2014. február 2., vasárnap

Jézus csodái 16. - Szabadíts meg minket a bűntől!



Szabadíts meg minket a bűntől!

 

Jézus a Zelóta volt házában tartózkodik Lázár betániai birtokán, a nőtanítványokkal és apostolokkal együtt. Mária is ott van. A Zelóta kéri Jézust, hogy látogassa meg azokat a leprásokat Jeruzsálem mellett, ahol annakidején ő is tartózkodott. A Kerióti inkább barátait akarja felkeresni. Tamás, Fülöp és Bertalan szintén barátaikhoz mennek. A többi apostol azonban Jézussal tart. A Zelóta előre megy, hogy értesítse a leprásokat Jézus jöveteléről.
Ez a hely egy sziklás domb lejtőin terül el, két út között, amelyek Jerikóból vezetnek Jeruzsálembe. Különös hely ez. Csupa lépcsőzetesen emelkedő teraszokból áll. Kiszikkadt, élettelen... Végtelenül lehangoló.
– Mester! – kiáltja a Zelóta. – Itt vagyok! Állj meg, és megmagyarázom az utat... – Ezzel a Zelóta, aki egy sziklához támaszkodott, hogy árnyékban legyen, előre jön, és Jézust egy keskeny, lépcsős úton vezeti, amely a Getszemáni felé halad.
– Itt vagyunk. Én a siloami sírok között éltem, és itt vannak barátaim. Egy részük. A többiek a Hinnom völgyében vannak, de ők nem jöhetnek... Át kellene menniük az úton, és meglátnák őket.
– Odamegyünk hozzájuk is.
– Köszönöm! Helyettük és a magam nevében.
– Sokan vannak?
– A tél megölte legtöbbjüket. De van itt öt azok közül, akikkel beszéltem. Várnak téged. Már itt is vannak, börtönük peremén...
Lehetnek vagy tízen a szörnyek. Azt mondom „lehetnek”, mert öten ugyan jól láthatók, ezek állnak, de a többiek, bőrük szürke színe és eltorzult arcuk miatt, és mert alig mutatják magukat a kövek között, nagyon nehezen vehetők ki, és így lehetnek többen is, de kevesebben is. Azok között, akik állnak, egyetlen egy nő van csak. Ez kizárólag megőszült, ápolatlan hajáról látszik, amely mereven és piszkosan hull a vállán át az övéig. Ettől eltekintve neme nem vehető ki, mert a nagyon előrehaladott állapotban lévő betegség csontvázzá soványította, és megsemmisített rajta minden nőies vonást. Ugyanígy a férfiak közül is már csak egyen van nyoma a bajusznak és a szakállnak. A többieknél leborotválta a pusztító betegség.
Ezt kiáltják:
– Jézus, Szabadítónk, könyörülj rajtunk! – És előrenyújtják elnyomorodott vagy sebekkel borított kezüket. – Jézus, Dávid Fia, irgalmazz nekünk!
– Mit akartok, hogy tegyek nektek? – kérdi Jézus, arcát a nyomorultak felé emelve.
– Hogy megszabadíts minket a bűntől és a betegségtől!
– A bűntől az akarat és bűnbánat szabadít meg...
– De ha te akarod, eltörölheted bűneinket. Legalább ezt tedd meg, ha testünket nem akarod meggyógyítani...
– Ha azt mondom nektek: „Válasszatok a kettő között”, melyiket akarjátok?
– Isten bocsánatát, Uram! Hogy ne legyünk annyira elhagyatottak.
Jézus helyeslően int, ragyogóan mosolyogva, majd utána két karját fölemelve, ezt kiáltja:
– Nyerjetek meghallgatást! Akarom!
Meghallgatást nyerni! Ez éppúgy vonatkozhat a bűnre, mint a betegségre, vagy mindkettőre, és az öt szerencsétlen bizonytalanságban marad. De bezzeg nem bizonytalanok az apostolok, akik nem tudják visszafojtani hozsannázásukat annak láttán, hogy a lepra olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy a hópehely eltűnik, amikor tűzbe esik. Ekkor érti meg az öt, hogy meghallgatást nyert. Kiáltásuk úgy hangzik, mint győzelmi harsogás. Átölelik egymást, és csókot dobnak Jézusnak, minthogy nem rohanhatnak lábaihoz. Ezután társaikhoz fordulnak e szavakkal:
– És ti még most sem akartok hinni? Ennyire szerencsétlenek vagytok?
– Jók! Legyetek jók! Szegény testvéreiteknek még gondolkodásra van szükségük. Ne mondjatok rájuk semmit! A hitet nem szabad erőltetni, csak hirdetni békével, szelídséggel, türelemmel és kitartással. Úgy tegyetek majd tisztulástok után, ahogyan Simon tett veletek! A csoda, különben is, önmagáért beszél. Ti, gyógyultak, mielőbb menjetek a paphoz! Ti, betegek, várjatok itt minket estére. Hozunk nektek ennivalót. Béke veletek!
Jézus újra visszamegy az útra, mindenki áldásától kísérve.
– Most pedig menjünk a Hinnom völgyébe – mondja Jézus.
– Mester... én is szeretnék menni. De érzem, hogy nem bírok. A Getszemániba megyek – szól Lázár.
– Menj, menj, Lázár! Béke veled!
Mialatt Lázár lassan elindul, János apostol így szól:
– Mester, én elkísérem. Nehezen jár, és a keskeny út nem valami jó. Azután utánad megyek a Hinnom-völgyébe.
– Csak menj! Induljunk!
Átkelnek a Cedronon, elhaladnak a Tofét-hegy déli oldala mellett és bejutnak egy kis völgybe, amely mindenütt tele van sírokkal és piszokkal. Nincs ott egyetlen fa, egyetlen hely sem, amely védelmül szolgálna a nap heve ellen. A nap ugyanis minden tüzével süt erre a déli oldalra, és felforrósítja ezeknek az új pokol-lépcsőknek a kőanyagát. Ezek tövében meggyújtott, bűzlő tüzek füstölögnek, amelyek csak növelik a hőséget. És ezekben a sírokban, amelyek hasonlók a hullaégető kemencékhez, szegény testek vannak, amelyek felemésztődnek... Siloam csúnya lehet télen, mivel nedves, és majdnem északi fekvésű... De ez iszonyú lehet nyáron...
A zelóta Simon hívó kiáltást hallat, és először három, majd kettő, azután egy, és még egy másik is előjön, ahogy bír, az előírt távolságig. Ezek között két nő van, és az egyik kézenfogva vezet egy eltorzult gyermeket, akit a lepra főleg az arcán támadott meg. Már vak... És van itt egy ember, aki nyomorult állapota ellenére is nemes megjelenésű. Ő beszél mindenki helyett:
– Legyen áldott az Úr Messiása, aki alászállott a mi Gehennánkba, hogy kivezesse belőle azokat, akik remélnek benne. Ments meg minket, Uram, mert elpusztulunk! Szabadíts ki minket, Szabadító! Dávid törzséből való Király, Izrael Királya, könyörülj alattvalóidon! Ó, Jessze törzsének Sarja, akiről meg van írva, hogy a te idődben nem lesz többé baj, nyújtsd ki kezedet, és vedd föl népednek e maradványait! Tüntesd el rólunk ezt a halált, szárítsd fel könnyeinket, mert így van megírva rólad. Hívj minket, Uram, kitűnő legelőidre, édes vizeidhez, mert szomjasak vagyunk! Vezess el minket az örök dombokra, ahol nincs többé bűn és fájdalom. Könyörülj rajtunk, Uram!
– Ki vagy?
– János, egy a Templomból. Talán egy leprás ember fertőzött meg. Nemrég van rajtam a betegség, s ezt te is látod. De ezek!... van, aki évek óta várja a halált, ez a pici leány pedig azóta van itt, amikor még járni sem tudott. Azt sem tudja, mi Isten teremtett világa. Amit ismer, vagy amire emlékszik Isten csodálatos alkotásaiból, ezek a sírok, ez a könyörtelen napsütés, és az éjszaka csillagai. Könyörülj meg a bűnösökön és az ártatlanokon, Urunk, Szabadítónk! – Mindnyájan letérdelnek, kezüket előre nyújtva.
Jézus sír ennyi nyomorúság láttán, majd kitárt karral így kiált:
– Atyám, Én akarom számukra az egészséget, életet, látást és épséget! – Így marad, kiterjesztett karral, nagy erővel imádkozva, egész lelkével. Olyan, mint aki átszellemül és fölemelkedik az ima közben, mint egy fehér és nagyerejű szeretetláng az izzó, aranyszínű napsütésben.
– Mama, én látok! – ez az első kiáltás, és erre válaszol az anya erős kiáltása, aki szívére öleli meggyógyult kisleányát; utána fölhangzik a többié és az apostoloké is... Megtörtént a csoda.
– János, te, mint pap, elvezeted majd társaidat a szertartásra. Béke veletek! Nektek is hozunk ennivalót este felé. – Áldást ad, és távozni készül.
De a leprás János ezt kiáltja:
– A te nyomodban akarok járni. Mondd, mit tegyek, hová menjek, hogy rólad prédikáljak?!
– Erre a kietlen, kopár földre, amelynek szüksége van arra, hogy az Úrhoz térjen. Jeruzsálem városa legyen a te szántófölded. Isten veled!

(3-391)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése