Elvesztettem hatalmamat?
Aranka történetében olvashatunk
egy rabszolgáról, aki Pilátus feleségének, Klaudiának titkos üzenetét vitte
Jézushoz. Ennek a rabszolgának levágták a nyelvét, hogy ne tudja kibeszélni a
rábízott titkokat. Megmutatja ezt Jézusnak, kinyitva a száját.
– Szerencsétlen! – mondja Jézus,
és megsimogatja, de nem gyógyítja meg. (Lásd Gy 4,131)
Amikor Jézus a szamariai Efraimben
húzódik meg üldözői elől, felkeresi Őt ott Klaudia, e rabszolgája és egy
felszabadított volt rabszolganője kíséretében. Azért megy Jézushoz, hogy
megbizonyosodjék róla, valóban igaz-e a hír, hogy Jézus elvesztette hatalmát,
és most ezért rejtőzik Szamariában.
– Mester – kezdi Klaudia – egyesek
hozzám, azaz helyesebben, Ponciushoz jöttek... Nem nyújtom hosszúra
mondanivalómat. De mivel csodállak téged, mint mondtam volna Szókratésznek is,
ha láttam volna őt, amikor élt, vagy bármelyik más erényes embernek, akit
igazságtalanul üldöznek: „én nem tudok sokat tenni, de megteszem, amit tudok”.
És ugyanakkor írok oda, ahová tudok, hogy megvédjelek téged, és... hatalmassá
is tegyelek. Oly sok méltatlan ül a trónusokon és más magas állásokban...
– Úrnő, én nem kértem tőled sem
megtiszteltetést, sem védelmet. Az igaz Isten jutalmazzon meg téged
gondolatodért. De add a megtiszteltetést és védelmedet annak, aki kívánja azt,
mint valami hőn vágyott dolgot. Én nem vágyakozom ezekre.
– Ah! Íme! Ezt akartam! Te akkor
valóban az Igaz vagy, akinek éreztelek! És a többiek: a te méltatlan
rágalmazóid! Hozzánk jöttek, és...
– Nem szükséges, hogy elmondd,
Úrnő. Tudom.
– Tudod azt is, hogy azt mondják,
bűneid miatt elvesztetted minden hatalmadat, és ezért élsz itt, elutasítva?
– Ezt is tudom. És tudom, hogy ezt
az utolsó dolgot könnyebb elhinni, mint az előzőt. Mert a te pogány értelmed
képes arra, hogy különbséget tegyen az emberi erő és az emberi aljasság között,
de még nem vagy képes felfogni azt, hogy mire képes a lélek. Kiábrándít... hogy
vallásod istenei állandóan veszekednek egymással, és hatalmuk nagyon ingatag,
alá van vetve a tilalmaknak és ellentmondásoknak. És azt hiszed, hogy az igazi
Istennél is ez a helyzet. De nem így van. Az én hatalmam ugyanaz volt, amikor
először láttad, hogy meggyógyítottam egy leprást, és ugyanaz ma is. És
ugyanolyan lesz akkor is, amikor látszólag teljesen tönkretettek. Ez a te néma
rabszolgád, nemde?
– Igen, Mester.
– Küldd előre!
Klaudia odakiált neki, és az ember
előre jön, és letérdel Jézus és úrnője közé. A szegény vadember nem tudja, kit
tiszteljen jobban. Attól fél, hogy ha jobban tiszteli Krisztust, mint úrnőjét,
büntetésben részesül. Ennek ellenére, először könyörgő pillantást vetve
Klaudiára, megismétli, amit Cezareában tett: nagy fekete kezeibe veszi Jézus
lábát, és a földre vetve magát, fejére teszi azt.
– Úrnő, idefigyelj! Szerinted mi
könnyebb, egyedül meghódítani egy országot, vagy újjáalkotni egy már nem létező
testrészt?
– Egy országot, Mester. A
szerencse kedvez a merészeknek. De senki, azaz egyedül csak te vagy képes
visszahívni az életbe egy halottat, és visszaadni a szemeket egy vaknak.
– És miért?
– Mert... Mert Isten
mindent meg tud tenni.
– Akkor, szerinted,
Isten vagyok?
– Igen... vagy
legalábbis, Isten veled van.
– Lehet Isten egy
gonosztevővel? Az igaz Istenről beszélek, nem a ti bálványaitokról, amelyek
lázas agyak szüleményei, amelyek álomképeket alkotnak, saját lelkük
megnyugtatására, amikor érzik, hogy nem ismerik valaminek az okát.
– Nem... mondanám. Nem!
Azt nem, mondanám! A mi papjaink elvesztik hatalmukat, amikor bűnbe esnek.
– Milyen hatalmukat?
– Hát... azt, hogy ki
tudjanak olvasni valamit az égi jelekből, az áldozatokból, a madarak
repüléséből és énekéből. Tudod... A madárjósok, a jövendőmondók...
– Tudom. Tudom. Nos?
Nézd! És te emeld fel fejedet, és nyisd ki szádat, ember, akit a kegyetlen
emberi hatalom megfosztott Isten ajándékától. És Isten akaratából, az igaz,
egyetlen Istenéből, a tökéletes testek Teremtőjének akaratából, birtokold azt,
amit az ember elvett tőled!
Jézus a néma férfi
nyitott szájába teszi ujját. A felszabadított rabszolganő nem tudja
visszatartani kíváncsiságát, és előbbre jön, hogy lássa. Klaudia mélyen
meghajolva figyeli. Jézus elveszi ujját, és felkiált:
– Beszélj, és használd
az igaz Isten dicséretére újjászületett testrészedet!
És hirtelenül
felhangzik, mint egy trombitaszó egy eddig néma eszközből, a torokhangon, de
biztosan jövő kiáltás:
– Jézus! – A néger a
földre esik, örömében sírva, és nyalva, igazán nyalva Jézus lábát, mint egy
hálás kutya tenné.
– Elvesztettem
hatalmamat, Úrnő? Ez a válasz annak a számára, aki ezt állítja. És te kelj fel,
és légy jó, arra gondolva, mennyire szerettelek. Szívembe fogadtalak attól a
cezáriai naptól kezdve. És veled együtt minden hozzád hasonlót. Árunak
tekintenek titeket, kevesebbre becsülnek a vadállatoknál, jóllehet emberek
vagytok, és egyenlők a császárral, fogantatástoktól fogva, és talán jobbak
nála, szívetekben... Visszamehetsz, Úrnő! Nincs más mondanivaló.
– De igen! Van más. Az,
hogy én kételkedtem... Az, hogy én, fájdalommal, szinte elhittem azt, amit
rólad mondtak. És nemcsak én. Bocsáss meg mindenkinek, Valériát kivéve, aki
sose változtatta meg felfogását, sőt mindig előbbre halad benne. És van még
valami. Fogadd el ajándékomat: ezt az embert. Nem lenne képes többé nekem
szolgálni, miután tud beszélni. És fogadd el pénzemet.
– Nem. Sem ezt, sem azt.
– Akkor nem bocsátasz
meg nekem!
– Megbocsátok azoknak
is, akik népemhez tartoznak, és kétszeresen bűnösök abban, hogy nem ismernek el
engem annak, aki vagyok. És ne bocsátanék meg nektek, akik nélkülöztök minden
isteni ismeretet? Íme. Azt mondtam, hogy nem fogadom el sem a pénzt, sem az
embert. Most elveszem a pénzt, és vele megveszem ezt az embert. Megveszem, hogy
visszaadjam szabadságát. Azért, hogy elmenjen országába, és elmondja, hogy a
földön van az, aki minden embert szeret, s leginkább szereti azokat, akiket boldogtalanoknak
lát. Fogadd vissza erszényedet!
– Nem, Mester. Az a
tiéd. És az ember, hasonlóképpen. Az enyém, de Neked ajándékozom. Te szabadítsd fel! Nem kell fizetned
ezért!
– És akkor... Van neved? – kérdezi
a férfitől.
– Gúnyból Kallisztusnak[1]
hívtuk. De amikor elfogták...
– Nem fontos. Őrizd meg azt a
nevet. És váltsad valóra, kialakítva lelkedben az igazi szépséget! Menj! Légy
boldog, mert Isten megmentett téged.
Menni! A néger nem fárad bele a
csókolásba, és annak hajtogatásába: „Jézus! Jézus!” és ismét fejére teszi Jézus
lábát, azt mondva:
– Te vagy az én egyedüli Uram.
– Én. A te igazi Atyád,
Urad. Megbíz téged azzal, hogy visszatérj hazádba. Használd fel erre ezt a
pénzt. Isten veled, Úrnő! És sose hallgass a sötétség szavaira! Légy igazságos!
És érts ahhoz, hogy megismerj engem! Isten veled, Kallisztus! Isten veled,
Asszony!
És Jézus eltűnik a fák
között.
Klaudia hívja a
gyaloghintót, és elgondolkozva száll fel rá. De ha ő hallgat, a felszabadított
rabszolganő és a felszabadított rabszolga, tíz helyett is beszél, és még a
kísérő katonák is elfelejtik szokásos fegyelmezettségüket az újjászületett
nyelv csodája előtt. Klaudia, félig felülve a gyaloghintóban, fejét kezére
támasztva, nem hall semmit sem. Elmerül gondolataiban. Nem veszi észre, hogy a
felszabadított rabszolganő a gyaloghintó hordozóival beszél, mint egy szarka,
Kallisztus pedig a katonákkal, akik nem tartják meg sem a sorban való
menetelést, sem a csendet. Túlságosan megindította őket az esemény!
(8-216)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése