Várj meg, Uram!
Jézus a Tízváros vidékén
jár, Gerazában, egy kereskedő karavánjához csatlakozva. Mikor már elhagyni
készül a várost, jönnek Geraza lakói, hogy elköszönjenek tőle, és gyümölcs- és
más étel-ajándékot hoznak. Odasiet egy ember is, egy kis beteg gyermekkel.
– Áldd meg, hogy
meggyógyuljon! Könyörülj meg rajta!
Jézus fölemeli kezét, és
áldást mond, majd hozzáteszi:
– Menj nyugodtan!
Bízzál!
Az ember olyan
bizalomteljes igennel felel, hogy egy asszony megkérdezi:
– A férjem szemén fekély
van, meggyógyítanád?
– Ha tudtok hinni, igen.
– Akkor megyek érte.
Várj meg, Uram! – És csak úgy repül, mint egy fecske.
Várni! Micsoda szó! A tevék már
elindultak. A kereskedő, Sándor, a menetoszlop élén mit sem tud arról, amit a
sor végén akarnak.
– Fuss, Marciam! Mondd meg a
kereskedőnek, hogy álljon meg, mielőtt kimenne a városfalon – mondja Jézus.
Marciam nyílként fut, hogy eleget tegyen a megbízatásnak.
A karaván megáll, mialatt a
kereskedő Jézus felé jön.
– Mi történik?
– Maradj itt, és meglátod!
A gerazai asszony hamar visszatér
szembajos férjével. Több ez, mint fekély. Két gennyes üreg az arc közepén.
Abból látszik ki a szem, elhomályosulva, vörösen, félvakon, undorító könnycsorgás
között. Amint az ember fölemeli a kötést szeméről, ami óvta a fénytől, a
könnyezés fokozódik, mert a fény növeli a beteg szem fájdalmát. Az ember nyög:
– Könyörülj rajtam! Nagyon
szenvedek!
– De vétkeztél is sokat! Amiatt
nem jajgatsz? Csak szegény, evilági látásod miatt keseregsz, hogy
elveszítheted? Istenről nem tudsz semmit sem? Az örök sötétség nem rémít meg?
Miért vétkeztél?
Az ember sír, és szótlanul
meggörnyed. Felesége is sír, és azt nyögi:
– Én megbocsátottam...
– Én is meg fogok bocsátani, ha ő
itt megesküszik nekem, hogy többé nem esik vissza bűnébe.
– Igen, igen! Bocsáss meg! Most
már tudom, mit hoz magával a bűn. Mint az asszony, te is bocsáss meg nekem! Te
a Jóság vagy!
– Megbocsátok neked. Menj ahhoz a
patakhoz, mosd meg vízében arcodat, és meggyógyulsz!
– A hideg víz nagyon árt neki,
Uram! – siránkozik az asszony.
Az ember azonban csak a járással
törődik. Tántorogva megy, amíg a szánakozó János apostol meg nem fogja kezét,
és egyedül vezeti. Utána felesége is megfogja a másik kezét. Az ember lemegy a
jéghideg vízhez, amely a kövek között morajlik, lehajol, két marokkal vizet
merít, megmossa, és újra megmossa arcát. Nem látszik, hogy fájna neki, sőt,
mintha enyhülést nyerne.
Majd, még mindig vizes arccal,
feljön a vízparton, visszamegy Jézushoz, aki megkérdezi tőle:
– Nos? Meggyógyultál?
– Nem, Uram. Most még nem. De te
megmondtad, és én meg fogok gyógyulni.
– Akkor tarts ki reményedben!
Isten veled!
Az asszony letörten sír...
Csalódott. Jézus int a kereskedőnek, hogy indulhat. A kereskedő, aki szintén
csalódott, előre üzen. A tevék újra elindulnak, hintázó hajókként, amely a
hullámon föl és le mozgatja a hajó orrát. Kimennek a városfalon, rátérnek a
széles, poros karavánútra, amely délnyugati irányban halad.
Az apostolcsoport két utolsó
tagja, endori János és a zelóta Simon, alig távolodik el húsz méternyire a
falaktól, amikor éles kiáltás hasít a csendes levegőbe. Újra és újra
felhangzik, magasabb hangon, boldogan, hozsannázva:
– Látok! Jézus! Áldalak! Látok!
Látok! Hittem! Látok! Jézus, Jézus! Áldalak! – és az ember, akinek arca
teljesen ép, szeme újra szép: két fénylő, élő drágakő – átvág az apostolok
között, Jézus lábához zuhan, és kis híja, hogy a kereskedő tevéinek patái alá
nem kerül, mert a kereskedőnek alig van annyi ideje, hogy elrántsa az állatot a
földre borult embertől. A férfi megcsókolja Jézus köntösét, és ismételgeti:
– Hittem! Hittem és látok. Áldott
légy!
– Kelj föl, és légy boldog! De
főleg, jó. Mondd meg feleségednek, hogy tudjon teljesen hinni! Isten veled! –
Jézus kiszabadítja magát a csodásan meggyógyult ember szorításából, és újra
elindul.
A kereskedő elgondolkozva simítja
végig szakállát... Végül megkérdezi:
– De ha az arcmosást követő
csalódás után már nem hitt volna?
– Olyan maradt volna, amilyen
volt.
– Miért követelsz meg ekkora
hitet, hogy csodát tégy?
– Mert a hit tanúskodik az Istenbe
vetett remény és a szeretet jelenlétéről.
– És előbb miért akartad, hogy
megbánja bűnét?
– Mert a bánat baráttá teszi az
Istent.
– Nekem, aki nem vagyok beteg, mit
kellene tennem, hogy tanúskodjam hitemről?
– Az Igazsághoz kell jönnöd!
– És jöhetnék, Isten barátsága
nélkül?
– Nem jöhetnél Isten
jósága nélkül. Az Úr megengedi, hogy az, aki keresi Őt – bár még nem bánja
bűneit – meg is találja. Mert a bánat általában akkor jelentkezik, amikor az
ember – tudatosan, vagy csak félig-meddig tudva, hogy mit akar a lelke –
megismeri Istent. Eleinte olyan, mint valami együgyű ember, akit csupán ösztöne
vezet. Te sose érezted szükségét annak, hogy higgy?
– Sokszor. Nos, nem
elégedtem meg azzal, amim volt. Éreztem, hogy más is létezik. S ez erősebb, mint a pénz és gyermekeim,
akik az én reménységem... De aztán nem törődtem azzal, hogy tovább keressem azt
a tudást, amire öntudatlanul vágyakoztam.
– Lelked kereste Istent.
Isten jósága megengedte, hogy megtaláld Őt. Bánatod, amiatt, hogy tétlen
múltadat Istentől távol töltötted, megszerzi majd neked Isten barátságát.
– Akkor, hogy...
megkapjam azt a csodát, hogy lelkemmel lássam az Igazságot, meg kell bánnom
múltamat?
– Természetesen.
Bűnbánatot kell tartanod, és el kell határoznod magadat életed teljes
megváltoztatására...
A kereskedő elgondolkozva a
karaván elejére megy. Jézus nem tartja vissza.
(4-1090)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése