A Megszentelt Élet Éve
VITA CONSECRATA
Az Eucharisztikus Jézus imádása.
Az apostolok magánházakban teljesítették az Úr parancsát: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Énekeltek zsoltárokat, olvastak, beszéltek Jézusról, értünk vállalt haláláról, és átváltoztatva a kenyeret elsődlegesen Jézus Testévé, másodlagosan az Ő Vérévé, majd a kehelybe öntött bort elsődlegesen Jézus Vérévé, másodlagosan Testévé. Így idézték vissza, tették jelenvalóvá a legszentebb áldozatot, amelynek az volt a lényege, hogy az Úr feláldozta magát úgy, mint az ószövetségi áldozatoknál, amikor az áldozati bárány testéből kiontották a vérét. Majd megáldoztak, magukhoz vették Jézust mindkét szín alatt. Beteljesült Jézus ígérete: „Nem hagylak árván titeket, eljövök hozzátok”. (Jn 14,18) Az egyesülést követő csendben immár nem kívülről szólt hozzájuk Uruk, hanem a lélek zárt palotájában. Mindenki szíve trónusára ültethette Őt. A közösségbe elmenni nem tudó betegekhez és üldözött, bebörtönzött keresztényekhez pedig elvitték az Eucharisztiát, áldozat drága Gyümölcsét, hogy ugyanúgy részük legyen látogatása kegyelmeiben. A kis ministráns, Tarziciusz is ezt a küldetést kapta: vitte mellére szorítva, majd védte pogány társai avatatlan érintésétől, majd élete feláldozásával ismerte el az oltáriszentségi Jézust legfőbb Urának, azaz imádta Őt. Justinus, a pogány filozófusból lett keresztény író, hitvédő ezekről a II. században tesz értékes írásbeli tanúságot. (+165) Lehet, hogy furcsának tűnik, hogy az eucharisztikus Jézus imádását az eddig mondottakkal vezetjük be, de a XIII. század nagy ferences hittudósa, Szent Bonaventura a szentmise bemutatása után mély alázattal imádta szívében élő Urát, és imájában ezekről a titkokról elmélkedett. Ezt az imát mondtuk mi is minden szentmisénk után a sekrestyei imazsámolyon térdelve latinul: „íme, jóságos, édes Jézusom, térdre borulok szent színed előtt és lelkem egész buzgóságával kérlek és könyörgök hozzád, kegyeskedjél az én szívembe önteni a hit, remény és szeretet élő érzelmeit, bűneim fölött igaz bánatot és azok jóvátételére elszánt, erős akaratot. Megilletődéssel és szívbéli fájdalommal veszem fontolóra öt szent sebedet és elmélkedem fölöttük, szemem előtt tartva, amit már Dávid próféta mondott rólad, jóságos Jézus: „Átlyukasztották kezemet és lábamat, megszámlálták minden csontomat”. (Zsolt 21,18) Atyánk maga szenvedett Fiában, mert nem lett volna szíve valamelyik teremtményét megszenvedtetni ilyen irtózatosan. Fülébe csengett a haláltusából a meggyötört ajkakról: „Éli, Éli, lamma szabaktáni?” Azaz: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46 Zsolt 21,2) Majd utolsó szavával a tökéletes engedelmesség jeleként ezt mondta Jézus: „Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46) Erre a csodálatos szeretetre mit válaszolhat Jézus Atyja és a mi Atyánk? Két hű öreg zsidó kezébe teszi a szerszámokat, hogy fájó szívvel húzzák ki Fia kezéből az otromba szegeket, vigyázva engedjék le a durván kivégzett Testet, és az anyai szeretet ölébe fektessék. Az Atya pedig végtelen szeretetébe csókolja Fiát. És megáld engem és minden testvéremet, akik nem hagyjuk el a Bonaventura-imát és az Atya hálás szeretetét idéző Mi Atyánk imát, mert most is együtt öleljük, gyászoljuk hálás szívvel és imádjuk a Fiút. Az Üdvöz légy imában pedig átkaroljuk Nagyasszonyunkat. Nem tudtuk megvédeni Megváltónkat a szenvedésektől, Édesanyját a „Nemes Társsal való együtt szenvedésétől, legalább a történelemben elsikkasztott sok viszontszeretet pótlásaként tőlünk nyerjen némi viszonzást.
Az Eucharisztikus Jézus imádása.
Az apostolok magánházakban teljesítették az Úr parancsát: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Énekeltek zsoltárokat, olvastak, beszéltek Jézusról, értünk vállalt haláláról, és átváltoztatva a kenyeret elsődlegesen Jézus Testévé, másodlagosan az Ő Vérévé, majd a kehelybe öntött bort elsődlegesen Jézus Vérévé, másodlagosan Testévé. Így idézték vissza, tették jelenvalóvá a legszentebb áldozatot, amelynek az volt a lényege, hogy az Úr feláldozta magát úgy, mint az ószövetségi áldozatoknál, amikor az áldozati bárány testéből kiontották a vérét. Majd megáldoztak, magukhoz vették Jézust mindkét szín alatt. Beteljesült Jézus ígérete: „Nem hagylak árván titeket, eljövök hozzátok”. (Jn 14,18) Az egyesülést követő csendben immár nem kívülről szólt hozzájuk Uruk, hanem a lélek zárt palotájában. Mindenki szíve trónusára ültethette Őt. A közösségbe elmenni nem tudó betegekhez és üldözött, bebörtönzött keresztényekhez pedig elvitték az Eucharisztiát, áldozat drága Gyümölcsét, hogy ugyanúgy részük legyen látogatása kegyelmeiben. A kis ministráns, Tarziciusz is ezt a küldetést kapta: vitte mellére szorítva, majd védte pogány társai avatatlan érintésétől, majd élete feláldozásával ismerte el az oltáriszentségi Jézust legfőbb Urának, azaz imádta Őt. Justinus, a pogány filozófusból lett keresztény író, hitvédő ezekről a II. században tesz értékes írásbeli tanúságot. (+165) Lehet, hogy furcsának tűnik, hogy az eucharisztikus Jézus imádását az eddig mondottakkal vezetjük be, de a XIII. század nagy ferences hittudósa, Szent Bonaventura a szentmise bemutatása után mély alázattal imádta szívében élő Urát, és imájában ezekről a titkokról elmélkedett. Ezt az imát mondtuk mi is minden szentmisénk után a sekrestyei imazsámolyon térdelve latinul: „íme, jóságos, édes Jézusom, térdre borulok szent színed előtt és lelkem egész buzgóságával kérlek és könyörgök hozzád, kegyeskedjél az én szívembe önteni a hit, remény és szeretet élő érzelmeit, bűneim fölött igaz bánatot és azok jóvátételére elszánt, erős akaratot. Megilletődéssel és szívbéli fájdalommal veszem fontolóra öt szent sebedet és elmélkedem fölöttük, szemem előtt tartva, amit már Dávid próféta mondott rólad, jóságos Jézus: „Átlyukasztották kezemet és lábamat, megszámlálták minden csontomat”. (Zsolt 21,18) Atyánk maga szenvedett Fiában, mert nem lett volna szíve valamelyik teremtményét megszenvedtetni ilyen irtózatosan. Fülébe csengett a haláltusából a meggyötört ajkakról: „Éli, Éli, lamma szabaktáni?” Azaz: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46 Zsolt 21,2) Majd utolsó szavával a tökéletes engedelmesség jeleként ezt mondta Jézus: „Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46) Erre a csodálatos szeretetre mit válaszolhat Jézus Atyja és a mi Atyánk? Két hű öreg zsidó kezébe teszi a szerszámokat, hogy fájó szívvel húzzák ki Fia kezéből az otromba szegeket, vigyázva engedjék le a durván kivégzett Testet, és az anyai szeretet ölébe fektessék. Az Atya pedig végtelen szeretetébe csókolja Fiát. És megáld engem és minden testvéremet, akik nem hagyjuk el a Bonaventura-imát és az Atya hálás szeretetét idéző Mi Atyánk imát, mert most is együtt öleljük, gyászoljuk hálás szívvel és imádjuk a Fiút. Az Üdvöz légy imában pedig átkaroljuk Nagyasszonyunkat. Nem tudtuk megvédeni Megváltónkat a szenvedésektől, Édesanyját a „Nemes Társsal való együtt szenvedésétől, legalább a történelemben elsikkasztott sok viszontszeretet pótlásaként tőlünk nyerjen némi viszonzást.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése