Megérkeznek a Jiftael-hegység
oldalában lévő barlangokhoz. A leprások egy csoportja alamizsnát kér, de amikor
Ábel azt mondja nekik, hogy ma nincs nála étel, hanem az Üdvösséget hozta el
számukra, az nem érdekli őket, és visszavonulnak. Jézus egy példabeszédet mond
Ábelnek és Jánosnak a lelkekkel való bánásmódról: A terpentinfa, (P 9,333-335).
– Milyen szép lecke, Mester! –
mondja János.
– De sikerül-e valaha is nekünk
ilyeneknek lennünk? – teszi hozzá Ábel.
Jézus ránéz az egyikre és a
másikra, és utána mindkettő nyakára teszi kezét, és magához vonja, az egyiket
jobbról, a másikat balról, és megcsókolja hajukat, mondva:
– Nektek sikerülni fog,
mert megértettétek a szeretetet.
Még mennek egy ideig,
mindig nehezebben, a göröngyös ösvényen, amely mintegy a hegy oldalába van
vágva. Lent, messze, egy út látszik, amelyen emberek járnak.
– Álljunk meg itt,
Mester. Ott, látod
azt a lapos sziklát? Egy kötéllel a kettő onnan ereszt le egy kosarat a
járókelőknek. Azon túl van a barlangjuk. Most hívom őket. – És előre menve,
kiált nekik, miközben Jézus és János elrejtve maradnak a fák sűrű lombjai
mögött.
Kisvártatva megjelenik egy arc...
arcnak mondom, mert testének tetején van, de nevezhetnénk egy orrnak,
szörnynek, egy lidércnek is... és lenéz egy bokor mögül.
– Te? Hát nem mentél el a sátoros
ünnepre?
– Megtaláltam a Mestert, és
visszafordultam. Ő itt van!
Ha Ábel azt mondta volna: „A
Jehova lebeg fejetek fölött”, nagyon valószínűleg akkor sem lett volna kevésbé
tiszteletteljes a kiáltás, cselekedet, a lelkesedés a két leprás részéről –
mert miközben Ábel beszélt, megjelent a másik is – akik a földre vetik magukat,
a lapos sziklán, a teljes napfényben, arcukkal a földet érintve, és azt
kiáltva:
– Urunk, vétkeztünk! De a te
irgalmasságod nagyobb a mi vétkünknél! – Ezt kiáltják anélkül, hogy
meggyőződnének arról, valóban ott van-e Jézus, vagy még távol van, feléjük
közeledve. Hitük oly nagy, hogy megláttatja velük azt, amit szemük, sebes
szemhéjuk miatt, és a gyorsaság miatt, amivel a földre vetették magukat,
biztosan nem látott.
Jézus előre jön, miközben
ismétlik:
– Urunk, bűnünk nem érdemel
bocsánatot, de te vagy az Irgalmasság! Urunk, Jézus, nevedért üdvözíts minket!
Te vagy a Szeretet, aki legyőzheti az Igazságosságot.
– Én vagyok a Szeretet. Igaz. De
felettem van az Atya. És Ő az Igazságosság – mondja szigorúan Jézus, előbbre
menve Jánossal az ösvényen.
A kettő felemeli eltorzult arcát,
és könnyezve néz Jézusra. Rettenetes látni gennyes sebekkel borított arcukat!
Öregek? Fiatalok? Melyikük a szolga? Melyik Ászer? Lehetetlen megmondani. A
betegség egyformán rettenetessé és hányingert keltővé tette alakjukat.
Milyennek tűnhet előttük
Jézus, aki egyenesen áll az ösvényen a napsütésben. Nézik, majd elfödik
arcukat, nyögve:
– Jehova! A Fény! – De
utána még azt kiáltják: – Az Atya küldött téged üdvözíteni. Ő kedveltjének
nevez téged. Neki öröme telik benned. Ő nem tagadja meg tőled, hogy megbocsáss
nekünk!
– A bocsánatot vagy az egészséget?
– A bocsánatot – kiáltja az egyik
-... és utána az egészséget. Anyám belehal miattam érzett fájdalmába – teszi
hozzá a másik.
– Ha én megbocsátok is nektek, még
mindig megmarad az emberi igaszságszolgáltatás, főleg feletted. Mit ér akkor
bocsánatom ahhoz, hogy boldoggá tegye anyádat? – teszi őt próbára Jézus, arra
ösztökélve, hogy kiejtse azt a szót, amiért csodát fog művelni.
– Értékes. Ő igazi izraelita. Azt
akarja, hogy Ábrahám kebelére kerüljek. És számomra nem létezik az a hely,
amelyben az égre várnak, mert én túlságosan vétkeztem.
– Túlságosan. Jól mondod.
– Túlságosan!... Igaz... De te...
Ó, azon a napon ott volt Anyád... Hol van most Anyád? Ő könyörületes volt Ábel
anyja iránt. Láttam. És ha most hallaná, megkönyörülne az enyémen. Jézus, Isten
Fia, légy irgalmas, Anyád nevére kérlek!...
– És mit csinálnál utána?
– Utána? – Rettegve néznek
egymásra. Az „utána” az emberek elítélését jelenti, a megvetést, vagy a
menekülést, a számkivetést. Épp úgy remegnek a gyógyulás gondolatától, mint
ahogy féltek az üdvösség elvesztésétől.
Mennyire ragaszkodik az ember az
élethez! A kettő, aki választás előtt áll, hogy a gyógyulást és az emberek
elitélését válassza, vagy a leprás életet, szinte inkább a leprás életet
választaná. Azt mondják, vallják ezekkel a szavakkal:
– A büntetés rettenetes! – Főleg
Ászer mondja ezt, az egyik gyilkos.
– Rettenetes. De legalább
igazságos. Ti le akartatok sújtani erre az ártatlan emberre, te bujaságtól vezetve...
te pedig egy marék pénzért.
– Igaz! Istenem! De ő
megbocsátott nekünk. Bocsáss meg te is! Azt jelenti, hogy meghalunk. De lelkünk
üdvözül.
– Joel feleségét
megkövezték házasságtörése miatt. Négy gyermeke anyjánál él, és nehéz
körülmények között, mert Joel testvérei kidobták őket, mint fattyakat, és
maguknak foglalták le testvérük javait. Tudjátok?
– Ábel mondta nekünk...
– És ki fogja segíteni
őket szerencsétlenségükben? – Jézus hangja valóban Isten hangjaként hangzik,
aki Bíróként ítél, és félelmetes. Egyedül áll a napsütésben, mereven,
félelemkeltő alakkal. A kettő rettegve nézi. Jóllehet a napsütés égetheti
sebeiket, nem mozdulnak, amint Jézus sem mozdul.
Egy idő múlva Ászer azt
mondja:
– Ha Ábel szíve mélyéből
akar szeretni engem, menjen anyámhoz, és mondja meg neki, hogy Isten
megbocsátott, és...
– Én még nem bocsátottam
meg neked.
– De meg fogsz, mert látod
szívemet... És mondja neki, hogy mindenem, amim van, menjen Joel gyermekeihez,
ez az én akaratom. Akár meghalok, akár élek, lemondok vagyonomról, amire bűnös
módon tettem szert.
Jézus mosolyog. Mosolya
átváltoztatja szigorú arcát irgalmassá, és megváltozott hangon mondja:
– Látom szívedet. Kelj fel! És
emeld fel lelkedet Istenhez, áldva Őt! Mivel el vagytok vágva a világtól,
elmehettek anélkül, hogy a világ tudna rólatok. És a világ vár rátok, hogy
módot adjon nektek a szenvedésre és az engesztelésre.
– Üdvözítesz minket, Urunk?
Megbocsátasz nekünk? Meggyógyítasz minket?!
– Igen! Meghagyom életeteket, mert
az élet szenvedés, főleg annak számára, akinek olyan emlékei vannak, mint
nektek. De most nem mehettek el innen. Ábelnek velem kell jönnie, mint minden
zsidónak, Jeruzsálembe. Várjatok visszatérésére! Akkor fogtok majd
meggyógyulni. Ő elvisz utána titeket a paphoz, és értesíteni fogja anyádat. Én
megmondom majd Ábelnek, mit és hogyan kell tennie. Tudtok hinni szavaimban
akkor is, ha elmegyek anélkül, hogy meggyógyítanálak titeket?
– Igen, Urunk! De
ismételd meg bocsánatodat lelkünknek. Ezt igen. Utána minden legyen úgy, amint
akarod.
– Megbocsátok nektek.
Szülessetek újjá, új lélekkel, és ne akarjatok többé vétkezni! Ne felejtsétek
el, hogy azon kívül, hogy tartózkodtok a bűntől, jócselekedeteket kell
művelnetek, hogy teljesen megszüntessétek tartozástokat Isten szemében, és
ezért, részetekről az elégtételnek állandónak kell lennie, mert nagy a ti
adósságtok, nagyon nagy! Főleg a tiéd, aki megszegted Isten minden parancsát.
Fontold csak meg, és meglátod, hogy egyetlen egy sem maradt ki közülük.
Elfelejtetted Istent, érzékiségedet tetted meg bálványodnak, az ünnepnapokon
esztelenül henyéltél, megbántottad anyádat és tönkretetted becsületét,
közreműködtél a gyilkosságban, és gyilkolni akartál, meg akartál fosztani egy
anyát fiától, és megfosztottál négy gyermeket atyjuktól és anyjuktól, buja voltál,
hamisan tanúskodtál, szemérmetlenül megkívántál egy asszonyt, aki hűséges volt
elhunyt urához, megkívántad Ábel vagyonát annyira, hogy meg akartad ölni őt,
hogy eltulajdoníthasd azt.
Ászer minden
kijelentésre nyög:
– Igaz, igaz!
– Amint látod, Isten porrá
égethetett volna anélkül, hogy emberi büntetésekhez folyamodott volna.
Megkímélt téged azért, hogy én eggyel többet menthessek meg. De Isten szeme
figyel téged, és Értelme feljegyez mindent. Menjetek! – És megfordul,
visszatérve Ábelhez és Jánoshoz, akik a fák alatt állnak, a hegy oldalában.
A kettő, még eltorzulva,
elkezdi énekelni a 116. zsoltárt, a leprások jellegzetes éles, fémszerű,
szaggatott hangján, hirtelen hangváltozásokkal, miközben Jézus lejön a hegyről
a félelmetes ösvényen.
– Boldogok! – mondja János.
– Én is – teszi hozzá Ábel.
– Azt hittem, hogy azonnal
meggyógyítod őket – mondja megint János.
– Én is, amint mindig teszed.
– Nagy bűnösök voltak. Ez a
várakozás igazságos annál, aki oly sok bűnt követett el. Most idehallgass,
Ananiás...
– Engem Ábelnek hívnak, Uram –
mondja csodálkozva az ifjú, és Jézusra néz, mintha azt kérdezné: – Miért
téveszted el?
Jézus mosolyog:
– Számomra Ananiás vagy, mert
igazán úgy tűnik, hogy az Úr jóságából születtél. Légy az mindinkább! És
idefigyelj! Amikor visszatérsz a sátoros ünnepről, menj el városodba,
megmondani Ászer anyjának, hogy tegye azt, amit fia akar, éspedig minél előbb,
mindent odaadva jóvátételül, egy tizedrészt kivéve. És ezt az öreg anya iránti
irgalomból, akivel együtt elhagyod a galileai Betlehemet, és Ptolemaiszba mész,
várva a fiúra, aki csatlakozni fog hozzá, veled és társával. Helyezd el az
asszonyt valamelyik tanítványnál, és menj, vedd magadhoz azt, ami szükséges a
leprások tisztulási szertartásához, és ne hagyd el őket addig, míg minden meg
nem történt. Ne olyan paphoz menj, aki ismeri múltjukat, hanem egy más helynek
a papjához.
– És utána?
– Utána visszatérsz otthonodba
vagy csatlakozol a tanítványokhoz. És ők, a meggyógyultak, elindulnak a
kiengesztelés útján. Csak annyit mondok, amennyi lényeges. A többit szabadon
rájuk hagyom.
Leszállnak, fáradhatatlanul, a
nehéz ösvényen, s a tűző nap ellenére... De sokáig hallgatnak. Utána Ábel töri
meg a csöndet:
– Uram, kérhetnék egy kegyelmet?
– Mit?
– Engedd, hogy elmenjek városomba!
Nem szívesen hagylak el. De az az anya...
– Menj! De ne késlekedj! Éppen
csakhogy elég időd van arra, hogy elérd Jeruzsálemet.
– Köszönöm, Uram! Nem keresek
mást, csak őt, a szegény, öreg, mindenki előtt szégyenkező asszonyt, mióta
Ászer vétkezett. De most megint mosolyogni fog. Mit mondjak neki a te nevedben?
– Hogy az ő könnyei és imái
elnyerték a kegyelmet, és hogy Isten megvigasztalja őt, hogy mindinkább
reméljen, és megáldja őt.
(7-1318)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése