Zsolozsma 280.

Nagy Szent Gergely pápának az evangéliumokról mondott szentbeszédeiből 

Szolgálatunk tennivalói

Hallgassuk meg, hogy mit mondott az Úr akkor, amikor igéjének hirdetőit útnak indította: Az aratnivaló ugyan sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásra (Lk 10, 2). A sok aratnivalóhoz képest kevés a munkás, és ezt csak szomorúan állapíthatjuk meg. Vannak még ugyanis, akik meghallgatnák a jó hírt, de nincsenek, akik hirdessék. Pedig tele van a világ papokkal, az Úr aratásában mégis nagyon kevés munkást találunk, mert a papi szolgálatot elvállaltuk ugyan, de a szolgálatunkkal járó kötelességünket már nem teljesítjük. Fontoljátok meg azonban, kedves testvéreim, fontoljátok meg, amit mondott az Úr: Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásra. Tinektek kell tehát értünk imádkoznotok, hogy mi meg tudjuk tenni, ami kijár nektek, nehogy lusta legyen a nyelvünk a buzdításra, és ha már az igehirdetői állást elfoglaltuk, nehogy e némaságunk vádoljon minket az igazságos bíró előtt. Gyakran megtörténik, hogy a saját bűneik miatt van megkötve az igehirdetők nyelve. Gyakran pedig a hallgatóság bűnös lelkülete akadályozza meg vezetőit abban, hogy eredményesen tölthessék be igehirdetői szolgálatukat. A Zsoltáros arról az esetről beszél, amikor az igehirdető a maga bűnössége miatt nem tud gyümölcsözően beszélni: A gonoszhoz így beszél Isten: Törvényeimet-mit emlegeted? (Zsolt 49, 16). Ezekielnél viszont arra céloz az Úr, hogy a hallgatóság bűne miatt némul el az igehirdetők ajka: A nyelvedet szájpadlásodhoz tapasztom, úgyhogy néma leszel, és nem leszel olyan, mint a korholó férfiú, mert ellenszegülő nemzedék ez (vö. Ez 3, 26). Mintha csak nyíltan azt mondaná, hogy azért veszem el tőled az igehirdetés szavait, mert az a nép, amelyik cselekedetei által megvet engem, nem méltó arra, hogy az igehirdetés által az igazság birtokába jusson. Nem lehet tehát egykönnyen felismerni, hogy kinek a bűne miatt gyengül az igehirdetés ereje. Azt azonban teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a lelkipásztorok némasága olykor a saját romlásukat is okozza, de mindig kárára van a híveknek. Van azonban más is, szeretett testvéreim, ami a lelkipásztorok életmódjával kapcsolatban nagyon lesújt. Magamat is éppúgy vádolom, nehogy valaki esetleg igazságtalannak érezze azt, amit megállapítok; igaz ugyan, hogy a mostani zavaros közállapotok okozta helyzetemet akaratom ellenére kell eltűrnöm. Nagyon belemerültünk ugyanis a közügyekbe, és amit megtiszteltetésből el kellett vállalnunk, az elvon attól, ami köteles munkaként vár reánk. Az igehirdetés szolgálatát elhanyagoljuk, és – úgy vélem – csak kárhozatunkra hívnak minket püspöknek, hiszen tisztségünknek csupán a nevét, de nem a kötelezettségét vállaljuk. Mert azok, akik ránk vannak bízva, hátat fordítanak Istennek, és mi hallgatunk. Bűnökben vergődnek, és mi kezünket sem mozdítjuk, hogy a bajukon segítsünk. De hát mikor is tudnánk mások életét megjavítani, ha egyszer a magunk életmódjával sem törődünk? Világi gondokba merülünk, és bensőnkben annál érzéketlenebbek leszünk, minél feltűnőbben adjuk magunkat a világi ügyekre. Az Anyaszentegyház találóan adja ezeket a szavakat ellanyhult elöljárói ajkára: Elküldték szőlőt őrizni, s a magam szőlejére nem vigyázhattam (Én 1, 6). Igen, őrök lettünk a szőlőkben, ezért a magunk szőlőjére már végképp nem vigyáztunk: számunkra idegen tevékenységekbe gabalyodunk, a magunk szolgálatának a tennivalóit meg elhanyagoljuk.