A béke a lélek gyümölcse – Cantalamessa harmadik adventi elmélkedése
Péntek reggel kilenc órakor tartotta meg harmadik, egyben utolsó adventi elmélkedését a Pápai Ház szónoka az Apostoli Palota Redemptoris Mater-kápolnájában, amelyen részt vettek Ferenc pápával együtt a kúria tagjai.
Korábbi
elmélkedéseiben Raniero Cantalamessa a békéről mint Isten adományáról és mint
emberi feladatról beszélt. Pénteki elmélkedésében a békéről mint a Szentlélek
működésének gyümölcséről szólt.
Pál
apostol a galatákhoz írt levelében a lélek gyümölcsei között a békét a harmadik
helyre teszi, és csak a szeretet és az öröm előzi meg (Gal 5,22). Hogy mit is
jelent a béke itt, az a szövegösszefüggésből derül ki, amely a test és a lélek
közötti harc, másképpen az az életelv, amely a test törvénye szerint uralja a
régi embert, illetve a Szentlélek erejében irányítja az új embert. A „lélek
gyümölcsei” kifejezésben a lélek szó nem az önmagában vett Szentlélekre utal,
hanem mint az új létezés alapelve.
A
karizmák közvetlenül a Szentlélek művei, a lélek gyümölcse azonban az isteni
kegyelem és az emberi szabadság együttműködésének az eredménye. Mai szóval
egyszerűen erénynek nevezhetnék, persze bibliai értelemben: a Szentlélek
szerinti erény. Másfelől a Szentlélek az adományait személyre szabottan adja,
kinek-kinek mást és mást, ellenben a lélek adományai azonosak mindenki számára.
Az Egyházban nem lehet mindenki próféta, apostol vagy evangélista, de
mindenkinek közös feladata, hogy türelmes, alázatos, békés legyen.
A béke
mint a lélek gyümölcse különbözik az Isten adománya békétől és a békétől mint
feladattól, amelyen dolgozni kell. Ugyanakkor azt a habitust, szokást,
lélekállapotot, életstílust jelenti, amelyet az ember erőfeszítéssel és
éberséggel szerez meg, és így tesz szert egy bizonyos benső megbékéltségre. A
béke a lélek gyümölcseként a szív békéje. II. János Pál pápa szerint ez a béke
„az új ember szívéből születik”. Assisi Szent Ferenc ezzel küldte útjukra a
társait: „amikor a békét a szátokkal hirdetitek, előbb a szívetekbe fogadjátok”
– mondta a Pápai Ház szónoka.
A
keresztények kezdettől fogva keresték a benső békét. Így Keleten a sivatagi
atyák is arra törekedtek, hogy a lélek csendjét, nyugalmát és így a békéjét
elnyerjék (hészükhia), vagyis a szellem minden gondolatát, az akarat minden
követelését, az emlékezet minden képét el akarták maguktól hárítani, csakhogy
közelebb férkőzzenek az Isten gondolataihoz és akaratához. Ez egy nagy harc
volt, nemcsak a rossz, hanem a jó gondolatokkal szemben is. Később ez a
lelkiségi irányzat a szív imádságához vezetett, melyet Kelet keresztényei
megszakítás nélkül folytattak.
Erről
tanúskodik az Egy orosz zarándok elbeszélései című írás. A nyugati
hagyomány ugyanezt az eszményt követte, más és más utakon. Szent Ágoston
képviseli ezt a nyugati utat és az Isten városa című művében beszél a
„tranquillitas ordinis”-ről, a rend, a rendezettség adta nyugalomról. Vallomásai
pedig már a szív békéjét körvonalazzák a jól ismert mondásával: „magadnak
teremtettél bennünket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem pihen benned”. A
nehézkedés törvényével magyarázza Ágoston ezt a megállapítását. A mi békénk a
jóakaratban rejlik. Ahogy minden test, súlyánál fogva a neki megfelelő helyre,
a mélybe irányul. A tűz ellenben felfelé tart, mert neki ez a megfelelő hely.
Az én súlyom pedig a szeretet, mert ez visz engem, bárhová is vigyem a testem”.
Itt ezen a földön, a mi békénk az Isten akarata, vagyis ráhagyatkozás a
szándékaira. Dante is így fogalmaz: „Az ő akaratában van a mi békénk”. Ebben a
békében már nem kell az embernek a saját impulzusait uralnia, mert már az Isten
uralja az egész embert. Ennek az örök békének a reménye szépen jut kifejezésre
a latin egyház temetési gyakorlatában: a „pax” és a „Requiescat in pace”,
„Nyugodjék békében!” kifejezések utalnak erre.
Raniero
Cantalamessa adventi beszéde harmadik gondolataként a béke megteremtésének az
útjáról szólt. Szent Ágoston szerint a benső béke az Isten akaratához igazodás.
Ezt igazolja a középkori Eckhardt mester: „Minél inkább behatolsz Istenbe,
annál inkább békére jutsz”. Későbbi aszketikus fejlődés nyomán Szent Ignác
szent közömbösségről, az indifferenciáról beszél, amelyben az ember önmagát
teljesen az isteni fölség rendelkezésére bocsátja és ez a benső béke lesz
mindenféle megkülönböztetés alapja. Kelet és Nyugat lelkiségi áramlataiban soha
és senki nem gondolta, hogy ez a béke könnyűszerrel, olcsón megszerezhető
lenne. Fáradságos út ez, főként a kezdetben, de megfelel annak az elvárásnak,
amit Jézus vár el a követőitől: „Aki követni akar engem, tagadja meg magát és
úgy kövessen engem!” (Mk 8,34). Ennek a fáradságos útnak a konkrét és
gyakorlati képviselője a Krisztus követése mű szerzője, aki a
tanítványától elvárja: „Tanuld meg, fiam, megtenni inkább a mások akaratát,
mint a tiédet. Ez lesz a békéd és a szabadság útja”.
Utolsó
gondolatként Cantalamessa a békéről mint bizalomról beszélt. Jézusra utalt, aki
azt kéri, hogy ne aggódjunk a megélhetésünk és a holnap miatt, mert a mennyei
Atya gondoskodik rólunk (Mt 6,5). A modern kor ebben az értelemben közelítette
meg az Isten békéjét. Így Dietrich von Bonhoeffer német evangélikus vértanú
pap, aki a kivégzése előtt írta: „Jó hatalmaktól csodásan elrejtve, vigasztalva
várjuk azt, ami jöhet. Isten velünk van este és reggel, és egészen biztosan
minden új napon.” Másik példa a ferences tudós, Éloi Leclerc Egy szegény
ember bölcsessége könyvében olvasható, ahogy Szent Ferenc megérti a
Mindenható békéjét: „Isten van, és ez elég!” ismételgeti szünet nélkül a
vándorútjain.
Szent
Terézre utalt utolsó gondolatként a Pápai Ház szónoka: Mintegy testamentumként
hagyta ránk a rövid kis fohászt, amit akkor ismételgessünk, amikor a szív
békéjére szeretnénk ismét rálelni: „Ne félj, ne aggódj, a tűrés mindent elér.
Ha tiéd Isten, tiéd már minden, Isten egyedül elég!”
Cantalamessa atya azt kívánta Ferenc pápának és a Kúria tagjainak, hogy
Nagy Szent Leó szavaival valóban a „Béke Karácsonya” jöjjön el számukra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése