Beszámoló a püspöki szinódus tizennegyedik munkaüléséről – Záró üzenet
Az alábbiakban közzétesszük az Apostoli Szentszék sajtószolgálata által kiadott összefoglalót a rendkívüli szinódus október 18-án délelőtt lezajlott tizennegyedik munkaüléséről, melyen a szinódusi atyák jóváhagyták az üzenetet, amely lezárja a Püspöki Szinódus III. Rendkívüli Közgyűlését.
Záró
üzenet
Mi, a
szinódusi atyák, akik egybegyűltünk Rómában Ferenc pápa körül a püspöki
szinódus rendkívüli közgyűlésére, üzenettel fordulunk a különböző földrészeken
élő valamennyi családhoz, különösen azokhoz, akik követik Krisztust, aki az Út,
az Igazság és az Élet. Kifejezzük nagyrabecsülésünket és hálánkat azért a
mindennapos tanúságtételért, amit nyújtotok nekünk és a világnak hűségetekkel,
hitetekkel, reményetekkel és szeretetekkel.
Mi, az
egyház pásztorai is más-más történetű és sorsú családokban születtünk és
nőttünk fel. Papként és püspökként is találkoztunk családokkal és köztük
éltünk, s ők a fényes pillanatok, ugyanakkor nehézségek egész sorát mondták el
szavaikkal és mutatták meg tetteikkel.
Magának
a jelen szinódusi ülésnek az előkészítése is lehetővé tette a számunkra, hogy
megismerjük a világszerte élő sok család élettapasztalatát az egyház számára
megküldött válaszokból, amelyeket a kérdéseinkre kaptunk. A szinódus napjaiban
folytatott párbeszédünk révén kölcsönösen gazdagítottuk egymást, és
hozzásegítettük egymást ahhoz, hogy meglássuk azt az élő és összetett
valóságot, amelyben a családok élnek.
Emlékeztetünk
benneteket Krisztus szavaira: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki
meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel
3,20). Ahogy akkor is tette, amikor a Szentföld útjait járta, és betért a
házakba és a falvakba, Jézus ma is járja városaink utcáit. Otthonaitokban
együtt van jelen a fény és az árnyék, a felemelő kihívások, ugyanakkor a drámai
megpróbáltatások is. A homály még mélyebbé, végül egészen sötétséggé válik,
amikor a gonosz és a bűn beférkőzik a család szívébe.
Az
első nagy kihívás a hűség a házastársi szeretetben. A családi életben is
megtapasztalható a hit és az értékek meggyengülése, az individualizmus, az
emberi kapcsolatok elszegényedése, a fékevesztettségből fakadó, amely képtelen
az elmélyülésre. Ebből adódik nem kevés házasság válsága, s ezeket gyakran csak
felületesen akarják megoldani, anélkül, hogy elég bátrak lennének a dolgok
türelmes megvizsgálásához, a kölcsönös megbocsátáshoz, a kiengesztelődéshez és
akár az áldozathoz is. A bukásokból így új kapcsolatok, új párok, új élettársi
kapcsolatok és új házasságok születnek, ezáltal összetett és keresztény
szempontból problematikus családi helyzetek jönnek létre.
Ezek
között a kihívások között meg kell említeni a léttel járó fáradságot, elegendő,
ha egy fogyatékkal élő gyermekre, egy súlyos betegségre, az öregek
idegrendszeri leépülésére, egy szeretett személy halálára gondolunk. Csodálatra
méltó sok család nagylelkű hűsége, akik e megpróbáltatásokat bátran, hittel és
szeretettel élik meg, s nem úgy tekintenek ezekre, mint valamire, ami elszakít
vagy lesújt, hanem mint amit ajándékként kaptak, s amit maguk ajándékba
adhatnak, meglátva a szenvedő Krisztust a beteg emberi valóságban.
Gondolnunk
kell a gazdasági nehézségekre is, amelyeket az önmagukból kifordult rendszerek
okoznak, „a pénz bálványozása, az arctalan s az igaz emberi célt nélkülöző
gazdaság diktatúrája” (Evangelii Gaudium, 55), amely megalázza az
emberi méltóságot. Gondoljunk a munkanélküli édesapákra vagy édesanyákra, akik
képtelenek családjuknak még alapvető szükségleteit is előteremteni, vagy azokra
a fiatalokra, akik előtt üres napok állnak, nincs mire várniuk, s ezért a
kábítószer vagy a bűnözés zsákmányává lesznek.
Gondoljunk
a szegény családok tömegeire, akik lélekvesztőkön indulnak útnak a túlélésért,
a menekült családokra, akik reménytelenül vándorolnak a sivatagokban, azokra,
akiket egyszerűen a hitük, lelki és emberi értékeik miatt üldöznek, és azokra,
akiket a háborúk és az elnyomás sújtanak. Gondoljunk azokra a nőkre is, akik
erőszaknak vagy kizsákmányolásnak, emberkereskedelemnek esnek áldozatul,
valamint azokra a gyermekekre és fiatalokra, akikkel még olyan személyek is
visszaéltek, akiknek őrizni és bizalomban nevelni kellett volna őket,
gondoljunk a megalázott, nehézségben élő családok tagjaira. „A jóléti
társadalom kultúrája elkábít minket, s […] a lehetőségek hiánya miatt derékba
tört életek csak olyanok számunkra, mint valami látványosság, ami egyáltalán
nem zavar bennünket” (Evangelii Gaudium, 54). A kormányokhoz és a
nemzetközi szervezetekhez fordulunk, hogy mozdítsák elő a családok jogainak
érvényesülését a közjó érdekében.
Krisztus
azt akarta, hogy egyháza olyan ház legyen, amelynek mindig nyitva áll az ajtaja
a befogadásra, és nem zár ki senkit sem. Hála illeti meg tehát azokat a
lelkipásztorokat, világi híveket és közösségeket, akik készek rá, hogy
segítsék, magukra vegyék a párok és családok belső és társadalmi sebesüléseinek
a terheit.
* * *
Létezik
azonban a fény is, amely esténként ott ragyog a városok házainak ablakaiban, a
külvárosok szerény otthonaiban, a falvakban és még a kunyhókban is: ez
világítja be és melegíti át a testet és a lelket. Ez a fény a találkozás révén
gyullad fel a házaspárok belső életében: ajándék, kegyelem, amely akkor jut
kifejeződésre, amikor – a Teremtés könyvének a szavaival (2,18) – a
két arc egy másikkal „szemközti” valóság, a „neki megfelelő”, vagyis egyenlő és
kölcsönös segítségnyújtásban (2,18). A férfi és a nő egymás iránti szeretete
azt tanítja a számunkra, hogy mindkettőnek szüksége van a másikra ahhoz, hogy
önmaga lehessen, noha identitásában megmarad tőle eltérőnek. Ez az identitás a
kölcsönös önátadásban nyílik meg és kerül kinyilatkoztatásra. Ezt fejezi ki
szuggesztív módon a nő az Énekek énekében: „A kedvesem az enyém, s én az övé
vagyok… Én a kedvesemé vagyok, s ő az enyém” (Én 2,16; 6,3).
A
találkozás hitelességéhez vezető út az eljegyzéssel, a várakozás és felkészülés
időszakával veszi kezdetét. Beteljesedése a házasság szentsége, amelyre Isten
helyezi rá pecsétjét, jelenlétét és kegyelmét. Ezen az úton jelen van a
szexualitás, a gyengédség és a szépség, amely elkíséri az embert az ifjúkori
erőn és frissességen túl is. A szeretet természeténél fogva örökre szóló, az
ember kész odaadni életét is azért, akit szeret (ld. Jn 15,13). Ebben a fényben
látjuk, hogy a házastársi szeretet, amely egyedüli és felbonthatatlan, megmarad
az emberi korlátok számos nehézsége ellenére, ez az egyik legnagyobb csoda, még
ha közben ez a leggyakoribb is.
Ez a
szeretet a termékenység és az életadás által növekszik, s ez nem csupán a
gyermeknemzést jelenti, hanem az isteni élet továbbadását is a gyermekek
keresztsége, nevelése és hitre oktatása révén. Benne van az élet, a szeretet,
az értékek felkínálásának képessége. Erre a tapasztalatra az is szert tehet,
aki nem nemzhetett saját gyermeket. Azok a családok, akik vállalkoznak erre a
ragyogó kalandra, ezzel tanúságot tesznek sokak, elsősorban a fiatalok előtt.
Ennek
az útnak során, amely nem egyszer fáradságos és buktatókkal teli magas hegyi
ösvényhez hasonlít, Isten mindig velünk van és elkísér bennünket. A család
megtapasztalja ezt a férj és feleség, a szülők és gyermekek, a testvérek
közötti szeretetben és párbeszédben. Megéli ezt akkor, amikor együtt hallgatják
Isten Szavát, vagy amikor együtt imádkoznak: olyan ez, mint a lélek kicsiny
oázisa, amelyre minden nap rá kell szánni egy kis időt. Emellett nap mint nap
el kell köteleződni arra, hogy a gyermekeket a hitre, az evangélium szerinti jó
és szép életre, a szentségre neveljük. E feladatban gyakran nagy szeretettel és
lelkesedéssel vállalnak részt a nagyszülők is. Így válik a család hiteles
család-egyházzá, amely a családok családjává szélesedve alkotja az egyházi
közösséget. A keresztény házaspároknak az is feladatuk, hogy a fiatal párok
számára a hit és a szeretet tanítómesterei legyenek.
A
testvéri közösségnek van egy további kifejeződése: a karitatív munka, az
ajándékozás, a közelség vállalása a kirekesztettekkel, a szegényekkel, az
egyedülállókkal, a betegekkel, az idegenekkel, a válságban lévő családokkal,
annak tudatában, amit az Úr mondott: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni”
(ApCsel 20,35). Ez az anyagi javak, a társaság, a szeretet és az irgalmasság
odaajándékozását jelenti, mely egyben tanúságot tesz az igazságról, a
világosságról, az élet értelméről.
A
csúcspont, amely magába foglalja az Istennel és a felebaráttal való közösség
minden szálát: a vasárnapi szentmise, amikor a család az egész egyházzal
asztalhoz ül az Úrral. Ő odaadja önmagát mindannyiunknak, akik a történelemben
zarándokolunk a végső találkozás felé, amikor „Krisztus lesz minden mindenben”
(Kol 3,11). Ezért foglalkoztunk szinódusi munkánk első szakaszában az újra
megházasodott elvált személyek lelkipásztori gondozásával és szentségekhez való
járulásával.
Mi, a
szinódusi atyák, azt kérjük tőletek, hogy folytassuk együtt az utat a következő
szinódusig. Előttetek jár Jézus, Mária és József családjának a jelenléte, az ő
szerény otthonukban. A názáreti Szent Családdal egyesülve mi is mindenki
Atyjához fordulunk imánkkal, amikor a föld összes családjáért könyörgünk:
Atyánk,
add meg minden családnak az erős és bölcs házastársak jelenlétét, akik váljanak
a szabad és összetartó család forrásaivá!
Atyánk,
add meg a szülőknek, hogy legyen olyan otthonuk, ahol békén élhetnek
családjukkal!
Atyánk,
add meg a gyermekeknek, hogy a bizalom és a remény jelei lehessenek, s add meg
a fiataloknak a bátorságot a szilárd és hűséges elköteleződéshez!
Atyánk,
add meg mindenkinek, hogy keze munkájával megkereshesse a kenyerét, hogy
megízlelhesse a lelke kiegyensúlyozottságát, és elevenen tartsa a hit égő
fáklyáját a sötétség idején is!
Atyánk,
add meg mindnyájunknak, hogy megláthassuk, miként virágzik ki a mind hűségesebb
és hitelesebb egyház, az igazságos és emberi társadalom, egy világ, amely
szereti az igazságot, az igazságosságot és az irgalmasságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése