2014. január 25., szombat

Jézus csodái 8. - Bíztál! A fiad meggyógyult



Bíztál! A fiad meggyógyult

 

Mielőtt Jézus belekezd a negyedik parancs magyarázatába, meggyógyítja a betegeket. A fészertető alatt vannak sánták, vakok, némák. Egyet egész testében ráz a reszketés. Egy szemmel láthatóan vízfejű ifjút egy ember tart kézenfogva. Csak nyivákol, folyik a nyála, ide-oda lógatja nagy fejét.
Miután Jézus a betegek felé megy, Bertalan, Mátéval a keresztelésre vezet sok zarándokot.
Jézus senkitől sem tagadja meg a csodát. Olyan szép a vízfejű ifjúval művelt csoda! Leheletével értelmet önt belé, majd a nagy fejet hosszú ujjai közé fogja. Mindenki oda tódul. Jézus azt mondja a gyengeelméjű fiúnak:
– Akarom, hogy rendelkezzél az értelem világosságával, hogy utat nyissak Isten világosságának. Idefigyelj: mondd velem: Jézus! Mondd ki! Akarom!
A gyengeelméjű, aki előbb úgy nyüszített, mint egy állat, és semmi másra nem volt képes, csak nyivákolni, nagy erőlködéssel ejti ki:
– Jé-zus.
– Még! – parancsolja Jézus, tovább is kezében tartva a torz fejet, nézésével uralkodva rajta.
– Jé-zus.
– Még!
– Jézus! – mondja végre a gyengeelméjű fiú. Szemének kifejezése már nem olyan üres, mint volt. Szája is másként mosolyog.
– Ember – mondja Jézus az apának – Bíztál. Fiad meggyógyult. Kérdezz tőle valamit. Jézus neve csodaszer minden betegség és szenvedély ellen.
Az ember ezt kérdi fiától:
– Ki vagyok én?
– Az apám – válaszolja.
Az ember szívére szorítja fiát, és megmagyarázza:
– Ilyennek született. Feleségem belehalt a szülésbe, ez pedig korlátolt volt eszében és nyelvében. Most látjátok. Bíztam, igen. Joppéből jövök. Mit tegyek érted, Mester?
– Légy jó! És veled együtt fiad is. Semmi mást.
– És szeretni téged! Ó, máris induljunk, hogy elmondjuk nagyanyádnak. Ő beszélt rá erre. Legyen áldott érte!
A kettő boldogan távozik. Az elmúlt nyomorúságból nem marad vissza más, csak a gyermek hatalmas feje. De arckifejezése és beszédje normális.
– Akaratod folytán gyógyult meg, vagy neved ereje által? – kérdik többen.
– Az Atya akarata folytán, aki mindig kegyes a Fiúhoz. De az én nevem is üdvösség. Ti tudjátok: Jézus annyit jelent, mint Szabadító. A lélek és a test üdvössége. Aki igaz hittel ejti ki Jézus nevét, az kigyógyul a betegségekből és a bűnből, mert minden lelki vagy testi betegségben a Sátán karma van, aki azért idézi elő a testi betegségeket, hogy a test szenvedése által lázadásra ingerelje, és kétségbeesésbe vigye az embert, az erkölcsi vagy lelki szenvedéseket pedig azért okozza, hogy kárhozatba taszítson.
– Akkor szerinted az emberi nem egyetlen szerencsétlensége sem mentes Belzebubtól?
– Nem mentes tőle! Őáltala lépett a világba a betegség és a halál. És a gonosztett és a romlás szintén őáltala jött a világba. Amikor látjátok, hogy valamilyen csapás gyötör valakit, gondoljatok arra, hogy az illető a Sátán miatt szenved. Amikor látjátok, hogy valaki bajt okoz, akkor is arra gondoljatok, hogy az illető a Sátán eszköze.
– De a betegségek Istentől jönnek!
– A betegségek a rendben való rendellenességet jelentik. Mert Isten az embert egészségesnek és tökéletesnek teremtette. A Sátán hozta a rendellenességet az Isten által alkotott rendbe, s ez a rendellenesség hozta magával a testi betegségeket és azok következményeit, vagyis a halált vagy a gyászos örökségeket. Az ember Ádámtól és Évától örökölte az áteredő szennyfoltot. De nemcsak ezt. Ez a szennyfolt egyre inkább terjed, felölelve az ember három részét: a test mind bűnösebbé válik, s ezért gyenge és beteg; az erkölcs mind kevélyebbé és emiatt romlottabbá; a lélek egyre hitetlenebbé, vagyis egyre bálványozóbbá. Ezért szükséges megtanítani a névre, – amint én is tettem ezzel a fogyatékossal – amelytől menekül a Sátán, és belevésni az elmébe és a szívbe, és birtoklást jelentő pecsétként tenni rá énünkre.
– Mi tehát a te tulajdonaid vagyunk? Ki vagy, hogy magadat ily nagyra tartod?
– Bárcsak tulajdonaim lennétek! De nem vagytok azok. Ha tulajdonaim volnátok, máris szabadok lennétek. És ehhez jogom lenne. Mert én a Szabadító vagyok, és úgy kellene, hogy az általam megszabadítottak az enyéim legyenek. De akiknek lesz hitük bennem, azokat megmentem.
– János... mert én Jánostól jövök, azt mondta nekem: „Menj ahhoz, aki Efraim és Jerikó közelében beszél és keresztel. Neki hatalma van kötni és oldani, míg én csak annyit mondhatok neked: »tarts bűnbánatot, hogy készségessé tedd lelkedet az üdvösség követésére«” – mondja az egyik, akivel csoda történt, mert előbb még mankóval járt, most pedig könnyedén mozog.
– Nem szenved a Keresztelő attól, hogy elveszíti a tömeget? – kérdezi valaki.
És az, aki előbb beszélt, válaszol neki:
– Szenvedni? Hisz ő mondja mindenkinek: „Menjetek! Én lemenő csillag vagyok. Ő a Csillag, amely fölfelé halad, és örökre ragyogni fog. Hogy ne maradjatok sötétségben, menjetek hozzá, még mielőtt kialszik jánosbogárnyi fényem.”
– Bezzeg a farizeusok nem így beszélnek! Ők tele vannak gyűlölettel, mivel te vonzod a tömegeket. Tudsz erről?
– Tudok – feleli röviden Jézus.
Vita támad arról, helyes-e vagy sem a farizeusok viselkedésmódja. Jézus azonban félbeszakítja őket:
– Ne bírálgassatok! – és nem tűr ellentmondást.

(2-546)
 


Zsolozsma 21.



Aranyszájú Szent János püspök szentbeszédeiből

Pál mindent elviselt Krisztus szeretetéért

Nem volt még senki, akiben úgy megmutatkozott volna, mint Pál apostol személyében, hogy mi is az ember, milyen nemes a mi természetünk, és mekkora erények hordozójává is lehet. Mindennap nagylelkűbb lett, mindennap új erőre kapott. Új kockázatokkal szembenézve újult kedvvel vállalta azokat. Erre célzott, amikor kijelentette: Elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van (Fil 3, 13). Amikor pedig a halálát közeledni látta, arra biztatta övéit, hogy vegyenek részt az ő nagy örömében: Örüljetek hát ti is, örüljetek velem! (Fil 2, 18.) Amikor veszedelmek leselkednek rá, bántalmazásokat kell elviselnie, és mindenféle megaláztatás éri, megint csak ujjong, és így ír a korintusiakhoz: Kedvem telik a gyengeségben, gyalázatban, üldöztetésben (2 Kor 12, 10). Mindezeket a megigazulás eszközeinek tartotta, rámutatva, hogy ebből meríti a legnagyobb hasznot. Ezért, amikor ellenségei mindenfelől szorongatják, minden támadásuk alkalom neki a győzelemre. Amikor mindenütt megkorbácsolják, bántalmazzák, szidalmazzák, ő mintegy diadalmenetnek tekinti ezt, állandóan győzelmet ünnepel, dicsőségének tartja, és szívből hálálkodik Istennek: Hála legyen Istennek, aki mindig győzelemre segít minket (2 Kor 2, 14). Hogy az ige hirdetéséért megszégyenítették és bántalmazták? Ezt ő jobban kereste, mint mi a megtiszteltetést. A halált pedig sóvárgóbban kívánta, mint mi az életet, a szegénységet inkább akarta, mint mi a gazdagságot, a fáradalmakat jobban kereste, mint mások a munka utáni pihenést. Semmitől sem félt, csak attól az egytől menekült, hogy megbántsa Istent. Mint ahogyan nem is vágyódott semmi másra, csak arra, hogy mindig Isten tetszésére legyen. Mert mindent felülmúló érték gyanánt hordozta szívében a Krisztus iránti szeretetet. Ezért meg volt győződve arról, hogy ennek birtokában ő boldogabb mindenkinél, enélkül viszont semmiféle uralkodásban, fejedelmi méltóságban sem kívánkozott volna részesülni. Ennek a szeretetnek birtokában viszont inkább akart volna az utolsók, sőt a börtönben levők közé tartozni, mint ennek hiányával a legfőbbek, és köztiszteletben állók között lenni. Ha ettől a szeretettől megfosztják, az a gyötrelmek gyötrelme lett volna számára, a pokol, az igazi büntetés, a végtelen és elviselhetetlen szenvedés. Persze, a gyönyörűsége is ez a Krisztus-szeretet volt; ez lett számára az élet, a világ, az angyali állapot, a jelen és a jövő, a királyság, az ígéret és felmérhetetlen érték. A Krisztus-szereteten kívül semmi sem jelentett neki szomorúságot vagy örömet. Mindazt, ami e világon van, nem tekintette sem kellemetlennek, sem kellemesnek. Annyiba vette ő az egész világot, mint a rothadó füvet. A zsarnokokat és a dühtől lihegő népeket pedig kellemetlenkedő szúnyogoknak tartotta. Ha egyszer valamit Krisztusért szenvedhetett, akkor már a halált, a sok fenyítést és az ezernyi kínzást is csak gyerekjátéknak tartotta.


2014.01.25. szombat



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.01.25. szombat

Isten felkereste a poklot

Van egy pokolnak nevezett helye és állapota a világmindenségnek, amely a bűneit megbánni nem akaró, Istennel a halál pillanatáig ki nem engesztelődött lelkek örökös tartózkodási helye. Ide követi majd az utolsó ítélet után az elkárhozott lelket a vele örökre egyesített feltámasztott test is. Jézus így nyilatkozott erről a szörnyű helyről:„Ha a kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt: jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, az olthatatlan tűzre .Ha a szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt; jobb neked fél szemmel az Isten országába bemenned, mintha két szemmel a gyehenna tüzére vetnek, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik”(Íz 66,24; Mk 9,43.47-48) A büntetésnek ezt a szörnyű helyét Jézus emberi lelke a vele örökre egyesült istenséggel együtt felkereste a kereszthalál beállta után azonnal. Hitünk igazságai közt valljuk: „Alászállt a poklokra”. Itt kellett az összes gonosz léleknek földig görnyedve meghódolnia a kereszten győztes Megváltó előtt (Fil 2, 10) Ennek a területéhez tartozott a jól elkülönített pokol tornáca, ahol az Ószövetség idején üdvözült lelkek várták Jézus megváltó halálát és látogatását. Amiről ebben az elmélkedésről van szó: Isten felkereste a poklot, az az embercsinálta földi gonoszság büntetőhelye. Ott általában együtt szenved az üldözött igaz ember és az egyik gonosz ember által üldözött másik gonosz. Az itt szereplő poklot a hitetlen hitleri gonoszság hozta létre vélt vagy valós ellenségei gyötrésére. Így ismerjük a történelemből: német koncentrációs tábor. A foglyok dolgoztak és szenvedtek. Maximilián Kolbe lengyel ferences atya hitvalló életéért, a Szűzanya forró tiszteletéért került ide. Amikor barakkjukból néhányan megszöktek, a parancsnok a foglyokat sorakoztatta és minden tízedik rabot éhségbunkerre ítélt. Kolbe atya nem volt „tízedik”. Az egyik elítélt keserves jajszavát hallva: „Mi lesz a feleségemmel és két kisfiammal”, önként kilépett a sorból és kérte a parancsnokot, hogy engedje meg, hogy átvállalja halálra sorsolt rabtársa helyett az éhhalált. Isten felkereste a poklot, mert a sátános önzés helyett megjelent az Isten alapvető szeretettörvénye: Tedd mindig azt, ami a másik ember javát szolgálja. Kolbe atya a szeretet hőse. Nem tudták éhséggel megölni, sem a lelkét megtörni. Korunk hős tanítója és példaképe ő.


2014. január 24., péntek

Jézus csodái 7 - Meleget érzek kihűlt testemben!



Meleget érzek kihűlt testemben!

 

Jézus másnap folytatja az első parancsolat magyarázatát. A nép oly figyelmesen hallgatja, hogy miután befejezi, egy időbe telik, mire föleszmél az elragadtatásból. Ki azt veszi észre magán, hogy sír, ki azt, hogy mosolyog, ugyanabban az örömben reménykedve. Végre a tömeg felébred. Az első zsibongás erőteljes sóhajjá válik, végül pedig szinte fölszabadult kiáltássá:
– Te áldott! Te megnyitod előttünk a béke útját!
Jézus mosolyogva válaszol:
– A béke bennetek van, ha mától fogva követitek a jót. – Ezután a betegekhez lép. Ráteszi kezét egy beteg kisfiúra, egy vak emberre és egy teljesen sárga asszonyra. Egy béna fölé hajol, és ezt mondja:
– Akarom!
Az ember ránéz, majd fölkiált:
– Meleget érzek kihűlt testemben! – és föláll lábára, úgy, amint van, amíg végül rá nem dobják az ágytakarót. Ezalatt az asszony fölveszi kisfiát, akin már nincsen var, a vak ember hunyorgat szemével, amint az első fény éri, az asszonyok pedig kiáltoznak:
– Dina már nem sárga; mint a mezei boglárka.
A hangzavar tetőfokára hág. Ki kiáltozik, ki áldást mond, ki lökdösődik, mert látni akar, ki igyekszik kijutni, hogy a faluba siessen, mindent elhíresztelni. Jézust minden oldalról körülfogják.
Péter meglátja, hogy szinte összenyomják Jézust, s elkiáltja magát:
– Legények! Megfojtják a Mestert! Rajta, törjünk utat! – és valóságos könyökléssel és rúgásokkal a sípcsontok irányába, a tizenkettőnek sikerül utat törni, és kiszabadítani Jézust.
– Holnap majd én intézkedem! – mondja Péter. Te az ajtónál leszel, a többiek meg hátul. Bántalmaztak?
– Nem.
– Olyanok voltak, mint a bolondok! Micsoda viselkedés!
– Hagyjátok őket! Boldogok voltak... és velük együtt én is.


(2-532)


2014.01.24. péntek



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.01.24. péntek

A pásztor és a béres.

Csak Jézusnak vannak hívei. Mi, az bárányait őrizzük, pasztoráljuk. Természetesen fokozott ez a felelősség, mert az ember a sajátjával belátása szerint bánhat, de a másét, a felelősséggel elvállalt krisztusi nyájért olyan felelősségünk van, amit Isten Fia ruházott ránk, mi elfogadtuk, hivatásunk lett, és életünk végén helytállásunk szerint jutalmaz vagy büntet az igazi Pásztor. Isten már az Ószövetségben is jelölt ki népe javára pásztorokat. Azok ellen, akik nem megfelelően látták el küldetésüket, a babiloni fogságban raboskodó Ezekiel prófétának mondja el súlyos kifogásait. „Így szól az Úr Isten: Jaj Izrael pásztorainak, akik önmagukat legeltették! Vajon a pásztoroknak nem a nyájat kell-e legeltetniük? A tejet megettétek, a gyapjúval ruházkodtatok, és a hízott állatot leöltétek, de nyájamat nem legeltettétek. A gyengét nem erősítettétek, és a beteget nem gyógyítottátok, a sebesültet nem kötöztétek be, az eltévedtet nem hoztátok vissza és az elveszettet nem kerestétek, hanem keménységgel és erőszakkal uralkodtatok rajtuk. Életemre mondom, én, az Úr Isten: Íme, én magam fordulok a pásztorok ellen; kezükből követelem nyájamat, és végzek velük, hogy ne legeltessék tovább a nyájat és a pásztorok ne legeltessék többé önmagukat”(Ez 34,2-4.8.10) Jézus is ezért hangoztatja:„Én vagyok a jó pásztor. 
A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut, a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat-, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz és egy pásztor”.(Jn 10,11-13.16) Nekünk, papoknak, össze kell szednünk minden erőnket, hogy jó munkatársai legyünk. A juhok pedig jól imádkozzanak!

Zsolozsma 20.



Szalézi Szent Ferenc püspöknek „A jámborság útja“ című könyvéből 

A jámborság minden életállapotban gyakorolható

A világ teremtésekor megparancsolta a teremtő Isten a növényeknek, hogy mindegyik a maga faja szerint teremjen gyümölcsöt. A keresztényeknek „akik az ő Egyházának az élő növényei“ szintén megparancsolta, hogy ki-ki a saját állása és hivatása szerint hozza meg a jámborság gyümölcsét. Tehát hangoztatom: más-más módon kell a jámborságot gyakorolnia az előkelő embernek és a kézművesnek, a szolgának és a fejedelemnek, az özvegynek, a hajadonnak és a feleségnek. Sőt a jámborság gyakorlatainak alkalmazkodniuk kell egészen részletesen az egyes ember testi egészségéhez, foglalkozásához és hivatalos kötelességeihez. Kérlek, Philotea, te magad mondd meg: tényleg dicséretes lenne-e, ha a püspökök olyan visszavonultan akarnának élni, mint a karthauzi szerzetesek; ha a házasemberek a család anyagi javait nem törekednének jobban gyarapítani, mint a kapucinusok; ha a kézműves az egész napot a templomban töltené, mint a szerzetesek; vagy fordítva: ha egy szerzetes minden olyan alkalommal és minden olyan esetben, amikor azt egy-egy embertársa szüksége megkívánná, mindig törődnék vele, mint ahogy az a püspök dolga? Mondd meg te magad: nemde nevetséges, rendetlen és megengedhetetlen lenne az ilyen jámborság? Mégis gyakorta előfordul ez a tévedés, ez a képtelenség. Viszont az igazi és őszinte jámborság, Philotea, semmire nem ártalmas, sőt mindent megjavít és tökéletesít. De ha a jámborság hivatásunk és állásunk józan követelményeivel ellenkezik, akkor kétségtelenül hamis erény lesz. A méhecske is úgy gyűjti magának a mézet a virágokból, hogy azokat nem sérti meg, hanem éppen olyan üdén és sértetlenül hagyja el, mint ahogy megtalálta. Az igazi jámborság még a méhecskénél is helyesebben cselekszik, mert nemcsak hogy nem sérti meg az egyes hivatások és foglalkozások követelményeit, hanem azokat még érdemesebbé és még szebbé is teszi. Azt mondják, hogy ha a drágaköveket mézbe teszik, akkor még szebb színben tündökölnek és ragyognak, ugyanígy lesz kedvesebb és tökéletesebb az az ember is, aki a hivatásának megfelelő jámborságot gyakorolja. Az ilyen jámborság gyakorlásával ugyanis békésebb lesz a te életed és a családod élete is, őszintébb lesz a férj és feleség közti kölcsönös szeretet, hűségesebb lesz az elöljáró iránti engedelmesség, kellemesebb és eredményesebb lesz minden egyes foglalkozás is. Tehát tévedés, sőt eretnekség lenne, ha a jámborság gyakorlását ki akarnák zárni a hadseregből, az iparosok műhelyeiből, a fejedelmek udvaraiból és a házasok köréből. Viszont hangoztatom, kedves Philotea, hogy a teljesen szemlélődő, kolostori és szerzetesi jámborságot az említett hivatalokban és állásokban nem lehet gyakorolni. Azonban a most említett háromféle jámborságon kívül van még sok másfajta is, amely igen alkalmas arra, hogy általa a világi életet élők is tökéletességre jussanak. Bármilyen viszonyok között legyünk is, a tökéletes életre lehet és kell is törekednünk.

2014. január 23., csütörtök

Jézus csodái 6 - Előbb a lelkedet gyógyítom meg



Előbb a lelkedet gyógyítom meg

 

Jézus Lázár tanyáján van, a Jordán mellett. Az emberek kezdik felfedezni ottlétét, és hozzá sereglenek a bűnbánók és a betegek egyaránt. Mielőtt Jézus megkezdené beszédét, az emberek egymás között beszélgetnek.
– Én szeretnék meggyógyulni – mondja az egyik. – Látod? Csupa fekély a lábam. A halál kínjait álltam ki, míg idejöttem a szamáron. De kerestem Őt a Sionon. Már nem volt ott...
– Halállal fenyegették... – válaszolja a másik.
– Kutyák!
– Igen. Honnét jössz?
– Liddából.
– Hosszú út!...
Jézus előbb megbocsát egy bűnbánónak, utána pedig kifejti a Tízparancsolat első parancsát: „Én vagyok az Úr, a te Istened.”
Beszédje után odamegy hozzá a beteg férfi:
– Gyógyíts meg, Mester! Olyan beteg vagyok!
– Előbb a lelkedet. Előbb a lelkedet. Tarts bűnbánatot...
– Add nekem a keresztséget, mint János! Nem tudok őhozzá menni. Beteg vagyok.
– Gyere! – Jézus lefelé megy a folyó felé, amely két nagykiterjedésű réten és az erdőn túl van. Ott leveti saruját. Az ember is ugyanezt teszi, miután mankón odavonszolta magát. Lemennek a vízpartra. Jézus tálkát formál két tenyeréből, vizet hint az ember fejére, aki fél lábszáráig a vízben áll.
– Most vedd le a kötéseket! – parancsolja Jézus, mialatt visszamegy, föl az ösvényre.
Az ember engedelmeskedik. A lába meggyógyult. A tömeg hangosan kiáltozik a csodálkozástól....
Péter később megjegyzi:
– Most, hogy csodát műveltél, ki tudja hányan fognak jönni!... Már ma is kétannyian voltak...
– Igen. Ha mindent nekem kellene tennem, nem győzném. Ti fogtok keresztelni. Először egyszerre csak egy, azután majd ketten, hárman, többen. Én pedig prédikálok, és meggyógyítom a betegeket és a bűnösöket.

(2-521)


Zsolozsma 19.



Szent Fulgentius ruspei püspök leveléből 

Krisztus örökké él, és közbenjár értünk



Először azt jegyezzük meg, hogy imádságaink végén mindig ezt mondjuk: „A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által”, és egyszer sem mondjuk azt, hogy „a Szentlélek által”. Mindenütt így imádkozik a katolikus Egyház arra a szent titokra emlékezve, hogy Isten és az emberek között az ember Jézus Krisztus lett a közvetítő (vö. 1 Tim 2, 5), aki pap mindörökké Melkizedek rendje szerint (Zsolt 109, 4), és a saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, de nem abba az emberi kézzel készített szentélybe, amelyik az igazinak csak előképe volt (vö. Zsid 9, 24-25), hanem abba a mennyei szentélybe lépett be, ahol az Isten jobbján ül, és közbenjár értünk. Krisztusnak erre a főpapi szolgálatára hivatkozva így buzdít az apostol: Általa mutassuk be az Istennek szüntelenül a dicséret áldozatát: az őt megvalló ajkak gyümölcsét (Zsid 13, 15). Tehát általa mutassuk be a dicséret és imádság áldozatát, hiszen halála által nyertünk kiengesztelődést még akkor, amikor ellenségei voltunk. Nagy jóságában áldozat lett értünk, így általa kedves lehet Isten előtt a mi áldozatunk is. Ezért figyelmeztet bennünket Szent Péter is így: Ti is mint élő kövek épüljetek Krisztus fölé lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat hozzatok Jézus Krisztus által (1 Pét 2, 5). Tehát ilyen megfontolás alapján imádkozunk az Atyához „a mi Urunk, Jézus Krisztus által”. Amikor az ő papságáról beszélünk, akkor az Úr megtestesülésének szent titkát magyarázzuk, hiszen az Isten Fia, jóllehet Istennel egyenlő, mégis kiüresítette önmagát, szolgai alakot öltött magára, és így megalázta magát, engedelmes lett a halálig (vö. Fil 2, 6-8), kisebb lett, tudniillik alig lett kisebb az angyaloknál (Zsid 2, 7), de istenségét tekintve egyenlő maradt az Atyával. Azáltal lett kisebb a Fiú – noha az Atyával egyenlő maradt –, mert emberré lett. Ő maga tette magát kisebbé, amikor kiüresítette magát, és felvette a szolga alakját. Krisztusnak ez a kisebbedése maga az önkiüresítés; nem más ugyanis ez az önkiüresítés, mint a szolga alakjának a felvétele. Isteni alakjában megmaradva Krisztus Isten egyszülött Fia, ezért neki is mutatunk be áldozatot, mint az Atyának, de mivel szolgai alakot felvéve pappá lett, azért rajta keresztül mutathatjuk be az élő, szent és Istennek tetsző áldozatunkat. Nem is tudtunk volna áldozatot bemutatni, ha maga Krisztus nem lett volna előbb értünk áldozattá; őbenne a mi emberi természetünk lett igazi és üdvöt hozó áldozattá. Amikor ugyanis a mi Urunk és örök Főpapunk által tárjuk Isten elé imádságainkat, akkor megvalljuk azt is, hogy ő valóságos ember is, amint az apostol is tanítja: Minden főpapot az emberek közül választanak, és arra rendelik, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért (Zsid 5, 1). Amikor pedig úgy imádkozunk, hogy „a te Fiad által”, és rögtön így folytatjuk: „aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben”, akkor arról az egységről emlékezünk meg, amely az isteni természet szerint megvan az Atya és a Fiú és a Szentlélek között. Ezzel pedig azt valljuk meg, hogy ugyanaz a Krisztus a mi közvetítőnk a főpapi szolgálatban, aki isteni természeténél fogva egy az Atyával és a Szentlélekkel. 


2014.01.23. csütörtök


Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.01.23. csütörtök

Az átalakulás útja.

Egyetlen ember sem születik üdvösségre készen. Az üdvösség feltétele,hogy végre kell hajtanunk Isten nekünk rendelt élettervét. A mennyországba jutás Isten kegyelméből adódik, de a mennyei boldogság bőségét Isten igazságosan méri, a szerint, hogy mennyi jót tettem Isten terveinek megfelelően. Mivel az embernek van saját értelme és akarata, azért tudunk vagy tudnánk mi is terveket készíteni Istentől függetlenül. Ő azonban azt akarja, hogy a másokat kiszolgáló szeretet-tervét hajtsuk végre. „Arról ismerjük meg, hogy szeretjük Isten szülötteit, ha Istent szeretjük és parancsait teljesítjük”(1Jn 5,2) Ehhez kell földi életünkben átalakulnunk. Ez az átalakulás szenvedéssel jár és fel kell ajánlanunk a cél, a lélekmentés érdekében. Jézus teljes odaadást kíván: „Bizony, bizony mondom nektek, ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz” (Jn 12,24) A papnak egész életét erre kell felajánlania, hogy sok termést hozzon. A papot „alter Christusnak”, egy másik Krisztusnak, Krisztus másának is hívják régi idők óta. Ebben is követnünk kell Urunkat a szívünkbe kell fogadnunk világunk nehézségeit, és Krisztussal együtt szenvedve kell átformálnunk ezeket a problémákat, és ez által saját magunkat is. Amilyen mértékben mi magunk átalakulunk, úgy láthatjuk meg Isten országának jelenlétét, és mutathatjuk meg másoknak is. Ez nem könnyű feladat. A sok a gonoszság könnyebben foglalja le az emberek szívét, ha bűnösen is, de gazdagon élhet, hogy nekünk példát kell adnunk.


2014. január 22., szerda

Jézus csodái 5. - Legyen hitetek szerint!



Legyen hitetek szerint!

 

Jézus Kafarnaumban vacsorázik az apostolokkal. Mialatt a sült halat falatozzák, megérkeznek a vakok is, akik már az úton kérlelték Jézust. Most is ezt ismételgetik:
– Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtunk!
– Ugyan, menjetek el! Azt mondta nektek: „holnap”, akkor hát legyen holnap! Hagyjátok enni! – korholja őket Péter.
– Nem, Simon. Ne zavard el őket! Ekkora kitartás jutalmat érdemel. Jöjjetek előre, ti ketten! – mondja a vakoknak. Azok be is mennek, botjukkal tapogatva a talajt és a falakat.
– Hiszitek, hogy vissza tudom adni látástokat?
– Ó, igen, Uram! Azért jöttünk, mert ebben biztosak vagyunk.
Jézus föláll az asztaltól, odamegy hozzájuk, ujjait a vak szemhéjakra teszi, arcát fölfelé tartva imádkozik, és ezt mondja:
– Legyen hitetek szerint! – Elveszi kezeit, és a mozdulatlan szemhéjak megmozdulnak, mert a fény behatol az újjászületett pupillákba az egyiknél, és szétnyílnak a szemhéjak a másiknál, ahol természetes összenövés volt – bizonyára a rosszul kezelt fekélyek miatt – és íme, hibátlanul formálódik újjá a szemhéj széle, felnyílik és lecsukódik, mint ahogy egy szárny mozog.
A két ember térdre esik.
– Álljatok fel, és menjetek! És nagyon vigyázzatok, senki meg ne tudja, mit tettem veletek. A kapott kegyelem hírét vigyétek el városaitokba, rokonaitoknak és barátaitoknak. Itt erre nincs szükség, és lelketeknek se tenne jót. Őrizzétek meg lelketeket sérüléstől mentesen, hitében, amilyen most, amikor tudjátok, mit jelent a szem, s ezt ezentúl minden sérüléstől óvni fogjátok, nehogy újra megvakuljon.

(4-651)


Zsolozsma 18.



Második Törvénykönyvből 7, 6-14; 8, 1-6

Isten választott népe

Búcsúbeszédében Mózes ezt mondta a népnek: „Te az Úr, a te Istened szent népe vagy, téged választott ki az Úr, a te Istened a föld népei közül a maga népének. Nem azért hajolt le hozzátok, és választott ki benneteket az Úr, mert számban fölötte álltok az összes népnek, hiszen a legkisebb vagytok minden nép között, hanem mert szeretett benneteket az Úr, és megtartja esküjét, amelyet atyáitoknak tett, azért vezetett ki erős kézzel, és szabadított ki a szolgaság házából, a fáraónak, Egyiptom királyának a kezéből. Ismerd hát föl, hogy az Úr, a te Istened az igaz Isten, a hűséges Isten, aki szövetségét és szeretetét az ezredik nemzedékig megőrzi azok iránt, akik szeretik őt, és megtartják parancsait, azt ellenben, aki gyűlöli, személy szerint bünteti; nem késlekedik, elpusztítja azt, aki gyűlöli, személy szerint megbünteti. Ezért tartsd meg a parancsokat, rendelkezéseket és törvényeket, amelyeket ma szabok neked, hogy kövesd őket. Ha meghallgatjátok ezeket a parancsokat, teljesítitek, és követitek őket, az Úr, a te Istened megtartja szövetségét és szeretetét, amire megesküdött atyáidnak. Szeretni fog, megáld és megsokasít. Megáldja méhed gyümölcsét, földed termését, gabonádat, borodat, olajodat, tehened borját, nyájad szaporulatát azon a földön, amelyre megesküdött atyáidnak, hogy neked adja. Minden más nép előtt áldott leszel: nem lesz terméketlen körödben sem férfi, sem nő, sőt még a jószág sem. Vigyázzatok, tartsátok meg az egész törvényt, amelyet ma szabok nektek, hogy életben maradjatok, sokasodjatok, bevonuljatok, és birtokba vegyétek azt a földet, amelyet az Úr atyáitoknak esküvel ígért. Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait, vagy sem. Megalázott, és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal él az ember, ami az Úr szájából jön. Negyven esztendeig nem kopott le rólad a ruha, és nem dagadt meg a lábad. Ismerd el szívedben, hogy az Úr, a te Istened úgy nevelt, ahogy az ember a fiát neveli. Tartsd meg tehát az Úrnak, a te Istenednek parancsait: járj az ő útjain, és féld!”

2014.01.22. szerda



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.01.22. szerda

Mit jelent a Messiás papi küldetése?

Dávid király, mint kiváló zsoltáros több ízben foglalkozik késői unokája, a Messiás papi küldetésével. Az 53. zsoltárban ezer évvel a megtestesülés előtt írja: „Lenéz Isten a mennyből az emberek fiaira, hogy lássa, van-e még okos, aki Istenre gondol? Elfordultak mindannyian, megromlottak valamennyien. Nincs, aki jót cselekedne, nincs egyetlen egy sem" (Zsolt 53, 3-4) Másik zsoltárában is erre figyel fel, mint mennyországi beszélgetésre: „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat.Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van"(40,7-9) Félreérthetetlenül Dávid Uráról és Fiáról szól mindez: „Szólt az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem. Megesküdött az úr és nem bánja meg: Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint"(110,1.4) Most is lenéz a Szentháromság, a panasza nyilván ugyanaz. Aki jót cselekedne, kevés, nagyon kevés. Adjátok oda a szíveteket neki, mert meg akarja menteni a megromlott világot.

2014. január 21., kedd

Jézus csodái 4 - Fogd ágyadat, és járj!



Jézus csodái – 2 – meggyógyított!

 

Fogd ágyadat, és járj!

 

Jézus Marciammal együtt a Beteszda fürdőhöz megy, ahol sok beteg vár a gyógyulásra. A történet elejét lásd: Gy 6,249-250. A következő csodát Szent János is részletesen leírta: Jn 5,1-18.
Jézus körülnéz, és meglát egy béna embert, aki alacsony ágyán fekszik, és csendesen sír. Odamegy hozzá, föléje hajol, megsimogatja, és megkérdezi:
– Sírsz?
– Igen. Énrám soha se gondol senki sem. Itt vagyok, itt vagyok, mindenki meggyógyul, én soha. Harmincnyolc éve fekszem hátamon, mindenemet elköltöttem, enyéim meghaltak, és most terhére vagyok egy távoli rokonomnak, aki idehoz reggel, este pedig értem jön... De milyen nehezére esik ennek megtétele! Ó, szeretnék meghalni!
– Ne csüggedj el! Annyira türelmes voltál, és hittél! Isten meg fog hallgatni.
– Remélem... de néha elővesz a csüggedés. Te jó vagy. De a többiek... Aki meggyógyult, Isten iránti hálából megtehetné, hogy itt tartózkodna, és segítene szegény testvéreinek...
– Valóban ezt kellene tennie. De azért ne neheztelj rájuk! Ők erre nem is gondolnak. Nem rosszakaratból. Az öröm, hogy meggyógyultak, teszi őket önzővé. Bocsáss meg nekik...
– Te jó vagy. Te nem tennél így. Én megpróbálom kezemmel odáig vonszolni magamat, amikor a medence felkavarodik. De mindig megelőz valaki, a medence szélén pedig nem maradhatok, mert rám taposnának. De ha ott lennék is, ki bocsátana le? Ha előbb láttalak volna meg, téged kértelek volna erre...
– Csakugyan meg akarsz gyógyulni? Akkor állj föl! Fogd ágyadat, és járj! – Jézus fölegyenesedett a parancs adásához, és úgy tűnik, hogy fölegyenesedésével a bénát is fölállítja, mert az lábára áll, majd tesz egy, két, három lépést – szinte maga sem hiszi – Jézus mögött, aki elmegy. De látva, hogy csakugyan jár, akkorát kiált, hogy mindenki megfordul.
– De ki vagy? Isten nevében, mondd meg! Talán az Úr angyala?
– Több vagyok, mint egy angyal. Az én nevem: Könyörület. Menj békében!
Mindenki odacsődül. Látni akarnak. Szólni akarnak. Meg akarnak gyógyulni. De odasiet a templomőrség is, amely – azt hiszem – felügyel a fürdőre is. Elzavarják ezt a lármázó csődületet, és büntetéssel fenyegetőznek.
A béna ember fogja kis hordágyát – két rúd, két pár kis keréken, és egy szakadozott vászon, a rudakra szegezve – s boldogan távozik, odakiáltva Jézusnak:
– Megtalállak! Nem felejtem el nevedet és arcodat!
Jézus, a tömeg közé vegyülve, más irányban távozik, a falak felé. De még nem ment át az utolsó tornácon, amikor odaérkezik – mintha szélroham taszította volna – egy csoport júdeai, a leggonoszabb osztályból valók, akiket az a kívánság egyesít, hogy sértő szavakat mondjanak Jézusnak. Keresik, tekintgetnek, kutatnak. Nem értik pontosan, kiről is van szó. Jézus pedig elmegy onnan, mialatt ezek, csalódottan, az őrség útbaigazítása nyomán, nekirontanak a szegény, de boldog gyógyultnak, és így szólnak rá:
– Miért viszed el azt az ágyat? Szombat van. Nem szabad!
Az ember rájuk néz, és így felel:
– Én semmit sem tudok. Azt tudom, hogy aki meggyógyított, azt mondta nekem: „Fogd ágyadat, és járj!” Ezt tudom.
– Biztosan valami ördög volt, mivel azt parancsolta, hogy szegd meg a szombatot. Milyen volt? Ki volt? Júdeai? Galileai? Újonnan áttért?
– Nem tudom. Itt volt. Meglátta, hogy sírok, és odajött mellém. Szólt hozzám. Meggyógyított. Elment, kézenfogva egy kisfiút. Azt hiszem a fia, mert abban a korban volt, hogy lehetett ilyenkorú fia.
– Egy kisfiú? Akkor nem Ő az!... Mit mondott, hogy hívják? Nem kérdezted meg tőle? Ne hazudj!
– Azt mondta, hogy Könyörületnek hívják.
– Ostoba vagy! Az nem név!
Az ember vállat von, és elmegy.
A többiek azt mondják:
– Biztosan Ő volt. Aniás és Zakeus írástudók látták Őt a Templomban.
– De neki nincsenek gyermekei!
– Pedig Ő volt. A tanítványaival volt.
– De Júdás nem volt köztük. Őt jól ismerjük. A többiek... lehettek bárkik.
– Nem. Ők voltak.
S a vita folytatódik, mialatt a csarnokok újra megtelnek betegekkel...
Jézus egy másik oldalon megy vissza a Templomba. Az apostolok követik. ... A zsidók csarnoka felé megy. Ennek közelében összetalálkozik a meggyógyult bénával, aki odament, hálát adni az Úrnak. A csodásan meggyógyult ember észreveszi Őt a tömegben, örömmel üdvözli, és elbeszéli neki, mi történt a fürdőmedencénél az Ő távozása után. És ezzel fejezi be:
– Azután megmondta nekem valaki – aki elcsodálkozott, hogy engem egészségesen lát itt – ki vagy te. Te vagy a Messiás. Igaz?
– Az vagyok. De ha a víztől gyógyultál volna meg, vagy más erőtől, akkor is ugyanaz lenne a kötelességed Isten iránt. Vagyis az, hogy egészségedet jó tettek végzésére használod. Te meggyógyultál. Menj tehát, és jó szándékkal kezd el újra az élet teendőinek végzését. És soha többé ne vétkezz! Nehogy még jobban megbüntessen az Isten. Isten veled! Menj békében!
– Öreg vagyok... semmihez sem értek... De szeretnélek követni, hogy szolgáljak neked, s hogy tanuljak. Elfogadsz engem?
– Senkit sem utasítok el. Azonban gondolkozz, mielőtt jössz! És ha úgy döntöttél, gyere!
– Hová? Nem tudom, hová mégy...
– Szerte a világba. Mindenütt találsz majd tanítványokat, akik elvezetnek hozzám. Az Úr világosítson meg a legjobb felől.
Jézus a helyére megy, és imádkozik...
Nem tudom, a meggyógyult ember önként megy-e a júdeaiakhoz, vagy – mert azok ugyanott tartózkodnak – ezek állítják meg, hogy megkérdezzék, az gyógyította-e meg csodás módon, akivel beszélt. Azt tudom csak, hogy az ember beszél a júdeaiakkal, majd elmegy, ezek pedig ahhoz a lépcsőhöz mennek, amelyen Jézusnak le kell jönnie, hogy átmehessen a többi udvaron és eltávozzon a Templomból. Amikor Jézus odaér, nem is köszönnek neki, csak odaszólnak:
– Tehát te továbbra is megszeged a szombatot, hiába kaptál már annyi szemrehányást? És azt akarod, hogy úgy tiszteljenek, mint Isten küldöttjét?
– Küldöttjét? Annál is jobban: Mint Fiát. Mert Isten nekem Atyám. Ha nem akartok engem tisztelni, ne tegyétek! Én akkor sem hagyok fel küldetésem teljesítésével. Nincs egyetlen olyan pillanat sem, amelyben Isten abbahagyná a munkálkodást. Atyám most is munkálkodik, és én is munkálkodom, mert a jó fiú azt teszi, amit apja tesz, és mert én munkálkodni jöttem a földre.
Az emberek közelednek hozzájuk, hogy hallják a vitát. Vannak köztük olyanok is, akik ismerik Jézust, mások, akikkel jót tett, és ismét mások, akik most látják először. Egyesek szeretik Őt, mások gyűlölik, sokan pedig tétováznak. Az apostolok körülfogják a Mestert. Marciam megijedt, és arcocskája olyan, mint aki sírni készül.
A júdeaiak – vegyesen írástudók, farizeusok és szadduceusok – kiáltozva közlik megbotránkozásukat:
– Te merészeled ezt mondani? Ó, Isten Fiának mondja magát! Gyalázat! Hívjátok csak Szádokot! Gyűjtsétek ide a rabbikat, hadd hallják, és cáfolják meg!
– Ne háborogjatok! Hívjátok ide őket, és ők majd megmondják nektek, ha igazán tudják, hogy Isten Egy és Hármas: Atya, Fiú és Szentlélek, és hogy az Ige, vagyis a Gondolat Fia, eljött, ahogyan meg van jövendölve, hogy megszabadítsa a Bűntől Izraelt és a világot. Az Ige én vagyok. Az előre bejelentett Messiás. Ezért semmi istengyalázás nincs abban, ha Atyámnak hívom az Atyát. Ti azért vagytok ingerültek, mert én csodákat művelek, ezekkel magamhoz vonzom a tömegeket, és meggyőzöm őket. Ti azzal vádoltok engem, hogy ördög vagyok, mivel csodás dolgokat művelek. De Belzebub századok óta a világot járja, és igazán nincs híjával hűséges imádóknak... Akkor miért nem teszi ő azt, amit én teszek?
Az emberek összesúgnak:
– Igaz! Igaz! Senki sem teszi azt, amit Ő tesz.
Jézus folytatja:
– Én megmondom nektek: azért, mert én tudom azt, amit ő nem tud, és megtehetem azt, amit ő nem tehet meg. Ha én Isten műveit cselekszem, azért van, mert én a Fia vagyok. Magától senki sem juthat el oda, hogy olyasmit tegyen, aminek megtételét nem látta. Én, a Fiú, csak azt tudom megtenni, aminek megtételét Atyámtól láttam, minthogy egy vagyok vele, ősidőktől fogva, nem különbözöm tőle sem természetemben, sem hatalmamban. Mindazt, amit az Atya tesz, teszem én is, aki Fia vagyok. Sem Belzebub, sem a többiek nem tehetik meg, amit én megteszek, mert azok nem tudják, amit én tudok. Az Atya szeret engem, a Fiát, és olyan határtalanul szeret engem, amint én is szeretem Őt. Ezért mutatta és mutatja meg nekem mindazt, amit Ő tesz, hogy én is ugyanazt tegyem, amit Ő tesz, én a földön, ebben a kegyelmi időszakban, Ő az égben, még mielőtt az Idő létezett volna a föld számára. És egyre nagyobb műveket fog mutatni nekem, hogy én is megtegyem azokat, ti pedig álmélkodjatok rajtuk.
Az Ő gondolata ötletekben kifogyhatatlan. Én Őt utánzom, mivel kifogyhatatlan vagyok annak teljesítésében, amit az Atya kigondol, és gondolatával akar. Ti még nem tudjátok, mennyire kifogyhatatlanul teremt a Szeretet. Mi vagyunk a Szeretet! És számunkra nem létezik korlátozás, és olyasmi sincs, ami ne lenne alkalmazható az ember három fokozatára: az alsórendűre, a felsőbbrendűre és a szellemire. Valóban, ahogyan az Atya feltámasztja a halottakat, és visszaadja nekik az életet, ugyanígy én, a Fiú, életet adhatok azoknak, akiknek akarok. Sőt, azon végtelen szeretet miatt, amit az Atya érez a Fiú iránt, megadatott nekem nemcsak az, hogy visszaadjam az életet az alsórendű résznek, hanem az is, hogy a felsőbbrendű résznek is visszaadjam azt, megszabadítva az ember gondolkodását és szívét az elmebeli tévedésektől és a gonosz szenvedélyektől. A szellemi résznek pedig visszaadjam a léleknek a bűntől való szabadságát, mert az Atya senkit sem ítél el, hanem minden ítélkezést átadott a Fiúnak. Ugyanis a Fiú az, aki saját áldozata árán vette meg az emberiséget, hogy megváltsa. És ezt igazságosságból teszi az Atya, mivel úgy igazságos, hogy aki saját pénzével fizet, annak adassék, és hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogy már az Atyát tisztelik.
Tudjátok meg, hogy ha elválasztjátok az Atyát a Fiútól, vagy a Fiút az Atyától, és nem emlékeztek meg a Szeretetről, akkor ti nem úgy szeretitek Istent, ahogyan szeretni kell: igazsággal és bölcsességgel, hanem az eretnekség bűnét követitek el, mert csak az egyiknek adjátok meg az imádó tiszteletet, holott ők csodálatos Hármasságot képeznek. Ezért, aki nem tiszteli a Fiút, olyan, mintha nem tisztelné az Atyát, mert az Atya, Isten, nem fogadja el, hogy csupán önmagának egy részét imádják, hanem azt akarja, hogy teljes egészében részesüljön imádásban. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, aki Őt küldte, szeretetből fakadó, tökéletes elgondolásából. Tehát tagadja, hogy Isten tud igaz műveket véghezvinni.
Bizony mondom nektek, hogy aki hallgatja szavamat, és hisz Abban, Aki engem küldött, az elnyeri az örök életet, és nem sújtja kárhoztató ítélet, hanem a halálból eljut az életbe, mert Istenben hinni, és szavamat elfogadni annyit jelent, mint saját magába önteni azt az életet, amely nem ismer halált. Közeleg az óra, sőt, sokak számára már el is érkezett, amikor a holtak meghallják Isten Fiának hangját, és aki azt éltető módon hallja majd hangzani szíve mélyén, az élni fog.
Mit mondasz, te írástudó?
– Azt, hogy a halottak már semmit sem hallanak, és hogy te bolond vagy.
– Az ég majd meggyőz róla, hogy nem így van, és hogy a te tudásod semmi az Istenéhez viszonyítva. Ti annyira emberi ízűvé tettétek a természetfölötti dolgokat, hogy a szavaknak csupán kézzel fogható és földies jelentést adtok. A szentírás magyarázatot merev formulákkal, a tietekkel, tanítottátok, és meg sem próbáltátok megérteni a jelképek igazi jelentését, és most, lelketek mélyén – mivel megelégeltétek, hogy zaklasson titeket valami, a lélek fölött diadalmaskodó emberi érzés – már abban sem hisztek, amit tanítotok. És ez az oka, hogy már nem tudtok harcolni a titkos erők ellen.
A halál, amelyről én beszélek, nem a test halála, hanem a léleké. Jönnek majd olyanok, akik szavamat fülükkel meghallják, szívükbe fogadják, és tettekre váltják. Az ilyenek, ha lelkileg halottak is, visszanyerik az életet, mert az én szavam élet, amely beléjük ömlik. És én ezt annak adhatom, akinek akarom, mert bennem tökéletes élet van. Mert miként magában az Atyában a tökéletes élet van, ugyanúgy kapta meg a Fiú az Atyától, a maga számára, a tökéletes, teljes, örök, kifogyhatatlan és másokba átszármaztatható életet. És az élettel együtt az Atya megadta nekem az ítélkezés hatalmát, mivel az Atyának a Fia az Embernek a Fia, és meg tudja ítélni, és meg is kell ítélnie az embert.
Ne csodálkozzatok ezen az első feltámadáson, a lélek feltámadásán, amelyet én Szavammal művelek. Ennél még nagyobbakat is fogtok látni, nagyobbakat, nehézkes érzékszerveitek számára, mert bizony mondom nektek, hogy nincs nagyobb valami egy lélek láthatatlan, de valóságos feltámadásánál. Hamarosan elérkezik az óra, amikor Isten Fiának a hangja behatol a sírboltokba, és mindazok, akik ott vannak, meg fogják hallani. És azok, akik jót cselekedtek, előjönnek onnan, hogy bemenjenek az örök Élet feltámadásába, mindazok pedig, akik gonoszat műveltek, feltámadnak az örök kárhozatra.
Én nem mondom, hogy ezt teszem, és nem magamtól fogom megtenni, kizárólag saját akaratomból, hanem az Atyának az enyémmel egyesült akaratából. Én aszerint beszélek és ítélek, amit megvizsgálok, és az én ítéletem helyes, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki engem küldött.
Én nem váltam külön az Atyától. Én Őbenne vagyok, Ő pedig énbennem van, s én ismerem gondolatát, és azt váltom szavakra és tettekre.
Amit én mondok, hogy bizonyságot tegyek önmagamról, azt a ti hitetlen lelketek nem tudja elfogadni, mert nem akartok mást látni bennem, mint csak egy mindnyájatokhoz hasonló embert. Van más is, aki tanúságot tesz rólam, és akiről ti azt mondjátok, hogy nagy prófétaként tisztelitek. Én tudom, hogy tanúbizonysága igaz. De ti, ti, akik azt mondjátok, hogy tisztelitek őt, nem fogadjátok el tanúskodását, mert az nem egyezik meg a ti, velem szemben ellenséges, gondolkodástokkal. Ti nem fogadjátok el az igaz embernek, Izrael utolsó prófétájának tanúságtételét abban, ami nektek nem tetszik, s azt mondjátok, hogy ő csak ember, és tévedhet.
Küldöttek útján kérdést intéztetek Jánoshoz, remélve, hogy rólam azt mondja majd, amit ti kívántok, amit ti gondoltok rólam, amit ti akartok gondolni rólam. János azonban az igazság szerint tett bizonyságot, azt pedig ti nem tudtátok elfogadni. Mivel a próféta azt mondja, hogy a názáreti Jézus Isten Fia, ti, szívetek mélyén, – minthogy féltek a tömegtől – azt mondjátok, hogy a próféta bolond, ahogyan Krisztus is az. Én mégse az embertől – legyen bár az Izrael legszentebb embere – kapok tanúbizonyságot. Én mondom nektek: ő volt az égő és világító lámpa, ti azonban alig akartátok élvezni fényét. Amikor ez a fény rám vetődött, hogy veletek annak ismertesse meg Krisztust, aki valójában, ti hagytátok, hogy ezt a lámpát véka alá tegyék, és már előbb falat emeltetek a lámpa és magatok közé, hogy fényében ne lássátok meg az Úr Krisztusát.
Én hálás vagyok Jánosnak tanúságtételéért, és hálás azért neki az Atya is. János pedig nagy jutalmat kap ezért a tanúskodásáért, és emiatt is lángolni fog az Égben, mint első nap, amely kiragyog majd az összes emberek közül, ott fenn. Úgy lángol majd, mint ahogy mindazok fognak lángolni, akik hűségesek voltak az Igazsághoz, és az Igazságosság után áhítoztak. Nekem azonban nagyobb tanúbizonyságom van, mint Jánosé. És ez a bizonyság az én műveim. Mert azok a művek, amelyek elvégzésével az Atya bízott meg. Én azokat viszem végbe, és ezek tanúsítják, hogy az Atya küldött engem, megadva nekem minden hatalmat. És így maga az Atya – aki engem küldött – az, aki mellettem tanúskodik.
Ti nem hallottátok soha a hangját, nem láttátok soha az arcát. Én azonban láttam és látom, hallottam és hallom. Bennetek nem lakik a Szava, mert nem hisztek abban, akit Ő küldött.
Ti az Írást kutatjátok, mert azt hiszitek, hogy annak ismerete által nyeritek el az örök életet. S akkor hogyan nem veszitek észre, hogy éppen az Írások beszélnek rólam? Akkor viszont miért nem akartok továbbra sem hozzám jönni, hogy elnyerjétek az életet? Én megmondom nektek: mert amikor valami ellenkezik a ti megrögzött eszméitekkel, azt ti elutasítjátok. Hiányzik belőletek az alázat. Nem vagytok képesek kimondani: „Tévedtem. Az az ember, vagy ez a könyv az igazat mondja, én pedig tévedtem.” Így tettetek Jánossal, így tesztek az Írásokkal, így tesztek az Igével, aki szól hozzátok. Már nem vagytok képesek se látni, se érteni, mert körül vagytok véve a kevélységgel és saját hangotok, süketekké tesz.
Ti azt hiszitek, azért beszélek így, mert azt akarom, hogy ti dicsőítsetek engem. Nem. Vegyétek tudomásul, hogy én nem keresek, és nem fogadok el dicsőséget az emberektől. Amit én keresek és akarok, az a ti örök üdvösségtek. Ezt a dicsőséget keresem. A Szabadító dicsőségét, amely nem létezhet, ha nem mentek meg senkit sem. S ez annál nagyobb, minél többet mentettem meg. Ezt a dicsőséget a megmentett lelkeknek kell megadniuk nekem, és megadja azt az Atya, aki a végtelenül Tiszta Szellem. Ti azonban nem lesztek megmentve. Annak ismerlek meg titeket, akik vagytok. S ezért nem jöttök a hozzátok beszélő Szeretethez, és nem juttok be a Szeretet Országába. Ti ott ismeretlenek vagytok. Nem ismer benneteket az Atya, mivel ti nem ismertek engem, aki az Atyában vagyok. Nem akartok ismerni.
Én Atyám nevében jöttem, és ti nem fogadtok be engem, holott bárkit készek vagytok befogadni, aki a saját nevében jön, csak mondja azt, ami nektek tetszik. Azt mondjátok, hogy ti hithű emberek vagytok? Nem. Nem vagytok azok. Hogyan tudtok hinni, ti, akik dicsőséget koldultok ettől is, attól is, de nem keresitek a mennyek dicsőségét, amely Istentől ered? Azt a dicsőséget, amely Igazság, nem pedig az érdekek játéka, amely érdekek csupán a földön léteznek, és csak Ádám mélyre süllyedt gyermekei vétkes, emberi természetének hízelegnek.
Én nem foglak vádolni titeket az Atyánál. Ne gondoljátok! Már van, aki vádol titeket. Az a Mózes, akiben ti reméltek. Ő veti majd szemetekre, hogy nem hisztek benne, mivel nem hisztek bennem, hiszen ő írt rólam, ti pedig nem ismertek el engem aszerint, amit ő rólam írásban hagyott. Ti nem hisztek Mózes szavainak, akire ti, mint kiváló emberre, esküsztök. Hogyan hihetnétek akkor az én szavaimnak, az Emberfia szavainak, akiben nem hisztek? Emberileg szólva ez ésszerű. Itt azonban lelki síkon vagyunk, és a ti lelketekről van szó. Isten lelketeket az én műveim fényénél vizsgálja meg, és az általatok művelt cselekedeteket azzal veti össze, amit én jöttem tanítani. És Isten ítél meg titeket.
Én elmegyek. Hosszú ideig nem találkoztok majd velem. És higgyétek el, ez nem diadal, hanem büntetés. Menjünk!
És Jézus utat nyit a tömegben. A tömeg egy része hallgat, másik része helyeslően suttog, de csak suttog, a farizeusoktól való félelmében. És Jézus eltávozik.

(4-613)


2014.01.21. kedd



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.01.21. kedd

Sámuel első könyvének második része nagy szomorúsággal kezdődik.

Saul, akit a nép követelésére adott királynak az Úr, hogy Sámuel próféta és fiai helyett uralkodjék Isten ószövetségi választott népe fölött. „Amikor Sámuel megöregedett, a fiait tette meg Izrael bírává. De fiai nem ő útjain jártak, a maguk hasznát keresték, ajándékokat fogadtak el, és kiforgatták a törvényt. Ezért Izrael vénéi összegyűltek, elmentek Sámuelhez Rámába, és azt mondták neki: Nézd, megöregedtél, fiaid meg nem a te útjaidon járnak. Adj nekünk királyt, hogy kormányozzon minket, mint ez minden népnél szokásban van. Sámuelnek azonban nem tetszett, amivel előálltak: Adj nekünk királyt, hogy kormányozzon minket. Ezért az Úrhoz fordult. De az Úr azt mondta Sámuelnek: Tégy meg mindent, amit csak kér tőled a nép, hisz nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne uralkodjam többé felettük. De figyelmeztesd őket, és ünnepélyesen mutass rá a király jogaira, aki majd uralkodik felettük”(1Sám 8,1. 3-7. 9)Isten üzenete ara készíti fel a zsidókat, hogy ez nem az öröm ideje lesz. Sault szolgálatának első időszaka megszerettette a néppel. Amikor azonban istenítéletet kellett volna végrehajtania az amalekitákon, tehát súlyos istensértéseik miatt ki kellett volna irtania az összes embert, háziállatot és családi értékeket, hagyta magát rábeszélni, hogy ne pusztítson el mindent, hanem jutalmazásra, áldozatokra mentsen meg ezt-azt. Isten megharagudott rá, és levette róla a kezét. Fiával, Jonatánnal együtt meg kellett halnia rövid időn belül. Isten attól az időtől kezdve titokban, de érvényesen, felkenette királlyá Dávidot. Szólt tehát Sámuelhez az Úr: Meddig akarsz még Saul miatt bánkódni, amikor elvetettem, hogy ne uralkodjék tovább Izrael fölött? Töltsd meg szarudat olajjal, és kelj útra. Menj el Izájhoz, Betlehembe, mert a fiai közül szemeltem ki királyt” (16,1) Sámuel félt Saultól, kicsit sajnálta is, azért utalt arra a lehetőségre, hogy Saul megtudhatja hová ment, könnyen ki találja útjának célját és vérengzeni fog. „Vigyél magaddal egy üszőt és mondd: Azért jöttem, hogy áldozatot mutassak be az Úrnak. Aztán hívd meg Izájt az áldozatra. S majd magam adom tudtodra, mit tegyél. Föl kell ugyanis kenned, akit majd megnevezek. Sámuel megtette, amit az Úr parancsolt neki. Amikor Betlehembe ért, a város vénei szorongva mentek ki eléje, s megkérdezték: Jót jelent jöveteled, látóember? Igen, jót, válaszolta, áldozatot jöttem bemutatni. Tisztuljatok meg, és gyertek el az áldozatra. Azután megtisztította Izájt és fiait, és meghívta őket az áldozatra” (2-5) a család szorong, mert sejtik nagy a tét. Szorong, a próféta is, mert Istennek nem mindennapi titka felülbomlik le a fátyol. Isten pedig örvend, mert szeretetének legnagyobb titkát kezdi megmutatni: Bemutatja Fiát egyik ősapjában, akit majd ezer év múlva így hív segítségül a történelem minden embere: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtunk!”(Mt 20,31)„Amikor (a Jessze-fiúk) megérkeztek, s (Sámuel) meglátta Eliábot, azt gondolta: Nos, itt áll fölkentje az Úr előtt. Az Úr azonban ezt mondta Sámuelnek: Ne a külsejét és magas termetét nézd, mert hisz elvetettem. Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet. Akkor Izáj odaszólította Aminadabot, és Sámuel elé állította. De ő azt mondta: Nem őt választotta ki az Úr. Most Izáj Sammát állította elé, de megint azt mondta: Nem őt választotta ki az Úr. Izáj így bemutatta Sámuelek hét fiát, de Sámuel így szólt Izájhoz: Ezeket nem választotta ki az Úr. Aztán Sámuel megkérdezte Izájt: Mind itt vannak a fiaid? A legkisebb nincs itt válaszolta, a nyájat őrzi. Küldj el valakit, keresse meg, mert addig nem ülünk hozzá az asztali lakomához, amíg itt nincs. Izáj elküldött érte. Vörös volt, nyílt tekintetű. Az Úr így szólt: Rajta, kend föl, mert ő az! Erre fogta az olajos szarut, és fölkente testvérei körében.Attól a naptól eltöltötte Dávidot az Úr lelke”(6-13)

Zsolozsma 17.



Szent Ambrus püspöknek

Büntető kínokra még gyenge, de győzelemre már érett volt

Szűznek van születésnapja; érintetlenségét kövessük! Vértanú mennyei születésnapja van, áldozatot ajánljunk fel! Szent Ágnes mennyei születésnapja van. A hagyomány szerint tizenkét éves korában jutott a vértanúságra. Annál szörnyűbb ez a kegyetlenség, amely még e zsenge kornak sem irgalmazott, de mennyivel nagyszerűbb a hit ereje, amely még ebben a korban is tanúságot tudott tenni! Volt-e sebezhető hely azon a gyenge kis testen? Mégis volt mivel legyőznie azt a kardot, amely szinte alig tudta hol megsebezni. Az ő korabeli lányok még a szüleik egy görbe tekintetét sem igen tudják elviselni, még egy tűszúrástól is sírva fakadnak, mint valami sebesüléstől. Ő még a véres kezű hóhérok között sem fél; mozdulatlan állja a csikorgó láncok nehéz rángatását; odatárja egész testét a dühöngő hóhér kardja elé. Még azt sem tudja, mi a halál, de már kész elfogadni. Amikor pedig máglyára hurcolják, a lángok között Krisztusnak nyújtja a kezét, és győzedelmes Urunk diadaljelével szenteli meg azt a szentségtelen oltárt. Hiába tették nyakát és két kezét vasbilincsbe, gyenge tagjait semmiképpen sem tudta összeszorítani. Újfajta vértanúság? Büntető kínokra még gyönge, de a győzelemre már érett volt. Alig tudott harcolni, mégis könnyen érdemelte ki a győzelmi koszorút. Korára való tekintettel még semmi erényt sem várhattak tőle, mégis mestere lett a tökéletességnek. Soha még menyasszony nem ment úgy a menyegzős házba, amilyen vidáman és ünnepélyes léptekkel ő indult a kivégzés helyére. Fejét befont haja nem koszorúzta, de fel volt ékesítve Krisztus számára, nem ugyan virágokkal, hanem erényeivel. Mindenki sírt körülötte, csak az ő szeme volt száraz. Mindenki csodálta, hogy életét, amelyből még alig élvezett valamit, olyan könnyen áldozta fel, mint aki már mindent élvezett. Mindenki bámult, hogy már az Isten mellett tanúskodhatott, pedig koránál fogva még szava sem lehetett volna a bíróság előtt. Végül is elérte, hogy Isten ügyében hittek a szavának, pedig ember ügyében még nem hittek volna neki. Mert ami a termeszét erejét meghaladja, az a természet Alkotójától van. Hogyan ijesztgette a hóhér, hátha megrémül! Hogyan igyekezett kedveskedéssel rábeszélni, milyen ajánlatokat tett, hogy még férjhez mehet! De ő így felelt: „Már az is méltánytalanság a Jegyessel szemben, ha más jövendőbelire várunk. Azé leszek, aki már előbb engem választott. Mire vársz, hóhér? Hadd pusztuljon ez a test, ha olyan szemeknek is tetszhet, amelyeknek én nem akarom.” Odaállt, imádkozott, és lehajtotta fejét. Csak láttad volna, hogyan remegett a hóhér, mintha ő lett volna az áldozat! Reszketett a keze, és belesápadt az arca annak a másik életnek az elvesztésébe, pedig ez a leány nem féltette a saját életét. Látjátok, ebben az egy áldozatban két vértanúság van: a tisztaságé és a hité. Szűz maradt, és a vértanúságot is elnyerte.