Húsvét napja, az Úr Szolgájának diadalünnepe.
„Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán a magdalai Mária és a másik
Mária elment, hogy megnézze a sírt”
Elmúlt a borzalmas szenvedés pénteki napja. A három órakor beállt megváltó halál megbénította azokat, akik Jézushoz a lehető legközelebb álltak. A sötétség, a földrengés hazakergette az Úr ellenségeit, de elfutottak barátai is. Üres lett a világ. Találóan fogalmazott egyik nagypénteki énekünk:„Gyászba borult Isten csillagvára függönyt vontak mennynek ablakára, meghalt, meghalt az ártatlan BÁRÁNY, vértől ázott szent kereszt oltárán. Temetésre lejön a mennyország, könnytől áznak az angyali orcák, sír, zokog a fia vesztett gerle, égig ér a Szűzanya keserve”. (Ho 67.B 1-2) Szükség volt erre az égi s földi gyászra, mert nem láthatta senki a Fiát kitárt karral váró Istenatyát, akinek fülébe csengtek a haldokló Megváltó panasz-szavai: „Éli, Éli, lamma szabaktáni?” (Mt 27,46) Majd az Istenember, az Úr Szolgája hangos jelentését hallják: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”(Lk 23,4) Egyik apostolnak sem jut eszébe, hogy az utolsó vacsorán már tett az Úr egy fenséges jelentést: Atyám,én megdicsőítettelek a földön, a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem. Most te dicsőíts meg, Atyám, magadnál. Részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett”. (Jn 17,4-5) „Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán a magdalai Mária és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. Hirtelen nagy földrengés támadt. Az Úr angyala ugyanis leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ, és ráült. Tekintete olyan volt, mint a villám, öltözete meg, mint a hó. Az őrök remegtek tőle való félelmükben, s csaknem halálra váltak”(Mt 28,1-4) Az asszonyok hirtelen visszaemlékeztek a zsidó és a római hatalom katonáira. Sokan nyüzsögtek a helytartóságon, lesték az uraik parancsát. A mennyei angyal egyedül száll alá, reng a föld, fél kézzel felkapja a sziklát, amelyet többen hengergettek a sír szájához, és a távolabbról figyelő katonák közé vágta, majd ráült. A több „vitéz”- ből álló különítmény remegve bámult. Nem is sejtették, hogy bent a sírboltban is vannak, többen is angyalok. Azért jöttek a sírhoz, mert a még zárt sziklafalon át Jézus emberi lelke is oda villant be. Pillanatok alatt leszedték Jézus holttestéről a lepedőt, fejéről a kendőt, és gondosan összehajtva tették le a sziklapadra fejtől és lábtól. Jézus isteni Személye az emberi lelkével figyelte sebekkel teli testét,s isteni hatalmával begyógyította a véres sebeket, kivéve a szegek helyét és a lándzsa nyomát a szívében. Emberi lelkét egyesítette az egészséges testtel: Íme, él újra, lábára áll, int angyalainak, és hófehér ruháját magára öltve áthalad a sziklafalon. Néhány angyalt hátrahagy a sziklasírban, hogy a többi tanúnak, akiket ide rendelt feltámadása és újraéledése bizonyítására,azok előtt tanúsítsák a történteket. A két Mária látja a félelmetesen erős, hatalmas mennyei angyalt, akitől az őrök rettenetesen féltek. „Az angyal azonban felszólította az asszonyokat: Ne féljetek! Tudom, hogy ti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Feltámadt, ahogy előre megmondta. Gyertek, nézzétek meg a helyet, ahol nyugodott! Azután siessetek, vigyétek hírül tanítványainak: Feltámadt a halálból, előttetek megy Galileába. Ott viszontlátjátok. Íme tudtotokra adtam” (5-7) Az asszonyok gyorsan otthagyták a sírt, és félelmükben és nagy örömükben is siettek, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. Egyszerre csak Jézus jött velük szemben és így köszöntötte őket: Üdv nektek! Odafutottak, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Jézus így szólt: Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy térjenek vissza Galileába, ott majd viszontlátnak. (8-10) „Örvendjetek, angyalok! Jézusunk feltámadott, és a lelkünk meglelé ösvényét a menny felé. Alleluja, Alleluja! Dicsőítsük az Atyát, ki Szent Fiát adta át, hogy a mennynek nyerje meg a bűn tépte lelkeket. Allelúja, Alleluja. Jó hírt hoz az Úr nekünk: a sötétség már letűnt. S nincsen rajtunk hatalma, ha a lelkünk akarja: Alleluja! Alleluja!”(Ho 85,1-3)
Elmúlt a borzalmas szenvedés pénteki napja. A három órakor beállt megváltó halál megbénította azokat, akik Jézushoz a lehető legközelebb álltak. A sötétség, a földrengés hazakergette az Úr ellenségeit, de elfutottak barátai is. Üres lett a világ. Találóan fogalmazott egyik nagypénteki énekünk:„Gyászba borult Isten csillagvára függönyt vontak mennynek ablakára, meghalt, meghalt az ártatlan BÁRÁNY, vértől ázott szent kereszt oltárán. Temetésre lejön a mennyország, könnytől áznak az angyali orcák, sír, zokog a fia vesztett gerle, égig ér a Szűzanya keserve”. (Ho 67.B 1-2) Szükség volt erre az égi s földi gyászra, mert nem láthatta senki a Fiát kitárt karral váró Istenatyát, akinek fülébe csengtek a haldokló Megváltó panasz-szavai: „Éli, Éli, lamma szabaktáni?” (Mt 27,46) Majd az Istenember, az Úr Szolgája hangos jelentését hallják: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”(Lk 23,4) Egyik apostolnak sem jut eszébe, hogy az utolsó vacsorán már tett az Úr egy fenséges jelentést: Atyám,én megdicsőítettelek a földön, a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem. Most te dicsőíts meg, Atyám, magadnál. Részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett”. (Jn 17,4-5) „Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán a magdalai Mária és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. Hirtelen nagy földrengés támadt. Az Úr angyala ugyanis leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ, és ráült. Tekintete olyan volt, mint a villám, öltözete meg, mint a hó. Az őrök remegtek tőle való félelmükben, s csaknem halálra váltak”(Mt 28,1-4) Az asszonyok hirtelen visszaemlékeztek a zsidó és a római hatalom katonáira. Sokan nyüzsögtek a helytartóságon, lesték az uraik parancsát. A mennyei angyal egyedül száll alá, reng a föld, fél kézzel felkapja a sziklát, amelyet többen hengergettek a sír szájához, és a távolabbról figyelő katonák közé vágta, majd ráült. A több „vitéz”- ből álló különítmény remegve bámult. Nem is sejtették, hogy bent a sírboltban is vannak, többen is angyalok. Azért jöttek a sírhoz, mert a még zárt sziklafalon át Jézus emberi lelke is oda villant be. Pillanatok alatt leszedték Jézus holttestéről a lepedőt, fejéről a kendőt, és gondosan összehajtva tették le a sziklapadra fejtől és lábtól. Jézus isteni Személye az emberi lelkével figyelte sebekkel teli testét,s isteni hatalmával begyógyította a véres sebeket, kivéve a szegek helyét és a lándzsa nyomát a szívében. Emberi lelkét egyesítette az egészséges testtel: Íme, él újra, lábára áll, int angyalainak, és hófehér ruháját magára öltve áthalad a sziklafalon. Néhány angyalt hátrahagy a sziklasírban, hogy a többi tanúnak, akiket ide rendelt feltámadása és újraéledése bizonyítására,azok előtt tanúsítsák a történteket. A két Mária látja a félelmetesen erős, hatalmas mennyei angyalt, akitől az őrök rettenetesen féltek. „Az angyal azonban felszólította az asszonyokat: Ne féljetek! Tudom, hogy ti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Feltámadt, ahogy előre megmondta. Gyertek, nézzétek meg a helyet, ahol nyugodott! Azután siessetek, vigyétek hírül tanítványainak: Feltámadt a halálból, előttetek megy Galileába. Ott viszontlátjátok. Íme tudtotokra adtam” (5-7) Az asszonyok gyorsan otthagyták a sírt, és félelmükben és nagy örömükben is siettek, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. Egyszerre csak Jézus jött velük szemben és így köszöntötte őket: Üdv nektek! Odafutottak, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Jézus így szólt: Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy térjenek vissza Galileába, ott majd viszontlátnak. (8-10) „Örvendjetek, angyalok! Jézusunk feltámadott, és a lelkünk meglelé ösvényét a menny felé. Alleluja, Alleluja! Dicsőítsük az Atyát, ki Szent Fiát adta át, hogy a mennynek nyerje meg a bűn tépte lelkeket. Allelúja, Alleluja. Jó hírt hoz az Úr nekünk: a sötétség már letűnt. S nincsen rajtunk hatalma, ha a lelkünk akarja: Alleluja! Alleluja!”(Ho 85,1-3)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése