Jézus csodái 27. - Ez nem kudarc, Jakab! 1.

Ez nem kudarc, Jakab!

 

Az apostolok nagyon levertek amiatt, hogy kiutasították őket a föníciai városból. Jakab megjegyzi:

– Csak kudarcok!... meg kudarcok!... mintha átok ülne rajtunk...

Már két napja mennek, amikor pásztorokkal találkoznak.

– Menjetek oda azokhoz a pásztorokhoz, akik a nyájat fejik, és kérjetek egy kis tejet Isten nevében. Ne féljetek! – mondja, látva az apostolok csüggedt tekintetét. – Engedelmeskedjetek bizalommal! Tejet kaptok és nem botütéseket, akkor is, ha az az ember föníciai.

Mind a hatan odamennek. Jézus pedig az úton vár rájuk. Addig is imádkozik. Az apostolok egy kis vödör tejjel térnek vissza, és így szólnak:

– Az az ember azt üzeni, hogy menj oda hozzá, mert beszélnie kell veled, ő azonban nem hagyhatja kis bojtáraira a virgonc kecskéket.

Jézus azt válaszolja:

– Akkor menjünk oda, és étkezzünk velük!

Mindnyájan a meredek hegyoldalra mennek, amelyen fölágaskodva kapaszkodnak a rakoncátlan kecskék.

– Köszönöm a tejet, amit nekem adtál. Mit kívánsz tőlem?

– Te vagy a Názáreti, nemde? Az, aki csodákat tesz.

– Az vagyok, aki az örök üdvösséget hirdeti. Az Út vagyok, amelyen el lehet jutni az igaz Istenhez. Az Igazság vagyok, amely önmagát ajándékozza. Az Élet vagyok, amely titeket éltet. Nem csodákat művelő bűvész vagyok. Ezek az én jóságom és a ti gyengeségetek megnyilvánulásai, mert nektek bizonyítékokra van szükségetek ahhoz, hogy hinni tudjatok. De mit akarsz tőlem?

– Te voltál két nappal ezelőtt Alexander városában?

– Igen. Miért?

– Én is ott voltam kisgidáimmal, de amikor észrevettem, hogy veszekedés kezdődik, megléptem, mert szokásuk veszekedést kezdeni, hogy közben elrabolják azt, amit a vásárra vittek. Mind rabló: a föníciai éppúgy, mint a többi. Nem lenne szabad ezt mondanom, mert apám újonnan áttért, anyám szíriai és én is újonnan áttért vagyok. De ez az igazság. Jól van. Térjünk vissza az elbeszéléshez! Egy szállásra mentem állataimmal, hogy ott várjam be fiam szekerét. És este, amikor elhagytam a várost, egy síró asszonnyal találkoztam, karjában egy leánykával. Nyolc mérföld utat tett meg, hogy hozzád jöjjön. Mert kinn lakik, vidéken. Megkérdeztem, mi baja. Újonnan áttért asszony. Azért ment a városba, hogy áruljon és vásároljon. Hallott rólad. És szívébe remény költözött. Hazasietett, ölébe vette kislányát. De ekkora teherrel lassan lehet csak járni. Amikor a fivérek kereskedéséhez érkezett, te már nem voltál sehol. Ők, a fivérek, azt mondták neki: „Elkergették. De tegnap este nekünk azt mondta, hogy visszafelé újra a tíruszi úton megy”. Én, aki szintén apa vagyok, azt mondtam neki: „Akkor pedig menj oda!” De ő így felelt: „És ha az után, ami történt, más úton megy, hogy visszatérjen Galileába?” Ezt válaszoltam: „Ó, hallgass ide! Vagy azon, vagy a határvidék másik útján. Én Rohob és Lesemdan között legeltetek, pontosan annál az útnál, amely határvonal az itteni hely és Neftali között. Ha meglátom Őt, szólok neki, újonnan áttért szavamra mondom.” És meg is mondtam neked.

– Isten jutalmazzon meg érte! Elmegyek ahhoz az asszonyhoz. Vissza kell térnem Acibba.

– Acibba mégy? Akkor együtt tehetjük meg az utat, ha nem vetsz meg egy pásztort.

– Senkit se vetek meg. Miért mégy Acibba?

– Mert bárányaim vannak ott. Ha ugyan... még megvannak.

– Miért?

– Mert betegek... Nem tudom, varázslat-e vagy más. Azt tudom, hogy szép nyájam megbetegedett. Ezért hoztam ide a még egészséges kecskéket, hogy elkülönítsem őket a juhoktól. Két fiammal lesznek itt. Ők most a városban vannak, bevásárolni. De én megyek vissza, szép gyapjas juhaimhoz, hogy lássam kimúlni azokat... – A pásztor felsóhajt... Jézusra néz, és mentegetőzik: – Ilyesmiről beszélni neked, aki Az vagy, aki vagy, és elszomorítanom téged, aki már úgyis el vagy keseredve attól, ahogyan bánnak veled, oktalanság. De szeretjük a juhokat, és pénzt jelentenek számunkra, tudod?...

– Értem. De meg fognak gyógyulni. Nem mutattad meg őket olyannak, aki ért hozzájuk?

– Ó, mindegyik ugyanazt mondta: „Vágd le őket, és add el bőrüket! Nincs más tennivaló.” És még meg is fenyegettek, ha egyik helyről a másikra viszem őket... Félnek, hogy az ő juhaik is megbetegszenek. Így aztán bezárva kell őket tartanom,... és még több elpusztul belőlük. Rosszak ám az acibi emberek, tudod?...

Jézus egyszerűen csak ennyit mond:

– Tudom.

– Én azt mondom, hogy megigézték őket...

– Nem. Ne higgy el ilyen meséket... Amikor megjönnek fiaid, azonnal útnak indulsz?

– Azonnal. Mindjárt itt lesznek. Ezek a tanítványaid? Csak ennyien vannak?

– Nem. Vannak még többen is.

– És ide miért nem jönnek? Egyszer, a Meron tó mellett, találkoztam egy csoportjukkal. Vezetőjük egy pásztor volt. Annak mondta magát. Magas, izmos ember, a neve Illés. Októberben volt, úgy emlékszem. A sátoros ünnepek előtt vagy után. Most már elhagyott téged?

– Egyetlen tanítványom sem hagyott el.

– Nekem azt mondták, hogy...

– Mit?

– Hogy te... hogy a farizeusok... Egyszóval, hogy a tanítványok félelemtől elhagytak, mivel te...

– Ördög vagyok. Csak mondd ki! Tudom. Kettős érdemed, hogy mégis hiszel.

– És, tekintettel erre az érdemre, nem tudnád... de talán szentségtörő dolgot kérek...

– Mondd meg! Ha gonosz dolog, megmondom.

– Nem tudnád, elhaladtodban, megáldani nyájamat? – A pásztor arca csupa aggódás...

– Meg fogom áldani nyájadat. Ezt... – és kezét fölemelve, megáldja a szerteszét lévő gidákat – és a juhnyájadat. Hiszed-e, hogy áldásom megmenti őket?

– Ahogyan az embereket kigyógyítod a betegségekből, ugyanúgy kigyógyíthatod a jószágokat is. Azt mondják: Isten Fia vagy. A juhokat is Isten teremtette. Azért az Atya dolgai. Én... nem tudom, illő-e ezt kérnem tőled. De ha lehet, tedd meg, Uram, és én nagy hálaajándékot viszek a Templomnak. Vagyis, nem! Neked fogom adni! A szegények számára. És így jobb lesz.

Jézus mosolyog, és hallgat. Megjönnek a pásztor fiai, és nem sokkal később Jézus elindul övéivel és a pásztorral, a legényeket pedig ott hagyják a kecskék őrzésére.

Szaporán lépkednek, hogy mielőbb elérjék Cédeszt, onnan pedig azonnal távozzanak is, és igyekezzenek elérni az országutat, amely a tengertől jön a szárazföld belseje felé. Ez biztosan ugyanaz az út, amely két ágra válik, a tengerbe nyúló hegyfok tövében, s amelyen Alexander városába menet mentek. Legalábbis így veszem ki a pásztornak a tanítványokkal folytatott beszélgetéséből. Jézus egyedül halad, legelöl.

– De vajon nem adódnak-e újabb kellemetlenségek? – kérdi Jakab, Alfeus fia.

– Cédesz nem tartozik annak a századosnak a felügyelete alá. Ez kívül esik a föníciai határvidéken. Elég, ha valaki nem ingerli a századosokat, s akkor ők nem törődnek a vallással.

– Meg aztán nem is állunk meg ott...

– Meg bírtok tenni egy nap alatt több mint harminc mérföldet? – kérdi a pásztor.

– Ó, mi örök vándorok vagyunk!

Mennek, csak mennek... Elérik Cedeszt. Túl is jutnak rajta, minden kellemetlenség nélkül. Rátérnek az egyenes országútra. Az útjelző kövön Acib van jelezve. A pásztor rámutatva mondja:

– Holnap ott leszünk. Ma éjszaka velem jöttök. Ismerem a völgyben lakó béreseket, de sokan vannak a föníciai határvidéken is... Jól van! Átlépjük a határvonalat. És biztosan nem fedeznek fel bennünket rögtön... Ó, az éberség! Jobban tennék, ha a rablókat lesnék!...

Lemenőben a nap, és bizony, a völgyekben nem igen marad világosság, mivel erdőkkel vannak borítva. A pásztor azonban jól ismeri a terepet, és biztos léptekkel megy előre.

Egy apró faluhoz érnek, amely igazán csak egy maroknyi házból áll.

– Ha itt befogadnak minket, akkor izraeliták. Egészen a határnál vagyunk. Ha nem fogadnak be, megyünk egy másik faluba, amely föníciai.

– Bennem nincs előítélet, ember.

Zörgetnek egy háznál.

– Te, Annás? barátokkal? Gyere, gyere, és Isten legyen veled – mondja egy nagyon idős asszony.

Bemennek a tágas konyhába, amelyet barátságossá tesz a tűz. Egy nagy létszámú család – minden életkorú van köztük – az étkezőasztal körül ül, de udvariasan helyet adnak az újonnan érkezetteknek.

– Ez Jónás. Ez a felesége, ezek a fiai, unokái és menyei. Az Úrhoz hű pátriárkák családja ez – mondja Annás pásztor Jézusnak. Majd az öreg Jónáshoz fordulva, mondja: – Ez pedig, aki velem van, Izrael Rabbija. Az, akit megismerni vágyakoztál.

– Áldom Istent, hogy vendégül láthatom, és van helyem ma este. És áldom a házamba érkezett Rabbit, és kérem áldását.

Annás megmagyarázza, hogy Jónás háza szinte fogadó a vándorok számára, akik a tengertől mennek a szárazföld belseje felé.

Mindnyájan leülnek a meleg konyhában, az asszonyok pedig kiszolgálják az újonnan érkezetteket. A tisztelet akkora, hogy szinte már bénító.

Jézus azonban feloldja a feszültséget azáltal, hogy étkezés után azonnal maga köré veszi a sok gyermeket, kérdezősködik tőlük, és máris kész a barátság. A vacsora és a lefekvés közti rövid időben, a gyermekek mögé odabátorkodnak a ház férfi tagjai is, és elmondják, mit tudtak meg a Messiásról, és új dolgok iránt érdeklődnek. Jézus pedig helyreigazít, megerősít, magyaráz, jóságosan, nyugodt társalgásban. Végre a vándorok is, a család tagjai is nyugovóra térnek, miután Jézus mindenkit megáldott.

(5-128)