Húsvét harmadik hete kedd
„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg”
Jézus a találkozás őszinte örömében sem feledte el, hogy ezek a szegény emberek érdeklődésüket nem arra fordítják, amelynek kinyilatkoztatása az Úr istenemberi szívét olyan csodálatos örömmel töltötte el kint a pusztában. Az emberek vigasztaló igéket vártak tőle, amiktől elfeledték a kemény, munkás életet. Nem farizeusok és írástudók korholását kapták prédikációk gyanánt, hanem a színtiszta igazságot. Nem egy-egy sugarat kaptak, amit az egykori próféták lestek el a mennyország ajtaján támadt keskeny nyíláson, hanem a szemtanú átélt kegyelmi pillanatait. Amikor abbamaradt a lélek szellemi táplálása, és megcsikordult az éhes gyomor, majd sóhajjá fakult az előbbi mennyei érzés: Jaj, ez nem a mennyország, hiszen a földön állunk. Rövid szünet után jött egy kis földi mennyország: Jézus kimondta apostolainak: „Telepítsétek le az embereket!” (6,10) Az apostolok számoltak, az emberek ötvenes, százas csoportokban leültek a fűre. Ugyanezt tették az asszonyok és gyerekeik is. Nem kellett a kézi malomhoz állni, tekergetni, hogy a keletkezett lisztből kenyérkéket formálva lassan összegyűljön valami szerény vacsora. Jézus imát mond az ég felé fordított arccal, megáldja az öt kis kenyeret meg a két halacskát, aztán ő töri ketté a kenyeret, tép le a hal húsából, és küldi jó étvágyat kívánva a hatalmas családnak. Órákig ügyeskednek az apostolok, esznek szorgalmasan az éhes szájak. Aztán jön a repeta, végül pedig: Köszönöm, már nem tudok enni! Most pedig itt állnak Jézus mellett a kafarnaumi zsinagógában, és ezt hallják Jézustól: „Az Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött” (29) De most nem mutat egyetlen mozdulatot sem, amiben benne rejlenék egy kis reggelis biztatás. Pedig negyven évig minden reggel mannával ébredt az ősök tábora. Ki is rebben az ajkukon a célzás: „Atyáink mannát ettek a pusztában, amint írva van: Égi kenyeret adott enni nekik” (Kiv 16,4)(Jn 6,31) Az éhes szemekben könyörgés fogalmazódik: Mi is ezt szeretnénk! Te „mit cselekszel?”(30) Jézus akkora szív-jósággal válaszol, mint még soha senki: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak. Ekkor azt mondták neki: Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret! Jézus azt felelte nekik: Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg” (32-35)
„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg”
Jézus a találkozás őszinte örömében sem feledte el, hogy ezek a szegény emberek érdeklődésüket nem arra fordítják, amelynek kinyilatkoztatása az Úr istenemberi szívét olyan csodálatos örömmel töltötte el kint a pusztában. Az emberek vigasztaló igéket vártak tőle, amiktől elfeledték a kemény, munkás életet. Nem farizeusok és írástudók korholását kapták prédikációk gyanánt, hanem a színtiszta igazságot. Nem egy-egy sugarat kaptak, amit az egykori próféták lestek el a mennyország ajtaján támadt keskeny nyíláson, hanem a szemtanú átélt kegyelmi pillanatait. Amikor abbamaradt a lélek szellemi táplálása, és megcsikordult az éhes gyomor, majd sóhajjá fakult az előbbi mennyei érzés: Jaj, ez nem a mennyország, hiszen a földön állunk. Rövid szünet után jött egy kis földi mennyország: Jézus kimondta apostolainak: „Telepítsétek le az embereket!” (6,10) Az apostolok számoltak, az emberek ötvenes, százas csoportokban leültek a fűre. Ugyanezt tették az asszonyok és gyerekeik is. Nem kellett a kézi malomhoz állni, tekergetni, hogy a keletkezett lisztből kenyérkéket formálva lassan összegyűljön valami szerény vacsora. Jézus imát mond az ég felé fordított arccal, megáldja az öt kis kenyeret meg a két halacskát, aztán ő töri ketté a kenyeret, tép le a hal húsából, és küldi jó étvágyat kívánva a hatalmas családnak. Órákig ügyeskednek az apostolok, esznek szorgalmasan az éhes szájak. Aztán jön a repeta, végül pedig: Köszönöm, már nem tudok enni! Most pedig itt állnak Jézus mellett a kafarnaumi zsinagógában, és ezt hallják Jézustól: „Az Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött” (29) De most nem mutat egyetlen mozdulatot sem, amiben benne rejlenék egy kis reggelis biztatás. Pedig negyven évig minden reggel mannával ébredt az ősök tábora. Ki is rebben az ajkukon a célzás: „Atyáink mannát ettek a pusztában, amint írva van: Égi kenyeret adott enni nekik” (Kiv 16,4)(Jn 6,31) Az éhes szemekben könyörgés fogalmazódik: Mi is ezt szeretnénk! Te „mit cselekszel?”(30) Jézus akkora szív-jósággal válaszol, mint még soha senki: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak. Ekkor azt mondták neki: Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret! Jézus azt felelte nekik: Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg” (32-35)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése