Én az életet akarom számukra!
Még Valtorta Máriának sem
nyilatkoztatta ki Jézus összes csodáit. Néha csak következtethetünk azokra az
apostolok megjegyzéseiből. Egy szombat délután, amikor Jézus bejelenti, hogy
este tovább indulnak, Péter felkiált:
– De te nem sokat
pihentél! Mindazok a
betegek!
– Oly sokan dicsérik most az Urat.
Hogy megtakarítsak nektek sok utat, én itt maradtam volna két napig, hogy időt
adjak a meggyógyultaknak elterjeszteni a hírt a határokon túl, de ti nem
akartátok.
(7-1291)
Jézus Szeforisz felé megy
apostolaival, amikor egy útkereszteződésnél a tanítványok egy csoportjával
találkozik. Azok rögtön körülveszik a Mestert. Köztük van a galileai
Betlehemből származó Ábel is, akit Jézus megmentett a kivégzéstől. Ábel azonnal
Jézus lábai elé borul, és azt mondja:
– Mester, sokat kértem a
Magasságbelit, hogy találkozhassak veled. És már többé nem reméltem. De Ő
meghallgatott engem. Most te is hallgasd meg tanítványodat!
– Mit akarsz, Ábel?
Gyere oda, a mező szélére. Itt sok ember jár, és kellemetlen számukra, ha
elálljuk az utat.
Mindnyájan odamennek,
ahová Jézus irányítja őket, és ott Ábel megmondja, mit akar.
– Mester, te
megmentettél engem a haláltól és a rágalomtól, és tanítványoddá tettél. Tehát
nagyon szeretsz engem?
– Még kételkedhetsz
ebben?
– Azért kérdem, hogy
biztos legyek abban, meghallgatod imámat. Amikor megmentettél engem, rettenetes
büntetéssel sújtottad ellenségeimet. Te tetted azt, azért biztosan igazságos
volt. De, ó, Uram, nagyon rettenetes az! Én kerestem azt a hármat. Valahányszor
eljöttem anyámtól, kerestem őket. A hegyeken, a városom mellett lévő
barlangokban. És sose találtam meg őket.
– Miért kerested őket?
– Hogy beszéljek nekik
rólad, Uram. Hogy benned higgyenek és segítségedet kérjék, és elnyerjék a
bocsánatot és a gyógyulást. Csak ezen a nyáron találtam meg őket, de nem
együtt. Egyikük, aki anyám miatt gyűlölt engem, elvált a többiektől, akik
magasabbra mentek, Jiftael legmagasabb helyei felé. Ők megmondták nekem, hol
van a harmadik... Hozzájuk pedig a betlehemi pásztorok irányítottak el engem,
akiknél megszálltál azon az estén. A pásztorok sokat járnak körbe nyájaikkal,
és sok mindent tudnak. Ők tudták, hogy a Szép Forrás hegyénél volt a két
leprás, akiket kerestem. Oda mentem. Ó, – a borzalmas látvány visszatükröződik a fiatalember
arcán.
– Folytasd!
– Ők felismertek engem. Én nem
tudtam volna felismerni azt a két polgártársamat abban a két szörnyben...
Hívtak engem... és úgy kértek, mintha egy isten lennék... Leginkább a szolga
váltott ki bennem könyörületet. Igazi bűnbánata miatt. Nem akar mást, csak a te
bocsánatodat, Uram... Ászer a gyógyulást is kívánja. Van egy öreg anyja, Uram,
egy öreg anya, aki meghal a fájdalomtól a városban.
– És a harmadik? Miért vált el
tőlük?
– Mert egy ördög. Ő a leginkább
bűnös. Házasságtörő volt már a gyilkosság előtt. Ő bujtogatta fel Ászert,
rontotta meg Joel szolgáját, aki kissé ostoba, és könnyen befolyásolható.
Továbbra is ördög. Gyűlölet árad szájából és káromkodás, szívéből pedig
gyűlölet és kegyetlenkedés. Láttam őt is... Jót akartam tenni vele. Úgy rontott
rám, mint egy keselyű, és csak futás árán tudtam megmenekülni tőle, mert én
fiatal és egészséges vagyok, s azért gyorsan tudtam futni. De nem adom fel a
reményt megmentését illetőleg. Vissza fogok térni... Egyszer, kétszer, sokszor,
segítséget nyújtva neki, szeretettel. Megszerettetem magamat. Ő azt hiszi, hogy
azért keresem fel, mert meg akarom vetni nyomorúságában. Én azért megyek, hogy
ismét felépüljön. Ha el tudom érni, hogy megszeressen engem, hallgatni fog rám.
És
ha meghallgat engem, végül hinni fog benned. Ezt akarom. A többieket könnyű
volt meggyőzni, mert elmélkedtek, és felfogták. És az egyszerű szolga a másik
mesterévé vált, mert neki nagyon nagy a hite, és nagyon vágyakozik a
bocsánatra. Jöjj, Uram! Megígértem nekik, hogy odavezetlek, ha megtalállak.
– Ábel, az ő vétkük nagy
volt, sok vétket foglalt magában. Kevés időt töltöttek csak kiengesztelésével.
– Nagy a szenvedésük és a
bűnbánatuk. Jöjj!
– Ábel, ők a te
halálodat akarták.
– Nem számít, Uram. Én
az életet akarom számukra.
– Milyen életet?
– Azt, amit te adsz, a
lélek életét, a bocsánatot, a megváltást.
– Ábel, ők a te Káinjaid
voltak, és annyira gyűlöltek téged, hogy jobban már nem is gyűlölhettek. El akartak
venni tőled mindent: az életet, becsületet, anyádat...
– Jótevőim voltak, mert
általuk kaptalak meg téged. Szeretem őket ezért az ajándékukért, és kérem
tőled, hogy ott legyenek, ahol én vagyok, téged követve. Ugyanúgy akarom
üdvösségüket, mint az enyémet, jobban az enyémnél, mert az ő vétkük nagyobb.
– Mit ajánlanál fel
Istennek cserébe üdvösségükért, ha egy áldozatot kérnék tőled?
Ábel gondolkodik egy pillanatig...
utána biztosan mondja:
– Még önmagamat is! Életemet!
Elveszteném a sárral való küzdelmet azért, hogy birtokoljam az eget. Boldog
veszteség. Egy nagy, végtelen nyereség: Isten, az ég! És két üdvözült bűnös: a
nyáj elsőszülöttjei, akiket remélem, hogy hozzád tudok vezetni, és fel tudok
ajánlani neked, Uram.
Jézus most olyasmit tesz, amit
sose tesz nyilvánosság előtt. Lehajol, mert sokkal magasabb Ábelnél, és két
kezébe fogva fejét, megcsókolja száján, azt mondva:
– Úgy legyen! – legalábbis azt
hiszem, ezt fejezi ki a „Marana tha!” szó. És hozzáteszi: – Érzelmeidért
történjék az, amit szavaiddal kértél! Jöjj velem! Vezetni fogsz engem. János,
jöjj velem! És ti menjetek előre, Mageddó útján Engannimba! Ott várjatok rám,
ha még nem találkoztatok velem!
(7-1315)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése