Azu utolsó vacsora

„Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek”

Nem tudom, mikor tudatosult bennem a tény, hogy a szentmise az utolsóvacsora és Jézus keresztáldozatának csodálatos egysége. Talán az az érzés él bennem így a gyerekkori élményeket kutatva, hogy Urunk, Jézus, szerető szívvel az utolsó vacsorán tanítványait megsajnálva gondolta ki az Oltáriszentséget, és rendelte el, hogy ne csak ők részesüljenek ebben a nagy ajándékban, hanem maradjon meg nekünk, a később élők örömére is. Jóval később, kispap koromban döbbentem rá, hogy az evangéliumok közül Szent János írása, amely az utolsó vacsorának hosszú beszédeit tüzetesen, aprólékosan ismerteti velünk, magáról az Eucharisztia megalapításáról, az apostolok elsőáldozásáról semmit nem szól ugyan, de könyve 6. fejezetében ezt gyönyörűen előkészíti, és igen részletesen ismerteti, mint Jézus egyik legnagyobb ajándékát. Az akkori hallgatói talán semmit nem értettek abból a történetből, de mi, kétezer évvel később élők nekünk intézett üzenetként érzékelhetjük Nézzük nagycsütörtök ajándékát. Jézus a pusztában három napos lelkigyakorlatot rendez ötezer férfinak és legalább ennyi asszonynak és gyereknek. Látja, érzékeli fizikai éhségüket. Megsajnálja őket, és öttenyérnyi kenyérkét és két halat megáldva, olyan mennyiségre szaporítja, hogy tízezren jóllaknak belőle. Összeszednek a végén tizenkét kosár kenyérdarabkát. Jézus örül, hogy jót tehetett. Tanítványait csónakba ülteti alkonyatkor és Kafarnaumba küldi. Ő hajnalig imádkozik a dombon. Másnap hajnalban lesétál észrevétlenül a tengerpartra, és gyalog elindul az erős hullámokon. Tanítványai a hullámverés miatt csak a tenger közepéig jutottak. A vízen járó alaktól megrémültek. Jézus szólt nekik, mire Péter engedélyt kért a vízen járásra. Megkapta, ment is egy darabon, de egy rendkívüli hullámtól megrémült és süllyedni kezdett. Jézus kiemelte a vízből, és megrótta a kicsinyhitűségéért. Aztán mindketten beszálltak a csónakba, és evezés nélkül pillanatok alatt partot értek. Reggel bementek a kafarnaumi zsinagógába. Oda jöttek később a túlparton maradt megvendégeltek közül többen is. Számon kérték Jézustól, miért hagyta ott őket, miért nem akarja ezt a vendéglátást naponta folytatni? Pedig milyen jó lenne! Jézus megmagyarázza: Ezt a mindennapi kenyeret meg lehet termelni. Hivatkoznak a mannára, őseik nagy élményére. Jézus kimondja: Ő is akar napi kenyeret adni az egész világnak, de nem a gyomor, hanem a lélek javára. Ez a természetfeletti ajándék az Ő Teste és Vére lesz. Aki abból eszik, örökre szóló életet nyerhet belőle. Ezt azonban a hallgatói, mint valami emberevést elutasítják. Otthagyják Jézust. Még néhány tanítványa is távozik velük.„Kemény beszéd ez”(Jn 6,60) Jézus pedig nem mondott többet akkor. Az utolsó vacsorán pedig milyen egyszerű lett minden: saját testévé változtatta a kenyeret minden külső változás nélkül. Csak a kenyér lényege változott át, minden járulék megmaradt. Ugyanígy a bor is lényegében változott át Szent Vérré. Az apostolok akkor már nem féltek, a kegyelem hatott. Jézus előre megmutatta, hogy hal meg: testéből kifolyik minden vér. A csodálatos kenyérszaporításból érthetővé vált: ahányan kérik, annyira szaporítja teste anyagát. Vízen járva rámutat: aki el tudja venni teste súlyát, el tudja venni az ezzel arányos tömegét is. A kereszten Ő az áldozati Bárány, Ő az áldozatot bemutató főpap. Az élet kioltása az ószövetségi áldozatoknál nem a papok dolga volt. Ez az Ajándék az Atya és a Fiú közös adománya. Komoly testi éhség is gyötri a világot és hazánkat is. Veszedelmes arányokat öltenek lelki bajok, a depresszió már népbetegség lesz, következményei veszedelmesek. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne, aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog” (Jn 6,56.58)