2014. február 11., kedd

Jézus csodái 25. - Isten csodatevő hatalma



Isten csodatevő hatalma

 

Jézus ismét Naimban jár. Betér a feltámasztott Dániel házába. Odamennek a farizeusok és írástudók is, hogy belekössenek Jézusba. Először Jézussal kötekednek, utána elkezdik az ifjú Dánielt kérdezgetni. Emlékszik-e, mi a halál? Mit érzett, amikor visszatért az életbe? Mit látott a halál és az élet közti térségben?
– Én csak azt tudom, hogy halálos beteg voltam, és kiálltam a haláltusát. Ó, az szörnyű! Ne juttassátok eszembe!... Pedig eljön a nap, amikor újra végig kell szenvednem! Ó, Mester!... – Rémülten néz rá, és már annak gondolatára is elfehéredik, hogy újra meg kell halnia.
Jézus nyájasan bátorítja:
– Maga a halál, vezeklés. Te, mivel kétszer halsz meg, teljesen megtisztulsz a szennyfoltoktól, és azonnal a mennyországot fogod élvezni. Ez a gondolat késztessen arra, hogy szentül élj, és csak szándéktalan és bocsánatos bűnök legyenek benned.
De a farizeusok újra támadnak:
– De mit éreztél az életbe való visszatértedkor?
– Semmit. Élve, és tökéletes egészségben találtam magamat, mintha hosszú, nyomasztó álomból ébredtem volna fel.
– De arra csak emlékeztél, hogy meghaltál?
– Arra emlékeztem, hogy nagyon beteg voltam, a haláltusáig, és ez minden.
– És a túlvilágról mire emlékezel?
– Semmire. Nincs semmi. Egy fekete lyuk, egy üres hely életemben... Semmi.
– Akkor szerinted nincs ott limbus, tisztítóhely, pokol?
– Ki mondja, hogy nincs? Persze hogy van. Csak én nem emlékszem rájuk.
– De biztos vagy abban, hogy halott voltál?
A naimiak mind felcsattannak:
– Hogy halott volt-e? Mit akartok még? Amikor felravataloztuk már kezdett bűzleni. No meg! Attól a rengeteg balzsamtól és kötéstől egy óriás is meghalt volna!
– De te nem emlékszel arra, hogy halott voltál?
– Mondtam nektek, hogy nem! – Az ifjú kezdi elveszteni türelmét, és hozzáteszi: – Dehát mit akartok elérni ezzel a hosszú faggatással? Hogy egy egész falu jelentse ki: én halott voltam; állítsa azt édesanyám, a menyasszonyom – aki majdnem meghalt a fájdalomtól – és én magam is, aki körülkötözve, bebalzsamozva feküdtem, holott nem volt igaz? Mit mondotok? Hogy Naim csupa gyermekekből vagy félkegyelmű emberekből áll, akiknek tréfára kerekedett a kedvük? Édesanyám néhány óra alatt hófehérré lett. Menyasszonyomat ápolni kellett, mert szinte megőrjítette a fájdalom és az öröm. Ti pedig kételkedtek? És ugyan miért tettük volna ezt?
– Miért? Csakugyan! Miért tettük volna? – kérdik a naimiak.
Jézus nem szól. Az abrosszal játszik, mintha oda se figyelne. A farizeusok nem tudnak, mit mondani. Jézus azonban hirtelenül megszólal, amikor úgy látszott, hogy befejeződött a beszélgetés, a tárgy kimerült, és ezt mondja:
– Az ok ez: ők – és a farizeusokra és írástudókra mutat – azt akarják állítani, hogy a te feltámadásod csak egy jól kitervelt játék volt, hogy növelje tekintélyemet a tömegek előtt. Én terveztem ki, ti voltatok a cinkosaim, hogy becsapjuk Istent és felebarátainkat. Nem! A csalást meghagyom a hitványoknak. Nincs szükségem sem a bűvészkedésre, sem a cselfogásokra ahhoz, hogy az legyek, ami vagyok, sem másokat nem csapok be és nem teszek meg bűntársakká. Miért akarjátok elvitatni Istentől azt a hatalmat, hogy vissza tudja adni a lelket egy testnek? Ha Ő adja a lelket, amikor a test létrejön, minden alkalommal megteremtve a lelkeket, miért ne tudná visszaadni, a Messiás imájára, a lelket a testnek, hogy ezzel sok embert segítsen az igazsághoz való eljutásra? Elvitathatjátok-e Istentől a csodatevő hatalmat? Miért akarjátok azt elvitatni?
– Te Isten vagy?
– Én az vagyok, aki vagyok. Csodatetteim és tanításom beszélnek arról, ki vagyok.
– De akkor ez az ember miért nem emlékezik, holott a megidézett szellemek meg tudják mondani, mi a túlvilág?
– Mert ez a lélek az igazat mondja, mivel megszentelődött első halála vezeklésétől, míg az, aki a szellemidézők ajkával beszél, nem az igazat mondja.

(4-1164)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése