Nagy Szent Gergely pápának Ezekiel könyvéről
mondott szentbeszédeiből
Krisztus iránti szeretetből magamat sem kímélem, csakhogy őt dicsérhessem
Emberfia, Izrael házának őrévé rendeltelek (Ez 3, 17). Érdemes felfigyelni arra, hogy akit az Úr igehirdetésre küld, azt őrnek mondja. Az őr pedig mindig kiemelkedő ponton áll, hogy már messziről meglássa, bármi közeledik. És akit a nép őrének tesznek meg, annak élete egész folyamán a magasban kell állnia, hogy gondoskodása valóban hasznos legyen. Mennyire kínoz engem az, amit most önmagamról mondok, hiszen szavaimmal magamat ostorozom. Az én nyelvem sem tudja úgy hirdetni az igét, amint az méltó lenne, és az én életem sem követi nyelvemet, már amennyire az eleget tesz feladatának. Bűnösségemet nem tagadom, lanyhaságomat és hanyagságomat magam is látom. Bűnöm beismerése talán kiesdi majd az irgalmas Bírónál a bocsánatot. Amikor még a monostorban éltem, meg tudtam tenni, hogy felesleges dolgot ne beszéljek, és lelkemet szinte állandóan imádságos összeszedettségben tartsam. Azóta azonban, hogy vállamra vettem, és szívügyemmé tettem a lelkipásztorság terhét, nem tudok tartósan összeszedett lenni, mert sok mindennel kell foglalkoznom. Kénytelen vagyok hol az egyes egyházak vagy monostorok ügyeiről tanácskozni, nem ritkán egyesek életmódjával, cselekedeteivel foglalkozni; hol pedig a polgárok bizonyos ügyeivel törődni, majd a ránk rontó barbárok támadásai miatt szorongani, vagy a rám bízott nyájat a leselkedő farkasoktól félteni. Egyszer kénytelen vagyok vállalni a gondoskodást arról, hogy ne hiányozzanak a létszükségletek a regula szent fegyelme alatt álló szerzeteseknek, másszor meg éppen egyes rablókat kell türelmesen elviselnem, vagy pedig szembeszállnom velük, lehetőleg a szeretet sérelme nélkül. Hát ennyiféle és ily komoly gond osztja meg és tépi darabokra lelkemet. Ugyan mikor van módom elmélyülni, hogy egész lényemet beleadhassam a szentbeszédbe, és ne lanyhuljak el az igehirdetés szolgálatában? Betöltött állásom kényszerít, hogy kapcsolatban legyek világi emberekkel, ezért néhanapján bizony engedek beszédem fegyelmezettségéből. Hiszen ha e téren szüntelen szigorral őrizném magam, tudom, akkor a gyengébbek elkerülnének, és így nem tudnám őket a jóra buzdítani, pedig szeretném. Ennek következtében gyakran nagy türelemmel meghallgatom felesleges beszédjüket is. Csakhogy magam is gyarló ember vagyok. Egyszer csak belekeveredem a könnyed csevegésbe, azután én is szívesen kezdek olyasmiről beszélni, amire eleinte csak kelletlenül figyeltem; így amibe beleesni irtóztam, abban utána már szívesen elpihenek. Ki is vagyok hát én, milyen őr, aki nem állok a hegy fokán, hanem időmet fecsérlem a gyöngeség völgyében? Az emberiség teremtő és megváltó Istene azonban elég hatalmas ahhoz, hogy megadja nekem, méltatlannak a példás életmódot és az igehirdetés hatékonyságát. Hiszen én Krisztus szeretetéből magamat sem kímélem, csakhogy őt dicsérhessem.
Krisztus iránti szeretetből magamat sem kímélem, csakhogy őt dicsérhessem
Emberfia, Izrael házának őrévé rendeltelek (Ez 3, 17). Érdemes felfigyelni arra, hogy akit az Úr igehirdetésre küld, azt őrnek mondja. Az őr pedig mindig kiemelkedő ponton áll, hogy már messziről meglássa, bármi közeledik. És akit a nép őrének tesznek meg, annak élete egész folyamán a magasban kell állnia, hogy gondoskodása valóban hasznos legyen. Mennyire kínoz engem az, amit most önmagamról mondok, hiszen szavaimmal magamat ostorozom. Az én nyelvem sem tudja úgy hirdetni az igét, amint az méltó lenne, és az én életem sem követi nyelvemet, már amennyire az eleget tesz feladatának. Bűnösségemet nem tagadom, lanyhaságomat és hanyagságomat magam is látom. Bűnöm beismerése talán kiesdi majd az irgalmas Bírónál a bocsánatot. Amikor még a monostorban éltem, meg tudtam tenni, hogy felesleges dolgot ne beszéljek, és lelkemet szinte állandóan imádságos összeszedettségben tartsam. Azóta azonban, hogy vállamra vettem, és szívügyemmé tettem a lelkipásztorság terhét, nem tudok tartósan összeszedett lenni, mert sok mindennel kell foglalkoznom. Kénytelen vagyok hol az egyes egyházak vagy monostorok ügyeiről tanácskozni, nem ritkán egyesek életmódjával, cselekedeteivel foglalkozni; hol pedig a polgárok bizonyos ügyeivel törődni, majd a ránk rontó barbárok támadásai miatt szorongani, vagy a rám bízott nyájat a leselkedő farkasoktól félteni. Egyszer kénytelen vagyok vállalni a gondoskodást arról, hogy ne hiányozzanak a létszükségletek a regula szent fegyelme alatt álló szerzeteseknek, másszor meg éppen egyes rablókat kell türelmesen elviselnem, vagy pedig szembeszállnom velük, lehetőleg a szeretet sérelme nélkül. Hát ennyiféle és ily komoly gond osztja meg és tépi darabokra lelkemet. Ugyan mikor van módom elmélyülni, hogy egész lényemet beleadhassam a szentbeszédbe, és ne lanyhuljak el az igehirdetés szolgálatában? Betöltött állásom kényszerít, hogy kapcsolatban legyek világi emberekkel, ezért néhanapján bizony engedek beszédem fegyelmezettségéből. Hiszen ha e téren szüntelen szigorral őrizném magam, tudom, akkor a gyengébbek elkerülnének, és így nem tudnám őket a jóra buzdítani, pedig szeretném. Ennek következtében gyakran nagy türelemmel meghallgatom felesleges beszédjüket is. Csakhogy magam is gyarló ember vagyok. Egyszer csak belekeveredem a könnyed csevegésbe, azután én is szívesen kezdek olyasmiről beszélni, amire eleinte csak kelletlenül figyeltem; így amibe beleesni irtóztam, abban utána már szívesen elpihenek. Ki is vagyok hát én, milyen őr, aki nem állok a hegy fokán, hanem időmet fecsérlem a gyöngeség völgyében? Az emberiség teremtő és megváltó Istene azonban elég hatalmas ahhoz, hogy megadja nekem, méltatlannak a példás életmódot és az igehirdetés hatékonyságát. Hiszen én Krisztus szeretetéből magamat sem kímélem, csakhogy őt dicsérhessem.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése