Jézus csodái 64. - Elvesztettem hatalmamat?

Elvesztettem hatalmamat?

 

Aranka történetében olvashatunk egy rabszolgáról, aki Pilátus feleségének, Klaudiának titkos üzenetét vitte Jézushoz. Ennek a rabszolgának levágták a nyelvét, hogy ne tudja kibeszélni a rábízott titkokat. Megmutatja ezt Jézusnak, kinyitva a száját.

– Szerencsétlen! – mondja Jézus, és megsimogatja, de nem gyógyítja meg. (Lásd Gy 4,131)

Amikor Jézus a szamariai Efraimben húzódik meg üldözői elől, felkeresi Őt ott Klaudia, e rabszolgája és egy felszabadított volt rabszolganője kíséretében. Azért megy Jézushoz, hogy megbizonyosodjék róla, valóban igaz-e a hír, hogy Jézus elvesztette hatalmát, és most ezért rejtőzik Szamariában.

– Mester – kezdi Klaudia – egyesek hozzám, azaz helyesebben, Ponciushoz jöttek... Nem nyújtom hosszúra mondanivalómat. De mivel csodállak téged, mint mondtam volna Szókratésznek is, ha láttam volna őt, amikor élt, vagy bármelyik más erényes embernek, akit igazságtalanul üldöznek: „én nem tudok sokat tenni, de megteszem, amit tudok”. És ugyanakkor írok oda, ahová tudok, hogy megvédjelek téged, és... hatalmassá is tegyelek. Oly sok méltatlan ül a trónusokon és más magas állásokban...

– Úrnő, én nem kértem tőled sem megtiszteltetést, sem védelmet. Az igaz Isten jutalmazzon meg téged gondolatodért. De add a megtiszteltetést és védelmedet annak, aki kívánja azt, mint valami hőn vágyott dolgot. Én nem vágyakozom ezekre.

– Ah! Íme! Ezt akartam! Te akkor valóban az Igaz vagy, akinek éreztelek! És a többiek: a te méltatlan rágalmazóid! Hozzánk jöttek, és...

– Nem szükséges, hogy elmondd, Úrnő. Tudom.

– Tudod azt is, hogy azt mondják, bűneid miatt elvesztetted minden hatalmadat, és ezért élsz itt, elutasítva?

– Ezt is tudom. És tudom, hogy ezt az utolsó dolgot könnyebb elhinni, mint az előzőt. Mert a te pogány értelmed képes arra, hogy különbséget tegyen az emberi erő és az emberi aljasság között, de még nem vagy képes felfogni azt, hogy mire képes a lélek. Kiábrándít... hogy vallásod istenei állandóan veszekednek egymással, és hatalmuk nagyon ingatag, alá van vetve a tilalmaknak és ellentmondásoknak. És azt hiszed, hogy az igazi Istennél is ez a helyzet. De nem így van. Az én hatalmam ugyanaz volt, amikor először láttad, hogy meggyógyítottam egy leprást, és ugyanaz ma is. És ugyanolyan lesz akkor is, amikor látszólag teljesen tönkretettek. Ez a te néma rabszolgád, nemde?

– Igen, Mester.

– Küldd előre!

Klaudia odakiált neki, és az ember előre jön, és letérdel Jézus és úrnője közé. A szegény vadember nem tudja, kit tiszteljen jobban. Attól fél, hogy ha jobban tiszteli Krisztust, mint úrnőjét, büntetésben részesül. Ennek ellenére, először könyörgő pillantást vetve Klaudiára, megismétli, amit Cezareában tett: nagy fekete kezeibe veszi Jézus lábát, és a földre vetve magát, fejére teszi azt.

– Úrnő, idefigyelj! Szerinted mi könnyebb, egyedül meghódítani egy országot, vagy újjáalkotni egy már nem létező testrészt?

– Egy országot, Mester. A szerencse kedvez a merészeknek. De senki, azaz egyedül csak te vagy képes visszahívni az életbe egy halottat, és visszaadni a szemeket egy vaknak.

– És miért?

– Mert... Mert Isten mindent meg tud tenni.

– Akkor, szerinted, Isten vagyok?

– Igen... vagy legalábbis, Isten veled van.

– Lehet Isten egy gonosztevővel? Az igaz Istenről beszélek, nem a ti bálványaitokról, amelyek lázas agyak szüleményei, amelyek álomképeket alkotnak, saját lelkük megnyugtatására, amikor érzik, hogy nem ismerik valaminek az okát.

– Nem... mondanám. Nem! Azt nem, mondanám! A mi papjaink elvesztik hatalmukat, amikor bűnbe esnek.

– Milyen hatalmukat?

– Hát... azt, hogy ki tudjanak olvasni valamit az égi jelekből, az áldozatokból, a madarak repüléséből és énekéből. Tudod... A madárjósok, a jövendőmondók...

– Tudom. Tudom. Nos? Nézd! És te emeld fel fejedet, és nyisd ki szádat, ember, akit a kegyetlen emberi hatalom megfosztott Isten ajándékától. És Isten akaratából, az igaz, egyetlen Istenéből, a tökéletes testek Teremtőjének akaratából, birtokold azt, amit az ember elvett tőled!

Jézus a néma férfi nyitott szájába teszi ujját. A felszabadított rabszolganő nem tudja visszatartani kíváncsiságát, és előbbre jön, hogy lássa. Klaudia mélyen meghajolva figyeli. Jézus elveszi ujját, és felkiált:

– Beszélj, és használd az igaz Isten dicséretére újjászületett testrészedet!

És hirtelenül felhangzik, mint egy trombitaszó egy eddig néma eszközből, a torokhangon, de biztosan jövő kiáltás:

– Jézus! – A néger a földre esik, örömében sírva, és nyalva, igazán nyalva Jézus lábát, mint egy hálás kutya tenné.

– Elvesztettem hatalmamat, Úrnő? Ez a válasz annak a számára, aki ezt állítja. És te kelj fel, és légy jó, arra gondolva, mennyire szerettelek. Szívembe fogadtalak attól a cezáriai naptól kezdve. És veled együtt minden hozzád hasonlót. Árunak tekintenek titeket, kevesebbre becsülnek a vadállatoknál, jóllehet emberek vagytok, és egyenlők a császárral, fogantatástoktól fogva, és talán jobbak nála, szívetekben... Visszamehetsz, Úrnő! Nincs más mondanivaló.

– De igen! Van más. Az, hogy én kételkedtem... Az, hogy én, fájdalommal, szinte elhittem azt, amit rólad mondtak. És nemcsak én. Bocsáss meg mindenkinek, Valériát kivéve, aki sose változtatta meg felfogását, sőt mindig előbbre halad benne. És van még valami. Fogadd el ajándékomat: ezt az embert. Nem lenne képes többé nekem szolgálni, miután tud beszélni. És fogadd el pénzemet.

– Nem. Sem ezt, sem azt.

– Akkor nem bocsátasz meg nekem!

– Megbocsátok azoknak is, akik népemhez tartoznak, és kétszeresen bűnösök abban, hogy nem ismernek el engem annak, aki vagyok. És ne bocsátanék meg nektek, akik nélkülöztök minden isteni ismeretet? Íme. Azt mondtam, hogy nem fogadom el sem a pénzt, sem az embert. Most elveszem a pénzt, és vele megveszem ezt az embert. Megveszem, hogy visszaadjam szabadságát. Azért, hogy elmenjen országába, és elmondja, hogy a földön van az, aki minden embert szeret, s leginkább szereti azokat, akiket boldogtalanoknak lát. Fogadd vissza erszényedet!

– Nem, Mester. Az a tiéd. És az ember, hasonlóképpen. Az enyém, de Neked ajándékozom. Te szabadítsd fel! Nem kell fizetned ezért!

– És akkor... Van neved? – kérdezi a férfitől.

– Gúnyból Kallisztusnak[1] hívtuk. De amikor elfogták...

– Nem fontos. Őrizd meg azt a nevet. És váltsad valóra, kialakítva lelkedben az igazi szépséget! Menj! Légy boldog, mert Isten megmentett téged.

Menni! A néger nem fárad bele a csókolásba, és annak hajtogatásába: „Jézus! Jézus!” és ismét fejére teszi Jézus lábát, azt mondva:

– Te vagy az én egyedüli Uram.

– Én. A te igazi Atyád, Urad. Megbíz téged azzal, hogy visszatérj hazádba. Használd fel erre ezt a pénzt. Isten veled, Úrnő! És sose hallgass a sötétség szavaira! Légy igazságos! És érts ahhoz, hogy megismerj engem! Isten veled, Kallisztus! Isten veled, Asszony!

És Jézus eltűnik a fák között.

Klaudia hívja a gyaloghintót, és elgondolkozva száll fel rá. De ha ő hallgat, a felszabadított rabszolganő és a felszabadított rabszolga, tíz helyett is beszél, és még a kísérő katonák is elfelejtik szokásos fegyelmezettségüket az újjászületett nyelv csodája előtt. Klaudia, félig felülve a gyaloghintóban, fejét kezére támasztva, nem hall semmit sem. Elmerül gondolataiban. Nem veszi észre, hogy a felszabadított rabszolganő a gyaloghintó hordozóival beszél, mint egy szarka, Kallisztus pedig a katonákkal, akik nem tartják meg sem a sorban való menetelést, sem a csendet. Túlságosan megindította őket az esemény!

(8-216)