2014. április 18., péntek

Zsolozsma 104.



Aranyszájú Szent János püspök katekéziseiből

Krisztus vérének ereje

Akartok Krisztus vérének erejéről hallani? Idézzük fel tehát a tényeket, emlékezzünk az előképre, és mondjuk el, mi van az ősi írásokban. Mózes kiadta az utasítást: Öljetek le egy egyesztendős bárányt, és vérével kenjétek meg az ajtófélfákat (Kiv 12, 1-14). Mit mondasz, Mózes? A bárány vére értelmes embert meg szokott szabadítani? Bizony, úgy van, feleli ő, nem azért, mert vér, hanem azért, mert általa az Úr vérére történik világos utalás. Tehát most az ellenség még sokkal inkább visszavonul, ha meglátja, ugyan nem az előképnek ajtófélfákra felkent vérét, hanem az igazságnak csillogó vérét a hívők ajkán, a vért, amely megszenteli Krisztus templomának az ajtófélfáit. Akarjátok-e ennek a vérnek másfajta erejét is felmérni? Szeretném tehát, ha megfontolnátok, hogy honnan serkent ki, milyen forrásból jött elő. Magáról a keresztről áradt ki; Urunknak oldalából tört elő. Ugyanis úgy mondja az Evangélium, hogy amikor Jézus meghalt, de még a kereszten függött, odalépett egy katona, és lándzsájával átdöfte oldalát, és abból víz és vér folyt ki. Az egyik a keresztség jelképe, a másik az Eukarisztiáé. A katona megnyitotta Jézus oldalát, és szentséges templomának falába rést ütött, én pedig drágalátos kincset fedeztem fel ott, és ujjongok, mert káprázatos gazdagságra találtam. Éppen így történt azzal a báránnyal is. A zsidók csak egy bárányt öltek meg, és én az áldozat gyümölcsét is felismertem. Oldalából vér és víz. (Jn 19, 34) Kedves hallgatóm, nem engedhetem, hogy elhaladj az oly nagy misztérium titkai mellett. Beszédemnek titkokat hordozó misztikus része még hátravan. Említettem, hogy a keresztséget és az Eukarisztiát jelképezi az a víz és vér. Mert ezekből hozta létre Krisztus az ő szent Egyházát, az újjászületés fürdője által és a Szentlélekből való megújulás által, vagyis a keresztség és az Eukarisztia által, amelyek szemmel látható módon Krisztus oldalából jöttek elő. Krisztus tehát tulajdon oldalából építette az Egyházat, úgy, amint Isten Ádám oldalából hozta elő annak feleséget, Évát. Ugyanebből az okból állítja Pál is, hogy húsából és csontjaiból vagyunk (vö. Ef 5, 30), Urunk oldalára gondolva. Mert amiképpen abból az említett oldalcsontból alkotta Isten az asszonyt, ugyanúgy Krisztus a maga oldalából adta nekünk azt a vizet és azt a vért, amelyből új teremtéssel létrejött az Egyház. És amiképpen Isten egy álomba merültnek, Ádámnak nyitotta meg oldalát, ugyanígy ő is csak a halál beállta után ajándékozta nekünk ezt a vizet és ezt a vért. Nézzétek, Krisztus milyen szorosan kötötte magához jegyesét; lássátok, milyen étellel táplál bennünket! Ugyanabból az ételből születünk újjá, és táplálkozunk is. Mert miként az édesanya a természet ösztönzésére siet magzatát tejével és vérével táplálni, úgy Krisztus is, akiket újjászül, azokat mindig táplálja is a vérével. 


Nagypéntek Lamentació



Nagypéntek Lamentació

„Jeruzsálem, Jeruzsálem, térj meg a te Uradhoz, Istenedhez!”

Hetven év óta hallgatom megrendülten a szent három nap zsolozsmájában Jeremiás siralmait. Bárki volt dallamának szerzője, csodálatosan érezte, hogyan kell szárnyakat adni a Jeruzsálem pusztulásán érzett megrázó panasznak. A zsidó liturgiában gyászünnepeken énekelték ezeket a sirató énekeket. A katolikus Egyház Jézus ajkára szánja. Nagyon kézenfekvő a kapcsolat, hiszen amikor Jézus ünnepélyes menetben közeledett Jeruzsálem felé az ujjongó tömegtől körülvéve, és az Olajfák hegyének gerincén átlépve meglátta a várost „megsiratta, és így szólt: „Bár csak te is felismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál. Most azonban el van rejtve szemed elől. Mert jönnek napok, amikor ellenségeid körülvesznek, sáncokkal bekerítenek és szorongatnak mindenfelől. Földre tipornak téged és gyermekeidet, nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.”(Lk 19,41-44) Jeremiás is hasonlókat jövendölt, mindhiába. Neki meg kellett látnia a romokat is. Jézus is tudta mi fog következni. Mielőtt Pilátushoz vitték, nagypéntek hajnalán, a nagy szenvedés pillanatnyi szünetében újra átélte ezt az élményt. Innen az Egyház fohásza: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! 2014. nagypéntek reggel: mi is énekeljük a sirató éneket, mert Jézus szavaira újra süket lett az emberiség egy része, mint Jeruzsálem többször is, és remegő szívvel gondoljunk arra, ha a keményszívűség, hitetlenség és gonoszság miatt nem tér Istenhez a modern világ, a büntetés mit hoz majd nekünk?


Nagypéntek



Nagypéntek

„Amikor megvirradt”

Jézus mellé állunk szenvedéseiben. Mindent újra átél, ami vele akkor történt. Az Egyház szertartásaiban ő is, mi is együtt veszünk részt. Jézus az utolsó vacsorán a legnagyobb ajándékát nyújtotta az embereknek: önmagát adta táplálékul a kenyér és bor színe alatt. Egy-két órával később pedig elkezdődött a szenvedés az Olajfák hegyén, majd folytatódott a zsidók nagytanácsának kirakatperével. Eljárásuk ugyanis nem igazságszolgáltatás volt, hanem már többször elhatározott szándékuk nevetséges jogászi alátámasztása: „a főpapok mindnyájan, és a nép vénei, döntést hoztak Jézus ellen, hogy halálra adják őt. Megkötözve elvezették és átadták Pilátus helytartónak. (Mt 27,1-2) íme, a Szent test: Jézus a kenyér színében az apostolok és a jó barátok eledele, most teljes látható valóságban az emberek foglya, játékszere. „Ez az én testem, amely értetek adatik”(Lk 22,19) mondta ki önmaga. Íme, a nyers megvalósulás. Az első pofont követi a többi, marcangolják egész testét a három-menetes ostorozásban. A durva fogdmegek, szórakozó római légionáriusok király-tréfái, töviskoszorúzás, aztán a lelki terror, az „Ecce homo” döbbenete után felharsan a gyalázatos választás:„ne ezt, hanem Barabást bocsásd szabadon!” Végül Pilátus gyáva döntése: „Feszítsétek keresztre!”Rövid ítélet, hosszú, borzalmas keresztút és három órás függés a kereszten a fizikai fájdalmak és lelki gyötrések pokla. Mint a búza a malomkövek között, úgy törik, őrlődik ténylegesen össze, így lesz a mi kenyerünk.


2014.04.18. NAGYPÉNTEK



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.04.18. NAGYPÉNTEK

Izajás próféta könyvéből a nagypénteken olvasott részlet: „Az Úr Szolgájáról szóló negyedik ének” alcímet kapta.

A próféta ebben az énekben az események megtörténte előtt hétszáz évvel megírja az Úr Szolgájának forgatókönyvét. Úgy írja ezeket a megdöbbentő sorokat, mint aki egy véres tragédia végigszemlélése után szem és fültanúként beszámol az eseményről. A bevezető sorok rögtön azzal kezdődnek, hogy az olvasó ne csüggedjen el, mert a véres történet igaz, de a világ legnagyobb jótéteménye virágzik ki belőle, és a hőse diadalmaskodik.„Nézzétek, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz, és felmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik. Amint sokan megborzadtak láttán, hiszen oly dicstelennek látszott, és alig volt emberi ábrázata, úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta, és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még soha nem hirdettek nekik; és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak. Ki hitt abban, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes, (hiszen láttuk), a külsejére nézve nem volt vonzó”(Iz 52,13-15. 53,1-2.) Érdemes felidézni a próféta meglepetését, amikor évtizedekkel korábban Ácház királynak felajánlotta, hogy a király rettegésének elűzésére a hatalmas Isten égen-földön bámulatos csodát művel. A király válasza így kezdődött: „Nem kérek jelet, nem kísértem az Urat” (Iz 7,12) Ebben a pillanatban felvillant a választott Szűz, akit tiszta, de egyszerű környezetben imádkozva talál az ég Ura, kegyelemmel teljesnek becéz, közli vele, hogy Dávid ezer évvel későbbi unokájaként Isten kiválasztotta, hogy a Messiásnak szűz anyja legyen. Íme, a legnagyobb csoda, mondja a próféta a királynak:„íme, a szűz fogan, fiút szül és Immánuelnek nevezi el” (14) Egyetlen szűz, aki nem a biológiai törvények szerint foganja fiát, hanem a Szentlélek teremtő erejéből és gyermekét szűzen is szüli meg. „Ezért a Születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni”(Lk 1,35) Nem hord az Istenszülő fényes ruhákat, gyalog indul Názáretből idős rokont ápolni Jeruzsálemen túlra. Vőlegénye angyaltól tudja meg a titkot, hogy mátkája az Isten Fiát hordja szíve alatt. Később nemcsak a názáretiek, hanem az összes zsidó pap és farizeus azon vitatkozik, hogy a Názáret Jézus nem lehet Messiás, mert nem Betlehemben született. „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsülünk sokra”.(Iz 53,3) „Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyanak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, s az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul, látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért”Jézust halála pillanatára lélekben elhagyta mindenki. Elvesztette a belé vetett hitét, kivéve Máriát, az Édesanyját. Jézus minden embert neki adott örökségül.


2014. április 17., csütörtök

Azu utolsó vacsora



„Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek”

Nem tudom, mikor tudatosult bennem a tény, hogy a szentmise az utolsóvacsora és Jézus keresztáldozatának csodálatos egysége. Talán az az érzés él bennem így a gyerekkori élményeket kutatva, hogy Urunk, Jézus, szerető szívvel az utolsó vacsorán tanítványait megsajnálva gondolta ki az Oltáriszentséget, és rendelte el, hogy ne csak ők részesüljenek ebben a nagy ajándékban, hanem maradjon meg nekünk, a később élők örömére is. Jóval később, kispap koromban döbbentem rá, hogy az evangéliumok közül Szent János írása, amely az utolsó vacsorának hosszú beszédeit tüzetesen, aprólékosan ismerteti velünk, magáról az Eucharisztia megalapításáról, az apostolok elsőáldozásáról semmit nem szól ugyan, de könyve 6. fejezetében ezt gyönyörűen előkészíti, és igen részletesen ismerteti, mint Jézus egyik legnagyobb ajándékát. Az akkori hallgatói talán semmit nem értettek abból a történetből, de mi, kétezer évvel később élők nekünk intézett üzenetként érzékelhetjük Nézzük nagycsütörtök ajándékát. Jézus a pusztában három napos lelkigyakorlatot rendez ötezer férfinak és legalább ennyi asszonynak és gyereknek. Látja, érzékeli fizikai éhségüket. Megsajnálja őket, és öttenyérnyi kenyérkét és két halat megáldva, olyan mennyiségre szaporítja, hogy tízezren jóllaknak belőle. Összeszednek a végén tizenkét kosár kenyérdarabkát. Jézus örül, hogy jót tehetett. Tanítványait csónakba ülteti alkonyatkor és Kafarnaumba küldi. Ő hajnalig imádkozik a dombon. Másnap hajnalban lesétál észrevétlenül a tengerpartra, és gyalog elindul az erős hullámokon. Tanítványai a hullámverés miatt csak a tenger közepéig jutottak. A vízen járó alaktól megrémültek. Jézus szólt nekik, mire Péter engedélyt kért a vízen járásra. Megkapta, ment is egy darabon, de egy rendkívüli hullámtól megrémült és süllyedni kezdett. Jézus kiemelte a vízből, és megrótta a kicsinyhitűségéért. Aztán mindketten beszálltak a csónakba, és evezés nélkül pillanatok alatt partot értek. Reggel bementek a kafarnaumi zsinagógába. Oda jöttek később a túlparton maradt megvendégeltek közül többen is. Számon kérték Jézustól, miért hagyta ott őket, miért nem akarja ezt a vendéglátást naponta folytatni? Pedig milyen jó lenne! Jézus megmagyarázza: Ezt a mindennapi kenyeret meg lehet termelni. Hivatkoznak a mannára, őseik nagy élményére. Jézus kimondja: Ő is akar napi kenyeret adni az egész világnak, de nem a gyomor, hanem a lélek javára. Ez a természetfeletti ajándék az Ő Teste és Vére lesz. Aki abból eszik, örökre szóló életet nyerhet belőle. Ezt azonban a hallgatói, mint valami emberevést elutasítják. Otthagyják Jézust. Még néhány tanítványa is távozik velük.„Kemény beszéd ez”(Jn 6,60) Jézus pedig nem mondott többet akkor. Az utolsó vacsorán pedig milyen egyszerű lett minden: saját testévé változtatta a kenyeret minden külső változás nélkül. Csak a kenyér lényege változott át, minden járulék megmaradt. Ugyanígy a bor is lényegében változott át Szent Vérré. Az apostolok akkor már nem féltek, a kegyelem hatott. Jézus előre megmutatta, hogy hal meg: testéből kifolyik minden vér. A csodálatos kenyérszaporításból érthetővé vált: ahányan kérik, annyira szaporítja teste anyagát. Vízen járva rámutat: aki el tudja venni teste súlyát, el tudja venni az ezzel arányos tömegét is. A kereszten Ő az áldozati Bárány, Ő az áldozatot bemutató főpap. Az élet kioltása az ószövetségi áldozatoknál nem a papok dolga volt. Ez az Ajándék az Atya és a Fiú közös adománya. Komoly testi éhség is gyötri a világot és hazánkat is. Veszedelmes arányokat öltenek lelki bajok, a depresszió már népbetegség lesz, következményei veszedelmesek. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne, aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog” (Jn 6,56.58)


Zsolozsma 103.



Melito szárdeszi püspök húsvéti szentbeszédéből

A feláldozott Bárány kiragadott minket a halálból, hagy eljussunk az életre

Sok mindent megjövendöltek a próféták Húsvét misztériumáról: ami maga Krisztus, akinek dicsőség legyen örökkön-örökké! Ámen (Gal 1, 5). Az égből a földre jött a szenvedő emberért; az emberi természetet magára vette a Szűz méhében, és emberként jelent meg; szenvedésre alkalmas testében magára vállalta a szenvedő ember szenvedését, megsemmisítette a testi szenvedéseket, halhatatlan lelkével pedig megölte az ember-gyilkos halált. Ő ugyanis úgy jött közénk, mint Bárány, megöletett, mint Bárány, és – mint egykor Egyiptomból – megváltott minket e világ rabságából, és megmentett a sátán rabszolgaságából, mint egykor a fáraó kezéből –, tulajdon Szentlelkével megjelölte a lelkünket, és tulajdon vérével testünk tagjait. Ő az, aki zavarba hozta a halált, és jajveszékelésbe juttatta a sátánt, mint Mózes a fáraót, ő az, aki megölte a gonoszságot és terméketlenségre kárhoztatta az igazságtalanságot, mint Mózes Egyiptomot. Ő az, aki kiragadott minket a szolgaságból a szabadságra, a sötétségből a világosságra, a halálból az életre, a zsarnokságból az örök királyságba, és új papsággá és örökre választott néppé tett bennünket. Ő a mi üdvösségünk Pászkája, akiben átmentünk a szolgaságból a szabadságra. Ő az, aki sokakban annyi sok mindent elszenvedett; ő az, aki Ábelben megöletett, Izsákban megkötöztetett, Jákobban vándorolt, Józsefben eladták, Mózesben kitették, a bárányban megölték, Dávidban üldözést szenvedett, és a prófétákban meggyalázták. Ő az, aki a Szűztől testet öltött, akit keresztre feszítettek, eltemettek, és a halálból feltámadva felment a magas égbe. Ő a hangot nem adó Bárány. Ő a megölt Bárány; ő az, aki a Szépséges Báránytól, Máriától született. Ő a nyájból kiválasztott, leölésre elvitt, este feláldozott és éjszaka eltemetett Bárány, ő az, aki a keresztfán meg nem töretett, és a földben el nem porladt; ő az, aki feltámadt a halálból, és a sír mélyéből feltámasztotta az embert. 


NAGYCSÜTÖRTÖK



NAGYCSÜTÖRTÖK

„Hová menjünk előkészíteni?

A zsidók húsvétja, a peszach (pascha, azaz: húsvét), az Egyiptomból való szabadulás emlékünnepe: a legősibb szabadság ünnepe. Nagy örömünnep, amelyet egy hétig tartottak még az ünnep napját követően. Az ünnepi asztalt ugyanúgy kellett megteríteni, mint ott, Egyiptomban: az egészben sült bárányt tálra tették, mellé kovásztalan kenyeret, mezei füvekből készült ecetes salátát és három kehelyben bort.„Mit akarsz, hová menjünk előkészíteni, hogy megehesd a húsvéti vacsorát?”(12), kérdezték nagycsütörtökön reggel a tanítványok Jézust. Elküldte két tanítványát a városba (Jeruzsálembe), és tudatja velük, hogy a gondviselő Isten már mindent jól elrendezett: egy könnyen felismerhető férfi a vendéglátó, aki vizeskorsót visz (ezt nők és gyermekek szokták!), és ő már meg is terítette a tágas teremben a nagyasztalt. Ez a bárányvacsora öröktől fogva meg volt tervezve. Több mint ezerháromszáz éves szokás.„Mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát.”(16) a tanítványok felhőtlen örömmel mentek és teljesítették a parancsot. Nem zsongott a fülükben Jézus szava, amit előző este Betániában mondott a nárdusz olaj ajándékozójának védelmében: „előre megkente testemet a temetésre.”(8) Jézus öröme most ebben állt: beteljesedik az ezerháromszáz éves előkészítés, ez a vérével, szörnyű szenvedésével és halálával történik, és a világ összes emberének nyújt menedéket az örök haláltól. Jézus ma reggel kikhez szól, kiket küld és hová? Hozzánk szól, akik itt imádságos jelenléttel készítjük elő a templomot az esti ünnepi misére, majd szólunk mindenkinek, hogy ne feledjék Jézus nagy ajándékát, az Eucharistiát, mert azt ünnepeljük ma este! Közel kétezer éves hagyomány, már igazi örömünnep, amely azonban átmegy a gyászba (oltárfosztás, csend, kereplő). Lelkemben, családomban, ismerősök körében éljük át Jézussal.


2014.04.17. NAGYCSÜTÖRTÖK



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.04.17. NAGYCSÜTÖRTÖK

Minden szó, amelyet Isten a próféták ajkára adott, szólt azokhoz, akik a prófétákkal együtt éltek.

A próféták meghaltak, de élt az isteni üzenet. Az Ószövetség később élő tagjai a Szentírás különböző tekercseit olvasva, odafigyeltek a megírt üzenetekre, és a bennük is munkálkodó Szentlélek felhívta a figyelmüket, hogy bizonyos isteni üzenetek összetartoznak. Amikor eljött a mindenek beteljesítője, az Úr Szolgája, megmagyarázott minden titkot. Az általa alapított egyetlen Egyház pedig kétezer éve fűzi össze mindezeket hívei számára:„Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben. Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében”. (Jn 20,30-31) A csodálatos ajándék, az Egyház életének központja, az Eucharisztia. Mózes, amikor bemutatja Ábrahámot, a legelőket csak bérlő gazdag pásztort, a Messiás egyik igen fontos ősapját, rámutat az Eucharisztia első isteni jelére. Unokaöccse, Lót hadifogoly lett négy király kezében. Megüzenik Ábrahámnak. Felfegyverzi 318 kipróbált szolgáját. A fogolytáborhoz vezényelte őket, és éjjel az őrökre rontva, Damaszkuszig kergette őket. Visszatérve találkozott Szodoma királyával, és csak az ellenséges négy király értékeit fogadta el zsákmányként. A közeli Sálem királya, Melkizedek is köszöntötte.„Kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Megáldotta és így szólt hozzá: Áldott legyen Ábrám a magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette, S áldott legyen a magasságbeli Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet. Ő pedig tizedet adott neki mindenből” (Ter 14,18-20) Ábrahám utódaiként Mózes csak Jákob, másik nevén Izrael leszármazottjait tartja számon. Négyszázharminc évig éltek és sokasodtak Egyiptomban. Isten tíz csapásának erejével tudtak kiszabadulni a Sínai félszigetre. A mindent eldöntő csapás miatt minden egyiptomi családban pillanat alatt meghalt az elsőszülött férfi. Isten megóvta ettől a csapástól az izraeliták elsőszülötteit. Gondoskodott arról, hogy ezt senki ne tekintse véletlennek. Ezért ezekben a családokban le kellett vágni egy egyéves egészséges hím bárányt, a húsát darabolás nélkül egyben kellett megsütni, a vérével pedig meg kellett kenni a ház utcáról nyíló ajtófélfáit. (Kiv 12,15-34) Ezt a húsvéti bárány vacsorát előírás szerint fogyasztották 1283 éven át a zsidó újév bevezetéseként az első hónap, az ABIB (kalászok) 14-én. Az üdvtörténetben nem a zsidó kisfiúk ünnepe, hanem egyetlen igazán fontos első szülötté,Jézus Krisztusé: „Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki arra méltatott benneteket, hogy részetek legyen a szentek örökségében, a világosságban; kiragadott minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett szeretett Fia országába. Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát. Ő a láthatatlan Isten képmása, Minden teremtmény első szülöttje. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben (öröktől fogva az Ő jövendő emberi természete minden teremtmény ősmintája: emberi lelke az angyaloké és az emberi lelkeké, emberi teste pedig minden anyagé) Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy ő a kereszten vérével békességet szerzett” (Kol 1,11-20) Ezért idézi Lukács apostol: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (Lk 22,15) „Most a
(kovásztalan) kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta neki ezekkel a szavakkal: Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak” (19-20) „Krisztus kenyér s bor színében Úr s király a föld felett: Forrassz eggyé békességben Minden népet s nemzetet!” (Ho 280.B) 


2014. április 16., szerda

Zsolozsma 102.



Szent Ágoston püspöknek Szent János evangéliumáról szóló fejtegetéseiből
(Tract. 84, 1-2: CCL 36, 536-538)
A szeretet teljessége
 
 
     Kedves Testvéreim! Az Úr maga határozta meg a szeretetnek azt a teljességét, amellyel szeretnünk kell egymást, amikor így szólt: Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért (Jn 15, 13). Hogy ebből mi következik, arról ugyanez a János evangélista egyik levelében így ír: Amiként Krisztus életét adta értünk, ugyanúgy nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért (1 Jn 3, 16); vagyis úgy kell szeretnünk egymást, ahogyan ő szeretett minket, aki életét adta értünk.
     Kétségtelenül ugyanezt olvashatjuk Salamon Példabeszédeinek könyvében: Amikor leülsz enni parancsolód asztalához, arra legyen gondod, ami előtted van; és úgy nyújtsd ki a kezed, hogy tudd: neked is hasonlóképpen kell felkészülnöd (vö. Péld 23, 1-2). Mi más a parancsoló asztala, mint az, amelyről annak testét és vérét vesszük magunkhoz, aki életét áldozta értünk? Mit jelent melléje ülni, ha nem azt, hogy alázatosan közeledni hozzá? Annak pedig, hogy: úgy nyújtsd ki a kezed, hogy tudd, neked is hasonlóképpen kell felkészülnöd egyszer, mi más lehet a jelentése, mint ahogyan már mondtam: amiként Krisztus életét adta értünk, ugyanúgy nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért. Hiszen így mondja Péter apostol is: Krisztus szenvedett értünk, példát hagyva nekünk, hogy az ő nyomdokait kövessük (1 Pét 2, 21). Ezt jelenti az, hogy hasonlóképpen felkészülni. Ezt tették lángoló szeretettel a vértanúk is. Ha emlékezetüket nem csupán hiábavaló módon akarjuk megünnepelni, és ha az Úr asztalához járulunk, ahhoz a szent lakomához, ahonnan ők is táplálták a lelküket, akkor szükséges, hogy mi is hasonlóképpen készüljünk fel mindarra, amire ők felkészültek.
     Mindenesetre itt, ennél az asztalnál nem úgy emlékezünk rájuk, mint másokra, akik békében hunytak el, és imádkozunk értük. Róluk úgy emlékezünk meg, hogy inkább ők imádkozzanak miértünk, hogy mi is az ő nyomaikba szegődhessünk, ők ugyanis beteljesítették azt a szeretetet, amelyről az Úr jelentette ki, hogy annál senki sem szeret jobban. Azt adták oda ugyanis testvéreikért, amit az Úr asztaláról maguk is éppúgy megkaptak.
     Ezt persze nem úgy kell érteni, mintha ezért valaha is hasonlók lehetnénk az Úr Krisztushoz, még ha a vérontásig is vállaltuk volna érte a vértanúságot. Neki ugyanis volt rá hatalma, hogy odaadja életét, és hogy újra visszavegye azt. Mi pedig nem addig élünk, ameddig akarunk; és meghalunk, ha nem is akarjuk, ő amikor meghalt, a halált is megölte önmagában: mi pedig az ő halála által szabadulunk meg az örök haláltól; az ő teste nem ismer romlást; a miénk pedig őáltala fog romolhatatlanságba öltözni a világ végén. Neki nem volt szüksége egyikünkre sem, hogy üdvözítsen minket; mi pedig nála nélkül semmit sem tehetünk, ő készséggel vállalta, hogy nekünk, a szőlővesszőknek a szőlőtője legyen. Nélküle egyáltalán nem élhetnénk.
     Végezetül, ha testvérként meg is halnak az emberek a testvéreikért, mégsem hull egy vértanú vére sem a testvérek bűneinek bocsánatáért úgy, ahogyan ezt ő tette értünk. Nem is ennek az utánzására adott példát nekünk, hanem arra, hogy legyünk érte hálásak. Amennyiben tehát a vértanúk vérüket ontották testvéreikért, annyiban olyan szeretetet tanúsítottak irányukban, mint amilyent az Úr asztalánál kaptak. Tehát szeressük egymást, amiként Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta érettünk.  


Nagyszerda



Nagyszerda

„Az Emberfia ugyan elmegy, amint meg van írva róla, de jaj, annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja”

A nagyböjt és egyben a nagyhét megszokott módon végzett liturgiájában is Jézus Szentséges Szívének dúsgazdag világába próbálunk betekinteni. Nagyhétfői elmélkedésünk színtere Lázárék betániai háza volt. Környezete az apostolok kollégiuma, Lázár és két húga, a Lázár feltámasztását ünneplő vendégek, no meg a zarándokok tömkelege, akik a ház ablakán át figyelhették meg, hogy Jézus rendkívüli csodájával milyen boldoggá tett egy sereg embert. Viszont láttuk azt is, hogy Jézus maga is vágyódott a baráti szeretet megnyilvánulására a küszöbön álló szenvedése előérzetében. Ezt nyújtotta Mária nárdusz-kenete. Sötét fájdalmat okozott viszont neki ellenségei vérszomjas acsarkodása és Júdás aljas ajánlata ehhez. Nagykedden a „Jézus Szíve, a szeretet lángoló tűzhelye” volt elmélkedésünk témája. A gyakorlati és elméleti forrpont bemutatása után Jézus kettős esküvel bejelentette: „Egy közületek elárul engem”. (Jn 13,21) Ma Szent Máté evangéliumából merítjük az elmélkedés témáját. Ő Jézus egyik legnagyobb ajándékát, az Eukarisztiát ajándékozó húsvéti vacsorát állítja központba, de előtte és alatta, mint sötét viharfelhő holló szárnyait odaterjeszti Júdás árulását.Szent Máté apostol felidézi a betániai vacsoráról ellógott Júdás szörnyű tettét. Miután Jézus megvédte Mária szinte fejedelmi kenet-pazarlását,„ekkor egy a tizenkettő közül, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz, és azt mondta nekik: Mit akartok nekem adni, hogy átadjam őt nektek? Azok megígértek neki harminc ezüstöt. Attól fogva kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulja őt”.(Mt 26,16) Jézusnak a vacsora hátralévő részében, mint szívét csipkedő keserű fájdalom munkált ez a látomás. Mellette a mindent odaadó, szívet melengető szeretet látványa, odébb a főpapi házban hideg kufár-alku az Ő bőrére istenemberi látomásban. Istent helyettesítő zsidó főpapok, és egy az újszövetségi legfőbb papok közül. Az alku tárgya: mennyit ér Jézus vére ellenségeinek? Jézus tudja, hiszen ötszáz évvel korábban Zakariás próféta már megjövendölte: „Erre ők harminc ezüstöt mértek ki béremül”. (Zak 11,12) Nagycsütörtök reggel, „a kovásztalan kenyerek első napján odamentek Jézushoz a tanítványok, és azt mondták: Hol akarod, hogy elkészítsük neked a húsvéti vacsorát? Ő azt felelte: Menjetek el a városba ehhez és ehhez, és mondjátok meg neki: A Mester üzeni: az én időm közel van, tanítványaimmal együtt nálad fogom megtartani a húsvétot. A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus megparancsolta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkettővel. Miközben ettek, így szólt: Bizony, bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem”. (Mt 26,17-21) Mind a tizenketten ott voltak az első csodálatos kenyérszaporításon és utána a kafarnaumi zsinagógában, ahol Jézus megígérte, hogy sokkal jelentősebb ajándékra készül: az árpakenyér helyett mennyei kenyeret fog adni nem tízezer embernek, hanem az egész történelemnek. Lelkes fogadtatás helyett akkor a legtöbb hallgatója otthagyta Jézust. Most perceken belül önmagát akarja adni a kenyér és bor színe alatt. De mielőtt ez bekövetkezik, a maradék tizenkettőből egytől örökre elbúcsúzik. Attól, aki eladta a lelkét a sátánnak. Jézusnak pedig ez az egy is rettenetesen fáj.


2014.04.15. NAGYSZERDA



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.04.15. NAGYSZERDA

Krisztus jelenléte, az Egyház misztériuma

Jézus sokat imádkozott az utolsó vacsorán azért, hogy a tanítványai egy legyenek, ahogyan Ő és az Atya is egy. Az isteni személyek egysége gondolkodásban és akarásban természetesnek mutatkozik a maguk szentháromságos benső életében, hiszen ugyanazzal az egyetlen végtelen értelemmel rendelkeznek és azzal az egyetlen végtelen akarattal akarnak, ami az istenséget, más szóval az isteni természetet jelenti. Egészen más a helyzet az értelmes teremtményekben. Az ő értelmük nagyon is véges. A valóságnak csak részletét ismeri meg, csak azt érti. Ezért ha ketten vagy többen vannak együtt Jézus hívei, nem olyan egyszerű dolog egyetérteni, hiszen ki tudja, a másik értelme a megismerendő valóság melyik csücskénél tart, és azt milyen pontosan ismeri. Ezért olyan óriási ajándék, amit Jézus kifejezetten ígért:„Ha ketten egyetértenek közületek a földön bármely dologban, mindent, amit csak kérnek, megkapnak Atyámtól, aki a mennyben van. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”(Mt 18,19-20) Jézus tehát külön kegyelemmel lép ilyenkor közénk, és teremti meg az egységet gondolatban és akarásban. Mai naptól kezdve meg kell sokszoroznom a magyarok egységéért végzett imámat.


JEREMIÁS SIRALMAI 4.



JEREMIÁS SIRALMAI

4.Fejezet

1. Jaj! de meghomályosodott az arany, elváltozott a szép színarany, kiszórattak a szent hely kövei minden utca szegletére.

2. Sionnak drága fiait, a kik becsesebbek valának mint a színarany, cserépedénynek tekintették, a fazekas munkájának.

3. Még a sárkányok is oda nyújtják emlőiket, szoptatják fiaikat; az én népem leánya pedig kegyetlen, mint a strucz madarak a pusztában.

4. A csecsemő nyelve az ínyéhez tapadt a szomjúság miatt; a kisdedek kenyeret kértek, és nem volt, a ki nyújtott volna nékik.

5. Kik pompás ételeket evének, elpusztulnak az utcákon; a kik bíborban neveltet ének, a szemétdombot ölelgetik.

6. Bizony nagyobb az én népem leányának bűnhődése Sodoma bűnhődésénél, a mely elsüllyedt egy pillanat alatt, noha kézzel sem ütöttek felé.

7. Az ő nazireusai tisztábbak valának a hónál, fehérebbek a tejnél, testük pirosabb vala, mint a korál, termetük, mint a zafír.

8. De most feketébb az ő ábrázatjuk a koromnál, nem ismerik meg őket az utcákon; bőrük csontjaikhoz ragadt, elszáradt, mint a fa.

9. Jobban jártak, a kik fegyverrel ölettek meg, mint a kik éhen vesztek el; mert azok átveretve multak ki, ezek pedig a mező termésének hiánya miatt.

10. Irgalmas anyák kezei megfőzték gyermekeiket, hogy azok eledeleik legyenek az én népem leányának romlásakor.

11. Megteljesíté az Úr az ő búsulását, kiöntötte az ő felgerjedt haragját, és tüzet gyújtott a Sionban, és megemésztette annak fundamentumait.

12. Nem hitték a föld királyai, sem a föld kerekségének lakosai, hogy szorongató és ellenség vonuljon be Jeruzsálemnek kapuin.

13. Az ő prófétáinak bűne, az ő papjainak vétke miatt van ez, a kik az igazaknak vérét ontották abban.

14. Tántorogtak, mint vakok az utcákon, vérrel bemocskolva, annyira, hogy ruháikat sem érinthették.

15. Távozzatok! tisztátalan! kiáltották azoknak; távozzatok, távozzatok, ne illessetek! Bizony elfutottak, bujdostak is; a pogányok közt ezt mondták: Nem lakhatnak itt sokáig!

16. Az Úr haragja oszlatta el őket; többé nem tekint reájuk, mivelhogy a papok orcáját nem tisztelték, a véneken nem könyörültek.

17. Még mikor meg voltunk, elepedve néztek szemeink a hiábavaló segedelem után; esengve várakoztunk olyan népre, a mely nem szabadított meg.

18. Vadásztak lépéseinkre, úgy hogy nem járhattunk a mi utcáinkon; elközelgetett a mi végünk, beteltek a mi napjaink, bizony eljött a mi végünk!

19. Gyorsabbak valának a mi üldözőink az égnek saskeselyűinél; a hegyeken kergettek minket, a pusztában ólálkodtak utánunk.

20. Orrunk lehellete, az Úr felkentje megfogattaték az ő vermeikben, a kiről azt mondottuk: az ő árnyékában élünk a pogányok között.


21. Örülj és vígadozz, Edom leánya, a ki Uz földjén lakozol, mert még te rád is rád kerül a pohár, megrészegedel és meztelenkedel.

22. Eltörültetik a te álnokságod, oh Sion leánya, nem fog téged száműzni többé; meglátogatja a te álnokságodat, Edom leánya fölfedi a te bűneidet.


2014. április 15., kedd

Zsolozsma 101.



Nagy Szent Vazul püspöknek
 „A Szentlélekről” írt könyvéből 

Egyetlen halál történt a világon, egy a halálból feltámadás is
Istenünk és Üdvözítőnk úgy rendelkezett az emberről, hogy visszahívja őt az elbukottságból, és újra Isten barátságára téríti vissza abból az elfordulásból, amelybe az engedetlenség vitte az embert. Ezért jött el Krisztus emberi testben, ezért élt úgy, ahogyan az evangélium leírja, ezért a szenvedés, a kereszt, az eltemetés és feltámadás, hogy az ember, aki üdvözül Krisztus követése által, visszanyerje a régi fogadott gyermekséget. Ezért szükséges, hogy életünk tökéletesítése végett kövessük Krisztust nem csupán a szelídségben, türelemben és alázatban, amelyekre életével adott példát, hanem még a halálában is, ahogy a Krisztust követő Pál mondja: Hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal eljussak a halálból a feltámadásra is (Fil 3, 11). Hogyan történik az, hogy hozzá hasonulunk a halálban? Úgy, hogy eltemetkezünk vele együtt a keresztségben. Mi az eltemetkezés módja, és mi jó származik Krisztus ilyen követéséből? Legelőször arra van szükségünk, hogy szakítsunk előző életmódunkkal. Ezt azonban senki más meg nem tudja tenni, csak aki az Úr szavai szerint újjászületett; ugyanis az újjászületés, ahogy ezt maga a szó is kifejezi, egy másik életnek kezdete. Ezért, mielőtt azt a másik életet elkezdhetnéd, nyilvánvalóan véget kell vetned az előző életnek. Amint azoknak, akik végére értek a versenypályának, mielőtt megfordulnának, meg kell állniuk, és nyugalmi helyzetből kell indítaniuk az ellentétes irányú testmozgást, ugyanígy az élet megváltoztatásában is szükségesnek látszik, hogy a régi és az új élet között ott legyen a halál, mint ami lezárja az előzőket, és kezdetet ad a következőknek. Hogyan követjük Krisztus leszállását az alvilágba? Úgy, hogy Krisztus halálát utánozzuk a keresztség által. Azok teste ugyanis, akik megkeresztelkednek, valamiképpen eltemetődik a vízben, így titokzatos módon a keresztség a test cselekedeteinek az eltemetését jelenti az Apostol szerint, aki így szól: Körül lettetek metélve, nem kézzel, hanem az érzékies test levetésével, a krisztusi körülmetéléssel. Benne temetkeztetek el a keresztségben (Kol 2, 11). A keresztség továbbá megtisztítja a lelket attól a szennytől is, amely a testi kívánságok révén tapadt rá, amint írva van: Moss meg, és fehérebb leszek, mint a hó (Zsolt 50, 9). Ezért egyetlen üdvözítő keresztséget ismerünk, minthogy egyetlen a világért elszenvedett halál, és egy a halálból való feltámadás. Mindezeknek képe a keresztség. 


JEREMIÁS SIRALMAI 3.



JEREMIÁS SIRALMAI

3.Fejezet

1. Én vagyok az az ember, a ki nyomorúságot látott az ő haragjának vesszeje miatt.

2. Engem vezérlett és járatott sötétségben és nem világosságban.

3. Bizony ellenem fordult, ellenem fordítja kezét minden nap.

4. Megfonnyasztotta testemet és bőrömet, összeroncsolta csontjaimat.

5. Erősséget épített ellenem és körülvett méreggel és fáradsággal.

6. Sötét helyekre ültetett engem, mint az örökre meghaltakat.

7. Körülkerített, hogy ki ne mehessek, nehézzé tette láncomat.

8. Sőt ha kiáltok és segítségül hívom is, nem hallja meg imádságomat.


9. Elkerítette az én utaimat terméskővel, ösvényeimet elforgatta.

10. Ólálkodó medve ő nékem és lesben álló oroszlán.

11. Utaimat elterelte, és darabokra vagdalt és elpusztított engem!

12. Kifeszítette kézívét, és a nyíl elé célul állított engem!

13. Veséimbe bocsátotta tegzének fiait.

14. Egész népemnek csúfjává lettem, és gúnydalukká napestig.

15. Eltöltött engem keserűséggel, megrészegített engem ürömmel.

16. És kova-kővel tördelte ki fogaimat; porba tiprott engem.

17. És kizártad lelkem a békességből; elfeledkeztem a jóról.

18. És mondám: Elveszett az én erőm és az én reménységem az Úrban.

19. Emlékezzél meg az én nyomorúságomról és eltapodtatásomról, az ürömről és a méregről!

20. Vissza-visszaemlékezik, és megalázódik bennem az én lelkem.

21. Ezt veszem szívemre, azért bízom.

22. Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága!

23. Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!

24. Az Úr az én örökségem mondja az én lelkem, azért benne bízom.
.

25. Jó az Úr azoknak, a kik várják őt; a léleknek, a mely keresi őt.

26. Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.

27. Jó a férfiúnak, ha igát visel ifjúságában.

28. Egyedül ül és hallgat, mert felvette magára.

29. Porba teszi száját, mondván: Talán van még reménység?

30. Orcáját tartja az őt verőnek, megelégszik gyalázattal.

31. Mert nem zár ki örökre az Úr.

32. Sőt, ha megszomorít, meg is vígasztal az ő kegyelmességének gazdagsága szerint.


33. Mert nem szíve szerint veri és szomorítja meg az embernek fiát.

34. Hogy lábai alá tiporja valaki a föld minden foglyát;

35. Hogy elfordíttassék az ember ítélete a Magasságosnak színe előtt;

36. Hogy elnyomassék az ember az ő peres dolgában: ezt az Úr nem nézi el.

37. Kicsoda az, a ki szól és meglesz, ha nem parancsolja az Úr?

38. A Magasságosnak szájából nem jő ki a gonosz és a jó.

39. Mit zúgolódik az élő ember? Ki-ki a maga bűneiért bűnhődik.

40. Tudakozzuk a mi útinkat és vizsgáljuk meg, és térjünk az Úrhoz.

41. Emeljük fel szíveinket kezeinkkel egyetemben Istenhez az égben.

42. Mi voltunk gonoszok és pártütők, azért nem bocsátottál meg.

43. Felöltötted a haragot és üldöztél minket, öldököltél, nem kiméltél.

44. Felöltötted a felhőt, hogy hozzád ne jusson az imádság.

45. Söpredékké és utálattá tettél minket a népek között.

46. Feltátotta száját ellenünk minden ellenségünk.


47. Rettegés és tőr van mi rajtunk, pusztulás és romlás.

48. Víz-patakok folynak alá az én szememből népem leányának romlása miatt.

49. Szemem csörgedez, és nem szűnik meg, nincs pihenése,

50. Míg ránk nem tekint és meg nem lát az Úr az égből.

51. Szemem bánatba ejté lelkemet városomnak minden leányáért.

52. Vadászva vadásztak reám, mint valami madárra, ellenségeim ok nélkül.

53. Veremben fojtották meg életemet, és követ hánytak rám.

54. Felüláradtak a vizek az én fejem felett; mondám: Kivágattam!

55. Segítségül hívtam a te nevedet, oh, Uram, a legalsó veremből.

56. Hallottad az én szómat; ne rejtsd el füledet sóhajtásom és kiáltásom elől.

57. Közelegj hozzám, mikor segítségül hívlak téged; mondd: Ne félj!

58. Pereld meg Uram lelkemnek perét; váltsd meg életemet.

59. Láttad, oh, Uram, az én bántalmaztatásomat; ítéld meg ügyemet.

60. Láttad minden bosszúállásukat, minden ellenem való gondolatokat.

61. Hallottad Uram az ő szidalmazásukat, minden ellenem való gondolatokat;

62. Az ellenem támadóknak ajkait, és ellenem való mindennapi szándékukat.

63. Tekintsd meg leülésüket és felkelésüket; én vagyok az ő gúnydaluk.

64. Fizess meg nékik, Uram, az ő kezeiknek munkája szerint.

65. Adj nékik szívbeli konokságot; átkodul reájuk.

66. Üldözd haragodban, és veszesd el őket az Úr ege alól!


2014.04.14. Nagykedd



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.04.14. Nagykedd

Akik Krisztust választják, azoknak mit üzen?

Örök tervek alapján gondolkodom. Atyám akarta, örömmel elfogadtam, hogy a teremtett világba lépek és emberként is fogok élni a földön a történelem bizonyos szakaszában. Lesz emberi testem és emberi lelkem, úgy, mint nektek, csak emberi személyem nem lesz, mert Isteni Személy maradok. Az emberi bűnök jóvátételét is elvállaltam, mert hiába próbálkoztam azzal, hogy megjavítalak benneteket, nem sikerült. Ezért szenvedtem oly sokat és haltam meg keresztre feszítve értetek. Mondhatnám, megfizettem értetek. A Megváltótok vagyok. A mennyei boldogságba is be akarlak vinni benneteket, bezárt kapuját kinyitottam nektek, ezért mondják, hogy Üdvözítőtök is vagyok. Én vagyok a jó Pásztor. Amikor a földön éltem, azon a vidéken óriási rétek voltak, és azokon bárányok legelésztek. Az őket irányító, támadásoktól, megvédő embereket nevezték pásztoroknak. Amikor hozzám jött sok-sok ember, úgy láttam, nekem is efféle dolgom van velük, mint a gyámoltalan bárányokkal a pásztornak, mert nekem a gonosz lelkekkel szemben kell megvédenem a bennem bízókat. Rendeltem melléjük most élő férfiakat, hogy látható őrzőik is legyenek.
Pápának,püspököknek,papoknak hívják.Ők a helyetteseim,lelkipásztorok.


Nagykedd



Nagykedd

„Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem”

Ez az evangéliumi szakasz már az utolsó vacsorának a titkaiba enged bepillantani. A tegnapi bethániai vacsora baráti, boldog hangulata egy igen különleges krisztusi cselekedetben idéződik vissza. Ott Lázár húga, Mária hozott elő nagyon drága nárdusz olajat. Azzal térdelt le Jézus elé. Kinyitotta az alabástrom edényke száját, és ráöntötte Jézus lábára az egészet. Kezével kenegette a Mester lábait, majd a hajával törölgette. Mindenki meghatottan figyelte a szeretetnek ezt a bőkezű árasztását. Egyedül Júdásból tört elő keserű irigység: Miért nem adták el háromszáz dénárért ezt a drága kenetet! Micsoda gazdag ajándékot kaphattak volna belőle a szegények! Csak Jézus vette védelmébe a ház kisebbik úrnőjét: Ne bántsd! A temetésemre kente meg lábamat! A lepirított Júdástól elfordult mindenki. Nem vették észre, vagy ha igen, senkit nem érdekelt, hová tűnt el. Pedig ő már gonosz útra lépett. Rohant Jeruzsálembe. Bezörgetett. Kaifás főpap házába. Amikor a főpap elé vezették, és elkezdte magyarázni késői látogatása célját, Kaifás ráismert Jézus tanítványára. Elképedve hallgatta ajánlatát: „Mit akartok nekem adni, hogy átadjam őt nektek? Azok megígértek neki harminc ezüstöt.” (Mt 26,15) Ridegen kiolvasták neki a templompénztárból a harminc ezüstlapot. A csillogó fémlapokra szegezte tekintetét az áruló, majd mohón zsinórra fűzte, ruhája alá nyakába akasztotta. Talán boldog is volt akkor. Nem vette észre a mérhetetlen megvetést Jézus esküdt ellenségeinek arcán. Talán azt még elmakogta, hogy ha biztosat tud az elfogás körülményeiről, majd jelentkezik. Aligha fogtak vele kezet. Nyomában ottmaradt a sűrű undor. Az árulót mindenki megveti. Mire le kellett feküdni a vacsora végén, Júdás is ott volt Lázárék házában, amelyet még belengett a nárdusz olaj pompás illata. A nagycsütörtöki bárányvacsorát már Jézus rendeztette. Itt Ő volt a vendéglátó. Szeretetének millió jelét készítette el ere az alkalomra. Már Kafarnaumban hosszan ismertette szíve nagy ajándékát, Testének és Vérének ígéretét. Ezt itt akarja valóra váltani. De most fejezi majd be a tizenhárom évszázados előkészítést, a bárány-vacsorák sorozatát is. A régi húsvétot befejezi, mert újnak jött el az ideje: „a húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő ideje, hogy átmenjen a világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket. A vacsora alkalmával, amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt, Jézus fölkelt a vacsorától, letette felsőruháit, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Azután vizet öntött a mosdótálba, és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a kendővel, amely a derekára volt kötve.” (Jn 13,1-5) Aztán megmondta nekik, hogy ez szeretetének nagy jele volt, és ugyanezt kell tenniük nekik is. Ezek után igen elszomorodott és így szólt: „Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem. A tanítványok egymásra néztek, mert zavarba jöttek, hogy kiről mondja”. Jn 13,21-22) János Péter intésére. Jézus keblére hajolva megkérdezte és Jézus ennyit mondott: „Az, akinek a bemártott kenyérdarabot adom”.(26) így ketten megtudták, hogy Júdás az, aki már tudta a vacsora utáni programot: kivonulnak a Getszemáni kertbe. A kenyérdarabbal együtt Júdásba szállt a sátán. Jézus ennyit szólt még: „Amit teszel, tedd meg gyorsan!”(27) Mi pedig szégyelljük, hogy azóta is vannak hitehagyók.
 
 

2014. április 14., hétfő

Zsolozsma 100.



Szent Ágoston püspök beszédeiből

Dicsekedjünk mi is Urunk keresztjében!

A mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus szenvedése a dicsőség záloga és a béketűrés tanítása. Mit nem remélhet a hívő emberek szíve Isten kegyelméből, hiszen az Isten egyszülött Fia, aki az Atyával egyenlőképpen örök, nem elégedett meg azzal, hogy embertől emberként szülessék, hanem ezenfelül még az általa teremtett emberek keze által meg is halt? Nagy dolgot ígért a jövőre az Isten nekünk, de sokkal nagyobb az, amire visszaemlékezünk, és ami már értünk megtörtént. Hol voltak, vagy mik voltak a bűnös emberek, amikor meghalt értünk Krisztus? Ki kételkednék abban, hogy a saját életét adja majd ajándékul az ő szentjeinek az, aki még a halálával is megajándékozta őket? Emberi gyarlóságunk miért habozik elhinni annak a bekövetkezését, hogy az emberek egykor majd az Istennel fognak élni?Ennél sokkal hihetetlenebb történt már meg: az, hogy az Isten meghalt az emberekért.Kicsoda ugyanis Krisztus, ha nem az, aki kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige? (Jn 1, 1). Istennek ez az Igéje testté lett, és közöttünk élt (Jn 1, 14). Semmi lehetősége sem lett volna neki arra, hogy meghaljon értünk, ha tőlünk fel nem vette volna a halandó emberi testet, így azután meghalhatott a halhatatlan; így akart életet ajándékozni a halandóknak; így akarta, hogy majd később őbenne részesedjenek azok, akiknek a sorsában előbb ő részesedett. Hiszen nekünk a magunk erejéből nincs arra lehetőségünk, hogy éljünk, de neki sem lett volna lehetősége arra, hogy meghaljon.Csodálatos cserét csinált velünk ezzel a kölcsönös részesedéssel: ő mitőlünk vette a halált, mi őtőle kapjuk az életet. Tehát nemcsak hogy szégyellnünk nem szabad a mi Urunk, Istenünk halálát, hanem inkább minden bizalmunkat ebbe kell helyeznünk, és mindenek felett ezzel kell dicsekednünk: hiszen magára vette tőlünk azt a halált, amelyet bennünk talált, és minden kétséget kizárva megígérte, hogy a saját életét adja majd nekünk, olyan életet, amit saját erőnkből el nem érhetnénk. Mert ő annyira szeretett minket, hogy amit bűneink miatt megérdemeltünk volna, azt – miután ő, a bűn nélküli, értünk, bűnösökért szenvedett – már nem fogja ránk mérni az igazságosság alapján, hanem inkább ő tesz megigazulttá bennünket. Hát akkor miért ne adná meg a szenteknek azt a jutalmat, amit oly nyíltan megígért ő, aki bűntelenül is elszenvedte a bűnösöknek kijáró büntetést?Valljuk meg tehát, testvérek, rendületlenül, és higgyük is erősen, hogy Krisztust értünk feszítették keresztre; és hangoztassuk is ezt, ne félénken, hanem örvendezve, ne szégyenkezve, hanem dicsekedve. Látta ezt Pál apostol is, és ezt a megdicsőülés jogcímeként említi. Ő pedig ismert sok nagy és isteni tulajdonságot, amelyet Krisztusról el is sorolt, és dicsekedett Krisztus csodálatos tetteivel, mert egyrészt mint Isten az Atyával együtt, a világot teremtette, másrészt mint hozzánk hasonló ember, parancsolt a világnak, hanem csak azt mondta ez az Apostol, hogy: Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével (Gal 6, 14).


Nagyhétfő



Nagyhétfő

Iz 42,1-7; Jn 12,1-11

„Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénárért?”

A nagyhét első három napján még köznapi miserendet tartunk. Készüljünk közösen a szent három napra. Kicsit belenézünk Jézus Szívébe. Épen, egészségesen dobog, hiszen harminchárom éves, ereje teljében van. Nem kisportolt, hanem kemény munkában edzett az Úr, aki ezt a Szívet birtokolja. A Jézus Szíve litánia első megszólításai pedig magasabbra irányítják gondolatainkat: Jézus Szíve, az örök Atya Fiának Szíve és Jézus Szíve, a Szűzanya méhében a Szentlélektől alkotott Szív. A legjobb, legtökéletesebb ember-szív. Harminchárom éve készül küldetése csúcspontjára. Most nem gerendákat kell emelgetni, nem is hosszú gyalogtúrákat kell megtenni a tűző napon, majd prédikálni, gyógyítani, amiről egyszer önmaga árulta el, hogy közben „erő ment ki belőlem”. (Lk 8,46) Most iszonyú lelki és testi szenvedéseket kell kibírni. Márpedig a szív fájdalmába bele is lehet halni, állítja a modern orvostudomány is. Jézus Betániában van a mai evangélium szerint. Óriási szenzáció, híresztelik a falu környékén, sőt a közeli Jeruzsálemben is. A ház lakóinak pedig kimondhatatlan nagy öröm. Nem csalódtak jó barátjukban, Jézusban. Igaz, nem jött el meglátogatni súlyosbodó betegsége idején, temetésére sem sietett, de negyednapra rá egy szavával visszaparancsolta az elszállt lelket. És ennek most sokszorosan örülni kell. „Ott vacsorát készítettek neki (Jézusnak). Márta felszolgált, Lázár azok között volt, akik vele ültek az asztalnál. Mária pedig fogott egy font igazi, drága nárduszolajat, megkente Jézus lábát, és hajával törölgette azt”(Jn 12,2-3) Mindez a baráti szeretet ragyogó öröméről szólt! Ennek a túláradó boldogságnak érzékelhető megfogalmazása a helyzetkép zárómondata: „a ház megtelt a kenet illatával”. (3) Ha az egyszerű emberszív is megtelik az ilyen ritka szép örömmel, akkor „Jézus Szíve, a minden szív királya és központja” ne érezné ennek boldogságát? Mi most a rendkívüli pillanatot leshetjük meg benne. De az Úr az öröm kis tengerében a szenvedésére készül. Tanítványai közül az, aki szenvedése egyik fő oka, epés megjegyzésével beleszúr a Szent Szívbe: „Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és adták oda a szegényeknek?” (5) A Szív, amely mindig mindent csak adott, most halálosan feljajdul: „Hagyj békét neki, hogy temetésem napjára megőrizze azt. Mert a szegények mindenkor lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek”. (7-8) Amikor János apostol megírta evangéliumát, nyilván korholni kívánta az akkor még apostoltársat: „Ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta” (6) Egyben tárgyilagosan azt is közli, hogy a kis lopások után nagyot akart szerezni Jézus ügyéből: árulója lett Mesterének, és ezért harminc ezüstöt kapott. Mi, akik Lázárék ablakán át beleshettünk Jézus Szent Szívébe, gondolkodjunk el a történteken. Mi már állandó vendégei lehetünk Jézusunknak, amikor saját szívünkbe fogadhatjuk. Velünk együtt sokan sorakoznak. Úgy-e, nem lesz közülünk irigy és áruló senki? Akik pedig Jézus szegény testvéreit rabolják ki ilyen vagy olyan eszközökkel, úgysem jönnek közénk. Sajnáljuk őket, nem tudják, mit cselekszenek. 


JEREMIÁS SIRALMAI 2.



JEREMIÁS SIRALMAI

2.Fejezet

1. Jaj; de sűrű felhőt borított haragjában az Úr Sionnak leányára! az égből a földre veté Izráel ékességét, és nem emlékezett meg lábainak zsámolyáról az ő haragja napján.

2. Elnyelte az Úr, nem kímélte Jákobnak minden hajlékát, letörte haragjában Júda leányának erősségeit, a földre terítette; megfertőzteté az országot és fejedelmeit.

3. Felgerjedt haragjában letördelé Izráelnek minden szarvát; hátravoná jobb kezét az ellenség elől, Jákob ellen, pedig mint lángoló tűz emésztett köröskörül.

4. Feszítette kézívét, mint valami ellenség, kinyújtá jobb kezét, mint támadó, és megölt mindent, a mi a szemnek kívánatos; Sion leányának sátorában, mint a tüzet önté ki búsulását.

5. Olyan volt az Úr, mint valami ellenség; elnyelte Izráelt, elnyelte minden palotáját, elrontá erősségeit, és megsokasította Júda leányának a búját, baját.

6. És eltapodta sátorát, mint valami kertet, lerombolta gyülekezése helyét; elfeledtette az Úr a Sionon ünnepet és szombatot, és megutált haragja hevében királyt és papot.

7. Megvetette az Úr az ő oltárát, megutálta szent helyét; ellenség kezébe adá palotáinak kőfalait; zajt ütöttek az Úr házában, mint ünnepnapon.

8. Gondolá az Úr, hogy lerontja Sion leányának kőfalát; kiterjeszté a mérőkötelet, nem vonta vissza kezét a pusztítástól, és siralomra jutott a bástya és a kőfal, együtt búslakodnak!
Kapui besüllyedtek a földbe, elveszté és összetöré annak zárait; királya és fejedelmei a pogányok közt vannak. Nincsen törvény, sőt prófétái sem nyernek kijelentést az Úrtól.

9. A földön ülnek, elnémultak Sion leányának vénei, port szórtak a fejökre; zsákba öltöztek, földre csüggesztették fejüket Jeruzsálemnek szűzei.

10. Elsenyvedtek szemeim a könnyhullatástól, belső részeim háborognak, májam a földre omlik az én népem leányának romlása miatt, mikor elalélt a kis gyermek és a csecsszopó a város utcáin.

11. Azt mondták anyjuknak: Hol a kenyér, meg a bor? mikor elaléltak, mint a sebesültek a város utcáin, mikor kilehelték lelküket anyjuknak kebelén.

12. Mivel bizonyítsak melletted, mihez hasonlítsalak, Jeruzsálem leánya, mivel mérjelek össze téged, hogy megvigasztaljalak, Sionnak szűz leánya? Bizony nagy a te romlásod, mint a tenger: kicsoda gyógyít meg téged?

13. A te prófétáid hazugságot és bolondságot hirdettek néked, és nem fedték fel a te álnokságodat, hogy elfordították volna fogságodat; hanem láttak tenéked hazug és megtévelyítő prófétálásokat.

14. Összecsapják feletted kezüket minden járó-kelők; süvöltenek és csóválják fejüket Jeruzsálem leánya felett: Ez-e az a város, a melyről azt mondták: tökéletes szépség, az egész földnek öröme?

15. Feltátották ellened szájukat minden ellenségeid; süvöltenek és csikorgatják fogukat, mondván: Nyeljük el őt! Bizony ez a nap az, a melyet vártunk; megértük, látjuk!

16. Megcselekedte az Úr, a miket gondolt; beváltotta szavát, a melyet szólt eleitől fogva; rombolt és nem kímélt, és megvidámította rajtad az ellenséget, felemelte szarvát a te szorongatóidnak.

17. Kiáltott az ő szívük az Úrhoz: Oh Sion leányának kőfala! Folyjon alá könnyed, mint a patak, éjjel és nappal; ne szakadjon félbe, síró szemed meg se pihenjen.

18. Kelj fel, riadj éjjel, az őrjárások kezdetén; öntsd ki, mint a vizet, a te szívedet az Úr színe előtt; emeld fel hozzá kezeidet a te kisdedeidnek életéért, a kik elaléltak az éhség miatt minden utcának szegletén.

19. Lásd meg Uram és tekintsd meg, kivel cselekedtél így! Avagy megegyék-e az asszonyok az ő méhüknek gyümölcsét, dédelgetett kisdedeiket; avagy megölessék-e az Úrnak szent helyén pap és próféta?


20. Az utcákon, a földön fekszik gyermek és vén; szüzeim és ifjaim fegyver miatt hullottak el; öldököltél haragod napján, mészároltál, nem kíméltél.

21. Egybehívtad, mint valami ünnepnapra az én rettegtetőimet mindenfelől, és nem volt az Úr haragjának napján, a ki elmenekült és megszabadult volna. A kiket dédelgettem és felneveltem, ellenségem emésztette meg őket!


2014.04.14. Nagyhétfő



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.04.14. Nagyhétfő

„A főpapok pedig azon tanakodtak, hogy Lázárt is megölik, mert a zsidók közül sokan mentek oda miatta, és hittek Jézusban”

Az emberek értelmét Isten azért teremtette, hogy az állatvilág fölé kerüljenek. A lónak ártalmas a kén. Orra azonnal jelzi neki, ha a kútvízben vagy a patak vízében kén van feloldva. Bármilyen szomjas a ló, nem iszik belőle. Ha a gazda tapasztalja lova óvatosságát, megérti, és nem erőlteti, keres neki másik vizet. Ha az úton találkozik egy másik kocsissal, a lovak nem tudják elmondani a szembejövő társaiknak, vigyázzatok, ne akarjatok a kútnál inni, kár a fáradságért. A gazda azonban odakiált a másik gazdának: baj van a kúttal, ne menj oda itatni! Megteheti ezt, mert eszével nemcsak a maga tapasztalásából, hanem a lovai érzékeléséből is tud következtetni. Igen, az ember felsőbbrendű lény, ismeretszerzése értelme segítségével három lépcsős: van neki is öt érzékszerve: érzékel. Van értelme, az érzékelt élményből következtet. Ahol pedig nincs mit érzékelni, értelmével más úton is tud ismeretet szerezni: hittel hisz. Nagy baj, ha sem az érzékszerveit, sem az eszét nem használja valamelyik embertársunk! Nemcsak fontos és értékes földi információkat szalaszt el az ilyen, de örökké tartó üdvösségét is elveszítheti. Ez pedig nagy oktalanság, amiért folyamatosan dühönghet a pokolban, és csak önmagát szidhatja érte. A Jézus korabeli zsidó főpapok, írástudók és farizeusok három éven át nézhették és hallgathatták a Názáreti Jézust. Sőt odamenet másoktól is értékes híranyagot szedhettek össze róla: mit tanított, mit tett gyógyító hatalmával. Netán meggyógyultak is estek útjukba. Aztán beállhattak a Jézust hallgató tömegbe. Láthattak, hallhattak mindent. Megtehették ezt egyszer, de akár százszor is. Megvizsgálhatták a körülményeket: valóban beteg volt-e, aki meggyógyult, igazán meggyógyult-e, másnap, hetek múlva egészséges maradt-e? Sőt, Jézus a megtisztított leprásokat a törvény szerint egyenesen oda küldte hozzájuk a nyolc napos karantén miatt. Később nekiestek a meggyógyítottnak, miért ment szombaton meggyógyulni. Kitalálták, hogy Jézus az ördögök fejedelmével áll szoros baráti vagy legalább diplomáciai összeköttetésben, így űzi ki a megszállottakból a konok ördögöt. A csodából le lehetett volna vonni a következtetést: Jézus valóban Isten. Ők pedig mit vontak le egy-egy nekik nem tetsző eseményből? „Nem Istentől való ez az ember, aki a szombatot nem tartja meg”. (Jn 9,16) Távollétében halálra ítélték. Jézus negyednapja sírban fekvő barátját feltámasztotta halottaiból. Látta egész Betánia. Sokan loholtak Jeruzsálembe a hírrel, megindult az emberáradat onnan Betániába. Láttak és hittek. Vitték a hírt a főtanácsnak is. „A főpapok pedig azon tanakodtak, hogy Lázárt is megölik, mert a zsidók közül sokan mentek oda miatta, és hittek Jézusban”(Jn 12,10)Jézus történelmi válasza:Lázárt nem, de Jézust megölették a rómaiakkal. Önmagát is feltámasztotta. Huszonhét év múlva pedig a rómaiak légiói porrá zúzták Jeruzsálemet, ahogy Jézus előre megmondta (Lk 21,5-6) Mit érezhettek ekkor a főpapok, akiket Pilátus huszonhét éve bíróként kérdezett: „a ti királyotokat feszítsem meg? A főpapok azt felelték: Nincs királyunk, csak császárunk!” (Jn 19,15)


2014. április 13., vasárnap

HOZSANNA



HOZSANNA Dávid Fiának!

Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban”

A mai vasárnap nagyböjt utolsó vasárnapja. Az ősi latin megnevezés: pálma-vasárnap. Jézus Jeruzsálembe történt ünnepélyes bevonulása alkalmával ugyanis pálmaágakat vágtak az útmenti fákról és azokat lengetve kísérték az Urat, miközben zengett a diadalmas ének: „Hozsanna Dávid Fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban”.(Mt 21,9) Mi, magyarok, virágvasárnapnak szerettük nevezni, mert nincsenek útjainkat szegélyező pálmafánk, a korai húsvétok idején gyümölcsfáink sem nagyon virágoznak, de a fűzek vattaszerű virágjai kínálják az ünnepi díszt. Ezzel a vasárnappal kezdődik a nagyhét, vagyis a történelem legfontosabb hete. A názáreti Jézus ünnepélyesen bemutatkozik a zsidók, az ószövetség választott népének fővárosában, mint a megígért Messiás. Ezért éneklik folyamatosan kísérői: „Hozsanna Dávid Fiának!” Ez a cím csak a Messiásnak jár. Róla szólt Isten Dávidnak tett ígérete: „Állandó lesz házad és királyságod mindörökké”. (2Sám 7,16) A megtestesülést hirdető angyal is ezt említi: „Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”. (Lk 1,32-33) Ez a bemutatkozás külsőségekben roppant szerény. Nem római triumfus zsoldos légiókkal. Nem is keleti királyé kecses lovon vagy legalább öszvér hátán. Szamárcsikón ül az Úr, azt is kölcsönvette. Öt és félszázados forgatókönyvhöz igazodik, mert Zakariás próféta így írta meg: „Felette örvendezzél, Sion leánya, ujjongj Jeruzsálem leánya: íme, bevonul hozzád királyod, igaz ő és megszabadít, szegény ő szamáron ül, szamárkanca fiatal vemhén”. (Zak 9,9) Szerény a megjelenése, de igaz ember. Azért jött emberalakban, bár Ő az Isten Fia, hogy igazán megigazulttá tegye a bűnös emberiséget. A nagyhét többi napjának liturgiája arról szól hogy ez a megigazulás sok szenvedésébe kerül. Testi és lelki szenvedések két súlyos napja vár rá. Meghal népéből kitaszítottan, rabszolgák keresztjére feszítve. Holttestét eltemetik, lelke alászáll a poklokra, megvigasztalni a pokol tornácán várakozó üdvözült lelkeket, behajtani ősi ellenségeinek, az ördögök légióinak hódolatát. Aztán vissza jön a földre halálon, poklok uralma fölött győztesen. De addig a hét nagyon szomorú napokból áll. Jézus a liturgia szent cselekményeiben újra átéli kínszenvedéseit, és várja, hogy hívei esténként összegyűlnek, hogy vele együtt szenvedjenek. Ne tagadjuk meg tőle ezt a résztvevő szeretetet! A hívő ember, a hívő katolikus magyar nagyon várja feltámadását. Testvéreim, tegyük a magunk szenvedéseit Jézus kínszenvedéseihez, méltóképpen várva a feltámadását.


Virágvasárnap



Uram, ne vond meg tőlem segítségedet, figyelj reám és oltalmazz engem: szabadíts meg az oroszlán torkából, engem, a megalázottat, a bölény szarvától.

A SZENT HÉT KEZDETE

A virágvasárnapi szertartás az egyházi év legszentebb hetének a kezdete. A legszentebb hét, mert liturgiájában a legnagyobb, legcsodálatosabb és kegyelemben leggazdagabb titkokat ünnepeljük. Nagy és szent hétnek nevezik azon nagy és szent titkok miatt, amelyeket megünnepel; de szentnek a komoly és jámbor életmód miatt is, amely ebbe az időszakba való. Csendes hétnek is nevezik, mert benne hangos ünnepek nincsenek megengedve, hanem igenis a léleknek csendes magába vonulása és legalább a három utolsó napon az ügyes-bajos dolgok lehető szüneteltetése. Az első keresztény császárok megtiltották ezeken a napokon a bírósági tárgyalásokat, közmunkákat és szórakozásokat. A középkorban az egész hetet gyászhétnek nevezik Eredetileg csak a péntek, a hét legnagyobb gyásznapja viselte ezt a nevet, de lassanként, a régi liturgia szellemét elfeledve, az egész hétre átruházták ezt a nevet. E hétnek a nagy jelentősége a rendkívüli és megható szertartások által is kitűnik. Minden egyes nap kiváltságos nap, tehát ezen a héten semmi más ünnepet nem szabad tartani. Az összes liturgikus imákat, énekeket és olvasmányokat Urunk szenvedéseire és megváltásunk nagy titkaira irányuló gondolatok töltik el. A nagy és szent hét a liturgia szelleme szerint nem gyászhét és ezért benne a kereszt és a feltámadás elválaszthatatlanok. Krisztus megváltói működése nem végződik halállal, hanem a feltámadás győzelmébe megy át. Nem szabad tehát az Úr szenvedését feltámadásától különválasztani. A liturgia nem akar az Úr szenvedésein siránkozni és panaszkodni. Az ősi keresztény felfogás szerint az egész héten győzelem és öröm vonul keresztül, mely Krisztus szenvedéseiben csak átmenetet lát a feltámadás dicsőségéhez. Az elkövetkezendő hétnek nincs olyan napja, melyen ez a húsvéti és győzelmi motívum ne tűnjön ki világosan.Virágvasárnap először az Úr Jézus Jeruzsálembe vonulásának ünnepe, azután az Úr szenvedésének kezdete. Az ünnep Jeruzsálemből származik. A VIII. századtól szokásos pálmaszentelés a „missa sicca”, szárazmise. A pálmaszentelés Izrael fiainak az egyiptomi rabságból való örvendetes kivonulására emlékeztet az ünnepélyes pálmafelvonulás, körmenet annak megy elébe, aki a bűn rabságából megvált bennünket.

Triduum sacrumnak

A nagyhét három utolsó napját az Egyház Triduum sacrumnak nevezi, vagyis három szent napnak. Általában a liturgiának középpontja és tetőfoka Krisztusnak a keresztfán szenvedett áldozati halála, az újszövetség legszentebb és Istenhez egyedül méltó áldozati liturgiája. Ennek a három napnak szinte az egyedüli tárgya az újszövetségi áldozati báránynak levágása, az újszövetség ez igazi kegyelmekben gazdag pászka ünnepe. Így tehát ez a három nap is már az a Húsvét ünnepéhez tartozik, mert Krisztus halála és feltámadása együtt alkotja a Húsvét misztériumát. Ezért éles elválasztás nélkül megy át a nagyhét a húsvét hetébe; Nagyszombat már feltámadási és keresztségi ünnep. Ezek a napok egy egészet alkotnak s már az apostolok napjaitól kezdve böjttel és külön istentisztelettel megszentelt napok voltak. Komolyságukat és szentségüket az egész nagyhétre, sőt az egész liturgikus évre kiterjesztik. Innen erednek azok a sajátságos és tiszteletreméltó szertartások, melyeket az Egyház ezeken a napokon végez. A zsolozsmában, melyet Ténebrae-nek, azaz a sötétség zsolozsmájának is neveznek, Jeremiás siralmait, más néven a lamentációkat olvassa fel az Egyház, amelyeket a bűnös lélekre, vagy az Uráért gyászoló Egyházra kell vonatkoztatni. Az Egyház Nagycsütörtökön az Olajfák hegyén vérrel verítékező Üdvözítőnk halálfélelméről elmélkedik; pénteken, a Golgotán keresztre feszített Urunkkal együtt érezve szenved; szombaton a Szűzanyával a sírjában nyugovó Krisztus sebeit siratja. A szenvedés beata Passio,azaz boldogságot árasztó isteni tett; a kereszt pedig crux gemmata a drágakövekkel ékesített diadaljel. A szentmise főtárgya csütörtökön az Eucharisztia, pénteken a kereszt diadala, szombaton a feltámadás és a keresztség.


2014.04.12. vasárnap



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.04.12. vasárnap

Az egység szerelmesei

Az egység annyira fontos Jézus Krisztus nagy művében, a római katolikus Anyaszentegyházban, hogy az Úr az utolsóvacsorán hosszan imádkozik érte az Atyához: „Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert ők a tieid. Mindaz, ami az enyém, a tied, és ami a tiéd, az enyém, és én megdicsőültem bennük. De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavukra hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek, ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,9-10. 20-21) Ezt az egységet kell megvalósítani először a helyi egyházközségekben. Mert ha a nemzeti közösségben sincs erő, ha a családok széthúznak, nem lesz az egész Egyház sem erős, ha az egyházközségek és a belőlük formált egyházmegyék nem egy közösséget képeznek. A világ rengeteg népből áll. Különféle bőrszín, eredet, nyelv található a földkerekségen, de egy a Krisztus, aki megváltott, egy az Atya, aki mindnyájunkat gyermekévé fogadott. De egy az ősellenségünk, a sátán, aki azzal szórakozik, hogy összeveszíti az embereket a hazugságok tömkelegével és az összekötő szeretet helyett elveti a gyűlölet magvait. Örüljünk annak, hogy ebben a sátán által megbutított világban Istenatyánk lehajol hozzánk, és a Fia kérése szerint, meg az igazi imádkozók esedezésére, szinte remény ellenére, megmozdulnak a több száz éve elszakadt testvéreink: a finn evangélikusok, angol anglikánok, éled a testvériség a keleti testvérekkel. 1964. január 6-án Jeruzsálemben találkozott Kelet és Nyugat. VI. Pál pápa és Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka, aki többek közt ezt a nagyon bölcs próféciát fogalmazta meg: „Alig várom a napot, hogy egy oltárnál misézzem VI. Pál pápával, és ő öntse a kehelybe a bort és én csöppentsem hozzá a vizet”. Ötven éves forró óhaja Krisztus és a mi imánk eredményeként reméljük, hamarosan valóra válik.


Zsolozsma 99.



Szent András krétai püspök szónoklataiból

Áldott, aki az Úr nevében jön: Izrael királya!

Jöjjetek, mi is menjünk fel az Olajfák hegyére, fussunk Krisztus elé, aki Betániából ma visszatért, és önként vállalta a tiszteletreméltó és boldogító szenvedést, hogy bevégezze üdvözítésünk szentséget, mi pedig az előttünk járóval találkozzunk. Íme, jön, és önként Jeruzsálem felé veszi útját. Jön, aki értünk alászállt a magas égből, hogy minket, akik a bűn mélységébe zuhantunk, fölemeljen magához, amint a Szentírás mondja: minden fejedelemség, hatalom, erő és minden néven nevezendő méltóság fölé (Ef 1, 21). Íme, jön, nem dicsőséges fényben, nem győzelmi pompában. Nem vitatkozik – úgymond –, és nem kiabál, senki sem hallja szavát (Mt 12, 19). Hétköznapi ruhában és egyszerű kísérettel, szelíden és alázatosan vonul be. Nosza, siessünk mi is ezzel a szenvedésére igyekvővel, tartsunk együtt azokkal, akik elébe vonultak. De ne úgy, hogy pálmaágakat és ruháinkat terítsük útja elé szőnyeg gyanánt, hanem amennyire csak tőlünk telik, megalázódó lélekkel, őszinte szívvel és elhatározással mi magunk boruljunk le elébe, hogy befogadhassuk a hozzánk jövő Igét, és így magát az Istent, akit soha senki föl nem foghat. Urunk örül annak, hogy ilyen szelídnek mutatkozik előttünk, hiszen ő valóban szelíd, de a mi esendő gyarlóságunk fölé emelkedik. Örül annak, hogy közénk jött, hogy hasonló lett hozzánk, és hogy e hasonlósága által magához emel bennünket, és visszavezet magához minket. Aki jóllehet a mi áldozataink és kicsinységünk fölött áll, amint a Szentírás is mondja: – gondolom, saját dicsősége és isteni természete miatt is – felszállt az egekbe, az örök egekbe (Zsolt 67, 34). Ennek ellenére azonban egyáltalán nem szakította meg a velük való kapcsolatát, és az embereket a földi élet alacsonyságából egyik dicsőségről a másikra emeli, hogy végül a maga mennyei dicsőségébe vigye. Ezért tehát saját magunkat terítsük Krisztus lába elé, ne pedig a ruháinkat, ne elfonnyadó fa és cserjeágakat, amelyek már gyümölcsöt sem hozhatnak, és az emberi szem előtt is csak pár óráig szépek. Mi inkább az ő kegyelmébe és magába Krisztusba öltözzünk, amint a Szentírás is mondja: Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra (Gal 3, 27). Mi magunk boruljunk ruháink helyett a lábai elé. Mi pedig, akiket előbb a bűn bíborvörösre festett be, de azután a keresztség vizébe merülve már a bárány hófehér gyapjának csillogó fehérsége ékesít, most már ne fonnyadó pálmaágakat, hanem saját magunkat mutassuk be győzelme jutalmaként a halál legyőzőjének. Mondjuk hát mindennap a boldog gyermekek énekét, lelkünk átszellemült pálmaágait lengetve feléje: Áldott, aki az Úr nevében jön: Izrael királya! (Jn 12, 13).