sokasága vette körül az angyalt, és dicsérte Istent: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek”
(Lk 2,9-14)Mindezt nem emberek tervezték, hanem az, akiről a Ter 1,2-5-ben olvassuk az igazi kezdetekről: „a föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. És Isten szólt: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának.Akkor este és reggel lett: egy nap” Szent János apostol és evangélista így vezeti be nagy Jézus-életrajzát:
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta”(Jn 1,1-5) Mindez nem valami költői álom, hanem a leggyönyörűbb valóság. Milyen kár, hogy e csodaszép titokvilág kibontakozása után még a karácsonyi ünnep alkalmával is csak az emberiség egy harmada figyel fel az értünk megalkotott és a számunkra valóra váltott valóságra. Amikor Jézus már három évtizede a földön élt, elkezdte nyilvános működését, lassan-lassan felfigyeltek rá az emberek. Egy öreg vallásos zsidó farizeus késő esti órában kérezkedett be Jézus szállására: „Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, mert senki nem tudja ezeket a jeleket véghezvinni, amelyeket te cselekszel, hacsak nincs vele az Isten. Jézus azt felelte neki: Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát”(Jn 3,2-3) Az öreg farizeus figyelme fennakad az „újra születésen”. Nem érti.Jézus addig-addig serkenti figyelmét, amíg rátalál néhány fogódzópontra: Itt nem az édesanyánkra lesz újra szükségünk, aki csupán a testünket tudta egyszer foganni és megszülni erre a földi életre. Amit Jézus kínál, az újfajta életmód: a már élők kaphatnak Istentől: a Szentlélek átnevelhet bennünket az igazság és a szeretet világára.


2014.06.03. kedd



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.06.03. kedd

Pál Efezusba érkezett. Két éven át tanította a zsidókat és görögöket kisebb-nagyobb nehézségek között. „Ázsia minden lakója, zsidó és görög egyaránt hallotta az Úr szavát. Az Isten rendkívüli csodákat is tett Pál által. Így például betegekre tették az általa használt törülközőket és fejkendőket, és a betegség elhagyta őket, a gonosz lelkek meg kiszálltak belőlük. A vándorló zsidó ördögűzők közül is megpróbálták néhányan, hogy a gonosz lelkektől megszállottakra ráolvassák Urunk Jézus nevét ezt mondva: Kényszerítelek titeket Jézusra, akit Pál hirdet. Egy zsidó főpapnak, Szkéuasznak hét fia is így tett. De a gonosz lélek visszavágott: Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok? Ezzel rájuk vetette magát a megszállott ember, kettőt letepert közülük, és úgy elbánt velük, hogy meztelenül és sebekkel borítva menekültek ki a házból. Erről minden efezusi zsidó és görög tudomást szerzett. Nagy félelem fogta el őket és magasztalták Urunk, Jézus nevét”(ApCsel 19,10-17) Mi volt a megrettenés oka. A hívő ember nyugodtan ejtette ki a drága nevet, mert Jézus mennybemenetele előtt maga adott neki erre felhatalmazást.„Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe,és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik kezüket,m meggyógyulnak” (Mk 16,17-18) Ha két nem keresztény próbálja meg ugyanezt, aki közülük sikerrel űzi ki az ördögöt, annak már van élő hite az Úrban, aki azonban csak feltűnni vágyik, azt Jézus súlyosan megbünteti. (ApCsel 19,15-17) Pál föltette magában, hogy „Macedónián és Acháján át elmegy Jeruzsálembe. Azt mondta: Ha ott már voltam, Rómát is kell látnom. Segítőtársai közül kettőt, Timóteust és Erasztuszt Macedóniába küldte, maga meg egy ideig még Ázsiában maradt”(19,21-22) Az efezusi ezüstművesek lázadása zűrzavart okozott, mert Pál ottléte alatt a bálványozás ellen is beszélt, és ezzel a helyi legfőbb bálványszobor tisztelete nagyon megcsökkent. Addig sokan vásároltak a bálványtemplom ezüstszobrocskájából, s a jól jövedelmező árusítást megingatta az igazság hirdetése: a bálványok ipartermékek, megmunkált fém vagy égetett agyagtárgyak. A károsult iparosok tömeges lázadással tüntettek, és azt kiabálták: „Nagy az efezusiak Artemisze.” (28) Az okos jegyző lecsillapította a lázadást és kimentette a vádlottak közül Pál két segítőtársát. Pál Troászban töltött egy napot. A nagy érdeklődést ki akarta használni a tanításra, ezért éjfél utánig beszélt az emeleti nagyteremben. Az egyik ablakban ült egy fiú, Eutichusz. Álmos lett, elaludt és kizuhant a földre a harmadik emeletről. Szörnyethalt. „Pál lement hozzá, ráborult, átölelte és így szólt: Ne aggódjatok, még benne van a lélek. Utána fölment, megtörte a kenyeret, evett és hosszan beszélt, egészen virradatig, aztán útra kelt. A fiút élve vezették oda, s ez nem kis vigasztalásukra szolgált” (20,10-12) Milétuszba hajózott és onnan üzent Efezusba: magához hívta a presbitereket. Amikor megérkeztek, így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától kezdve minden időmet köztetek töltöttem, és szolgáltam az Úrnak, teles alázatosságban, mindenfelől szorongatva, könnyek és megpróbáltatások közepette is, amelyek a zsidók áskálódásai folytán jutottak osztályrészemül. Nem tagadtam meg tőletek semmit, ami javatokra szolgálhatott. prédikáltam nektek és tanítottalak benneteket. nyilvánosan és magánházaknál. Zsidóknak és görögöknek egyaránt hirdettem, hogy térjenek meg az Istenhez, és higgyenek Urunkban, Jézusban. Most Jeruzsálembe megyek. Nem tudom, mi lesz ott velem, csak azt adta tudtomra a Szentlélek, városról városra, hogy bilincs és megpróbáltatás vár rám. De szóra sem tartom érdemesnek életemet, csakhogy végigfussam pályámat, és teljesítsem a feladatot, amelyet Urunk, Jézus Krisztus bízott rám, vagyis hogy tanúságot tegyek az Isten kegyelmét hirdető evangéliumról. És tudom azt is, hogy közületek, akik között hirdettem az Isten országát, nem lát többé senki. Ezért most ünnepélyesen kijelentem: nem szárad rajtam senkinek a vére. Mert nem riadtam vissza semmitől, hogy az Isten akaratát teljes egészében fel ne tárjam előttetek” (20,18-27)


2014. június 2., hétfő

Zsolozsma 149.



Jeruzsálemi Szent Cirill püspök hitmagyarázataiból

A Szentlélek élő vize

Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő víz forrás lesz benne (Jn 4, 14). Új fajtája ez a víznek: él és szökell, és azokra árad ki, akik méltók rá. Miért nevezte Krisztus víznek a Szentlélek kegyelmi adományát? Azért, mert minden a víz által áll fenn; mert a víz hozza létre a növényeket és állatokat; mert a víz elsőként az égből hull alá; mert egy és ugyanazon formában hull alá, de sokféle formában fejti ki hatását: másképpen a pálmafában, másképpen a szőlőtőben; és ott van, mint valami, ami ugyanaz mindenben: noha mindig egyforma, és nem változtatja magát. Nem változik ugyanis az eső, amikor egyik vízcsepp a másik után hull alá, de alkalmazkodik mindazoknak a természetéhez, amik befogadják, és mindegyik számára az lesz, ami annak pontosan megfelel. Ilyen a Szentlélek is: egy és ugyanaz, és oszthatatlan. Kegyelmét kinek-kinek úgy osztja, amint akarja. Amiképpen a száradó fa, ha magába szívja a vizet, új hajtást sarjaszt, ugyanúgy a bűnös lélek is, ha a megtérés folytán méltóvá lesz a Szentlélekre, hozni kezdi az igazlelkűség hajtásait. A Szentlélek is egy és ugyanaz, és mégis Isten tetszése szerint és Krisztus nevében sokféle erényt hoz létre .Így az egyik ember nyelvét a bölcsesség hirdetésére használja fel, a másik lelkének prófétai megvilágosítást ad; van, akinek a gonosz lelkek kiűzésére ad erőt; van, akit a Szentírás értelmezésével ajándékoz meg. Van, akit erőssé tesz az önmegtartóztatásra, mást pedig az irgalmasság gyakorlására nevel. Van, akinek azt sugallja, hogy böjtöljön, és aszketikus életet éljen. Másokat a földiek megvetésére tanít, és van, akit felkészít a vértanúságra. Mindenkiben más és más, de ő maga önmagában sohasem más, a Szentírás szerint: A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele (1 Kor 12, 7) A Szentlélek érkezése szelíd és enyhe, felfogása kellemes, a legkönnyebb iga. A fény és a tudás felvillanó sugarai előzik meg érkezését. Az oltalmazó testvér szeretetével jön, hogy üdvözítsen, gyógyítson, tanítson, intsen, erősítsen, vigasztaljon; azért jön, hogy megvilágosítsa az elmét, először abban a lélekben, amely befogadja, azután pedig ennek a közreműködésével, mások lelkében is. Mint amikor valaki sötétben tartózkodott, és hirtelen beragyogja a nap világossága, akkor látja meg tisztán mindazt, amit azelőtt nem látott, ha szeme már megszokta a fényt; így van azzal is, aki oly szerencsés, hogy megkapja a Szentlélek ajándékát: megvilágosodik a lelke, és emberi képességet meghaladó módon szemlélheti azt, amit azelőtt nem látott. 


Pünkösdre készülünk



Pünkösdre készülünk

A világ teremtésével kezdett létezni az isteni léten kívüli lét. Isten léte maga a tökéletesség, az abszolút lét. Ezt a létformát Isten sajátjaként birtokolja. Ez nem is közölhető mással, mint csak az isteni Személyekkel. Az önismeretben az Isten Első Személye, az Atya, megismeri önmagát teljesen precízen, kimerítően. Ezt a tökéletes önismeretet az Atya kimondja egyetlen Szóban: Fiam, Fiú. Így igaz megfogalmazás, hiszen ott van az Atya előtt, nemcsak hasonlít hozzá valamelyest, hanem tökéletes mása, akkor Fia is, vagyis szülötte. A születésben élő kap létet a természet hasonlóságában.A Személynek szüksége van lényegre, vagyis természetre, amelyben létezni tud. Úgy, mint az emberi személy is csak emberi természetben, lényegben, embertest és emberlélek birtoklásában létezhet. Az Istenben egyetlen lényeg létezik, amelyben minden tökéletesség megtalálható. Ez oszthatatlan egység. A születő Fiúnak ezt adja csorbítatlanul az Atya isteni örök születése alkalmával. Így lesz kettejük közös kincse, hiszen mindkettőjüknek egyformán szükségük van rá. Van azonban az isteni természetben még egy másik képesség: a végtelenül nagy isteni akarat. Ennek a mindenható akaratnak működése során származik a Harmadik Isteni Személy, a Szentlélek. Közös kincsük isteni természetük, amit mindhárman együtt birtokolnak, végtelen gazdag. Másnak ilyen formában, mint egymásnak, nem adhatják tovább, de a szerető tehát mások javát akaró és biztosító Isten megtalálta a módját, hogy kincseiben minél nagyobb körben részesülhessen az újabb, Istenteremtő jóságából létezni kezdő dolgok és személyek egyre bővülő köre. A három isteni Személy közös elhatározásából elinduló teremtésben Isten önmagánál szebb, tökéletesebb mintát nem találhatott. Ezt az igazságot váltotta valóra, amikor elhatározta, hogy a második Személy, a Fiúisten a teremtmények egyik nagy csoportjának, a jövendő emberiségnek tagjává válik, megtestesül. Felveszi ennek a lét-csoportnak testét, és anyagi állományával a világ összes anyagi lényének: a csillagvilágnak és földi anyagoknak ősmintája lesz. A megtestesülő Istenember emberlelke pedig mintájává válik az emberlelkeknek és az angyalok kilenc karának. Ennek a hatalmas örömnek megfogalmazását olvassuk Szent Pálnak a Kolosszei hívekhez írt leveléből: „Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki méltókká tett titeket arra, hogy nektek is részetek legyen a szentekkel a világosságban. Kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fia országába. Benne van a mi megváltásunk, a bűnök bocsánata. Ő a láthatatlan Isten képmása és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn”. (Kol 1,12-17) a Fiúisten a világ előre elhatározott időszakában valóban megtestesült. De addig már rengeteg ember teste-lelke valósult meg az Ő ősmintája szerint. Sőt nyugodtan mondhatjuk a teremtés első sorától kezdve, hogy Szent Pál szavai is egybecsengenek a többi teremtett lény létrehozásával: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett”. (Ter 1,1-2) Aztán elbeszéli a Szentírás, hogyan alakította ki az Úr évmilliók alatt a csillagvilágot, majd hogyan hozta létre a földi teremtmények megszámlálhatatlan fajtáját, az élőlények: növények, állatok és végül az ember teremtése milyen gondos szeretettel történt: „Majd azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, és az egész földön, s minden csúszó-mászón, amely mozog az egész földön.. Megteremtette tehát az Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet. Hajtsátok az uralmatok alá” (Ter 1,26-28)


2014.06.02. hétfő



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.06.02. hétfő

Krisztus hatékony jele

A XVI. század elején igen nagy próbatétel előtt állt a katolikus Egyház. Évszázadok óta szaporodtak az egyetemek, a skolasztikus teológia igen magas szinten művelte a katolikus tanítást. Nagy Szent Albert, Aquinoi Szent Tamás a görög filozófia egyik nagy mesterének, Arisztotelésznek, Szent Bonaventúra és Boldog Duns Skót János pedig a másik nagy görög gondolkodónak, Platónnak a bölcseletét alapul véve a fogalomalkotásban, logikában, fejlesztették a teológia tudományát. A sötétnek csúfolt középkor olyan magas szintű hittudományt hozott létre, ami páratlannak bizonyult a későbbi generációk idején is. Az egyszerű papok képzése azonban messze elmaradt az egyetemi szinttől. A hívek buzgósága egész lelki életüket magas fokra emelte. A reneszánsz, amely a régi római-görög műveltség újjáéledése volt, a gyakorlati vallásosságot kezdte háttérbe szorítani. Divat lett a pogány műveltség elsajátítása. Az Újkor pedig az ész uralmát hirdette a hit felett. A művelt emberek nagy része racionalista lett. Az istentagadás egyre szélesebb körben terjedt. A szeretet helyére betelepítették az önzést. Akkor bizony nagy szükség volt a papok képzésének gyökeres átalakítása. Szemináriumi közös nevelés, négy év teológiai főiskola végzése volt a követelmény. Azt minden papnak ismernie kellett, mit tanít az Egyház. Iskolában és szószéken tisztán és világosan kellett magyarázni az evangéliumot. Mindezt nem lett volna szabad olyan módon művelni, hogy a papok elszakadjanak a hívektől. A szigorú kispapkor, a magasabb műveltség, a kegyelmek osztogatása Jézus egyszerűségével kell, hogy párosuljon ma is.


2014. június 1., vasárnap

Hívom a családokat 2014 júniusában – Bíró László püspök levele



Hívom a családokat 2014 júniusában – Bíró László püspök levele


HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!


Ha nem tudjuk a házban lakó családok többségét rávenni, hogy támogassák a ház felújítását, akkor a ház tönkremegy, a mi lakásunk értéke is csökken – mondta a férj feleségének a számára kudarcot jelentő lakógyűlés után.
Szomszédjaik között voltak olyanok, akik semmivel nem törődtek, zajosak voltak, nem takarítottak, udvariatlanok, sőt, gorombák voltak a többiekkel. A házban ellenséges hangulat uralkodott. Azt látom már – folytatta a férj –, hogy ezeket meggyőzni nem lehet, hát akkor le kell győznünk őket. Zaklatni és fenyegetni fogom őket, beperelem őket disznóságaikért, rongálásaikért, pazarlásaikért. Rá fognak kényszerülni az együttműködésre!

Társadalmunkban sok szép és jó mellett gyakori a békétlenség, az egymás mellett élők közötti küzdelem. Ahol emberek akarva-akaratlanul meg kell hogy osszák egymással életterüket, óhatatlanul adódnak vitás kérdések. Ha ezek rendezése nem kölcsönös jóakarattal, hanem erőszakkal történik, ha a vita azzal ér véget, hogy az erősebb legyőzi a gyengébbet, nem lesz béke és nyugalom, és senki nem lesz elégedett.
Még sokan emlékszünk az „osztályharcra”: erőszakkal akarták az egyik társadalmi osztályt a másik fölé emelni, az eredmény pedig a társadalmi békétlenség fokozódása volt. Hányszor fogott az igazság nevében az egyik ország fegyvert a másik ellen, tömérdek szenvedést, pusztulást, igazságtalanságot és halált okozva! Sokszor támadnak egymásra a magukat kereszténynek valló családok és emberek is. „Mennyi háború zajlik Isten népe körében és a különböző közösségekben! Hány háború dúl irigységből és féltékenységből a lakóhelyen, a munkahelyen – még a keresztények között is! A világias lelkület néhány keresztényt arra indít, hogy háborúzzon más keresztényekkel, akik útjában állnak a hatalom-, tekintély-, élvezet- vagy a gazdasági biztonság utáni vágyuknak.” (EG 98)

Idézzétek fel olyan családi, lakóhelyi, vagy munkahelyi „harcokat”, amelyekben erőszakkal, a másik felet meg nem értve próbálták egymást „jobb belátásra” bírni!

A család életét döntően befolyásolja, hogy milyen a kapcsolat a családtagok között. A társadalom élete pedig olyan lesz, amilyen a társadalmat alkotó családok élete. Korunkban eddig soha nem látott kommunikációs lehetőségek jelentek meg, bárhol vagyunk, másodpercek alatt kapcsolatba tudunk lépni egymással, tájékozódhatunk és tájékoztathatunk. De vajon elég bensőséges kapcsolatban van-e gyermekével az édesanya, amikor munkahelyéről gyors szavakkal telefonon igyekszik őt iskolai problémáiban eligazítani? Kialakulhat-e őszinte, mély barátság a fiatalok között, ha csak a képernyőn látják egymást? Az éltető kapcsolathoz találkozni kell, magunkból egyre többet adni, a másikból egyre többet befogadni, hogy az ismeretség barátsággá, a barátság testvériséggé válhasson.
„Jó, ha kilépünk önmagunkból azért, hogy másokkal egyesüljünk. Az önmagunkba zárkózás azt jelenti, hogy megízleljük az immanencia (az önmaga határán belül maradás) keserű mérgét, s minden önző döntésünkkel az emberiség jár a legrosszabbul. (…) Az evangélium mindig arra hív, vállaljuk a másik arcával, minket megszólító fizikai jelenlétével, fájdalmával és kéréseivel, magával ragadó örömével való találkozás kockázatát, szüntelen testi közelségben. Az Isten testté lett Fiába vetett igazi hit elválaszthatatlan az önátadástól, a közösséghez tartozástól, a szolgálattól, a mások testével való kiengesztelődéstől. Isten Fia a maga megtestesülésében a gyöngédség forradalmára hívott meg minket.” (EG 87, 88) Az egymással őszinte, krisztusi kapcsolatban álló emberek és közösségek között is lehetnek viták, félreértések és nézeteltérések. Ezek megoldásának útja azonban nem lehet veszekedés, erőszak, harc, egymás legyőzésének szándéka.

Hogyan tudjátok gyerekeitek kapcsolatait jó irányba terelni? Hogyan lehet a barátokat, barátnőket úgy megválogatni, hogy a gyerek ne érezze szülői önkényeskedésnek vagy erőszaknak intézkedéseiteket?

A család csak akkor tudja Isten terve szerinti küldetését betölteni, ha a családban nyugalom és béke uralkodik, ha a családtagok harmonikusan együtt munkálkodnak. Ennek előfeltétele az egymással való őszinte, mély szeretetkapcsolat. A kapcsolat nem a véletlen műve, és ha nem ápolják gondosan, nem is lesz tartós. A keresztény család tudatosan építi-ápolja kapcsolatait, konfliktusait nem söpri a „szőnyeg alá”. Kapcsolataik így válhatnak erőforrásokká. Mindnyájunkhoz szól Ferenc pápa buzdítása: „A világ minden keresztényét szeretném kérni, tegyen tanúságot vonzó és fénylő testvéri közösségéről, hogy mindenki megcsodálhassa, hogyan törődtök egymással, hogyan bátorítjátok és támogatjátok kölcsönösen egymást: »Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.« (Jn 13,35) Ez az, amit Jézus buzgó imádsággal kért az Atyától: »hogy mindnyájan egyek legyenek (…) mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, mint ahogy engem szerettél.« (Jn 17,21)” (EG 99)

Korunk elvilágiasodott társadalmában eluralkodott az önzés és a materialista haszonelvűség. Ezekhez csatlakozik még az, hogy vannak, akik áligazságokat hirdetnek, és ezekre építve akarnak egy újfajta társadalmat kialakítani. A világban, a népek és nemzetek között, a kisebb és nagyobb közösségek között, sőt, a családok között, és nemritkán a családon belül is állandó a versengés a pénzért, a hatalomért és a jólétért. „A világot a háborúk és az erőszak szaggatja szét, vagy a széles körben elterjedt individualizmus sebei gyötrik megosztva az embereket és szembeállítva őket egymással, hogy aztán a saját jólétüket keressék. (…) Óvakodjunk az irigység kísértésétől! Egy hajóban evezünk és egyazon kikötő felé tartunk! Kérjük a kegyelmet, hogy tudjunk örülni mások gyümölcseinek, hiszen ezek mindnyájunkéi.” (EG 99)

Mi segít megerősíteni a családi összetartozást a bajok, nehézségek idején? Milyen eszközök állnak rendelkezésetekre alattomos, látszólag jóakaratú támadókkal, illetve a nyíltan fenyegető agresszív ellenféllel szemben?

A békét sem a családokban, sem a társadalomban nem lehet az ellenvélemények erőszakos elhallgattatásával elérni. Ha az erősebb és hatalmasabb a gyengébbre rákényszeríti akaratát, ha a gazdag csak akkor hajlandó biztosítani a szegény életfeltételeit, ha a szegény neki mindenben behódol, akkor a béke hamis lesz, az igazság szenved csorbát. Az önző, csak a maga javát kereső ember, a csak a saját családja érdekeit szem előtt tartó család feszültséget okoz szűkebb és tágabb környezetében, ez pedig békétlenséghez vezet. A keresztény ember a közjó érdekében tevékenykedik, mert így az egész közösség javát, tehát a saját javát is, és a társadalmi békét is szolgálja. Tiszteletben tartva az emberi méltóságot minden embertársában az Isten-képmást látja. Nem akarja senkire saját akaratát rákényszeríteni, mert tudja, hogy Isten minden embertestvérének szabad akaratot adott, és mindenkitől azt várja, hogy szabadon döntsön az igazság mellett. Aki pedig bajba került, annak a keresztények önzetlenül segítenek, szolidárisak vele, de nem helyette cselekszenek, hanem vele együtt. A társadalmi szolidaritás és a szubszidiaritás elvének tiszteletben tartása a béke záloga.

Sokszor úgy látszik, hogy a rossz, az igazságtalan győzedelmeskedik, a jók erőfeszítései eredménytelenek. A mi emberi belátásunk véges, sok mindent nem értünk, nem látjuk a dolgok végkifejletét. Ilyenkor jusson eszünkbe Szent Ágoston mondása: Semmi nem győzhet, csak az igazság, semmi nem üdvözíthet, csak a szeretet. Minden gond, nehézség, nézeteltérés megoldásának kulcsa Jézus szava: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” (Jn 15,12) Ezt a parancsot értelmezi Szent Pál arra az esetre, ha valaki igazságtalanul ellenünk támad: „Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged, te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,21)

Hogyan, milyen eszközökkel tudnánk hatékonyabban megjeleníteni társadalmunkban a házasság és család értékét?

A feleség hosszan hallgatott, hagyta, hogy a csöndben férje kissé megnyugodjon. Holnap ebédet főzök a szomszédéknak – szólalt meg –, tudod, hogy az asszony kórházba került, a férfi munkanélküli, a gyerekek meg éhesek. Segítenünk kell rajtuk, mert bajban vannak, kisebb gondjuk is nagyobb, mint a felújítás ügye. Hogyan várhatnánk, hogy megértsenek minket, ha mi sem akarjuk őket megérteni?

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
 


Zsolozsma 148.



Szent Ágoston püspök beszédeiből

Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből

A mi Urunk, Jézus Krisztus a mai napon felment a mennybe, szálljon fel vele a mi szívünk is. Halljuk, mit mond az Apostol: Ha Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre (Kol 3, 1-2). Amint ugyanis ő felment a mennybe, és mégsem távozott el tőlünk, úgy mi is már ott vagyunk vele, jóllehet testünkben még nem ment végbe az, amire ígéretet kaptunk Ő már felmagasztalódott az egek fölé, de mégis elszenvedi azt, ami nyomorúságot csak érzünk mi, itt a földön élő tagjai. Ennek bizonyságát nyújtotta, amikor a mennyből megszólalt: Saul, Saul, miért üldözöl engem? (ApCsel 9, 4). Máskor meg azt mondta: Éhes voltam, és adtatok ennem (Mt 25, 35). Miért ne fáradoznánk mi is úgy itt a földön, hogy a hit, a remény és a szeretet által, amely minket hozzá köt, már vele ott nyugodhassunk a mennyben? Ő, amikor ott van, velünk is itt van. És mi, amikor itt vagyunk, vele ott is vagyunk. Ő itt van istenségével, hatalmával és szeretetével; mi pedig ott vagyunk, jóllehet istenségével nem rendelkezünk, mint Ő, de az iránta való szeretetünkkel mégis ott lehetünk. Ő a mennyet el nem hagyta, amikor onnét leszállt hozzánk; de tőlünk sem távozott el, midőn ismét visszament a mennybe. Mert ő ott volt akkor is, amikor itt tartózkodott, amint ő maga is állítja szavával: Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia, aki a mennyben van (Jn 3, 13). A vele való egység miatt mondta ezt, mivel ő a mi Fejünk, és mi az ő teste vagyunk. Ez tehát nem más, mint ő, mert mi is ő vagyunk, amint ő ember Fia lett miattunk, mi pedig az Isten fiai lettünk őmiatta. Hiszen így mondja az Apostol: Ahogyan a test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test, így Krisztus is (1 Kor 12, 12). Nem azt mondja: így Krisztus, hanem azt, hogy: így Krisztus is. Krisztus tehát sok tag, de csak egy test. Leszállt a mennyből irgalma miatt, és nemcsak ő maga szállt fel a mennybe, hanem vele és benne mi is a kegyelem által, így nemcsak Krisztus szállt le, és nemcsak Krisztus szállt fel; éspedig nem azért, hogy a Fej méltósága elhalványuljon a testben, hanem azért, hogy a test egysége elválaszthatatlan legyen a Fejtől. 


Urunk mennybemenetele



Urunk mennybemenetele

„Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében!”

A mai ünnepi olvasmány Jézusnak a földön töltött utolsó óráiról szól. Közös reggelit említhet Szent Lukács, szemben az utolsó vacsorával, amikor csütörtök volt, az utolsó érvényes bárányvacsorát költötték el, aztán Jézus megkötötte az új és örök szövetséget a maga vérében, amelyet pénteken fog értünk kiontani. Az a vacsora logikusan folytatódott a megváltó szenvedésben, Jézus kereszthalálában és temetésében. Ez a reggeli is lezárt valami nagyon szépet: Jézus földi életét, megváltói küldetését. Az apostolok utolsó próbálkozását is örökre elnémította, amikor még egyszer megkísérelték Jézusból kikényszeríteni, hogy úgy-e, most jön a nagy rend-csinálás. Jézus örökre megállítja ezt a kérdést: Ilyet nem ígért, ilyen ígéret sosem hangzott el Isten szájából. Ábrahámnak azt ígérte: „Nagy nemzetté teszlek és megáldalak, s naggyá teszem nevedet, és áldott leszel. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,1-3) Ez általam megtörtént. Az utolsó zsidó próféta, Keresztelő János, csupán vízzel keresztelt és rám hivatkozott: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29) „Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, Ő az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia”(32-34) mintha Jézus ezt mondta volna: Nekem semmi közöm a nagyravágyó, csak pénzre és hatalomra éhes, földi birodalmakhoz. Aki bennem hisz, ti és a követőitek, Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.(ApCsel 1,5) „Erő tölt el benneteket, tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig”(1,8) Miután ezeket elmondta, a szemük láttára felemelkedett, és egy felhő elfedte, úgyhogy tovább már nem láthatták. Miközben feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi állt meg mellettük, fehér ruhába öltözve, és megszólította őket: Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét, ahogyan most szemetek láttára mennybe ment” (9-11) Amiről nem szól Szent Lukács, mert Jézus nem dicsekszik, az a győzelmi menet, amelyikhez hasonló csak az utolsó ítélet után lesz majd: most a Jézusig tartó történelem minden üdvözült lelke kiszabadult a pokol tornácáról, Jézus mögé sorakoztak, és vele együtt, az Ő erejéből emelkedtek fel egészen a mennyország kapujáig. S a hosszú-hosszú időn át bezárt kapu azonnal tágasra nyílott, aki érdemes volt hite és szeretete által, belépett az örök üdvösség honába. Megláthatták Istent, úgy, ahogy van, és megkapta mindenki az örökké tartó boldogságra neki kimért boldogság-mennyiséget, amit itt a földön azzal érdemelt ki, hogy hitt az isteni igazságban, és az isteni jóságot követve tette a jót a melléje rendelt emberek boldogítására. A keresztény ember minden percben erre készül.


2014.06.01. vasárnap



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.06.01. vasárnap

„Jézus fölvétetett a mennybe.Szenvedése után sokféleképpen bizonyította, hogy él; negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról. Egyszer, amikor evett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amelyről –úgymond—tőlem hallottatok, mert János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szent-lélekkel fogtok megkeresztelkedni. Az egybegyűltek erre megkérdezték:Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?” (ApCsel 1,2b—6)

Ezzel az elbezséléssel kezdődik az Apostolok Cselekedetei című újszövetségi történeti könyv. Jézus búcsúzása napja előtt tehát többször megjelent övéinek. Sokat beszélgethettek arról, mi vár az apostolokra, és mi az, amit Jézus érzékelhető jelenléte nélkül kell majd elvégezniük. Nem azt ígérte nekik, hogy reggelente látható módon visszatér a mennyből parancskiadásra. A feladatok végzésére az Úr nyilvános működése közben és külön órákon készítette fel az apostolokat. Nem rajta múlott, hogy az egyetlen kérdés így hangzott el: Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát? Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában. De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig” (7-8) Az Úr véglegesen kimondta azt az igazságot, amit már Péter okos vallomása után is megmásíthatatlan alapigazságként határozott meg:„Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked,, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön. a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is föl lesz oldva.”(Mt 16,17-19) Isteni végrendelet, minden vita örökre lezárva. Jézus Atyja áldását kérte az utolsó vacsorán apostolaira, tanítványaikra és azokra, „akik a szavukra bennem hinni fognak”.(Jn 17,20) „A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, én legyőztem a világot”(16,33) „Azután, hogy ezeket mondta, szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől. Amint merően nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve. Azt mondták nekik: Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Az a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment”(ApCsel 1,9-11) Vajon egyedül ment föl Urunk? Minden bizonnyal nem. Az ősszülők vétke pillanatában ugyanis elveszett lelkükből a megszentelő kegyelem, és minden utóduk jogos örökségeként azok reménye is. A mennyországba egyetlen ember lelke sem juthatott be. Aki Jézus megváltó halálának érdeméből előre visszakapta elvesztett örökségét, a megszentelő kegyelmet, azoknak sem volt lehetőségük a zárt ajtón keresztül belépni. Viszont pokol tüzére sem küldte őket az Úr, csak annak egy elzárt részébe, a pokol tornácára. Ott volt Ádám és Éva, Ábel, Noé, Ábrahám, Mózes, Áron, Keresztelő János, az Ószövetség prófétái, Dávid király és próféta, Szent József, és mindazok, akik várták a Messiást, szerették Istent és az embereket is. Mózes és Illés pár hónappal előbb a Tábor hegyi színeváltozásakor, a többiek a kereszthalál beállta után ismerték meg Jézust, amikor az egész pokol tornáca fogadhatta Megváltóját. Földi mércével mérve nagypéntek délután három órától húsvét hajnaláig ünnepelhették, kivéve azt az időt, amikor a pokol lakói hódoltak előtte.( Fil 2,10) Jézus az egész emberiség Megváltója. Úgy illett, hogy akiket megváltott szenvedéssel és halállal, hatalmas díszmenet formájában emelkedjenek és a megnyíló mennyei kapun át sorakozzanak a Szentháromság elé, ahol Jézus már Istenemberi alakjában fogadja a történelem első hódolatát. „Krisztus a mennybe fölmene, Alleluja, alleluja. Egeknek élő Istene. Alle-, alleluja!”(Ho 96,1)


Zsolozsma 147.



Nyssai Szent Gergely püspöknek az Énekek énekéről mondott szentbeszédeiből

(Hom. 15: PG 44, 1115-1118)

Átadtam nekik a dicsőséget, amelyet nekem adtál


Ha a szeretet végül is teljesen elűzi a félelmet, a félelem pedig átváltozik, és szeretetté válik, akkor majd úgy találjuk, hogy az üdvözülés után az egység következik, tudniillik minden egyesül az egy és egyedüli Jóval abban a tökéletes formában, amelyet az Énekek énekének a galambjában látunk.
     Mert valami ilyesmi tűnik ki a következő szavakból: Ez az én galambom, az én tökéletesem. Egyetlenje anyjának, szülője választottja (Én 6, 8).
    Mindezt az evangéliumban az Úr szava világosabban is kifejezi. Miután minden hatalmat átadott tanítványainak, és megáldotta őket, az Atyához szóló imádságában még más ajándékot is ad az arra méltóknak. A legfontosabb és legnagyobb ajándékot adja, azt, hogy többé ne forduljon elő náluk sohase a széthúzás semmi választásban vagy döntésben, hanem mindnyájan egyek legyenek szorosan egybekapcsolódva az egy és egyedüli Jóval, hogy így a Szentlélek által létrehozott egységben — miként az Apostol mondja — a béke köteléke fűzze össze őket, s mindnyájan egy test legyenek, és egy lélek, az egy reményben, amelyre a hivatásuk is szól.
     De igazán jobban tennénk, ha pontosan sorra vennénk a szent evangélium szavait, így olvassuk: Legyenek mindnyájan egy! Amint te, Atyám, bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is egy bennünk (Jn 17,21).
     Ennek az egységnek összetartó ereje a dicsőség; és hogy a Szentlélek ez a dicsőség, senki sem vonja kétségbe, aki okosabb, és tovább olvassa azt, amit az Úr maga az eddigiekhez hozzátesz: A dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam (Jn 17, 22). Valóban ugyanazt a dicsőséget adta tanítványainak akkor is, amikor így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket (Jn 20, 22).
     Ezt a dicsőséget — amely mindig is az övé volt, mielőtt e világ lett volna — akkor kapta meg, amikor magára öltötte az emberi természetet, amelyet a dicsőséggel a Szentlélek dicsőített meg, s ezután az apostoloktól kezdve mindaz, aki ővele kapcsolatba jutott, részesedett e dicsőségben, azaz a Szentlélekben is.
     Ezért mondja: A dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én őbennük, és te énbennem, hogy ők is eggyé teljesedjenek (Jn 17, 22-23). Éppen ezért az, aki gyermekből felnövekedve tökéletes férfiúvá válik, eléri a szellemi életkor mértékét, amit eszünkkel fel tudunk fogni; végül pedig képes lesz a Szentlélek dicsőségének befogadására a minden bűntől mentes állapota és tisztasága által. Ez tehát az a tökéletes galamb, akire a jegyes tekint, amikor azt mondja: Ez az én galambom, az én tökéletesem.



Húsvét hatodik hete szombat



Húsvét hatodik hete szombat

„Eljöttem az Atyától és idejöttem a világba, most újra elhagyom a világot és elmegyek az Atyához”

Jézus arról a csodálatos szeretetről beszél, amely az Atyában él, és amelyet Ő, a Fiú tökéletesen megértett, elvállalt, viszonzott. Erre tanította apostolait, az egyszerű emberekből összegyűlt tömeget is. Amikor az egyszerű emberekhez szólt, ismerve szegénységüket, napi gondjaikat, kihangsúlyozta a mindenről gondoskodó Atya jóságát: „Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: Nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe nem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mező liliomait: hogyan növekszenek, nem fáradoznak és nem fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül”. (Mt 6,25-29) Nem csak ezekre a napi jótéteményekre mutatott rá Jézus, hanem gyógyította a betegeket, két ízben megszaporította a kevés kenyeret és halat, hogy sokakat jóllakasson a pusztában. Amikor ezt a végtelen jó Atyát a kísértő sátán kedvéért elhagyták ősszüleink, Isten nem vetette őket pokolra. Tudta jól, hogy az ember gyenge és megkísérthető és a bűnét képtelen helyrehozni. Ezért a teremtést dicsőségesen befejezni készülő Egyszülöttjének kell elvállalnia a megváltás feladatát a földön. A Fiú engedelmesen elvállalta és teljesítette is a megváltás művét. Aztán visszamegy az Atyához, amint megmondta az apostoloknak. Visszamegy, mert szereti Őt, mert a megváltás díjaként kinyithatja az eget, és magával viheti a pokol tornácáról az ószövetség idejében élt embereket, akiknek megelőlegezte a megváltás érdemeit. A megnyitott ajtón keresztül lehetősége van már mindenkinek belépni az örök boldogságba. Tudni kell, hogy a mennybe bejutást senki sem tudja kiérdemelni. Azt csak Isten kegyelméből kaphatja meg az is, aki egész életében minden parancsot megtartott, minden érdemet megszerzett. Ha kiérdemelni nem lehet, akkor kegyelemből kapható a bejutás a mennyországba. Jó hallani Jézustól, hogy a kegyelmeket kérni lehet az Atyától, de a Fiútól is. Biztat bennünket: „Nem mondom nektek, hogy én fogom kérni az Atyát értetek, mert maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettetek engem, és elhittétek, hogy Istentől jöttem. Eljöttem az Atyától és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához”(Jn 16,26-28) Ebben a nagyvonalú fogadásban, amit az Atyától közvetlenül várhatunk, benne van Jézus feltétlen engedelmessége, mint érdemforrás. Szeretnünk kell az Atyát, utánoznunk kell Jézust a tökéletes engedelmességben, ha minden kegyelmet el akarunk nyerni.