Jézus csodái 52. - Nemde meg kellett jutalmaznom hitét?

Nemde meg kellett jutalmaznom hitét?

 

Jézus Szamariában jár. A farizeusok kémkednek utána, hogy amint átlép Júdeába, letartóztassák. A Kerióti ezért azt ajánlja, hogy ne a főutakon menjen, amelyet a zarándokok használnak, hanem mellékutakon, hegyi ösvényeken jusson el Betániába. Jézus követi tanácsát. A sokfelé ágazó hegyi ösvényeken azonban könnyen el lehet tévedni. Azért útmutatást kérnek egy szamaritánus pásztortól, aki nemcsak szívesen segíti őket, hanem azt ajánlja, várják meg, mert hamarosan hazaindul nyájával, s akkor egy ideig vele mehetnek. (Lásd az előzményeket részletesen: Jd 8,343-351.)

A pásztor nagyon szeretne találkozni Jézussal, de nem reméli, hogy ez sikerülni fog neki. Jézus nem fedi fel előtte kilétét, de kérdéseivel előkészíti lelkét a csodára:

– Ha meg tudnám találni azt a prófétát, jóllehet szamaritánus vagyok, beszélnék vele...

– És mit mondanál neki? – kérdi Jézus.

– Azt mondanám: „Volt egy jó feleségem, aki oly jó volt, mint a hegyi víz a szomjazó számára, és a Magasságbeli magához vette. Volt egy leányom, olyan jó, mint anyja, de meglátta egy római, és feleségül vette, messzire víve őt. Van egy elsőszülött fiam, aki mindenem volt... megcsúszott egy esős napon a hegyen, eltörte gerincét, és megbénult, és most még beteg is. Valami belső baja van, és az orvosok azt mondják, hogy meg fog halni. Nem kérdezem tőled, miért büntetett meg engem az Örökkévaló. De kérlek, gyógyítsd meg fiamat!”

– És hiszed, hogy Ő meg tudná gyógyítani?

– Igen, biztos, hogy hiszem! De sose fogom látni Őt...

– Miért vagy biztos ebben? Ő nem szamaritánus.

– Ő egy igaz. Azt mondják: Isten Fia.

– A ti atyáitok megbántották Istent.

– Igaz. De azt is mondják, hogy Isten meg fogja bocsátani az ember Bűnét, elküldve a Megváltót. Mózes öt könyvében, Ádám és Éva elítélésének közelében olvasható ez az ígéret. És a Könyv sokszor megismétli ezt. Ha megbocsátja azt a bűnt, megtagadhatja-e tőlem az irgalmasságot, aki nem vagyok bűnös abban, hogy szamaritánusnak születtem. Hiszem, hogy ha a Messiás tudna fájdalmamról, megkönyörülne rajtam.

Jézus mosolyog, de nem mond semmit. Az apostolok is megértően mosolyognak, amit azonban a pásztor nem vesz észre.

– Ez a fiú, aki most segít neked, tehát nem a te fiad? – kérdezi Jézus.

– Nem. Egy özvegy fia, akinek nyolc fia van, és éhezik. Én segítőként magamhoz vettem... és fiamként... hogy ne maradjak egyedül, miután... miután Ruben a sírban lesz... – és felsóhajt.

– De ha fiad meggyógyulna, mit csinálnál ezzel?

– Megtartanám. Jó, és szánom őt... – lehalkítja hangját: – Ő nem tudja... De apja meghalt a gályán.

– Mit tett, hogy oda került?

– Semmi szándékosat. De kocsija átment egy részeg katonán, és azzal vádolták, hogy szándékosan tette...

– Honnan tudod, hogy meghalt?

– Ó, nem élnek sokáig az evezőnél! De a hír biztos, egy szamariai kereskedő hozta, aki látta, hogy a holttestet a tengerbe vetették.

– És igazán magadnál tartanád?

– Kész vagyok megesküdni erre. Ő is szerencsétlen, akárcsak én. És nem vagyok egyedül, aki ezt teszem. Mások is magukhoz vették az özvegy fiait, és ő a három lánnyal maradt. Még mindig sok. De jobb négyesével lenni, mint tizenketten... De nem szükséges megesküdnöm!... Ruben meg fog halni...

Jézus nézi az utat, ahol sok zarándok siet, hogy szállásra találjon. Közel van az este.

– Van, hol alhatsz? – kérdezi a pásztor.

– Valójában, nincs.

– Azt mondanám: „jöjj”, de a ház kicsi mindnyájatok számára. De az akol nagy.

– Isten jutalmazzon meg éppúgy, mintha szállást adtál volna. De folytatom utamat addig, míg a hold világít.

– Amint akarod. De nem félsz, hogy eltévedsz? És hogy rablókkal találkozol?

– A rablók ellen megvéd szegénységem és az enyéimé. Ami az utat illeti, rábízom magamat a zarándokok angyalára.

– A nyáj elejére kell mennem! A gyermek még járatlan... És az út tele van kocsikkal... – és előre siet, hogy irányítsa a juhokat.

– Mester, most jön a neheze. Az út egy részén az emberek között kell átmennünk... – suttogják az apostolok.

A pásztorfiú most a nyáj végén van, és Jézus megsimogatja.

Elérkeznek egy útelágazáshoz. A pásztor megállítja a nyájat, és azt mondja:

– Íme. Ez az út számodra. És ez a másik, az én utam. De ha elérsz a faluhoz, ott találsz egy harmadik, rövidebb utat a következő faluig. Nézd: látod azt a hatalmas szikomorfát? Menj addig, és utána fordulj jobbra! Látni fogsz egy kis teret, egy forrással és utána egy füsttől fekete házat. Az a kovácsműhely. A ház után van az út. Nem tévesztheted el. Isten veled!

– Isten veled. Jó voltál, és Isten meg fog vigasztalni.

A pásztor elmegy saját útján, Jézus pedig az övén.

Már egy házcsoport elválasztja őket. Eljutnak a forráshoz. Odasietnek, hogy megmossák magukat, és megtöltsék kulacsaikat. A kovács éppen becsukja műhelyét. És ott van a mezőkre vezető út. Arra mennek.

De messziről, a faluból kiáltás hallatszik:

– Rabbi! Rabbi! A fiam! Polgárok! Jöjjetek! Hol van a Zarándok?

– Minket keresnek, Uram! Mit tettél?

– Fussatok! Ha elérjük azt az erdőt, többé nem látnak minket.

Keresztülfutnak egy réten, elérkeznek egy kis dombhoz, eltűnnek mögötte, megállva annak lábánál. Már sokan keresik őket, de az esthomály mind több dolgot eltakar.

– Mondom nektek, hogy a Szichem felé menő Rabbi volt. Nem lehetett más, mint Ő. És meggyógyította nekem Rubent. És én nem ismertem fel Őt! Rabbi! Rabbi! Engedd, hogy tiszteljelek! Mondd meg, hol rejtőzöl?

– Nem lehet messze – mondja a kovács. – Előttem ment el, kevéssel az előtt, hogy te megérkeztél...

– De még sincs itt. Látod. Az út néptelen. Ezen kellett haladnia.

– Nincs talán az erdőben?

– Nem. Sietett... – Utána segítségül hívja kutyáját. Buzdítja: „Keresd! Keresd!” És egy pillanatig úgy látszik, hogy a kutya leleplezheti a rejtőzőket, mert az erdő felé indul, miután szaglászott a réten. De utána az állat megáll, felemelve egy lábát, szaglászva a levegőben... és ugatva elindul az ellenkező irányba, a nép pedig fut utána...

– Ó, dicséret az Úrnak! – sóhajtanak fel megkönnyebbülve az apostolok, akik nem tudják visszatartani magukat, hogy azt ne mondják a Mesternek:

– De mit csináltál, Uram! – mintegy neheztelve miatta. – Tudod, hogy jó, ha nem ismernek fel, és te...

– És nem kellett volna megjutalmaznom hitét? És nem jó, hogy azt hiszik, a Dotaintól Pellába vezető úton vagyok? Nem akarjátok talán, hogy többé semmit se értsenek meg?

– Igaz. Igazad van! De ha a kutya fölfedezett volna téged?

– Ó, Simon! És te azt gondolod, hogy aki akaratával távolról uralkodik a betegségeken, az elemeken, és kiűzi az ördögöket, nem tud irányítani egy állatot? Most igyekezzünk eljutni az útra, a kanyar után. Ott többé nem látnak minket. Menjünk!

(7-1364)