Szent Bonaventura püspöknek „A lélek útikönyve
Istenhez” című könyvecskéjéből
A Szentlélek által kinyilatkoztatott misztikus bölcsesség
Krisztus az út és az ajtó. Krisztus a lépcső és a segítség az Istenhez jutásban, mivel ő a szövetség ládájára helyezett kiengesztelési tábla (Kiv 26, 34), és ő a kezdettől elrejtett titok (Ef 3, 6). Aki erre az engesztelő táblára teljesen odafordított arccal néz, nézi a keresztre feszített Krisztust hittel, reménnyel, szeretettel, áhítattal, csodálattal, örvendezéssel, megbecsüléssel, dicsérettel és ujjongással, az ilyen ember pászkát, azaz átvonulást vállal vele, hogy a kereszt vesszejével átmenjen a Vörös-tengeren, Egyiptomból kivonul a pusztába, ahol titokzatos mannát ízlel, és Krisztussal együtt nyugszik a sírban, külsőleg mintegy meghalva, de lélekben megérezve mégis azt — már amennyire e földi életben lehetséges —, amit a hozzá forduló gonosztevőnek mondott Krisztus a kereszten: Még ma velem leszel a paradicsomban (Lk 23, 43). Ebben az átvonulásban, ha ez tökéletes, minden értelmi tevékenységet el kell hagyni, és a szeretet minden hevének Isten felé és Istenbe kell átfordulnia. Ez azonban misztikus és titokzatos dolog, amit senki más nem ismer, csak aki megkapja; senki más nem kapja meg, csak aki vágyódik utána; de vágyódni sem tud utána senki más, csak akinek szívét a Szentlélek felgyújtotta, az a Szentlélek, akit Krisztus küldött a földre. Ezért is mondja az Apostol, hogy ezt a misztikus bölcsességet a Szentlélek nyilatkoztatta ki. Ha azt kutatod, hogyan történik mindez, a kegyelmet kérdezd, ne a tanítást; a vágyat kérdezd, ne az értelmet; az imádság sóhajtásait, ne a tanulmányokat; a jegyest, ne a tanítót; Istent, ne az embert; a felhőt, ne a ragyogást; ne a fényt, hanem a mindenestől lángra gyújtó tüzet, amely elragadó illatával és lángoló szeretetével visz Istenhez. Ez a tűz pedig az Isten, ez a tüzes kemence Jeruzsálemben van, és Krisztus gyújtotta meg izzó szenvedésének lobogásában, amit egyedül csak az fog fel igazán, aki ezt mondja: A megfulladást áhította a lelkem, s csontjaim a halált (vö. Jób 7, 15). Aki a halált szereti, az megláthatja Istent, mert kétségtelenül igaz: Nem láthat meg engem élő ember (Kiv 33, 20). Haljunk meg tehát, és lépjünk be a felhőbe, parancsoljunk csendet gondjainknak, vágyainknak és képzeletünknek; vonuljunk át a megfeszített Krisztussal ebből a világból az Atyához, hogy miután megmutatta nekünk az Atyát, mondhassuk Fülöppel: Ez elég nekünk (Jn 14, 8), és hallhassuk Pállal: Elég neked az én kegyelmem (2 Kor 12, 9), és Dáviddal is ujjongva mondhassuk: Érje bár testemet és szívemet enyészet, szívem Istene és örökrésze mindig az Isten (vö. Zsolt 72, 26). Áldott legyen az Úr öröktől fogva mindörökké. Az egész nép mondja: Úgy legyen! Úgy legyen! (Zsolt 105, 48).
A Szentlélek által kinyilatkoztatott misztikus bölcsesség
Krisztus az út és az ajtó. Krisztus a lépcső és a segítség az Istenhez jutásban, mivel ő a szövetség ládájára helyezett kiengesztelési tábla (Kiv 26, 34), és ő a kezdettől elrejtett titok (Ef 3, 6). Aki erre az engesztelő táblára teljesen odafordított arccal néz, nézi a keresztre feszített Krisztust hittel, reménnyel, szeretettel, áhítattal, csodálattal, örvendezéssel, megbecsüléssel, dicsérettel és ujjongással, az ilyen ember pászkát, azaz átvonulást vállal vele, hogy a kereszt vesszejével átmenjen a Vörös-tengeren, Egyiptomból kivonul a pusztába, ahol titokzatos mannát ízlel, és Krisztussal együtt nyugszik a sírban, külsőleg mintegy meghalva, de lélekben megérezve mégis azt — már amennyire e földi életben lehetséges —, amit a hozzá forduló gonosztevőnek mondott Krisztus a kereszten: Még ma velem leszel a paradicsomban (Lk 23, 43). Ebben az átvonulásban, ha ez tökéletes, minden értelmi tevékenységet el kell hagyni, és a szeretet minden hevének Isten felé és Istenbe kell átfordulnia. Ez azonban misztikus és titokzatos dolog, amit senki más nem ismer, csak aki megkapja; senki más nem kapja meg, csak aki vágyódik utána; de vágyódni sem tud utána senki más, csak akinek szívét a Szentlélek felgyújtotta, az a Szentlélek, akit Krisztus küldött a földre. Ezért is mondja az Apostol, hogy ezt a misztikus bölcsességet a Szentlélek nyilatkoztatta ki. Ha azt kutatod, hogyan történik mindez, a kegyelmet kérdezd, ne a tanítást; a vágyat kérdezd, ne az értelmet; az imádság sóhajtásait, ne a tanulmányokat; a jegyest, ne a tanítót; Istent, ne az embert; a felhőt, ne a ragyogást; ne a fényt, hanem a mindenestől lángra gyújtó tüzet, amely elragadó illatával és lángoló szeretetével visz Istenhez. Ez a tűz pedig az Isten, ez a tüzes kemence Jeruzsálemben van, és Krisztus gyújtotta meg izzó szenvedésének lobogásában, amit egyedül csak az fog fel igazán, aki ezt mondja: A megfulladást áhította a lelkem, s csontjaim a halált (vö. Jób 7, 15). Aki a halált szereti, az megláthatja Istent, mert kétségtelenül igaz: Nem láthat meg engem élő ember (Kiv 33, 20). Haljunk meg tehát, és lépjünk be a felhőbe, parancsoljunk csendet gondjainknak, vágyainknak és képzeletünknek; vonuljunk át a megfeszített Krisztussal ebből a világból az Atyához, hogy miután megmutatta nekünk az Atyát, mondhassuk Fülöppel: Ez elég nekünk (Jn 14, 8), és hallhassuk Pállal: Elég neked az én kegyelmem (2 Kor 12, 9), és Dáviddal is ujjongva mondhassuk: Érje bár testemet és szívemet enyészet, szívem Istene és örökrésze mindig az Isten (vö. Zsolt 72, 26). Áldott legyen az Úr öröktől fogva mindörökké. Az egész nép mondja: Úgy legyen! Úgy legyen! (Zsolt 105, 48).
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése