Jézus csodái 20. - Vedd le rólam a leprát!

Vedd le rólam a leprát!

 

Názáretben hitetlenkedve fogadják Jézust, aki a zsinagógában tanítja őket. A városból való eltávozása előtt, odamegy hozzá egy férfi:

– Köszönöm, Mester, hogy meggyógyítottad anyámat.

– Megérdemelted, mert tudtál hinni. Itt nem tehetek semmit, mert itt nincs hit.

(4-756)

A galileai Betlehem előtt beszélget Jézus az ottani pásztorok egy csoportjával, akik felajánlották neki és tanítványainak karámjukat szállásként.

A poros úton egy kis fegyveres csapat közeledik: hat férfi, lármázó emberekkel. A pásztorok odanéznek, és halkan beszélgetnek egymással. Utána Máriára és Jézusra tekintenek. A legidősebb így szól:

– Nagyon jó, hogy nem mész be ma este Betlehembe.

– Miért?

– Mert azok az emberek, akik most mentek el itt, és vonulnak be a városba, azért mennek, hogy egy fiút elszakítsanak anyjától.

– Ó, de miért?

– Hogy megöljék.

– Ó, ne! Mit követett el?

Jézus is ezt kérdi, az apostolok pedig közelebb mennek, hogy hallják.

– A hegyen átvezető úton megölve találták a gazdag Joelt. Szikaminonból volt hazatérőben, tele pénzzel. De nem rablók ölték meg, mert a pénzt ott hagyták. Az őt kísérő szolga azt mondta, hogy gazdája kérte, siessen előre, és jelentse be hazaérkeztét, és az úton, amely a gyilkosság helye felé vezet, csak azt az ifjút látta, akit most meg fognak ölni. Különben, két falubeli ember is esküszik rá, hogy látták, amint nekiesett Joelnek. Most a halott hozzátartozói követelik halálát. És ha gyilkos...

– Nem hiszed, hogy az?

– Szerintem lehetetlen. Az ifjú alig több egy gyermeknél, állandóan anyjával él, akinek egyetlen fia. Az asszony özvegy, méghozzá szent özvegy. A fiú nincs híjával az anyagiaknak. Nőkre sem gondol. Nem kötekedő természetű. Nem bolond. Akkor miért ölt?

– De talán vannak ellenségei?

– Kinek? Joelnek, a halottnak, vagy Ábelnek, a megvádoltnak?

– A megvádoltnak.

– Ah! Nem tudom... De... Nem tudom.

– Légy őszinte, ember.

– Uram, ez olyan dolog, amit csak gondolok, és Izsák azt mondta nekünk, hogy a felebarátról nem szabad rosszat gondolnunk.

– De legyen bátorsága az embernek, hogy beszéljen, s ezzel megmentsen egy ártatlant.

– Ha beszélek, akár igazam van, akár nincs, menekülnöm kell innen, mert Ászer és Jákob nagyon hatalmas.

– Beszélj, és ne félj! Nem kell menekülnöd.

– Uram, Ábel anyja fiatal, szép és okos. Ászer ellenben nem okos, és Jákob sem az. Az elsőnek tetszik az özvegy, a másodiknak pedig... a falu tudja, hogy a második egy kakukk Joel hitvesi ágyában. Én azt gondolom, hogy...

– Megértettem. Menjünk, barátaim! Ti, asszonyok csak maradjatok a pásztorokkal! Hamar visszajövök.

– Nem, Fiam! Én veled megyek!

Jézus már sietve halad a város belseje felé. A pásztorok eleinte tétováznak, majd rábízzák a nyájat a legfiatalabbakra, akik az asszonyokkal maradnak. Az Anya és Mária, Alfeus felesége, követik Jézust, és igyekeznek utolérni az apostolok csoportját.

A Betlehem főutcáját keresztező harmadik utcánál találkoznak a Keriótival, Simonnal, Péterrel és Jánossal, akik hadonászva és kiáltozva jönnek feléjük.

– Micsoda eset, Mester! Micsoda eset! És milyen fájdalom! – mondja Péter, magából kikelve.

– Egy fiút erőszakkal vesznek el anyjától, hogy megöljék, az anya pedig úgy védi, mint egy hiéna. De csak egy asszony a fegyveresekkel szemben – teszi hozzá a zelóta Simon.

– Már sok helyen vérzik – mondja a Kerióti.

– Benyomták az ajtaját, mert eltorlaszolta magát a házban – fejezi be Jakab, Zebedeus fia.

– Megyek hozzá.

– Ó, igen! Te meg tudod őt vigasztalni.

Jobbra kanyarodnak, majd balra, a falu központja felé. Már idelátszik a lármázó sokaság, amely Ábel házánál háborog és tolong, és ide hallatszik az asszony szívettépő, nem is emberi, vad, de egyben szánalmat keltő sikoltozása.

Jézus meggyorsítja lépteit, és arra a kis térre ér – ami nem is annyira tér, mint csak az út kiszélesedése, a kanyarban – ahol a kavarodás a tetőfokán van. Az asszony elkeseredetten védelmezi fiát a katonák ellen, egyik kezével, amely vaskarommá válva kapaszkodik a kitépett ajtó maradványaiba, másik kezével pedig fia övét szorítja, és ha valaki megpróbálja elszakítani őt onnan, vadul beleharap, mit sem törődve a kapott ütlegekkel, s azzal sem, hogy a haját cibálják, amit olyan vadul tesznek, hogy fejét egészen hátrahúzzák. Amikor nem harap, üvölt:

– Engedjétek el! Gyilkosok! Ő ártatlan! Azon az éjszakán, amikor Joelt megölték, ő ágyban volt, énmellettem! Gyilkosok! Gyilkosok! Rágalmazók! Tisztátalanok! Hamisan esküvők!

Az ifjú pedig, akit vállánál ragadtak meg, és karjainál fogva húznak, feldúlt arccal, hátra fordulva kiáltja:

– Mama! Mama! Miért kell meghalnom, ha semmit sem tettem?

Szép, magas növésű, karcsú ifjú, a szeme sötét és szelíd, feketésbarna haja kissé leng. Összeszaggatott ruhája alól, hajlékony, ifjú test látszik ki, amely szinte egy kisfiúé.

Jézus, kísérői segítségével, kettéválasztja a sűrű Tömeget, amely olyan kemény, mint egy sziklatömb, és utat tör a szánnivaló csoporthoz, pontosan abban a pillanatban, amikor a kimerült asszonyt elszakítják az ajtótól, és vonszolják, mint egy, a fia testéhez kötött zsákot; végig a köves úton. De ez csak néhány méteren át tart. Egy még dühösebb, heves rándítás eltépi az anya kezét fia övétől, és az asszony, lezuhanva, erősen beveri arcát a kövezetbe, s így még jobban vérzik. De rögtön föltérdel, karjait széttárja, miközben fiát elviszik, olyan gyorsan, ahogyan a nehezen szétváló tömeg lehetővé teszi. A fiú pedig, kiszabadított bal karját lengetve, hátrafelé fordult testtel kiáltozik:

– Mama! Isten veled! Legalább te ne feledd el, hogy ártatlan vagyok!

Az asszony egy őrült szemével nézi, majd ájultan zuhan a földre.

Jézus az elfogatást végzők csapata elé áll:

– Álljatok meg egy pillanatra! Parancsolom nektek! – s arca nem tűr ellenkezést.

– Ki vagy? – szól támadóan a csoporthoz tartozó egyik városbeli. – Nem ismerünk. Menj el utunkból, és hagyj minket is menni, hogy megölhessük az est beállta előtt!

– Rabbi vagyok. A legnagyobb. Jahvé nevében, álljatok meg, vagy Ő sújt le rátok villámaival! – s közben úgy tűnik, hogy Ő szór villámokat. – Ki tanúskodik a fiú ellen?

– Én, ő, meg ő – feleli az, aki az imént beszélt.

– A ti tanúskodástok nem érvényes, mert hamis!

– Hogyan mondhatod ezt? Mi készek vagyunk rá meg is esküdni!

– Eskütök bűn!

– Mi vétkezünk? Mi?

– Ti. Ahogyan paráznaságot hordoztok magatokban, ahogyan gyűlöletet tápláltok, ahogyan a vagyonra áhítoztok, ahogyan gyilkosok vagytok, ugyanúgy hamisan esküdtök. Eladtátok magatokat a Tisztátalanságnak. El tudtok követni bármilyen ocsmányságot.

– Vigyázz, hogy beszélsz! Én Ászer vagyok...

– Én pedig Jézus vagyok!

– Nem vagy idevalósi, nem vagy se pap, se bíró! Semmi se vagy! Idegen vagy!

– Igen, az Idegen vagyok, mert a föld nem az én országom. De Bíró és Pap vagyok! Nemcsak Izrael e kis részéé, hanem egész Izraelé és az egész világé!

– Menjünk, menjünk! Semmi dolgunk egy bolonddal! – mondja a másik tanú, és meglöki Jézust, hogy álljon félre az útból.

– Te egyetlen újabb lépést se teszel! – mennydörgi Jézus, és azzal a csodatevő kifejezéssel tekint rá, amely lenyűgöz és megbénít, de amivel visszaadja az életet és a boldogságot is, amikor akarja. – Te egyetlen újabb lépést se teszel! Nem hiszel abban, amit mondok? Nos, akkor lásd! Itt nincs a Templom pora, se onnan való víz, és nincsenek itt tintával írott szavak sem, hogy annak belemosásával keserűvé tegyem a vizet, amely átokvíz ítéletként szolgál a féltékenység és a házasságtörés ellen, de itt vagyok én. És én ítélek! – Jézus hangja oly erős, mint a harsona zengése.

Az emberek egymást nyomják, hogy lássanak. Csak a Legszentebb Mária, és Mária, Alfeus felesége marad az ájult anya mellett, hogy segítsék őt.

– És én így hozok ítéletet: adjatok nekem egy csipetnyit az út porából, és egy kortynyi vizet egy korsóban. És amíg ezeket idehozzák, ti, akik vádoltok, és te, akit vádolnak, válaszoljatok nekem. Ártatlan vagy te, fiú? Őszintén mondd meg annak, aki a Szabadítód!

– Az vagyok, Uram!

– Ászer, esküszöl-e, hogy csak az igazat mondtad?

– Esküszöm! Nincs rá okom, hogy hazudjam. Esküszöm az oltárra! Szálljon le az égből egy láng, és égessen össze, ha nem az igazat mondom.

– Jákob, te esküszöl-e, hogy őszinte a vádad, és nincs titkos indítékod, ami hazugságra késztetne?

– A Jáhvéra esküszöm! Csak megölt barátom iránti szeretetem késztet beszédre. Ezzel a fiúval nincs személyes bajom.

– És te, szolga, esküszöl-e, hogy az igazat mondtad?

– Ezerszer is megesküszöm rá, ha kell! Gazdám, az én szegény gazdám! – és fejét betakarva köpenyével, sír.

– Jól van. Itt a víz és itt van a por. A szó pedig ez: „Szent Atyám és Fölséges Isten. Te tégy igazságos ítéletet általam, hogy az ártatlan és a kétségbeesett anya visszakapja életét és becsületét, és méltó büntetést kapjon az, aki bűnös. De arra a kegyes jóindulatra kérlek, amellyel irántam viseltetsz, hogy ne láng, se halál, hanem hosszú vezeklés jöjjön azokra, akik ezt a bűnt elkövették”.

Ezeket a szavakat úgy mondja ki, hogy közben kezeit kinyújtva tartja a korsó fölött, ahogyan a pap teszi a mise alatt. Ezután jobb kezét a korsóba dugja, és vízbemártott kezével meghinti a négy ítélet alá esőt, és egy-egy kortyot is itat velük abból a vízből. Először az ifjúval, utána a másik hárommal.

Ezután keresztbe teszi karját a mellén, és nézi őket. A tömeg is néz, és pár pillanat múltán felordít, és arccal a földre borul. Ekkor a négy személy, akik egy sorban álltak, szintén egymásra néz, és szintén felordít. Először az ifjú, az ámulattól, utána a többiek, a rémülettől. Mert látják, hogy arcukat nyomban lepra borította el, míg az ifjúé sértetlen.

A szolga Jézus lábaihoz borul. Jézus félreáll, mint mindenki, a katonákat is beleértve, és úgy áll félre, hogy kézen fogja az ifjú Ábelt is, nehogy az megfertőzze magát a három leprás mellett. A szolga így kiált fel:

– Ne! Ne! Bocsáss meg! Leprás vagyok! Ők fizettek nekem azért, hogy estig késleltessem gazdámat, hogy leüthessék a kihalt úton. Ezért vétették le velem a patkót is öszvéremről. Ők tanítottak meg, hogy azt hazudjam, hogy előre jöttem. Pedig velük voltam, hogy megöljük őt. És azt is megmondom, miért tették. Mert Joel észrevette, hogy Jákob szereti az ő fiatal feleségét, Ászer pedig ennek a fiúnak az anyját akarta, de az elutasította. Erre megegyeztek, hogy egyszerre szabadulnak meg Joeltől és Ábeltől, s így élvezik az asszonyokat. Elmondtam. Vedd le rólam a leprát, vedd le rólam! Ábel, te jó vagy, te kérleld Őt értem!

– Te menj anyádhoz! Hogy az aléltságból magához térve lássa arcodat, és újra derűs legyen az élete. Ti pedig... Nektek ezt kellene mondanom: „Azt tegyék veletek is, amit ti tettetek!” És ez lenne az igazságos emberi ítélet. Én azonban emberfölötti vezeklésre bízlak titeket. A lepra, amelytől irtóztok, megment titeket attól, hogy megragadjanak és megöljenek titeket, amint megérdemlitek. Betlehem népe, állj félre, válj ketté, mint a tenger vize, és hagyjátok elindulni ezeket hosszú kínjukba. Iszonyú kín! Kegyetlenebb, mint a hirtelen halál. Mégis isteni könyörület ez, hogy módot adjon nekik a megtérésre, ha ők is akarják. Menjetek!

A tömeg a falhoz húzódik, szabadon hagyva az út közepét, s a három ember – akiket úgy elborított a lepra, mintha évek óta volnának betegek – egymás mögött haladva megy a hegy felé. A csendben és a leszálló alkonyatban – amikor elhal minden madár és négylábú hangja – csak az ő sírásuk hallatszik.

– Tisztítsátok meg az utat bőséges vízzel, miután tüzet gyújtottatok rajta. Ti pedig, katonák, menjetek, és jelentsétek, hogy igazság tétetett, a legtökéletesebb mózesi törvény szerint.

Ezzel Jézus készül oda menni, ahol Édesanyja és Mária, Alfeus felesége tovább ápolgatják az asszonyt, aki kezd magához térni, miközben fia simogatja és csókolgatja jéghideg kezeit. De Betlehem népe, szinte rémült tisztelettel, így kérleli:

– Uram, beszélj nekünk! Te valóban nagyhatalmú vagy! Biztosan te vagy az, akiről az az ember beszélt, aki erre járt, és hirdette a Messiást.

– Beszélni fogok éjszaka, a pásztorok akla mellett. Most megyek, és megvigasztalom az anyát.

Odamegy az asszonyhoz, aki Mária, Alfeus felesége ölében ül, és egyre jobban magához tér, és Mária szerető arcát nézi, aki rámosolyog. De nem igazodik ki. Végre tekintete rátéved fia sötétbarna hajára. Fia anyja remegő kezére hajtja fejét. Az anya megkérdi:

– Én is meghaltam? Ez a limbus?

– Nem asszony. Ez a föld, és ez a fiad, aki megmenekült a haláltól. Ez pedig Jézus, a Fiam, a Megmentő.

Az asszony először összeszedi minden erejét, és előre hajlik, hogy megfogja fiának lehajtott fejét, és látva, hogy az él és egészséges, szenvedélyesen megcsókolja, sírva, nevetve, s elhalmozza a sok-sok, bölcsőjénél használt névvel, hogy így fejezze ki örömét.

– Igen, mama, igen. De most ne énrám nézz, hanem Őrá, aki megmentett engem! Áldd az Urat!

Az asszony, aki még túl gyenge ahhoz, hogy felálljon, vagy térdre ereszkedjék, kinyújtja még mindig remegő és vérző kezeit, megfogja Jézus kezét, és elborítja csókokkal és könnyekkel.

Jézus az anya fejére teszi bal kezét, és azt mondja:

– Légy boldog! Békében. És légy mindig jó. Te is, Ábel.

– Nem, Uram. Az én életem és fiam élete a tied, mert ezeket te mentetted meg. Engedd, hogy a tanítványokkal menjen, ahogyan kívánta, mióta itt jártak. Neked adom őt, nagy örömmel, és kérlek, engedd meg, hogy én is kövessem, hogy szolgáljam őt, és szolgáljam Isten szolgáit.

– És a házad?

– Ó, Uram! Egy halálból föltámadtnak lehetnek-e ugyanolyan kedvtelései, mint halála előtt voltak? Mirta általad jött elő a halálból és az alvilágból. Ebben a faluban végül oda jutnék, hogy gyűlölném azokat, akik megkínoztak engem gyermekemben. Te pedig a szeretetet hirdeted. Tudom. Engedd meg tehát, hogy a szegény Mirta azt az Egyetlent szeresse, aki szeretetet érdemel, s az Ő küldetését és szolgáit. Most még erőtlen vagyok, és nem tudnálak követni. De mihelyt megtehetem, engedd meg ezt nekem, Uram! Kíséretedben leszek és Ábelem mellett.

– Követni fogod fiadat, és vele engem. Légy boldog! Nyugodj meg most már! Az én békémmel. Isten veled!

És mialatt a fiától és a néhány, szánakozó embertől támogatva, az asszony visszatér házába, Jézus, a pásztorokkal, az apostolokkal, Édesanyjával, és Máriával, Alfeus feleségével, kimegy a faluból, és utána a juhakolhoz indul, amely egy út végén van.

Nagy örömtüzet raktak, hogy megvilágítsák az összegyűlteket. A mezőn, félkörökben ülve, sokan várakoznak, hogy Jézus jöjjön, és beszéljen. Addig is megtárgyalják a nap eseményeit. Jelen van Ábel is, akinek sokan kifejezik jókívánságaikat, mondván, hogy mindenki hitt ártatlanságában.

– De azért készek voltatok megölni engem! Te is, aki házam ajtajánál üdvözöltél engem, pontosan abban az órában, amikor Joelt megölték – feleli az ifjú, mivel nem tudja megállni, hogy ne feleljen. És hozzáteszi: – De én megbocsátok neked, Jézus nevében.

Már itt is van Jézus, aki a juhakoltól jön feléjük. Magas termetével, fehér öltözékben, körülvéve az apostoloktól, követve a pásztoroktól és az asszonyoktól.

– Békesség mindnyájatoknak!

Ha idejövetelem arra volt jó, hogy megteremtse köztetek Isten Országát, legyen áldott az Úr. Ha idejövetelem arra volt jó, hogy fényt derítsek egy ártatlanságra, legyen áldott az Úr! Ha időben való érkezésem – hogy megakadályozzak egy gonosztettet – arra is jó, hogy három vétkes embernek módot adjak a megtérésre, legyen áldott az Úr!

Mert a sok minden közül, ami arra indít, hogy elgondolkozzunk ezen a napon, s amelyről akkor elmélkedjünk, mialatt leszáll az éj, hogy sötétséggel vegye körül két szív örömét és három ember lelkiismeret furdalását – és sötétségében úgy rejti el, mint szemérmes fátyol alatt, az első kettő örömkönnyeit és a többiek égető könnyeit, amelyeket azonban lát az Isten – álljon előttünk az a tény, amely megmutatja, hogy semmi sem hiábavaló, amit Isten adott törvényként.

Jézus beszédének folytatását lásd Jd 4,156-159. oldalán és M 9,362-363. oldalán.

(4-763)