Ősi Advent 3.

Ősi Advent

 
Hogy kerül az Énekek éneke abba a sorozatba, amely az ősi advent gondolataival keresi a válaszokat, amelyek az Üdvözítő megtestesülését, annak örömeit hirdetik. Egyáltalán lehet-e helye az életszolgálat örömeinek, sőt gyönyöreinek a bűn által kikezdett, megrontott szerelemnek, a férfi és a nő Isten irányította párkereső időszakának. Annak idején példának említették nevelőink, hogy amikor elérkezik a párválasztás ideje, magának az Isten ujjának kell kölcsönösen rámutatnia, hogy tiszta és szent legyen az az egymásra találás. Vegyünk néhány gyors idézetet a Teremtő Isten szájából: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” (Ter 1,26) Ez a közös uralkodás alapelve, amellyel közösen uralják a náluk alacsonyabb rendű dolgokat közös javukra, örömükre. „megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!”.(27-28) „Fogta tehát Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg”. (2,15) „Azt mondta továbbá az Úr Isten: Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is”. (2,18) „Az ember akkor azt mondta: Ez végre csont az én csontomból és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség (ísa), mert a férfiból (Ís) vétetett. Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik és egy testté (szervezetté) lesznek” (23-24) tehát minden közös, de a férj és feleség nem mindent csinál egy formán: amit egyik végez, a másikért is teszi, vagyis a szeretet az indíték. A mezei munka után a férjet finoman készített ebéd várja. Az Énekek éneke milyen gyönyörűen írja le az udvarlás korában megőrzött tiszta, szép szerelmet: „Amilyen a liliom a tövisek között, olyan a kedvesem a leányok között”.(2,2) a szerelmes leány pedig így várja a hozzá érkező, önmagát és kedvesét türelemmel feldíszítő, Törvény védte látogatásra: „csitt! A kedvesem, íme, itt jön! Szökken a hegyeken át, szökell halmokon keresztül. Olyan a kedvesem, mint a gazella, mint a szarvasborjú, már itt is áll a házunk mögött, benéz az ablakon, nézdel a rácson át. Íme, a kedvesem szól nekem: Kelj fel szaporán, szerelmem! Jöjj, galambom, szépségem!  Mert a tél már elmúlt, az eső elállt, elvonult, földünkön előbújnak a virágok, eljött a szőlőmetszés ideje, s a gerle szava hallatszik a határban. A füge már kihajtja első gyümölcsét, s a virágzó szőlő illatot áraszt. Kelj fel, kedvesem! Jöjj le, szépségem! Te, galambom, a sziklaüregben, a kőszál rejtekében hadd lássam arcodat, hadd halljam hangodat! Mert a te szavad édes és oly bájos az orcád!” (2,2-14) Ha a szép szerelmet lehet ennyi örömmel így megélni, miért ne lehetne Szűzanyánknak csak a szépet, tisztát teljes fénnyel átérezni? Nemde ezt érezteti meg velünk az evangélium? „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülembe felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked”