Szent Maximilián Mária Kolbe áldozópap és
vértanú leveleiből
Apostoli buzgóság a lelkek megszentelésére és üdvösségére
Kedves Testvérem! Nagyon örülök lángoló buzgóságod miatt, amely Isten dicsőségének előmozdítására ösztönöz téged. Korunkban szomorúan látjuk a közömbösség fájdalmas jelenségét, amely nemcsak a világiak, hanem a szerzetesek között is különböző formákban terjed. Első és legfontosabb feladatunk, hogy a minden dicséretre méltó Isten dicsőségét szerény képességeink szerint előmozdítsuk, még akkor is, ha sohasem tudjuk őt a neki kijáró módon megdicsőíteni, mert csak gyarló teremtmények vagyunk. Hogy pedig Isten dicsősége a Krisztus vérével megváltott lelkek üdvösségében mindjobban visszaragyogjon, az legyen apostoli életünk sajátos törekvése, hogy minél több lélek üdvösségét, sőt mind tökéletesebb megszentelődését előmozdítsa. Kevés szóval elmondom, hogy erre a célra, tudniillik Isten dicsőségének és mind több lélek megszentelődésének előmozdítására mi a legalkalmasabb út: Isten, aki végtelenül bölcs, és mindent tud, és így nagyon jól ismeri, hogy nekünk mit kell folytonosan tennünk az ő dicsőségének növelésére, akaratát legtöbbször földi helyettesei által nyilvánítja ki számunkra. Így az engedelmesség, és csupán az engedelmesség az, amely biztosan nyilvánvalóvá teszi számunkra isteni akaratát. Bár tévedhet az elöljáró, azonban az nem lehetséges, hogy tévedésbe jussunk, ha engedelmeskedünk. Az engedelmeskedés alól csak akkor van kivétel, ha az elöljáró valami olyat parancsolna, akár csak a legkisebb fokban is, ami az isteni törvény nyilvánvaló megsértését jelentené; ez esetben ugyanis nem lenne Isten akaratának hűséges tolmácsa. Isten az, aki végtelenül bölcs, szent, jóságos, egyedül ő Urunk, Teremtőnk és Atyánk, a kezdet és a vég, bölcsesség és hatalom és szeretet; mindez maga az Isten. Mindaz, ami Istenen kívül van, annyit ér, amennyire Istenre vonatkozik, aki minden dolog Teremtője, az emberek Megváltója, és minden teremtmény végső célja. Ő az, aki imádandó szent akaratát földi helyettesei által nyilvánítja ki számunkra, magához vonz minket, s azt akarja, hogy általunk mások is eljussanak, és mind tökéletesebb szeretettel kapcsolódjanak hozzá. Lásd, testvérem, Isten irgalmából milyen nagy a mi hivatásunk. Az engedelmesség által mintegy átlépjük kicsinységünk határait, és azonosulunk az isteni akarattal, amely végtelen bölcsességével és okosságával a helyes cselekvésre irányít minket. Sőt az isteni akarathoz ragaszkodva, amelynek senki teremtmény ellenállni nem képes, mindenkinél erősebbek leszünk. Ez a bölcsesség és okosság ösvénye, és ez az egyetlen út, amelyen járva Isten dicsőségét szolgálhatjuk. Ha más út alkalmasabb lenne, azt Krisztus szavával és példájával bizonyára tudomásunkra adta volna. De hosszú názáreti életéről a Szentírás csak ennyit mond: Engedelmeskedett nekik (Lk 2, 51); élete további folyásáról is az engedelmességet emeli ki, többször rámutatván, hogy Atyja akaratának megvalósítása végett jött a földre. Szeressük tehát, nagyon szeressük a minket oly nagyon szerető mennyei Atyát, és ennek a nagy szeretetünknek az engedelmesség legyen bizonyítéka, amelyet leginkább akkor kell gyakorolnunk, amikor saját akaratunk feláldozását kéri tőlünk. Nincs ugyanis fölségesebb tankönyvünk, mint a keresztre feszített Jézus Krisztus, hogy az Isten iránti szeretetben előrehaladjunk. Mindezt pedig legkönnyebben a Szeplőtelen Szűz által nyerhetjük el, akire a végtelenül jóságos Isten rábízta irgalmasságának kiosztását. Semmi kétség nincs afelől, hogy Mária akarata számunkra magának Istennek akarata. Amikor magunkat a Szűzanyának szenteljük, eszközeinket az ő kezébe tesszük, ahogyan ő is Isten kezébe teszi, az isteni irgalom részesei leszünk. Hagyjuk tehát, hogy ő vezessen minket, engedjük, hogy megfogja kezünket, vezetése alatt legyünk biztonságban és nyugalomban, ő ugyanis mindent megszerez nekünk, mindenről gondoskodik, testi-lelki szükségeinkben nyomban segítségünkre siet, nehézségeinket és gyötrelmeinket szeretetével elhárítja.
Apostoli buzgóság a lelkek megszentelésére és üdvösségére
Kedves Testvérem! Nagyon örülök lángoló buzgóságod miatt, amely Isten dicsőségének előmozdítására ösztönöz téged. Korunkban szomorúan látjuk a közömbösség fájdalmas jelenségét, amely nemcsak a világiak, hanem a szerzetesek között is különböző formákban terjed. Első és legfontosabb feladatunk, hogy a minden dicséretre méltó Isten dicsőségét szerény képességeink szerint előmozdítsuk, még akkor is, ha sohasem tudjuk őt a neki kijáró módon megdicsőíteni, mert csak gyarló teremtmények vagyunk. Hogy pedig Isten dicsősége a Krisztus vérével megváltott lelkek üdvösségében mindjobban visszaragyogjon, az legyen apostoli életünk sajátos törekvése, hogy minél több lélek üdvösségét, sőt mind tökéletesebb megszentelődését előmozdítsa. Kevés szóval elmondom, hogy erre a célra, tudniillik Isten dicsőségének és mind több lélek megszentelődésének előmozdítására mi a legalkalmasabb út: Isten, aki végtelenül bölcs, és mindent tud, és így nagyon jól ismeri, hogy nekünk mit kell folytonosan tennünk az ő dicsőségének növelésére, akaratát legtöbbször földi helyettesei által nyilvánítja ki számunkra. Így az engedelmesség, és csupán az engedelmesség az, amely biztosan nyilvánvalóvá teszi számunkra isteni akaratát. Bár tévedhet az elöljáró, azonban az nem lehetséges, hogy tévedésbe jussunk, ha engedelmeskedünk. Az engedelmeskedés alól csak akkor van kivétel, ha az elöljáró valami olyat parancsolna, akár csak a legkisebb fokban is, ami az isteni törvény nyilvánvaló megsértését jelentené; ez esetben ugyanis nem lenne Isten akaratának hűséges tolmácsa. Isten az, aki végtelenül bölcs, szent, jóságos, egyedül ő Urunk, Teremtőnk és Atyánk, a kezdet és a vég, bölcsesség és hatalom és szeretet; mindez maga az Isten. Mindaz, ami Istenen kívül van, annyit ér, amennyire Istenre vonatkozik, aki minden dolog Teremtője, az emberek Megváltója, és minden teremtmény végső célja. Ő az, aki imádandó szent akaratát földi helyettesei által nyilvánítja ki számunkra, magához vonz minket, s azt akarja, hogy általunk mások is eljussanak, és mind tökéletesebb szeretettel kapcsolódjanak hozzá. Lásd, testvérem, Isten irgalmából milyen nagy a mi hivatásunk. Az engedelmesség által mintegy átlépjük kicsinységünk határait, és azonosulunk az isteni akarattal, amely végtelen bölcsességével és okosságával a helyes cselekvésre irányít minket. Sőt az isteni akarathoz ragaszkodva, amelynek senki teremtmény ellenállni nem képes, mindenkinél erősebbek leszünk. Ez a bölcsesség és okosság ösvénye, és ez az egyetlen út, amelyen járva Isten dicsőségét szolgálhatjuk. Ha más út alkalmasabb lenne, azt Krisztus szavával és példájával bizonyára tudomásunkra adta volna. De hosszú názáreti életéről a Szentírás csak ennyit mond: Engedelmeskedett nekik (Lk 2, 51); élete további folyásáról is az engedelmességet emeli ki, többször rámutatván, hogy Atyja akaratának megvalósítása végett jött a földre. Szeressük tehát, nagyon szeressük a minket oly nagyon szerető mennyei Atyát, és ennek a nagy szeretetünknek az engedelmesség legyen bizonyítéka, amelyet leginkább akkor kell gyakorolnunk, amikor saját akaratunk feláldozását kéri tőlünk. Nincs ugyanis fölségesebb tankönyvünk, mint a keresztre feszített Jézus Krisztus, hogy az Isten iránti szeretetben előrehaladjunk. Mindezt pedig legkönnyebben a Szeplőtelen Szűz által nyerhetjük el, akire a végtelenül jóságos Isten rábízta irgalmasságának kiosztását. Semmi kétség nincs afelől, hogy Mária akarata számunkra magának Istennek akarata. Amikor magunkat a Szűzanyának szenteljük, eszközeinket az ő kezébe tesszük, ahogyan ő is Isten kezébe teszi, az isteni irgalom részesei leszünk. Hagyjuk tehát, hogy ő vezessen minket, engedjük, hogy megfogja kezünket, vezetése alatt legyünk biztonságban és nyugalomban, ő ugyanis mindent megszerez nekünk, mindenről gondoskodik, testi-lelki szükségeinkben nyomban segítségünkre siet, nehézségeinket és gyötrelmeinket szeretetével elhárítja.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése