Szent Ambrus püspöknek a 118. zsoltárhoz írt
magyarázatából
Isten temploma szent, és ti vagytok az
Én és az Atya hozzá megyünk, és benne fogunk lakni (Jn 14, 23). Nyisd hát ki ajtódat az érkező előtt, tárd elé a lelked, mutasd meg neki szíved mélyét, hogy lássa nagy őszinteségedet, békességed gazdagságát és kegyelme iránti szeretetedet. Tárd ki szívedet, siess az örök fény napja elé, amely minden embert megvilágít (Jn 1, 9). Ez az igaz fény mindenkit megvilágít; ha pedig valaki bezárja előtte ablakait, akkor megfosztja magát az örök világosságtól. Kizárod Krisztust is, ha becsukod lelked ajtaját. Jóllehet be tudna menni akkor is, de nem akar erőszakkal betörni, sem pedig kényszeríteni azt, aki nem kívánja, hogy betérjen hozzá. A Szűz méhéből született, és beragyogja az egész földet, hogy mindenkit megvilágítson. Befogadják azok, akik arra az örök fénysugárra vágyakoznak, amelyet semmiféle éjszaka nem szakít meg. A napot, amelyet mindennap látunk, sötét éjszaka követi; az igazság Napja azonban soha le nem nyugszik, mert a bölcsességet nem követheti rosszaság. Tehát boldog az, akinek ajtaján Krisztus zörget. A mi ajtónk a hit, amely ha erős, megőrzi az egész házat. Ezen az ajtón át lép be Krisztus. Ezért mondja az Egyház is az Énekek énekében: Testvérem hangja zörget az ajtómon (Én 5, 2). Halld meg, ki zörget, halld meg azt, aki be akar jönni: Nyisd ki az ajtót, húgocskám, kedvesem, galambom, gyöngyöm, mert a fejemet belepte a harmat, az éjszaka párája a fürtjeimet (Én 5, 2) Fontold meg: mikor kopogtat az isteni Ige ilyen nagyon az ajtódon, mikor lepte be a fejét az éjszaka harmata? A szorongattatásban és a kísértésben levőkét látogatja meg ilyen jóságosan, nehogy legyőzze őket ez a megpróbáltatás. A feje akkor lesz harmatos és párás, amikor teste szenved. Tehát ekkor virrasztani kell, nehogy amikor jön a Jegyes, zárt ajtóra találva továbbmenjen. Ha ugyanis alszol és nem virraszt a szíved, eltávozik, még mielőtt kopogtatott volna; ha viszont virraszt a szíved, kopogtat, és kéri, hogy nyiss neki ajtót. Lelkünknek tehát van ajtaja, de kapui is vannak, ezekről mondja a Szentírás: Emeljétek föl fejeteket, kapuk, táruljatok föl örök kapuk, a dicsőség királya bevonul (Zsolt 23, 7). Ha tehát ki akarod tárni hited kapuit, akkor belép hozzád a dicsőség Királya, és elhozza neked az ő szenvedéséből fakadó megdicsőülést. Az igazságnak is van kapuja. Hiszen erről is olvasunk a Szentírásban, amikor az Úr Jézus a próféta által ezt mondja: Tárjátok ki az igazság kapuit (Zsolt 117, 19) Van tehát lélek, amelyiknek ajtaja van, és van, amelyiknek kapui vannak. Krisztus eljön ehhez az ajtóhoz és kopogtat, kopogtat a kapunál is. Nyiss tehát neki ajtót: be akar jönni, virrasztva akarja találni Jegyesét.
Isten temploma szent, és ti vagytok az
Én és az Atya hozzá megyünk, és benne fogunk lakni (Jn 14, 23). Nyisd hát ki ajtódat az érkező előtt, tárd elé a lelked, mutasd meg neki szíved mélyét, hogy lássa nagy őszinteségedet, békességed gazdagságát és kegyelme iránti szeretetedet. Tárd ki szívedet, siess az örök fény napja elé, amely minden embert megvilágít (Jn 1, 9). Ez az igaz fény mindenkit megvilágít; ha pedig valaki bezárja előtte ablakait, akkor megfosztja magát az örök világosságtól. Kizárod Krisztust is, ha becsukod lelked ajtaját. Jóllehet be tudna menni akkor is, de nem akar erőszakkal betörni, sem pedig kényszeríteni azt, aki nem kívánja, hogy betérjen hozzá. A Szűz méhéből született, és beragyogja az egész földet, hogy mindenkit megvilágítson. Befogadják azok, akik arra az örök fénysugárra vágyakoznak, amelyet semmiféle éjszaka nem szakít meg. A napot, amelyet mindennap látunk, sötét éjszaka követi; az igazság Napja azonban soha le nem nyugszik, mert a bölcsességet nem követheti rosszaság. Tehát boldog az, akinek ajtaján Krisztus zörget. A mi ajtónk a hit, amely ha erős, megőrzi az egész házat. Ezen az ajtón át lép be Krisztus. Ezért mondja az Egyház is az Énekek énekében: Testvérem hangja zörget az ajtómon (Én 5, 2). Halld meg, ki zörget, halld meg azt, aki be akar jönni: Nyisd ki az ajtót, húgocskám, kedvesem, galambom, gyöngyöm, mert a fejemet belepte a harmat, az éjszaka párája a fürtjeimet (Én 5, 2) Fontold meg: mikor kopogtat az isteni Ige ilyen nagyon az ajtódon, mikor lepte be a fejét az éjszaka harmata? A szorongattatásban és a kísértésben levőkét látogatja meg ilyen jóságosan, nehogy legyőzze őket ez a megpróbáltatás. A feje akkor lesz harmatos és párás, amikor teste szenved. Tehát ekkor virrasztani kell, nehogy amikor jön a Jegyes, zárt ajtóra találva továbbmenjen. Ha ugyanis alszol és nem virraszt a szíved, eltávozik, még mielőtt kopogtatott volna; ha viszont virraszt a szíved, kopogtat, és kéri, hogy nyiss neki ajtót. Lelkünknek tehát van ajtaja, de kapui is vannak, ezekről mondja a Szentírás: Emeljétek föl fejeteket, kapuk, táruljatok föl örök kapuk, a dicsőség királya bevonul (Zsolt 23, 7). Ha tehát ki akarod tárni hited kapuit, akkor belép hozzád a dicsőség Királya, és elhozza neked az ő szenvedéséből fakadó megdicsőülést. Az igazságnak is van kapuja. Hiszen erről is olvasunk a Szentírásban, amikor az Úr Jézus a próféta által ezt mondja: Tárjátok ki az igazság kapuit (Zsolt 117, 19) Van tehát lélek, amelyiknek ajtaja van, és van, amelyiknek kapui vannak. Krisztus eljön ehhez az ajtóhoz és kopogtat, kopogtat a kapunál is. Nyiss tehát neki ajtót: be akar jönni, virrasztva akarja találni Jegyesét.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése