2014. május 16., péntek

Zsolozsma 132.



Szent Ágoston püspöknek Szent János evangéliumához írt fejtegetéseiből

Új parancs

Mint tudjuk, az Úr Jézus új parancsot adott tanítványainak, hogy szeressék egymást: Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást!
(Jn 13, 34)De hiszen ez a parancs megvolt már Isten ősi törvényei között is, ahol írva van: Szeresd embertársadat úgy, mint magadat! (Lev 19, 18). Miért nevezi tehát az Úr új parancsnak azt, amiről, íme, meggyőződtünk, hogy mennyire régi? Talán azért új parancs, mert beöltöztet az új emberbe, miután a régit már levetettük? Aki meghallgatja ezt, de még inkább, aki engedelmeskedik is ennek, azt az embert megújítja a szeretet, de nem akármilyen szeretet, hanem csak az a szeretet, amelyet az Úr azáltal különböztetett meg a földi szeretettől, hogy ezt is hozzátette: Amint én szerettelek benneteket (Jn 13, 34). Kedves testvérek, ez a szeretet megújít minket, hogy új emberekké legyünk, az Újszövetség örököseivé, akik új éneket énekelnek az Úrnak. Ez a szeretet újította meg egykor az Ószövetség igaz embereit is, a pátriárkákat és prófétákat is; azután ugyanígy a szent apostolokat is és most meg a pogányokat: így a földkerekségen szétszóródott összes embert egybegyűjti, és új néppé teszi, Isten egyszülött Fia új jegyesének testévé; erről a jegyesről mondja az Énekek Éneke: Ki az, aki erre jön hófehéren? (vö. Én 8, 5). Azért jön hófehéren, mert megújult. Mi újította meg? Az új parancs. Testének tagjai törődnek azért egymással; ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved a többi is, és ha megdicsőül az egyik tag, vele ujjong a többi is. Mert meghallgatták, és meg is tartottak: Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! (Jn 13, 34). Ne úgy, ahogy azok szeretnek, akik a másikat megrontják; és ne úgy, ahogy az emberek szeretnek, mert emberek. Hanem úgy szeressenek, mint akik isteni módon szeretnek, mint a Magasságbeli gyermekei, hogy az ő egyetlen Fiának testvéreivé legyenek. Szeressék egymást azzal a szeretettel, amellyel ő szerette őket, aki majd elvezeti övéit a végső céljukhoz, ahol megnyugszanak, és boldogan élvezik mindazt, amire vágyódtak. Akkor ugyanis már nem lesz más kívánságuk, mivel Isten lesz minden mindenben. Ezzel a szeretettel az ajándékoz meg minket, aki így szólt: Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást (Jn 14, 36). Azért szeretett minket, hogy mi is szeressük egymást. Mert szeret minket, ezért megadja nekünk azt, hogy a kölcsönös szeretet kössön össze mindnyájunkat, és így legyünk e drága Főnek titokzatos testévé, amelynek tagjait ez a szeretet köteléke fűzi eggyé.


Húsvét negyedik hete péntek



Húsvét negyedik hete péntek

„Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam”

Amikor Jézus ezt jelenti ki, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet”, természetesen nem a földi, egyszerű tapasztalati jelentésekre kell gondolnunk. Nálunk az út a közlekedés céljaira kijelölt, erre lefoglalt és alkalmasan kiépített része a földnek. Akkor jó az út, ha összeköti a településeket, tehát elvezet az úti célomhoz. Az útnak megfelelő vastag kő vagy betonágya kell legyen, hogy elbírja a rajta közlekedő járműveket. Ezeken kívül jelzőtáblák és útburkolati jelek tömkelege szükséges ahhoz, hogy kellő biztonsággal kijelölt céljához vezesse az utazót. Jézus a mennyország felé irányítja az embereket. A mennyország nem a csillagvilágunk része.Jézus viszont onnan jött a földre, és amikor elvégezte a megváltás nagy művét, az Olajfák hegyéről immár emberi testével együtt tért oda vissza. Mögötte az addig élt, Istent ismerő és szerető emberlelkek mérhetetlen hosszú sora repült az Atya örök, boldog országa felé. Jézus mutatta nekik az utat, az Ő végtelen ereje emelte őket, és amikor a mennyei birodalom elé érkeztek, Ő nyitotta ki annak az ősbűn elkövetése után bezárt ajtaját. Nem hiába mondta tehát az apostoloknak: „Én vagyok az út”, és „én vagyok az ajtó a juhok számára”. (Jn 10,7) Aki tehát ismergetni szeretné a mennyország útját, annak Jézust kell megismernie, törvényeit megtartania, érdemekkel –jócselekedetekkel – felszerelkeznie, különben a halála pillanatában az őt hívó, váró, felkészítő Jézus ereje nem irányítaná a mérhetetlen csillagvilágon át az emberi erővel megközelíthetetlen mennybe. Az Úr nem csak az apostoloknak mondta: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket. hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Hiszen ismeitek az utat oda, ahová én megyek”. (1-4)Lehet Jézusnak hinni? Csak neki lehet igazán. Ő mindent tud, mindent olyannak tud, amilyen. Nem lehet becsapni sem. Amikor már nem élt a földön, apostolát egy házaspár be akarta csapni az eladott földjük árával. Jézus figyelmeztette erre Pétert, aki még egyszer megkérdezte a jóságukkal dicsekvő férjet: Annyit adtok, amennyit akartok, de az igazság nagyon fontos! A férj újra hazudott. Péter rákérdezett: „Miért vetemedett hát szíved erre a dologra? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek! Amint Ananiás ezeket a szavakat hallotta, összeesett és meghalt”.(ApCsel 5,4-5) A később érkező feleség ugyanúgy hazudott, ugyanúgy meghalt. Élnek köztünk nagy hazudók, akik állandóan mosolyogva, szégyentelenül hazudnak. Ők az ördög atyától valók, mondja Jézus (Jn 8,44) Nagy a félelmem, hogy igen sokan eltanulják tőlük, Boldogok, akik megtalálták Jézust. Jézus mondta tanítványainak: „Amit egynek, a legkisebbnek is tesztek, nekem teszitek”. Minden házban ez lenne a legbölcsebb nevelő módszer.


2014.05.16. péntek



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.05.16. péntek

„Testvérek! Ábrahám nemzetségének fiai és ti istenfélők! Ennek az üdvösségnek a híre nekünk szólt. De Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték el, hanem ítéletükkel beteljesítették a próféták szavát, amelyet szombatonként mindig felolvasnak. Bár semmi halált érdemlő bűnt nem tudtak róla, mégis halálát kérték Pilátustól. Miután így minden beteljesedett, amit róla írtak, levették a keresztfáról és sírba tették De Isten feltámasztotta a halálból, s ő több napon át megjelent azoknak, akik vele jöttek fel Galileából Jeruzsálembe. Ezek most tanúskodnak mellette a nép előtt. Így mi azt az ígéretet hirdetjük nektek, melyet az Úr az atyáknak tett, amint azt ő utódaiknak teljesítette, amikor feltámasztotta Jézust. Ez van a második zsoltárban megírva: Fiam vagy, ma nemzettelek” (ApCsel13, 26-33)

Pál gyerekkorától a jeruzsálemi rabbi képző iskolába járt, úgy, mint Szent István, az első vértanú. Amikor a társát bűnpártolással így vádolták: „Ez az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk, amint mondta: A názáreti Jézus romba dönti ezt a helyet, és megváltoztatja a Mózestől ránk hagyott szokásokat” (6,13-14) Tapasztalhatta minden jelenlévő: „a főtanács tagjai mind őt figyelték, és olyannak találták arcát, mint egy angyalét”(15) Aztán következett a remek beszédként elhangzott beszámoló, amit mindenki gyönyörködve hallgathatott, és mint a fiatal rabbi ószövetségi hitvallását könyvelhette el. Követte mindezt az ifjú szónok dörgedelmes vádja azok ellen, akik a názáreti Jézussal vitába szálltak arról, hogy a próféták tanítását vallották-e Ábrahám leszármazottai, vagy a nekik tetsző magyarázgatásokat. István beszéde jézusi idézet lett: „Ti vastagnyakúak, ti körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megölték azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti lettetek árulói és gyilkosai, ti, akik az angyalok közvetítésével átvettétek a törvényt, de nem tartottátok meg” (7,51-53) Pál mindezt bölcsen összefoglalva érthetővé teszi a pizidiai Antiochiában Ábrahám utódainak és azoknak, akik egyre többet hallottak arról, hogy a köztük élő zsidók Istentől megígért Messiást várnak. Most pedig Pál arra hivatkozik, hogy el is jött már, három évig tanított, szerette Ábrahám utódait, de a pogányokat is. Majd megölték, mint csalót, de feltámadt a harmadik napon, megjelent tanítványainak és sok száz embernek is egy alkalommal. A tudós Pál is találkozott vele, mert visszajött, hogy találkozzék vele, és hirdetője legyen itt is, a két Antiochiában. Antióchia az Orontes folyó mellett épült egy kis tengeröböl partján, szemben Tarzusszal, Pál szülővárosával. Itt alakult meg az első nevezetes keresztény közösség, ide hozta Sault Barnabás, innen indította őket a Szentlélek az első térítő útra. Itt néztek rájuk értő szemmel a jót kereső pogányok és nevezték el Krisztus követőit először krisztusi embereknek, magyarul keresztényeknek. A másik, a pizidiai Antióchia is fontos város, hiszen itt hallgatták a Ciprusról érkezett Pál beszédét, aminek szövege a második dávidi zsoltár, amelyet egy új szentírásfordítás
„messiási drámának” aposztrofál (Szent István Társulat 2011)„Miért háborognak a nemzetek? A népek miért kovácsolnak hiú terveket? A föld királyai fölkelnek, nagyjai összeesküsznek, az Úr ellen és Fölkentje ellen. Törjük össze bilincsüket, tépjük szét rabláncukat. Aki az égben lakik, az mosolyog rajtuk, kineveti őket az Úr. De egyszer majd haraggal fordul feléjük, és kemény szót intéz hozzájuk: „Én szentelem fel Királyomat a Sionon, szent hegyemen” Az Úr végzését hirdetem; Ő így szólt hozzám: A Fiam vagy, ma adtam neked életet. Kérd tőlem és örökségül adom neked népeket, birtokul a föld határait. Vasvesszővel verheted őket, és mint a cserépedényt, összetörheted. Nos, királyok, térjetek észre, föld urai, hadd intselek benneteket! Szolgáljatok az Úrnak félelemmel, csókoljátok meg a lábát rettegéssel! Nehogy fölgerjedjen ellenetek, és elvesszetek az úton, ha hirtelen fellobban haragja. De boldogok mind, akik hozzád menekülnek” (Zsolt 2,1-12) „Krisztusunk, nagy Király, üdvözlégy ezerszer, Százezerszer!”(Ho 283,1)


2014. május 15., csütörtök

Zsolozsma 131.



Szent Ágoston püspöknek Szent János evangéliumához írt fejtegetéseiből
(Tract. 65, 1-3: CCL 36, 490-492)
Új parancs


Mint tudjuk, az Úr Jézus új parancsot adott tanítványainak, hogy szeressék egymást: Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! (Jn 13, 34).
     De hiszen ez a parancs megvolt már Isten ősi törvényei között is, ahol írva van: Szeresd embertársadat úgy, mint magadat! (Lev 19, 18). Miért nevezi tehát az Úr új parancsnak azt, amiről, íme, meggyőződtünk, hogy mennyire régi? Talán azért új parancs, mert beöltöztet az új emberbe, miután a régit már levetettük? Aki meghallgatja ezt, de még inkább, aki engedelmeskedik is ennek, azt az embert megújítja a szeretet, de nem akármilyen szeretet, hanem csak az a szeretet, amelyet az Úr azáltal különböztetett meg a földi szeretettől, hogy ezt is hozzátette: Amint én szerettelek benneteket (Jn 13, 34). Kedves testvérek, ez a szeretet megújít minket, hogy új emberekké legyünk, az Újszövetség örököseivé, akik új éneket énekelnek az Úrnak. Ez a szeretet újította meg egykor az Ószövetség igaz embereit is, a pátriárkákat és prófétákat is; azután ugyanígy a szent apostolokat is és most meg a pogányokat: így a földkerekségen szétszóródott összes embert egybegyűjti, és új néppé teszi, Isten egyszülött Fia új jegyesének testévé; erről a jegyesről mondja az Énekek Éneke: Ki az, aki erre jön hófehéren? (vö. Én 8, 5). Azért jön hófehéren, mert megújult. Mi újította meg? Az új parancs.
     Testének tagjai törődnek azért egymással; ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved a többi is, és ha megdicsőül az egyik tag, vele ujjong a többi is. Mert meghallgatták, és meg is tartottak: Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! (Jn 13, 34). Ne úgy, ahogy azok szeretnek, akik a másikat megrontják; és ne úgy, ahogy az emberek szeretnek, mert emberek. Hanem úgy szeressenek, mint akik isteni módon szeretnek, mint a Magasságbeli gyermekei, hogy az ő egyetlen Fiának testvéreivé legyenek. Szeressék egymást azzal a szeretettel, amellyel ő szerette őket, aki majd elvezeti övéit a végső céljukhoz, ahol megnyugszanak, és boldogan élvezik mindazt, amire vágyódtak. Akkor ugyanis már nem lesz más kívánságuk, mivel Isten lesz minden mindenben.
     Ezzel a szeretettel az ajándékoz meg minket, aki így szólt: Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást (Jn 14, 36). Azért szeretett minket, hogy mi is szeressük egymást. Mert szeret minket, ezért megadja nekünk azt, hogy a kölcsönös szeretet kössön össze mindnyájunkat, és így legyünk e drága Főnek titokzatos testévé, amelynek tagjait ez a szeretet köteléke fűzi eggyé.



Húsvét negyedik hete csütörtök



Húsvét negyedik hete csütörtök

„Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem”

Jézus életéből nagyon fontos mozzanatokat közöl ez a 13. fejezet. Az utolsó vacsora beszédeinek a rögzítésére vállalkozott Szent János, mint a negyedik evangélium szerzője. Fontos felfigyelnünk arra, hogy ő, aki az Eukarisztia előkészítéséről hosszú beszámolót közöl, az utolsóvacsora események közül erre a boldog beteljesülésre egyáltalán nem tér ki. A fejezet elején a lábmosásról számol be: a végén fontosnak tartja Jézus, hogy tudatosítsa tanítványaiban: Minden ünnepélyes lakoma alkalmával a házigazda háza előterében maga fogadta a meghívottakat. Mély meghajlásokkal köszöntött mindenkit, aztán megcsókolta a vendég szakállát, cseppnyi finomolajjal megkente homlokát, aztán leültette, szolgára bízta, hogy húzza le a vendég saruját, porolja le, mossa meg a lábát, s miután megtörölte, húzza vissza az illető lábára. Jézus az utolsóvacsorát bérelt teremben rendezte. Senkinek fel nem tűnt volna, ha ezeket az udvariasságokat elhagyja. Ő azonban „tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen ebből e világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket”- (Jn 13,1), mosdótálat hozott, kendőt kötött maga elé, és megmosta a tanítványok lábát. A végén felvette felsőruháit, és megkérdezte: „Tudjátok-e, mit tettem veletek? …Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek”.(12.14-15) Ezek után nemcsak a testvéri szeretetet hangsúlyozza, hanem a krisztusi szeretetet is, mert a szeretet legnehezebb formáját is gyakorolta: az ellenségszeretetet: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Mivel ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek. Nem mindnyájatokról mondom; tudom én, kiket választottam. De az Írásnak be kell teljesednie: Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem (Zsolt 41,10).”(16-18) Itt Jézus utal arra, hogy Júdásról elejétől tudta, hogy el fogja őt árulni, mégis családapaként gondoskodott róla minden nap, sőt még ki is tüntette azzal, hogy az adományokat, amelyekkel a jó emberek segélyezték őket, Júdás kezelhette. Az ősi bárányvacsorának elején, amikor a kenyér még nem volt átváltoztatva Jézus testévé, bőven ehetett Júdás is, a finom sült báránytól sem volt eltiltva. Sőt Jézus még külön bemártott falatot is nyújtott neki, amikor Jánosnak és Péternek így mutatta meg, ki az áruló. Később sem ejti ki hangosan a nevét. Az Eukarisztiából viszont nem adott neki. Egészen közömbös szöveggel küldi el gonosz útjára: „Amit teszel, tedd meg gyorsan!” (27) Így tett kezdettől, az apostolok kiválasztásától.„Már most megmondom nektek, mielőtt megtörténik,hogy amikor bekövetkezik, higgyétek, hogy én (Isten) vagyok. Bizony, bizony mondom nektek: Aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be,aki pedig engem befogad,azt fogadja be, aki küldött engem”(19-20)


2014.05.15. csütörtök



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.05.15. csütörtök

Barnabás és Saul kiválasztása. Az antióchiai egyházban volt több próféta és tanító, mint Barnabás, a Nigernek is nevezett Simon, a cirenei Lúciusz, Heródes tejtestvére, Manaén és Saul. Egy nap, amikor az istentiszteletet tartották és böjtöltek, így szólt hozzájuk a Szentlélek: Rendeljétek nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyet szántam nekik. Erre böjtöt tartottak, majd rájuk tették kezüket, és útnak bocsátották őket” (ApCsel13,1-3) Tisztelettel nézzünk vissza eleinkre elsősorban azért, mert közösséget akartak létrehozni. A felsoroltak Jeruzsálemtől a kisázsiai Tarzusig terjedő vidékről származtak. Sokféle nemzetiségű, foglalkozású, műveltségű és vérmérsékletű férfi. A zsidók szóba álltak jóindulatú férfiakkal is, akik nem származtak Ábrahám népéből. Ezeket tanították Mózes könyvei alapján az addig kinyilatkoztatott isteni igazságokra és parancsokra, és amikor éretteknek látták őket, fölvették a választott népfiai közé. Körülmetélték őket, részesülhettek a húsvéti bárány vacsorákban, bemehettek a zsinagógába. De azért a nevük mellé mindig odatették származásuk megjelölését és a prozelita (megtért) jelzést. Aki Jézus Krisztus tanítványa lett, a megfelelő katechumenátus után megkeresztelték, megbérmálták és a szentmisén az Eucharisztiában részesítették, és ezzel megkülönböztetés nélkül befogadták őket a keresztény közösségbe Eleget tettek a kétezer éves ábrahámi áldás szellemének: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”(Ter 12,3) Nagyszerű példáját nyújtottak Jézus Krisztus egyházat alapító szándékának: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok? Simon Péter válaszolt: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. Erre Jézus azt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Mt 16,15-19) Megcsodálhatjuk kemény böjtjeiket, miként tudtak a Szentlélekre figyelni. Mindenki igyekezett alkalmassá lenni arra a küldetésre, amely Isten örök terveiben kezdettől írva volt. Barnabás és Saul Ciprus szigetére érkezve bejárták a szigetet. Közben találkoztak egy Barjézus (Jézus fia) nevű zsidó varázslóval, aki a sziget helytartójának, Sergius Paulusnak a kíséretéhez tartozott. Saulra kíváncsi volt a helytartó. Saul annyira megkedvelte kiváló bölcsességéért, hogy felcserélte zsidó nevet az ő nevével, és ettől kezdve Pálnak hívatta magát. János (Márk) onnan visszatért Jeruzsálembe. Pál kíséretével pedig Pergét érintve a pizidiai Antióchiába ment. Bementek a zsinagógába. Felfigyelt rájuk az ottani elöljáró és átadta nekik a szót. Pál kezével csendet intett és beszélni kezdett. „Isten kiválasztotta atyáinkat, és Egyiptom földjén a száműzetés idején nagy néppé tette őket. Aztán hatalmas karjával kivezette őket onnét, és mintegy negyven éven át táplálta őket a pusztában. Hét népet kiirtott Kánaán földjén, és földjüket nekik adta birtokul. Közben körülbelül négyszázötven év telt el, Azután bírákat adott Sámuel prófétáig. Ekkor királyt kívántak és az Isten negyven esztendőre Sault adta nekik, Kis fiát. Elvetése után Dávidot támasztotta nekik királyul, akiről így nyilatkozott: Rátaláltam Dávidra, Izáj fiára, a szívem szerinti férfira, aki majd teljesíti minden akaratomat. Ígéretéhez híven az ő utódai közül támasztotta Isten Izraelnek megváltóul Jézust Föllépése előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének. Amikor János teljesítette küldetését, kijelentette: Nem az vagyok, akinek véltek, de már a nyomomban van, akinek arra sem vagyok méltó, hogy lábán a saruját megoldjam. Testvérek! Ábrahám nemzetségének fiai és ti istenfélők! Ennek az üdvösségnek a híre nekünk szólt” (ApCsel 13,17-26) 


2014. május 14., szerda

Zsolozsma 130.



Szent Hiláriusz püspöknek „A Szentháromság” című értekezéséből
A hívek születés általi egysége Istenben az Ige megtestesülése és az

Eukarisztia szentsége által

Ha az Ige valóban testté lett (Jn 1, 14), és mi valóban ezt a testté lett Igét vesszük magunkhoz az Úr által adott lakomában, akkor minden kétség nélkül állítjuk, hogy természet szerint bennünk marad az, aki megtestesülésében a mi emberi természetünket már elválaszthatatlanul magára vette, és testének természetét a nekünk kiosztandó testének szentségében az örökkévaló természetével egyesítette, így ugyanis mindnyájan egyek vagyunk, mert egyrészt Krisztusban van az Atya, másrészt pedig bennünk van Krisztus. Bennünk van tehát teste által, mi meg őbenne, és így mi magunk is vele együtt az Istenben vagyunk. Hogy pedig kiosztott testének és vérének szentsége által vagyunk benne, azt így tanítja: Ez a világ nem lát engem többé, ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok majd, mert én az Atyában vagyok, ti meg bennem, és én tibennetek (vö. Jn 14, 19-20). Ha csak valami akarati egységet akart volna e szavak alatt érteni, akkor miért fejti ki ilyen részletesen a megvalósítandó egység módját és rendjét? Eszerint ugyanis hinnünk kell, hogy ő az Atyában van az ő isteni természete által, mi viszont őbenne vagyunk az ő testi születése által, ő pedig mibennünk van a szentségek misztériuma által, így értjük meg, hogy általa, mint Közvetítő által, milyen tökéletes egység valósul meg: mi ugyanis őbenne maradunk, ő meg az Atyában; és ő az Atyában maradva bennünk is megmarad, így jutunk el az Atyával való egységre, akiben Krisztus benne van természete szerint a születése által, mi pedig emberi természetünk által vagyunk benne Krisztusban, és ő is ugyanígy marad bennünk. Hogy milyen természetbeni bennünk ez az egység, azt így tanúsítja ő maga: Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne (Jn 6, 57). De senki sem lesz őbenne, csak az, akiben ő már előzőleg ott volt: hiszen azt az emberi testét vesszük magunkhoz, amelyet ő már magára vett.Ennek a tökéletes egységnek titkát már előbb is tanította e szavakkal: Ahogyan engem az élő Atya küldött, s én általa élek, úgy az is élni fog általam, aki engem eszik (Jn 6, 57). Tehát ő az Atya által él, és ahogy az Atya által él, ugyanúgy élünk mi is az ő teste által. Minden hasonlat a tökéletesebb megértést segíti elő. Így értjük meg jobban ezt a szóban forgó igazságot az előadott példa alapján. Ez tehát életünk dolga, hogy a test által bennünk, testiekben legyen maradandóan velünk Krisztus; általa velünk él majd olyan módon, ahogyan ő él az Atya által. 


Húsvét negyedik hete szerda



Húsvét negyedik hete szerda

„Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött engem. És aki engem lát, azt látja, aki küldött engem” Jézus nagyon jól ismerte az emberi megismerés folyamatát. Az ember teremtésében éppen úgy tevékenykedett, mint az Atya és a Szentlélek. Íme, az Atya embert teremtő szándékának kinyilvánítása: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!” (Ter 1,26)

Ez nem azt jelentette, hogy Istennek isteni lényegét formázza az új teremtmény, hanem azt, hogy Isten az embert a nála alacsonyabb rendű lények, az élő világ növényei és állatai felett úrrá teszi: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá”. (28) Ehhez meg kell ismerni ezeket a fizikai, anyagi testeket. A legelső ismeretanyag a szem és a többi négy érzékszerv segítségével szerezhető meg. Rájön az ember arra, hogy az eszével újabb összefüggések ismerhetők meg: tud következtetni. Rádöbben, hogy mások is szereznek ismereteket, amelyeket nem tudnak bemutatni, de leírni, ismertetni és valós létüket igazolni tudják. Így jön létre az ismeret három fajtája: az érzékszervekkel elsajátítható ismeret, a következtetés és a hit. Isten az embert földi élete lejártával mennyei örök boldogságra hívta meg. A földi élet arra volt szánva kezdettől fogva, hogy a mindenütt jelenlévő, de érzékeinkkel meg nem tapasztalható Istent a hit segítségével ismerjük meg, fogadjuk el Őt Urunknak, teljesítsük parancsait, amiket az Isten- és ember-szeretet foglal össze. Különösen nehéz ez a feladat a miatt, hogy az Isten léte egészen más, mint a teremtett lét, amelyet a magunk és más teremtmények létéből ismerünk. Ezért nagyon fontos volt kezdettől fogva a kinyilatkoztatás, vagyis Isten üzenetei a próféták közvetítésével, majd Isten Fia megtestesülésével és tanításával, engesztelő szenvedésével, halálával és feltámadásával tett teljessé. „Ezért jöttem a világba, - mondja Jézus a mai evangéliumban -, hogy világosság legyek, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon. Ha pedig valaki hallja az én igéimet, de nem tartja meg, azt nem ítélem el. Mert nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot. Van, aki megítélje azt, aki megvet engem, és nem fogadja el igéimet: az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon. Mert nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött engem, az Atya, ő parancsolta meg, hogy mit mondjak és mit beszéljek. Tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát én beszélek, úgy mondom el, ahogy az Atya mondta nekem" (46-50)


2014.05.14. szerda



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.05.14. szerda

A keresztények üldözésébe Heródes is bekapcsolódott. „Ebben az időben Heródes király elfogatta az egyház néhány tagját, hogy ártson nekik. János testvérét, Jakabot karddal kivégeztette. Amikor látta, hogy ezzel megnyerheti a zsidók tetszését, azon volt, hogy Pétert is elfogassa. A kovásztalan kenyér ünnepét ülték. Elfogatta, börtönbe záratta, és rábízta négy, egyenként négy katonából álló őrségre. Az volt a szándéka, hogy húsvét után a nép elé vezetteti. Míg Pétert fogva tartották a börtönben, az egyház állandóan imádkozott érte az Istenhez. Azon az éjszakán, amikor Heródes elő akarta vezettetni, Péter két katona között aludt, kettős lánccal megbilincselve. A bejáratnál őrök tartották szemmel a börtönt” (ApCsel 12,1-6) Micsoda érdekes fejlemény Péter lelkivilágában. Amikor az utolsó vacsora után Jézus kivezette a tizenegy tagra apadt apostol csapatot, Péter felajánlotta ugyan Mesterének, hogy vele együtt meghal, de ima helyett elaludt. Jézus az igazságot előre ismerve, lehűtötte főtanítványát és szinte ridegen megjövendölte mindenki füle hallatára: „Bizony mondom neked, hogy még ma éjjel, mielőtt a kakas másodszor szólna, háromszor megtagadsz”. Erre még jobban fogadkozott: Ha meg kell is veled halnom, nem tagadlak meg! Ugyanígy fogadkoztak a többiek is”(Mk 14,30-31) Jézus elfogatása előtt még kardot rántott, levágta a főpap szolgájának a fülét, ám egy-két órán belül a főpap udvarában rémülten tagadta, hogy Jézushoz köze lenne. Most meg kivégzés előtti éjszaka a börtönőrökhöz láncolva édesdeden alszik. Angyal érkezik az éj közepén, átmegy több őrségen, felkölti álmából, leparancsolja róla a bilincseket, felöltözteti a foglyot és átvezeti a mélyen alvók között. A bezárt-kinyílt-újrazárt ajtók s a fel sem ébredt őrök mellett kivezeti az udvarra, majd az utcára. Péter pedig ment vele: „Azt gondolta, látomása van. Átmentek az első őrségen, majd a másodikon is, aztán eljutottak város felé nyíló vaskapuhoz, és ez magától kinyílt előttük. Kint még végigmentek az egyik utcán, aztán az angyal hirtelen eltűnt mellőle. Amikor Péter föleszmélt, megszólalt:Most már csakugyan tudom, hogy az Úr elküldte angyalát, és kiszabadított Heródes kezéből, s abból, amire a zsidó nép számított” (ApCsel 12,9b-11) Mindebből megértette, hogy a kivégzés nem sikerül a királynak,mert hiszen az Úr a Genezáreti tó partján a mennybemenetele előtt pontosan meghatározta, hogy fog történni az utolsó nagy esemény: Simon, „bizony, bizony mondom neked: Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, s odavisz, ahova nem akarod. E szavakkal jelezte, hogy milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. Majd hozzátette: Kövess engem!” (Jn 21,18-19) A friss levegőn és a jézusi előrejelzésen eligazodva most már neki kell gondoskodnia arról, hogy a csodasorozat után mit kell saját magának tennie.„Mihelyt föleszmélt, elment Máriának, a Márknak nevezett János anyjának a házába, ahol sokan voltak együtt és imádkoztak. Zörgetett a bejáratnál a kapun. Kijött egy Rodé nevű szolgáló, aki meghallotta a zörgetést. Megismerte Péter hangját, de örömében elfelejtette kinyitni a kaput, beszaladt, és újságolta, hogy Péter áll a kapu előtt. Elment az eszed, torkolták le, de ő bizonygatta, hogy úgy van. Erre így vélekedtek: Az angyal lesz az. Péter közben rendületlenül zörgetett. Amikor végre kaput nyitottak és meglátták, nem tudták, hová legyenek. Kezével intett, hogy maradjanak csendben, és elbeszélte, hogyan vezette ki a börtönből az Úr, és meghagyta: Adjatok mindent tudtul Jakabnak és a testvéreknek! Ezzel útra kelt, és más helyre ment”(ApCsel 12,12-17) Voltunk üldözve épp eleget. Egyre kevesebben és kevesebbet imádkoztak. Elfeledték,hogy van Istenatyánk, Nagyasszonyunk, számos magyar szentjeink. Nem kellene inkább velük megbeszélni a tennivalóinkat? Ami erőnket felülmúlja, azt nem imával kellene kiesdeni? Isten minden adománya kegyelem, természetfeletti ajándék. Az pedig kizárólag imával esdhető ki. Akkor ordíthat az utca.
 
 

2014. május 13., kedd

Zsolozsma 129.



Aranyszavú Szent Péter püspök beszédeiből

(Sermo 108: PL 52, 499-500)

Légy az Isten áldozata és papja


Isten irgalmára kérlek benneteket (Róm 12, 1). Pál apostol kéri ezt, sőt rajta keresztül maga Isten, mert azt akarja, hogy inkább szeressük őt, mint féljünk tőle. Kér bennünket az Isten, mert nem is annyira Urunk akar lenni, hanem inkább Atyánk. Irgalmasságában kér az Isten, nehogy szigorával kelljen büntetnie.
     Hallgasd csak meg, mit kér tőlünk az Úr: Nézzétek és lássátok meg bennem a ti testeteket, tagjaitokat, szíveteket, csontotokat és véreteket. És ha féltek attól, ami bennem Isten, akkor miért nem szeretitek bennem legalább azt, ami a tiétek? Ha elmenekültök az Úrtól, miért nem siettek vissza a szülőhöz?
     Talán megzavar benneteket annak a szenvedésnek a nagysága, amit ti okoztatok nekem? Ne féljetek! Ez a kereszt az én számomra nem fullánk, ez a halál fullánkja lett. Ezek a szegek nem a fájdalmat verték belém, hanem az irántatok érzett szeretetemet mélyítették el bennem. Ezek a sebeim nem fájdalmas jajgatást hoznak ki belőlem, hanem inkább titeket vezetnek el a szívemhez. Nem azért van kifeszítve a testem, hogy súlyosabb legyen a szenvedésem, hanem hogy titeket öleljelek keblemre. Vérem hullása nem veszteség számomra, hanem értetek adott előleg.
     Jöjjetek hát, térjetek vissza, és legalább ezzel ismerjétek el, hogy milyen jóságos Atya az, akiről azt látjátok, hogy a rosszért jót, az igaztalan bántalmakért szeretetet, és az ilyen súlyos sebekért ekkora nagy szeretetet nyújt nektek cserébe.
     De hallgassuk tovább, mit is kér az Apostol. Ezt mondja: Kérlek benneteket: Adjátok testeteket. Amikor az Apostol ezt kéri tőlünk, akkor minden embert egyben papi tevékenységre is hív: Adjátok testeteket élő áldozatul (Róm 12, 1).
     Eddig még soha nem hallott dolog a keresztény papi szolgálat, hiszen az ember egy személyben pap is meg áldozat is. Már nem a külső világban keresi az ember, hogy mit áldozzon fel Istennek, hanem már magával és magában viszi, hogy feláldozza azt önmagáért az Istennek. Mindig ugyanaz az áldozat, és ugyanő a pap is. Ha az áldozatot levágják, és mégis él, akkor a pap, aki áldozatot mutat be, leölést nem ismer.
     Csodás áldozat, amelynél testet test nélkül és vért vérontás nélkül áldoznák fel, amint az Apostol is mondja: Isten irgalmára kérlek benneteket, adjátok testeteket élő áldozatul (Róm 12, 1).
     Testvéreim, az ilyen áldozat Krisztus áldozatának abból a formájából következik, ahogy ő a testét a világ életéért élő áldozatként adta oda. Krisztus az ő testét valóban élő áldozattá tette, hiszen megölték, és mégis él. Ebben az áldozatban tehát a halál van elítélve, és az áldozat marad életben. Az áldozat él, és a halál bűnhődik. Ebből a halálból vértanúk születnek, a leölésben élnek, a mennyben ragyognak azok, akikről azt gondolták, hogy a földön kihunytak.
     Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket, mondja az Apostol: Adjátok testeteket élő és szent áldozatul (Róm 12, 1). Erről jövendölt a próféta: Sem véres, sem ételáldozat nem kellett neked, de embertestet alkottál nekem (vö. Zsolt 39, 7).
     Ember, légy tehát az Isten áldozata és papja, és el ne veszítsd, amit neked adott és meghagyott az isteni tekintély. Öltsd magadra a szentség stóláját, övezd magad a tisztaság övével. Fejed fátyolán Krisztus ragyogjon, homlokodat az Ő keresztje díszítse. Vésd szívedbe az isteni szent tanítást, és jó illatú áldozatként gyújtsd lángra mindig az imádságod tüzet, fogd erősen a Lélek kardját; tedd oltárrá a szívedet; és a testedet így ajánld fel bizalommal áldozatul az Istennek.
     Isten nem halált kíván tőled, hanem hitet; nem vért követel, hanem elhatározást; nem a leölés, hanem az akarat engeszteli őt.



Húsvét negyedik hete kedd



Húsvét negyedik hete kedd

ApCsel 11,19-26; Jn 10,22-30

„Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem”

Jézus a jó Pásztor. Vannak már juhai, tehát igaz szívű hívei a zsidó nép köréből. Ezeket említi Jézus a jeruzsálemi templomban, amikor a templomszentelést ünneplik. Ezek közül a Jézus-hívők közül valószínűleg senki vagy nagyon kevesen lehettek jelen a templomszentelés ünnepén, hiszen azt a tél közepén tartották. Arra emlékeztek a hívő zsidók, hogy Makkabeus Júdás és szabadságharcosai az ősz végén befejezték a harcot a pogány görögök ellen, akik véres üldözést kezdeményeztek a hívő, vallásukat komolyan tartó zsidók ellen. A Líziász elleni első győztes csata után (1Makk 4,26-35) üdvös gondolat jutott Júdás Makkabeus eszébe, hogy az üldözések során több ízben is jártak pogányok Isten templomában, jelenlétükkel, gonoszkodásaikkal megszentségtelenítették a felséges Isten szentélyét,rendbe kellene tenni és újraszentelni.Odaérve,„mikor látták,hogy a szentély pusztulófélben van, az oltárt tisztátalanná tették, a kapukat elégették, az udvarokon cserjés nőtt, akárcsak az erdőben és a hegyeken, a kamrákat pedig lerombolták, megszaggatták ruhájukat, sírtak nagy siránkozással, hamut hintettek a fejükre, arcra borultak a földön, megfújták a jelt adó harsonákat, és az égbe kiáltottak”(4,38-41) Aztán mindent kicseréltek, és közösen „úgy határoztak, hogy évről-évre a maga idejében, mégpedig kiszlev hó huszonötödik napjától kezdve nyolc napon át öröm és vigasság közepette megülik majd az oltárszentelés ünnepét”(59) Mint Júdás Makkabeus, Jézus is tettekkel akarta megörvendeztetni Atyját és a benne hívőket. Nem a zsidók templomát védte a rombolástól, azt előre megsiratta (Lk 19,41-44), hanem saját testének templomát mutatta meg most is, mint már annyiszor.„A zsidók körülvették őt, és azt mondták neki:„Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan! Jézus azt felelte nekik: Mondtam nektek, de nem hiszitek. Tanúskodnak rólam a tettek, amelyeket Atyám nevében művelek, de ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök éltet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk”(Jn 10,24-30) Erről többet akkor nem mertek kérdezni, pedig Jézus a Szentháromság csodálatos titkát említette nekik, ami a zsidó vallás tanítása után kinyitotta volna előttük is a mennyország kapuját.


2014.05.13. kedd



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.05.13. kedd

Urunk, Jézus Krisztus mennybemenetele előtt utolsó utasítását tizenegy apostolának így fogalmazta meg: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,15-16)

Dániel próféta a "hetek jövendölésében” ebből az általános isteni bejelentésből azért nem veszi ki Izraelt, mert az Ószövetség szent népe volt, s már hatszáz évvel a megváltás bekövetkezte előtt határozottan kimondja: „És a hatvankét hét után megölik a Krisztust; és nem lesz többé az ő népe, amelyik meg fogja tagadni őt. És a várost és a szentélyt meg fogja semmisíteni egy nép eljövendő vezérével; és a vége a teljes pusztulás után az elrendelt rom-mező”. (Biblia Vulgata 1951, Dániel 9,26) Ez az ostrom befejezése Titus római hadvezér által ment végbe Kr.u. 70-ben, majd a XX. század közepéig idegenek birtokolták Kánaánt, vagyis az Ígéret földjét. Attól fogva él ott Izrael országa, de csendes, boldog béke nélkül. Ezt Mikeás próféta hangoztatta jövendölésében Jeruzsálem első lerombolása előtt (Kr.e. 586): „Ő maga a béke lesz” (Mik 5,4a) Ez is nagyon fontos megállapítás, mert azon a földön az ősi nép újra megtelepedett a XX. században Krisztus hite nélkül. A próféta szerint pedig csak Jézus, a „Béke” adhat békét.Jézus a mennyei diadalútra készen, mögötte a pokol tornácáról kiszabadult ószövetségi üdvözültek hatalmas csapatával még egyszer búcsút int övéinek, kötelességükké téve az örök ÖRÖMHÍR hirdetését, lassan emelkedni kezd az ég felé. A diadalmenet legtöbb résztvevője most látja először és utoljára a Szentföldet, Ábrahám és Izrael örökségét. A bűnön és halálon győztes Megváltó az addig üdvözültek csillogó tekintetét a földfelszínére és a rajta élő nemzetek felé irányítja: minden nép megkapja a teljes földet Krisztus országaként.Külön örömömre szolgál, hogy amikor évekkel ezelőtt az Apostolok Cselekedetei című könyvet kezdtem magyarázni, nem gondoltam, hogy Isten Országát Honlapom egyre gyarapodó közösségnek is bemutathatom. Most már így folytathatom az Apostolok Cselekedetei könyv ismertetését gondviselő Atyánk kívánsága szerint. A következő, 11. fejezet alcím ugyanis arra utal, hogy Saul megtérését egy véres üldözési hullám követte, és a Palesztínából menekülők vitték az örömhírt távol eső tartományokba. Hirdették hősöknek és félénkeknek, zsidóknak, fél-zsidóknak és pogány származásúaknak. Az egyház megalakítása Antióchiában. „Akik az István miatt kitört üldözés elől szétszéledtek, eljutottak egészen Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig. Az evangéliumot azonban csak a zsidóknak hirdették. De akadt köztük ciprusi és cirenei férfi is, s ezek Antióchiába eljutva a görögökkel is szóba álltak: hirdették nekik az Úr Jézust. Velük volt az Úr segítsége: sokan hívők lettek és megtértek az Úrhoz. Ennek a híre a jeruzsálemi egyházba is eljutott, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. Amikor megérkezett és látta az Isten kegyelmét, boldog volt, és mindenkit buzdított, hogy ragaszkodjék az Úrhoz szíve mélyéből. Mert derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagyon sokan az Úrhoz tértek. Barnabás ezért elment Tarzuszba, hogy fölkeresse Sault. Amikor rátalált, magával vitte Antióchiába. Egy egész évig ott maradtak az egyházban, és rengeteg embert tanítottak. Először Antióchiában nevezték el a tanítványokat keresztényeknek“(ApCsel 11,19-26) „Kegyes szemmel nézz ránk édes Istenünk, Akik szívvel, ajkkal áldunk, tisztelünk. Kegyelmednek árját áraszd ránk S légy mindenkor édes jó Atyánk!!”
(Ho 227,1) 


2014. május 12., hétfő

Zsolozsma 128.



Nagy Szent Vazul püspöknek „A Szentlélekről” írt könyvéből

(Cap. 15, 35-36: PG 32, 130-131)

A Lélek éltet


Az Úr, aki életünket elrendezi, a keresztség szövetségét kötötte velünk, amely a halált is és az életet is jelzi: a halál szerepét tölti be a víz, a Lélek pedig az élet zálogát adja. Ezért tehát világos előttünk, amit keresünk, hogy miért lett összekapcsolva a víz és a Szentlélek. Mivel a keresztségnek kettős célja van, tudniillik: hogy egyrészt megszűnjék létezni a bűn teste, nehogy később halált teremjen, másrészt pedig, hogy a Léleknek éljen, és gyümölcsöt hozzon a megszentelődésben: a víz jelképezi a halált, amikor sírként magába fogadja a testet, a Lélek pedig éltető erejét árasztja, a bűn halálából megújítja lelkünket az eredeti életre. Ez tehát a vízből és Szentlélekből való újjászületés; a halál a vízben történik, életünket pedig a Szentlélek adja.
     A három alámerítéssel és az azonos számú imádsággal jön létre a keresztség nagy misztériuma úgy, hogy kifejezze a halál képét, és a megkereszteltek az istenismeret elnyerésével megvilágosítsák lelküket, így ami kegyelem a keresztvízben van, nem a víz természetes erejéből fakad, hanem a Szentlélek jelenlétéből. A keresztség ugyanis nem a test szennyének lemosása, hanem a jó lelkiismeret könyörgése Istenhez. A feltámadásból fakadó életre készít elő bennünket az Úr, amikor az evangéliumi életforma teljességét állítja elénk: ne legyünk haragvók, viseljük el a megbántásokat, legyünk tiszták a szenvedélyek vágyától, erkölcsi életünk legyen mentes a pénzhajhászástól, és előírja, hogy mindazt, amivel természete szerint rendelkezik a világ, a lélekből fakadó ösztönzésnek megfelelően használjuk fel.
     A Szentlélek által kerülünk vissza a paradicsomba, általa emelkedhetünk fel a mennyek országába, általa lehetünk újra Isten fogadott gyermekeivé; általa kapjuk a bizalmat, hogy Atyánknak szólíthassuk az Istent, neki köszönhetjük, hogy Krisztus kegyelmének részesei lehetünk, hogy a világosság gyermekeinek hívnak minket, hogy részünk lesz az örök dicsőségben, és hogy röviden mondjam: a Szentlélek által élünk minden áldás teljességében mind ezen a világon, mind az eljövendőben. A megígért javak szépségét mintegy tükörben szemléljük, és hittel reméljük, hogy e javakat majd élvezni is fogjuk, amelyek olyanok, mintha már jelen is lennének.
     S ha ilyen a foglaló, milyen az egész? És ha ilyen fönséges a kezdet, milyen lesz akkor az egész beteljesedés?
 


Húsvét negyedik hete hétfő



Húsvét negyedik hete hétfő

„Idegen után pedig nem mennek”

Jézus a jó Pásztor. Amikor ezt a képet festi magáról a mi Urunk, Jézus Krisztus, ősi tájakat idéz, régmúlt időkbe vezet bennünket. Oda, ahol az emberek nem modern körülmények között éltek, hanem a füvet termő, többnyire kevés csapadékot látó, tehát emberpróbáló viszonyok közé. Oda, ahol az égbolt éppen olyan magasan feszült a puszták fölött, mint ma, de az ember úgy érezte magát alatta, mint amikor magára teríti lefekvéskor a paplant, és biztonság kedvéért jobbról is, balról is maga alá gyűri a két szegélyét. Az ég akkor még látható volt, és az ember, főként a pusztai, falusi ember istenadta biztos takarója volt. Jézus küldetését az Ószövetség kinyilatkoztatása készítette elő. Amikor a zsidók, mint választott nép, nemcsak bárányokat őriztek, hanem városokban éltek. Ő ehhez a pásztor-fogalomhoz irányítja tekintetüket, és a babiloni fogságban is ehhez a képhez fordítja hallgatói figyelmét. Ez a kép ad igazi magyarázatot Isten és gyermekei, az emberek viszonyáról.Isten mindig olyan marad, mint egy gondos, jó pásztor, aki mellett juhai boldogan élnek és biztonságban érzik magukat. Jézus kétezer éve mondotta magát jó Pásztornak, aki egységben tartja nyáját. Ő tudja kinyitni a közös ajtót. Aztán barátságosan beszól a közösségnek, örömmel szólnak neki vissza, mert ismerik a hangját. Ha elindul, a nyitott ajtón kivonul utána az egész nyáj. Követik, mert biztosan tudják, hogy a javukat akarja. Ha idegen próbálja megtenni ugyanezt, nem mennek utána a közösség tagjai. Jézus maga állapítja meg, hogy ezt az akkor is átvitt értelmű tanítást hallgatói nem értették meg. Jézus újra próbálja megértetni üzenetét: Ő egy óriási házhoz hasonlítja művét. Egyháznak nevezzük. Jézus az ajtó ehhez: az Úr kegyelme nyitja zárát. Beengedi és kiengedi. Jézus családját, míg munkája után jár, de a szellemiséget Jézus őrzi benne. Az Isten országát, az igazság és szeretet szellemiségét ő adja, ezzel szenteli meg nyája minden tevékenységét. És természetesen éberen vigyáz, ha az ellenség be akar lopakodni, hogy megrontsa Jézus bárányainak igaz lelkületét. Jézus átvitt értelműen, de igazán beszél: „Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen”. (9-10) Ezer éve Édesanyja látogatásával beköszöntött Jézus szellemisége őseink szellemi palotájába. Azóta Ő volt a legfőbb vezetőnk, jó Pásztorunk. Hatvan éve beszakították ezt az Ajtót, betelepedett a sátán szelleme, a hazugság és a gyűlölet. Ezt az állapotot két hete és tegnap hivatalosan berekesztette népünk túlnyomó többsége. Ezer éves boldog kapcsolatunk Jézussal is álljon vissza. Jézus szavait idézem: „Amikor mindegyiket kiengedi (hogy munkáját végezze), a juhok pedig követik őt, mert ismerik a hangját. Idegen után pedig nem mennek (többé), mert az idegen hangját nem ismerik”. (4-5) „A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson” (10) Ha ez csak anyagi javainkra vonatkoznék, akkor is kár lenne. Ha a lelkünket rontja meg, az végzetes lenne. Nemzetünk halála. Isten mentsen.


2014.05.12. hétfő



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.05.12. hétfő

„Az apostolok és a júdeai testvérek megtudták, hogy a pogányok is elfogadták az Isten szavát. Amikor Péter visszatért Jeruzsálembe, a zsidók közül némelyek szemrehányást tettek neki:Körülmetéletlen emberek házában jártál és ettél velük”(ApCsel 11,1-3)

Miért volt ez a szemrehányás? Kétezer évvel korábban Isten kezdte visszaállítani közte és emberek között azt a csodálatos kapcsolatot, amelyet az Úr az első emberpár teremtésekor hozott létre önmaga és a földi látható világ legkiválóbb teremtménye, az ember között. Ádám testét az egyszerű vörös agyagból formálta örök tervei alapján, majd az élettelen testbe beleteremtette az éltető, szellemi lelket. Ezzel az első ember tökéletes,okos ősapja jelent meg a világban. Átadta neki az egész földet a tökéletes növény és állatvilággal együtt. Az ember boldogsága határtalan volt, de nem teljes: „Azután így szól: Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő…Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt és az emberhez vezette. Az ember így szólt: Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony (Ísa) a neve, mivel a férfiből (Ís) lett” (Ter 2,18. 21-23) Isten a lelkük teremtésekor hozzáteremtette a megszentelő kegyelmet, ami Isten fogadott gyermekeivé avatta őket. A férfi és nő arra kapott parancsot, hogy a kert közepén nőtt fáról ne egyenek, „ne érintsétek, nehogy meghaljatok!” (3,3) A sátán viszont magyarán azzal kísértette Évát: „Semmi esetre sem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat” (=ti is erkölcsi mérce lesztek, az lesz a jó, amit ti annak mondotok). Éva azzal a céllal evett belőle, hogy istennővé váljék, aztán adott férjének is. Ezzel elvesztették a megszentelő kegyelmet, a mennyei boldogság reményét: majd meg kell halniuk, és mint az ördög rabszolgái örökös szenvedés lesz a sorsuk, összes utódaiké is. Az emberiség magára maradt. Új gazdájától, a sátántól remélt segítséget. Hosszú évezredek után aztán Isten megszólított egy jobbra való embert, Ábrámot (=apám Rám-isten) Elmondta neki, hogy ki akarja szabadítani a sátán uralmából az embereket. Megváltót akar küldeni. „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet s te magad is áldás leszel. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”(Ter 12,1-3) Isten Mózes egyik unokájának a családját kétezer év alatt sok tanítással, törvényei közlésével állat-áldozatokat rendszeresen bemutató papsággal nevelte. Soha semmivel nem utalt arra, hogy Ábrahám népe váltja meg a világot, hanem maradt az ősi ígéret: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”. Erre utal, hogy az ábrahámi leszármazottak is csak szaporították a világ bűneit. Áldozataik:állatok és élelmiszerek elégtelen értéket képviseltek, a megsértett Isteni Fölséget kiengesztelni képtelenek voltak. Azt csak egy isteni rangú küldött, a Fiúisten érhette el személyes önfeláldozással, aki emberré lett, hogy testvérünkként helyettünk áldozza fel önmagát. Ábrahámnak személyesen jelent meg a mamrei látogatás alkalmával, ahol ősapja sietett eléje, leborulva imádta és megvendégelte. Ott megerősítette, hogy Isten eredeti ígérete általa teljesül be: „Jövő évben ez idő tájt újra eljövök hozzád” (Ter18,14) Bemutatta ősapjának Szodoma és Gomorra pusztulásával, hogy nincs emberi mentés: Ábrahám alkudozása a két városért is reménytelen, hát még az egész világért! (22-33) „Ábrahám, a ti atyátok örült, hogy megláthatja napomat. Meg is látta, és örült neki”(Jn 8,56) Íme, Ábrahám népéből kellett megszületnie a Megváltónak azzal, hogy édesanyja, Szűz Mária szülte a Szentlélek teremtő erejéből, Dávid családjából.Az ószövetségi választott nép minden tagja is üdvözülhet, ha hisz Jézusban és megkeresztelkedik”(Mk 16,15-17). Ezért kellett Szent Péternek Joppéból Cezáriába mennie. Ez volt a nagy pecsét a vitán.


2014. május 11., vasárnap

Papi hivatások 51. Világnapja





2014. május 11. – Húsvét 4. vasárnapja

Húsvét negyedik vasárnapja a hivatások világnapja. A Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a papokhoz, szerzetesekhez és minden hívőhöz ezen a napon. Ferenc pápának a Hivatások XLI. Világnapja alkalmából íródott üzenetét az alábbiakban közöljük. A hivatások tanúságtétel az igazságról címmel.

Kedves Testvéreim!

1. Az evangélium elmondja: «Jézus bejárt minden várost és falut... Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázott és kimerült. „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés” – mondta akkor tanítványainak. – „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz”» (Mt 9,35-38). Meglepőek ezek a szavak, hiszen mindannyian tudjuk, hogy először szántani, vetni kell, megművelni a földet, hogy amikor eljön az ideje, aratni lehessen a bő termést. Jézus viszont kijelenti: „az aratni való sok”. De ki dolgozott azért, hogy ilyen bőséges legyen a termés? Csak egy válasz van: Isten. Egyértelmű, hogy a föld, amiről Jézus beszél, az mi vagyunk, az emberiség. És a hatékony cselekvés, melynek következménye a „sok termés”, az az Isten kegyelme, a Vele való közösség (vö. Jn 15,5). Jézus kérése az Egyháztól tehát arra vonatkozik, hogy növekedjen azok száma, akik Isten országát szolgálják. Szent Pál, aki egyike volt „Isten munkatársainak”, fáradhatatlanul tevékenykedett az evangélium és az Egyház ügyéért. Az apostol azzal a tudatossággal emlékezteti a korintusi keresztényeket, mint aki személyesen megtapasztalta, hogy Isten üdvözítő akarata milyen kifürkészhetetlen, és hogy minden hivatás a kegyelem kezdeményezéséből ered: „ti meg Isten szántóföldje” vagytok (1Kor 3,9). Először tehát szívből rácsodálkozunk a bőséges termésre, melyet egyedül Isten tud ajándékozni; ezután hála születik meg bennünk azért a szeretetért, amely mindig megelőz minket; végül pedig az imádás az általa véghezvitt mű miatt, amely szabad beleegyezésünket kéri a vele és érte való cselekvésbe.

2. Sokszor imádkoztunk a zsoltáros szavaival: „Ő alkotott minket, az övéi vagyunk. Az ő népe vagyunk, és nyáj a legelőjén” (Zsolt 100,3); vagy „az Úr kiválasztotta Jákobot, tulajdonába vette Izraelt” (Zsolt 135,4). Tehát Isten „tulajdonai”vagyunk: ez nem azt jelenti, hogy birtokol, rabszolgává tesz, hanem egy erős köteléket jelent, amely egyesít minket Istennel és egymással az örök szövetség szerint, mert „irgalma örökké tart” (Zsolt 136). Például Jeremiás próféta hivatásának elbeszélésében Isten emlékeztet, hogy Ő mindenki felett folytonosan virraszt, hogy igéje megvalósuljon bennünk. A mandulafa ággal szemlélteti ezt, mely elsőként virágzik tavasszal, hírül adva az élet újjászületését (vö. Jer 1,11-12). Minden tőle származik és az ő ajándéka: a világ, az élet, a halál, a jelen, a jövő, de – teszi hozzá bátorítólag az Apostol – „Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené (1Kor 3,23). Így magyarázza meg, hogyan tartozunk Istenhez: az egyedüli és személyes kapcsolaton keresztül Jézussal, amelyet a keresztség megadott nekünk az új életre való újjászületésünk kezdetétől fogva. Krisztus az, aki igéjével folytonosan arra hív minket, hogy belé helyezzük bizalmunkat azáltal, hogy „teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből” (Mk 12,33) szeressük őt. Ezért minden hivatás – bár sokféle útja létezik – azt kéri, hogy lépjünk ki önmagunkból, hogy létünk középpontjául Krisztust és az evangéliumot tegyük. Akár a házas életben, akár a szerzetesi és papi életben felül kell múlni azokat a gondolkodás- és cselekvésmódokat, amelyek nincsenek összhangban Isten akaratával. Ez a „kilépés (kivonulás) az Úr imádásához és a testvérekben való szolgálatához vezet el minket” (vö. beszéd a Szerzetesrendi Vezetők Nemzetközi Uniójához, 2013. május 8.) Ezért mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy szívünkben Krisztust imádjuk (vö. 1Pét 3,15), hogy megérintsen bennünket az Ige magvában lévő kegyelem ösztönzése, amelynek növekednie kell bennünk és a felebarát konkrét szolgálatává kell válnia. Nem kell félnünk: az élet minden szakaszában Isten szenvedélyesen és gyakorlottan törődik művével, melyet az ő keze alkotott. Sosem hagy el minket! Szívén viseli a rólunk alkotott terve megvalósulását, mindazonáltal egyetértésünkkel és együttműködésünkkel akarja ezt véghez vinni.

3. Jézus ma is itt él és mellettünk van a mindennapi életünk különböző területein: a legkisebbekkel kezdve Ő mindannyiunkhoz odalép, hogy meggyógyítsa minden betegségünket. Most azokhoz fordulok, akik saját hivatásuk megértéséhez készségesen szeretnék meghallani Krisztus hangját, amely ma újra szól az Egyházban. Arra hívlak titeket, hogy hallgassátok és kövessétek Jézust, hagyjátok, hogy szavai – melyek „lélek és élet” (Jn 6,63) – átformálják bensőtöket. Mária, Jézus anyja és a mi édesanyánk, elismétli nekünk is: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5). Jót fog tenni mindannyiótoknak, ha bizalommal jártok egy közösségi utat: ez a legjobb energiákat tudja felszabadítani bennetek és körülöttetek. A hivatás egy gyümölcs, amely olyan földön érlelődik, melyet az egymás szolgálatában kifejeződő kölcsönös szeretet művel meg a hiteles egyházi élet összefüggésében. Egyetlen hivatás sem önmagától születik, és nem is önmagáért él. A hivatás Isten szívéből ered, és a hű nép jó földjében, a testvéri szeretetben hajt ki. Hiszen nem azt mondta Jézus: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35)?

4. Kedves Testvéreim! A „hétköznapi keresztény életnek ezt a ’magas fokát’ élni” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 31.) olykor azt jelenti, hogy az árral szembe megyünk, és akadályokba ütközünk rajtunk kívül és saját magunkban. Jézus maga figyelmeztet: a szívekbe vetett jó magot, Isten igéjét, a gonosz gyakran elrabolja, mert a szorongatás, a világi gondok s a csalóka gazdagság elfojtják a tanítást (vö. Mt 13,19-22). Mindezek a nehézségek elbátortalaníthatnak minket, és arra indíthatnak, hogy látszólag kényelmesebb utakon magunkba zárkózzunk. A meghívottak igazi öröme azonban abban a hitben és annak megtapasztalásában áll, hogy Ő, az Úr hűséges, és Vele előre tudunk menni, tanítványaiként tudunk élni, tanúságot tenni Isten szeretetéről és ki tudjuk tárni szívünket nagy eszmék, nagy dolgok előtt. „Minket, keresztényeket az Úr nem kicsiny dolgokra választott ki, menjetek mindig tovább a nagy dolgok felé. Nagy eszmékre tegyétek fel életeteket!” (homília a bérmálkozási szentmisén, 2013. április 28.). Püspökök, papok, szerzetesek, keresztény közösségek és családok, tőletek azt kérem, hogy a hivatáspasztorációt ebbe az irányba helyezzétek. Kísérjétek a fiatalokat az életszentség útjain, amelyeken – mivel egészen ’személyreszabottak’ –, „az életszentség valódi pedagógiájára van szükség, mely képes az egyes személyek saját ritmusához alkalmazkodni. Ennek a pedagógiának magába kell építenie mindazt a gazdagságot, melyet a személyes és csoportos segítségnyújtás hagyományos formái, illetve azok az újabb formái tartalmaznak, melyeket az Egyház által elismert különféle társulatok és mozgalmak fogalmaztak meg” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 31.)

Készítsük elő tehát szívünket úgy, hogy az „jó föld” legyen: így hallgassa, így fogadja be az igét, és így hozzon majd gyümölcsöt. Minél inkább egyesülni tudunk Jézussal az imádságon, a Szentíráson keresztül, az Egyházban kiszolgáltatott és megélt szentségek által, a megélt testvériség által, annál nagyobb lesz bennünk az öröm, hogy együttműködünk Istennel az irgalom, az igazság, az igazságosság és a béke országának szolgálatában. És a termés bőséges lesz, arányosan azzal a kegyelemmel, amit készséges nyitottsággal tudtunk magunkba fogadni. Ezt kívánva és kérve, hogy imádkozzatok értem, szívből adom mindnyájatokra apostoli áldásomat.

Vatikán, 2014. január 15.

Ferenc pápa
 


Zsolozsma 127.



Nagy SzentGergely pápának az evangéliumokról mondott szentbeszédeiből

Krisztus a jó Pásztor

Én vagyok a jó Pásztor. Ismerem juhaimat, azaz szeretem, és enyéim is ismernek engem (Jn 10, 14). Ezzel nyíltan megmondta: akik szeretnek, azok megfogadják szavamat. Hiszen egyáltalán nem ismeri az igazságot az, aki nem szereti.Eddig arról hallottatok, szeretett testvéreim, hogy melyek a mi hivatásunk veszélyei. Most azonban azt fontoljátok meg az Úr szavai alapján, milyen veszélyekkel jár a ti hivatástok. Kérdezzétek csak meg magatokat: az ő juhai vagytok? Vajon ismeritek őt? Vajon tudtok az igazság fényéről? De hangsúlyozom: nemcsak a hit, hanem a szeretet által is ismeritek? Kérdem: ismeritek-e a hitet, nemcsak egyszerűen úgy, hogy elfogadjátok, hanem úgy is, hogy azt tettekre váltjátok? Mert a fent idézett szavak János evangélista tolmácsolásában így hangzanak: Aki azt állítja, hogy ismeri az Istent, de parancsait nem tartja meg, az hazudik (1 Jn 2, 4). Ezért így folytatja azonnal az Úr: mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom juhaimért (Jn 10, 15). Ezzel világosan megmondta: abban nyilvánul meg az, hogy én ismerem az Atyát és engem ismer az Atya, hogy életemet adom a juhaimért, vagyis azt, hogy én mennyire szeretem az Atyát, azzal a szeretettel mutatom meg, amely engem a juhaimért meghalni késztet. Azután ismét a juhokról szólva így folytatja: Juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Én örök életet adok nekik (Jn 10, 27). Kevéssel előbb ezt mondta róluk: Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár és legelőt talál (Jn 10, 9). Belép az ember a hit által; kilép, amikor a hitből a szemlélődésre jut el, a hitbeli ismeretből a látásra, és így talál táplálékra az örök lakomán.Juhai tehát megtalálják a legelőt, mert aki Jézust egyszerű szívvel követi, az örökké zöldellő rétek dús füvéhez jut. A jó Pásztor juhainak legelője pedig nem más, mint a mindig viruló paradicsomkert lelki boldogsága. A választottak dús legelője ugyanis Istennek színről színre látott arca, amelynek véget nem érő és teljesen zavartalan szemléletében éltető táplálékkal töltekezik a lelkük. Szeretett testvéreim, iparkodjunk megtalálni ezt a dús legelőt, hogy abban mi is részesedjünk a menny lakóinak örömére. Már maga az ott vigadozók boldogsága is hívogat minket. Buzduljunk neki, testvérek, éledjen bennünk újjá, tüzesedjék át a hitünk, és gyulladjanak fel vágyaink a mennyeiek szeretetére; aki így szeret, az már az ég felé menetel. Azokat, akik az égi haza örömét keresik, ne tartóztassa fel semmiféle akadály: hiszen ha egyszer valaki egy kitűzött cél felé tart, akkor e törekvéstől az út nehézségei már nem tántoríthatják el. De csábító kellemességek se térítsenek el bennünket, hiszen igazán oktalan az a vándor, aki egyszerre elfelejti, hogy hová is készült, mihelyt útján egy szép virágos rétet megpillant. 


Húsvét 4. vasárnap



Húsvét 4. vasárnap

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért”

Isten az Ószövetségben Izrael népét tekintette nyájának. A megbízott pásztorok, azaz a zsidó nép vezetői azonban nem gondoskodtak elegendő táplálékról és ivóvízről, ezért Isten megfenyítette a pásztorokat. Erről szól Ezekiel próféta írásának 34. fejezete. Az Úr ezzel fejezi be üzenetét a rossz pásztoroknak: A messiási országban „egyetlen pásztort állítok majd föléjük, szolgámat, Dávidot, hogy legeltesse őket; ő legelteti majd őket, és ő lesz majd a pásztoruk. Én pedig, az Úr, leszek majd az Istenük, és Dávid, az én szolgám lesz a fejedelem közöttük; én, az Úr szóltam” (34,23-24) Dávid helyett személy szerint azt a Dávid-unokát kell érteni, aki majd Szűz Máriától születik,s akinek átadja Dávid király trónját, vagyis a Messiást. (Lk1,30-33) Ezt a félreérthetetlen üzenetet maga, Urunk Jézus is megerősíti: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, ott hagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal” (Jn 10,11-13) a jó pásztor nemcsak életét adja juhaiért, hanem az igazság és szeretet kenyerével, szavával és Eukarisztiájával táplálja őket. Az egyetlen igaz pásztornak egyetlen Egyháza van. Amikor Péter Isten Fiának és Messiásnak vallja meg Jézust, Ő erről tesz félre nem érthető tanúságot: És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18) Feltámadása után ezt újra és véglegesen megerősíti a Genezáreti tó partján, amikor Péter háromszor megvallja, hogy szereti Jézust, az Úr háromszor bízza rá összes bárányát. (Jn 21,15-18) Aki pedig még nincs benne ebben a nyájban, azoknak ezt üzeni Jézus: „Más juhaim is vannak, akik nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz és egy pásztor” (Jn 10,16)


2014.05.10. vasárnap



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.05.10. vasárnap

„Abban az időben így szólt Jézus: Bizony, bizony mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik”(Jn 10,1-5)

Az Ószövetségben és az Újszövetségben is sokszor találkozunk ezzel a hasonlattal. A próféták azt, hogy Isten a jó Pásztor az Atyára értik, mivel a Szentháromság titkát csak az Újszövetségben nyilatkoztatja ki a megtestesült Második isteni Személy. Ettől kezdve Jézus is alkalmazza önmagára ezt a méltóságot: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen. Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért”(Jn 10,10b-11) Az utolsó vacsorán még pontosít az Úr: „Kinyilatkoztattam a nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál. A tieid voltak, s nekem adtad őket, és megtartották tanításodat. Most már tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tőled van. A tanítást, amit kaptam tőled, továbbadtam nekik. El is fogadták, és ezzel valóban elismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem”(Jn 17,6-8)„Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi”(Jn 17,11)„Megőriztem őket, senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia; így beteljesedett az Írás. Most visszatérek hozzád, ezeket pedig elmondom a világban, hogy örömöm teljesen az övék legyen”(12b-13) Jézus nemcsak abban jó Pásztor, hogy imádkozik kedvelt juhaiért,hogy meg ne fogyatkozzék a hitük,el ne szakadjanak egymástól és Jézus Krisztustól, hanem a gyengéket visszavárja. Ezt tette Péterrel, amikor a főpap udvarában, az ellenséges környezetben egymás után háromszor is letagadta, hogy ismeri Jézust, sőt kinevezett főapostola, Jézus egyetlen Egyházának örökre alappillére.(Mt 26,69-75) Ezt a szörnyű bűnt Jézus húsvétvasárnap délután négyszemközt intézte el vele. A Genezáreti tavon aztán több tanítvány jelenlétében a második csodálatos halfogás után, a közös reggelin háromszor tette fel neki a kérdést: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek? Igen, Uram, felelte, tudod, hogy szeretlek”Erre így szólt hozzá: Legeltesd bárányaimat.
És ezt még kétszer megismételte. Ebből a történetből megtanulhatjuk, hogy Jézus a fogalmakat tisztázza. A Római Katolikus Egyházban csak az Atyának és a Fiúnak vannak hívei.Ezeket teljes, közvetlen gonddal és közvetlen felelősséggel gondozza a mindenkori pápa.Az egyházmegyéjét hasonló tudattal, mint Jézus híveinek ott lakó közösséget legelteti, azaz lelkiekben gondozza a megyéspüspök, a törvénykönyvünk szerint a plébániák élén pedig hasonlóan a meghatározott jogokkal és kötelezettségekkel kinevezett paptestvér helyettesíti Urunk Jézust. Az állami szervek az 1945-ös év utáni időkben a vallást sokféle módon és eszközzel keményen háttérbe szorították, a legtöbb helyen visszaesett szent hitünk tanítása, vallásunk gyakorlása. Van pótolnivaló bőven. Istennel való kapcsolatunkat rendezni kell, mert Urunk a földi életünket az igazság megismerésére és a szeretet gyakorlására szánta, és a lehetőség az érdemszerzésre csak halálunk percéig áll fenn. Mennyei boldogságunk intenzitása a földi életben szerzett érdemeink szerint alakul és marad azonos mindörökre. A jó pásztor a földön irgalmas, a mennyben abszolút igazságos.