Jézus Marciammal együtt a Beteszda
fürdőhöz megy, ahol sok beteg vár a gyógyulásra. A történet elejét lásd: Gy
6,249-250. A következő csodát Szent János is részletesen leírta: Jn 5,1-18.
Jézus körülnéz, és meglát egy béna
embert, aki alacsony ágyán fekszik, és csendesen sír. Odamegy hozzá, föléje
hajol, megsimogatja, és megkérdezi:
– Sírsz?
– Igen. Énrám soha se gondol senki
sem. Itt vagyok, itt vagyok, mindenki meggyógyul, én soha. Harmincnyolc éve
fekszem hátamon, mindenemet elköltöttem, enyéim meghaltak, és most terhére
vagyok egy távoli rokonomnak, aki idehoz reggel, este pedig értem jön... De
milyen nehezére esik ennek megtétele! Ó, szeretnék meghalni!
– Ne csüggedj el! Annyira türelmes
voltál, és hittél! Isten meg fog hallgatni.
– Remélem... de néha
elővesz a csüggedés. Te jó vagy. De a többiek... Aki meggyógyult, Isten iránti
hálából megtehetné, hogy itt tartózkodna, és segítene szegény testvéreinek...
– Valóban ezt kellene
tennie. De azért ne neheztelj rájuk! Ők erre nem is gondolnak. Nem rosszakaratból. Az öröm, hogy
meggyógyultak, teszi őket önzővé. Bocsáss meg nekik...
– Te jó vagy. Te nem
tennél így. Én megpróbálom kezemmel odáig vonszolni magamat, amikor a medence
felkavarodik. De
mindig megelőz valaki, a medence szélén pedig nem maradhatok, mert rám
taposnának. De ha ott lennék is, ki bocsátana le? Ha előbb láttalak volna meg,
téged kértelek volna erre...
– Csakugyan meg akarsz gyógyulni?
Akkor állj föl! Fogd ágyadat, és járj! – Jézus fölegyenesedett a parancs
adásához, és úgy tűnik, hogy fölegyenesedésével a bénát is fölállítja, mert az
lábára áll, majd tesz egy, két, három lépést – szinte maga sem hiszi – Jézus
mögött, aki elmegy. De látva, hogy csakugyan jár, akkorát kiált, hogy mindenki
megfordul.
– De ki vagy? Isten nevében,
mondd meg! Talán az Úr angyala?
– Több vagyok, mint egy
angyal. Az én nevem: Könyörület. Menj békében!
Mindenki odacsődül.
Látni akarnak. Szólni akarnak. Meg akarnak gyógyulni. De odasiet a templomőrség is, amely – azt hiszem
– felügyel a fürdőre is. Elzavarják ezt a lármázó csődületet, és büntetéssel
fenyegetőznek.
A béna ember fogja kis hordágyát –
két rúd, két pár kis keréken, és egy szakadozott vászon, a rudakra szegezve – s
boldogan távozik, odakiáltva Jézusnak:
– Megtalállak! Nem felejtem el
nevedet és arcodat!
Jézus, a tömeg közé vegyülve, más
irányban távozik, a falak felé. De még nem ment át az utolsó tornácon, amikor
odaérkezik – mintha szélroham taszította volna – egy csoport júdeai, a
leggonoszabb osztályból valók, akiket az a kívánság egyesít, hogy sértő
szavakat mondjanak Jézusnak. Keresik, tekintgetnek, kutatnak. Nem értik
pontosan, kiről is van szó. Jézus pedig elmegy onnan, mialatt ezek,
csalódottan, az őrség útbaigazítása nyomán, nekirontanak a szegény, de boldog
gyógyultnak, és így szólnak rá:
– Miért viszed el azt az ágyat?
Szombat van. Nem szabad!
Az ember rájuk néz, és így felel:
– Én semmit sem tudok. Azt tudom,
hogy aki meggyógyított, azt mondta nekem: „Fogd ágyadat, és járj!” Ezt tudom.
– Biztosan valami ördög volt,
mivel azt parancsolta, hogy szegd meg a szombatot. Milyen volt? Ki volt?
Júdeai? Galileai? Újonnan áttért?
– Nem tudom. Itt volt. Meglátta,
hogy sírok, és odajött mellém. Szólt hozzám. Meggyógyított. Elment, kézenfogva
egy kisfiút. Azt hiszem a fia, mert abban a korban volt, hogy lehetett
ilyenkorú fia.
– Egy kisfiú? Akkor nem Ő
az!... Mit mondott, hogy hívják? Nem kérdezted meg tőle? Ne hazudj!
– Azt mondta, hogy
Könyörületnek hívják.
– Ostoba vagy! Az nem név!
Az ember vállat von, és
elmegy.
A többiek azt mondják:
– Biztosan Ő volt. Aniás és Zakeus
írástudók látták Őt a Templomban.
– De neki nincsenek
gyermekei!
– Pedig Ő volt. A
tanítványaival volt.
– De Júdás nem volt
köztük. Őt jól ismerjük. A többiek... lehettek bárkik.
– Nem. Ők voltak.
S a vita folytatódik, mialatt a
csarnokok újra megtelnek betegekkel...
Jézus egy másik oldalon megy
vissza a Templomba. Az apostolok követik. ... A zsidók csarnoka felé megy.
Ennek közelében összetalálkozik a meggyógyult bénával, aki odament, hálát adni
az Úrnak. A csodásan meggyógyult ember észreveszi Őt a tömegben, örömmel
üdvözli, és elbeszéli neki, mi történt a fürdőmedencénél az Ő távozása után. És
ezzel fejezi be:
– Azután megmondta nekem valaki –
aki elcsodálkozott, hogy engem egészségesen lát itt – ki vagy te. Te vagy a
Messiás. Igaz?
– Az vagyok. De ha a víztől
gyógyultál volna meg, vagy más erőtől, akkor is ugyanaz lenne a kötelességed
Isten iránt. Vagyis az, hogy egészségedet jó tettek végzésére használod. Te
meggyógyultál. Menj tehát, és jó szándékkal kezd el újra az élet teendőinek
végzését. És soha többé ne vétkezz! Nehogy még jobban megbüntessen az Isten.
Isten veled! Menj békében!
– Öreg vagyok... semmihez sem
értek... De szeretnélek követni, hogy szolgáljak neked, s hogy tanuljak.
Elfogadsz engem?
– Senkit sem utasítok el. Azonban
gondolkozz, mielőtt jössz! És ha úgy döntöttél, gyere!
– Hová? Nem tudom, hová mégy...
– Szerte a világba. Mindenütt
találsz majd tanítványokat, akik elvezetnek hozzám. Az Úr világosítson meg a
legjobb felől.
Jézus a helyére megy, és
imádkozik...
Nem tudom, a meggyógyult ember
önként megy-e a júdeaiakhoz, vagy – mert azok ugyanott tartózkodnak – ezek
állítják meg, hogy megkérdezzék, az gyógyította-e meg csodás módon, akivel
beszélt. Azt tudom csak, hogy az ember beszél a júdeaiakkal, majd elmegy, ezek
pedig ahhoz a lépcsőhöz mennek, amelyen Jézusnak le kell jönnie, hogy
átmehessen a többi udvaron és eltávozzon a Templomból. Amikor Jézus odaér, nem
is köszönnek neki, csak odaszólnak:
– Tehát te továbbra is megszeged a
szombatot, hiába kaptál már annyi szemrehányást? És azt akarod, hogy úgy
tiszteljenek, mint Isten küldöttjét?
– Küldöttjét? Annál is jobban:
Mint Fiát. Mert Isten nekem Atyám. Ha nem akartok engem tisztelni, ne tegyétek! Én
akkor sem hagyok fel küldetésem teljesítésével. Nincs egyetlen olyan pillanat
sem, amelyben Isten abbahagyná a munkálkodást. Atyám most is munkálkodik, és én
is munkálkodom, mert a jó fiú azt teszi, amit apja tesz, és mert én munkálkodni
jöttem a földre.
Az emberek közelednek hozzájuk,
hogy hallják a vitát. Vannak köztük olyanok is, akik ismerik Jézust, mások,
akikkel jót tett, és ismét mások, akik most látják először. Egyesek szeretik
Őt, mások gyűlölik, sokan pedig tétováznak. Az apostolok körülfogják a Mestert.
Marciam megijedt, és arcocskája olyan, mint aki sírni készül.
A júdeaiak – vegyesen írástudók,
farizeusok és szadduceusok – kiáltozva közlik megbotránkozásukat:
– Te merészeled ezt
mondani? Ó, Isten Fiának mondja magát! Gyalázat! Hívjátok csak Szádokot!
Gyűjtsétek ide a rabbikat, hadd hallják, és cáfolják meg!
– Ne háborogjatok!
Hívjátok ide őket, és ők majd megmondják nektek, ha igazán tudják, hogy Isten
Egy és Hármas: Atya, Fiú és Szentlélek, és hogy az Ige, vagyis a Gondolat Fia,
eljött, ahogyan meg van jövendölve, hogy megszabadítsa a Bűntől Izraelt és a
világot. Az Ige én vagyok. Az előre bejelentett Messiás. Ezért semmi
istengyalázás nincs abban, ha Atyámnak hívom az Atyát. Ti azért vagytok
ingerültek, mert én csodákat művelek, ezekkel magamhoz vonzom a tömegeket, és
meggyőzöm őket. Ti azzal vádoltok engem, hogy ördög vagyok, mivel csodás
dolgokat művelek. De Belzebub századok óta a világot járja, és igazán nincs
híjával hűséges imádóknak... Akkor miért nem teszi ő azt, amit én teszek?
Az emberek összesúgnak:
– Igaz! Igaz! Senki sem
teszi azt, amit Ő tesz.
Jézus folytatja:
– Én megmondom nektek:
azért, mert én tudom azt, amit ő nem tud, és megtehetem azt, amit ő nem tehet
meg. Ha én Isten műveit cselekszem, azért van, mert én a Fia vagyok. Magától
senki sem juthat el oda, hogy olyasmit tegyen, aminek megtételét nem látta. Én,
a Fiú, csak azt tudom megtenni, aminek megtételét Atyámtól láttam, minthogy egy
vagyok vele, ősidőktől fogva, nem különbözöm tőle sem természetemben, sem
hatalmamban. Mindazt, amit az Atya tesz, teszem én is, aki Fia vagyok. Sem
Belzebub, sem a többiek nem tehetik meg, amit én megteszek, mert azok nem
tudják, amit én tudok. Az Atya szeret engem, a Fiát, és olyan határtalanul
szeret engem, amint én is szeretem Őt. Ezért mutatta és mutatja meg nekem
mindazt, amit Ő tesz, hogy én is ugyanazt tegyem, amit Ő tesz, én a földön,
ebben a kegyelmi időszakban, Ő az égben, még mielőtt az Idő létezett volna a
föld számára. És
egyre nagyobb műveket fog mutatni nekem, hogy én is megtegyem azokat, ti pedig
álmélkodjatok rajtuk.
Az Ő gondolata ötletekben
kifogyhatatlan. Én Őt utánzom, mivel kifogyhatatlan vagyok annak
teljesítésében, amit az Atya kigondol, és gondolatával akar. Ti még nem
tudjátok, mennyire kifogyhatatlanul teremt a Szeretet. Mi vagyunk a Szeretet!
És számunkra nem létezik korlátozás, és olyasmi sincs, ami ne lenne
alkalmazható az ember három fokozatára: az alsórendűre, a felsőbbrendűre és a
szellemire. Valóban, ahogyan az Atya feltámasztja a halottakat, és visszaadja
nekik az életet, ugyanígy én, a Fiú, életet adhatok azoknak, akiknek akarok.
Sőt, azon végtelen szeretet miatt, amit az Atya érez a Fiú iránt, megadatott
nekem nemcsak az, hogy visszaadjam az életet az alsórendű résznek, hanem az is,
hogy a felsőbbrendű résznek is visszaadjam azt, megszabadítva az ember
gondolkodását és szívét az elmebeli tévedésektől és a gonosz szenvedélyektől. A
szellemi résznek pedig visszaadjam a léleknek a bűntől való szabadságát, mert
az Atya senkit sem ítél el, hanem minden ítélkezést átadott a Fiúnak.
Ugyanis a Fiú az, aki saját áldozata árán vette meg az emberiséget, hogy megváltsa.
És ezt igazságosságból teszi az Atya, mivel úgy igazságos, hogy aki saját
pénzével fizet, annak adassék, és hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogy már
az Atyát tisztelik.
Tudjátok meg, hogy ha
elválasztjátok az Atyát a Fiútól, vagy a Fiút az Atyától, és nem emlékeztek meg
a Szeretetről, akkor ti nem úgy szeretitek Istent, ahogyan szeretni kell:
igazsággal és bölcsességgel, hanem az eretnekség bűnét követitek el, mert csak
az egyiknek adjátok meg az imádó tiszteletet, holott ők csodálatos Hármasságot
képeznek. Ezért, aki nem tiszteli a Fiút, olyan, mintha nem tisztelné az Atyát,
mert az Atya, Isten, nem fogadja el, hogy csupán önmagának egy részét imádják,
hanem azt akarja, hogy teljes egészében részesüljön imádásban. Aki nem tiszteli
a Fiút, nem tiszteli az Atyát, aki Őt küldte, szeretetből fakadó, tökéletes
elgondolásából. Tehát tagadja, hogy Isten tud igaz műveket véghezvinni.
Bizony mondom nektek, hogy aki
hallgatja szavamat, és hisz Abban, Aki engem küldött, az elnyeri az örök
életet, és nem sújtja kárhoztató ítélet, hanem a halálból eljut az életbe, mert
Istenben hinni, és szavamat elfogadni annyit jelent, mint saját magába önteni
azt az életet, amely nem ismer halált. Közeleg az óra, sőt, sokak számára már
el is érkezett, amikor a holtak meghallják Isten Fiának hangját, és aki azt
éltető módon hallja majd hangzani szíve mélyén, az élni fog.
Mit mondasz, te írástudó?
– Azt, hogy a halottak már semmit
sem hallanak, és hogy te bolond vagy.
– Az ég majd meggyőz róla, hogy
nem így van, és hogy a te tudásod semmi az Istenéhez viszonyítva. Ti annyira
emberi ízűvé tettétek a természetfölötti dolgokat, hogy a szavaknak csupán
kézzel fogható és földies jelentést adtok. A szentírás magyarázatot merev
formulákkal, a tietekkel, tanítottátok, és meg sem próbáltátok megérteni a
jelképek igazi jelentését, és most, lelketek mélyén – mivel megelégeltétek,
hogy zaklasson titeket valami, a lélek fölött diadalmaskodó emberi érzés – már
abban sem hisztek, amit tanítotok. És ez az oka, hogy már nem tudtok harcolni a
titkos erők ellen.
A halál, amelyről én beszélek, nem
a test halála, hanem a léleké. Jönnek majd olyanok, akik szavamat fülükkel
meghallják, szívükbe fogadják, és tettekre váltják. Az ilyenek, ha lelkileg
halottak is, visszanyerik az életet, mert az én szavam élet, amely beléjük
ömlik. És én ezt annak adhatom, akinek akarom, mert bennem tökéletes élet van.
Mert miként magában az Atyában a tökéletes élet van, ugyanúgy kapta meg a Fiú
az Atyától, a maga számára, a tökéletes, teljes, örök, kifogyhatatlan és
másokba átszármaztatható életet. És az élettel együtt az Atya megadta nekem az
ítélkezés hatalmát, mivel az Atyának a Fia az Embernek a Fia, és meg tudja
ítélni, és meg is kell ítélnie az embert.
Ne csodálkozzatok ezen az első
feltámadáson, a lélek feltámadásán, amelyet én Szavammal művelek. Ennél még
nagyobbakat is fogtok látni, nagyobbakat, nehézkes érzékszerveitek számára,
mert bizony mondom nektek, hogy nincs nagyobb valami egy lélek láthatatlan, de
valóságos feltámadásánál. Hamarosan elérkezik az óra, amikor Isten Fiának a
hangja behatol a sírboltokba, és mindazok, akik ott vannak, meg fogják hallani.
És azok, akik jót cselekedtek, előjönnek onnan, hogy bemenjenek az örök Élet
feltámadásába, mindazok pedig, akik gonoszat műveltek, feltámadnak az örök
kárhozatra.
Én nem mondom, hogy ezt teszem, és
nem magamtól fogom megtenni, kizárólag saját akaratomból, hanem az Atyának az
enyémmel egyesült akaratából. Én aszerint beszélek és ítélek, amit
megvizsgálok, és az én ítéletem helyes, mert nem a magam akaratát keresem,
hanem annak akaratát, aki engem küldött.
Én nem váltam külön az Atyától. Én
Őbenne vagyok, Ő pedig énbennem van, s én ismerem gondolatát, és azt váltom
szavakra és tettekre.
Amit én mondok, hogy bizonyságot
tegyek önmagamról, azt a ti hitetlen lelketek nem tudja elfogadni, mert nem
akartok mást látni bennem, mint csak egy mindnyájatokhoz hasonló embert. Van
más is, aki tanúságot tesz rólam, és akiről ti azt mondjátok, hogy nagy
prófétaként tisztelitek. Én tudom, hogy tanúbizonysága igaz. De ti, ti, akik
azt mondjátok, hogy tisztelitek őt, nem fogadjátok el tanúskodását, mert az nem
egyezik meg a ti, velem szemben ellenséges, gondolkodástokkal. Ti nem
fogadjátok el az igaz embernek, Izrael utolsó prófétájának tanúságtételét
abban, ami nektek nem tetszik, s azt mondjátok, hogy ő csak ember, és tévedhet.
Küldöttek útján kérdést intéztetek
Jánoshoz, remélve, hogy rólam azt mondja majd, amit ti kívántok, amit ti
gondoltok rólam, amit ti akartok gondolni rólam. János azonban az igazság
szerint tett bizonyságot, azt pedig ti nem tudtátok elfogadni. Mivel a próféta
azt mondja, hogy a názáreti Jézus Isten Fia, ti, szívetek mélyén, – minthogy
féltek a tömegtől – azt mondjátok, hogy a próféta bolond, ahogyan Krisztus is
az. Én mégse az embertől – legyen bár az Izrael legszentebb embere – kapok
tanúbizonyságot. Én mondom nektek: ő volt az égő és világító lámpa, ti azonban
alig akartátok élvezni fényét. Amikor ez a fény rám vetődött, hogy veletek
annak ismertesse meg Krisztust, aki valójában, ti hagytátok, hogy ezt a lámpát
véka alá tegyék, és már előbb falat emeltetek a lámpa és magatok közé, hogy
fényében ne lássátok meg az Úr Krisztusát.
Én hálás vagyok Jánosnak
tanúságtételéért, és hálás azért neki az Atya is. János pedig nagy jutalmat kap
ezért a tanúskodásáért, és emiatt is lángolni fog az Égben, mint első nap,
amely kiragyog majd az összes emberek közül, ott fenn. Úgy lángol majd, mint
ahogy mindazok fognak lángolni, akik hűségesek voltak az Igazsághoz, és az
Igazságosság után áhítoztak. Nekem azonban nagyobb tanúbizonyságom van, mint
Jánosé. És ez a bizonyság az én műveim. Mert azok a művek, amelyek elvégzésével
az Atya bízott meg. Én azokat viszem végbe, és ezek tanúsítják, hogy az Atya
küldött engem, megadva nekem minden hatalmat. És így maga az Atya –
aki engem küldött – az, aki mellettem tanúskodik.
Ti nem hallottátok soha a hangját,
nem láttátok soha az arcát. Én azonban láttam és látom, hallottam és hallom.
Bennetek nem lakik a Szava, mert nem hisztek abban, akit Ő küldött.
Ti az Írást kutatjátok, mert azt
hiszitek, hogy annak ismerete által nyeritek el az örök életet. S akkor hogyan
nem veszitek észre, hogy éppen az Írások beszélnek rólam? Akkor viszont miért
nem akartok továbbra sem hozzám jönni, hogy elnyerjétek az életet? Én megmondom
nektek: mert amikor valami ellenkezik a ti megrögzött eszméitekkel, azt ti
elutasítjátok. Hiányzik belőletek az alázat. Nem vagytok képesek kimondani:
„Tévedtem. Az az ember, vagy ez a könyv az igazat mondja, én pedig tévedtem.”
Így tettetek Jánossal, így tesztek az Írásokkal, így tesztek az Igével, aki
szól hozzátok. Már nem vagytok képesek se látni, se érteni, mert körül vagytok
véve a kevélységgel és saját hangotok, süketekké tesz.
Ti azt hiszitek, azért beszélek
így, mert azt akarom, hogy ti dicsőítsetek engem. Nem. Vegyétek tudomásul, hogy
én nem keresek, és nem fogadok el dicsőséget az emberektől. Amit én keresek és
akarok, az a ti örök üdvösségtek. Ezt a dicsőséget keresem. A Szabadító
dicsőségét, amely nem létezhet, ha nem mentek meg senkit sem. S ez annál
nagyobb, minél többet mentettem meg. Ezt a dicsőséget a megmentett lelkeknek
kell megadniuk nekem, és megadja azt az Atya, aki a végtelenül Tiszta Szellem.
Ti azonban nem lesztek megmentve. Annak ismerlek meg titeket, akik vagytok. S
ezért nem jöttök a hozzátok beszélő Szeretethez, és nem juttok be a Szeretet
Országába. Ti ott ismeretlenek vagytok. Nem ismer benneteket az Atya, mivel ti
nem ismertek engem, aki az Atyában vagyok. Nem akartok ismerni.
Én Atyám nevében jöttem, és ti nem
fogadtok be engem, holott bárkit készek vagytok befogadni, aki a saját nevében
jön, csak mondja azt, ami nektek tetszik. Azt mondjátok, hogy ti hithű emberek
vagytok? Nem. Nem vagytok azok. Hogyan tudtok hinni, ti, akik dicsőséget
koldultok ettől is, attól is, de nem keresitek a mennyek dicsőségét, amely
Istentől ered? Azt a dicsőséget, amely Igazság, nem pedig az érdekek játéka,
amely érdekek csupán a földön léteznek, és csak Ádám mélyre süllyedt gyermekei
vétkes, emberi természetének hízelegnek.
Én nem foglak vádolni titeket az
Atyánál. Ne gondoljátok! Már van, aki vádol titeket. Az a Mózes, akiben ti
reméltek. Ő veti majd szemetekre, hogy nem hisztek benne, mivel nem hisztek
bennem, hiszen ő írt rólam, ti pedig nem ismertek el engem aszerint, amit ő
rólam írásban hagyott. Ti nem hisztek Mózes szavainak, akire ti, mint kiváló
emberre, esküsztök. Hogyan hihetnétek akkor az én szavaimnak, az Emberfia
szavainak, akiben nem hisztek? Emberileg szólva ez ésszerű. Itt azonban lelki
síkon vagyunk, és a ti lelketekről van szó. Isten lelketeket az én műveim
fényénél vizsgálja meg, és az általatok művelt cselekedeteket azzal veti össze,
amit én jöttem tanítani. És Isten ítél meg titeket.
Én elmegyek. Hosszú ideig nem
találkoztok majd velem. És higgyétek el, ez nem diadal, hanem büntetés.
Menjünk!
És Jézus utat nyit a tömegben. A
tömeg egy része hallgat, másik része helyeslően suttog, de csak suttog, a
farizeusoktól való félelmében. És Jézus eltávozik.
(4-613)