Akarom, tisztulj meg!
A hegyi-beszéd után, a hegy
lábánál várja be a tömeg a szombat elmúltát. A földet illatossá tevő, szemet
gyönyörködtető temérdek virág közül kiemelkedik egy sebekkel borított, bűzlő,
csonttá-bőrré aszott ember alakja.
Az emberek felordítanak a
rémülettől, és visszaözönlenek a hegy alsó lejtőire. Néhányan köveket ragadnak,
hogy a meggondolatlanra hajítsák. Jézus azonban, kitárt karral, megfordul, és
ezt kiáltja:
– Nyugalom! Maradjatok ott, ahol
vagytok, és ne féljetek! Tegyétek le a köveket! Könyörüljetek szegény
testvéreteken! Ő is Isten gyermeke.
A népsokaság, a Mester hatalmától
lenyűgözve, engedelmeskedik. Ő keresztülgázol a magas, virágos növényeken, és a
leprástól néhány méternyire megáll. A leprás is közelebb jön, amikor megérti,
hogy Jézus védelmébe vette. Jézus közelébe érve leborul, a virágos növények
pedig elnyelik, és úgy eltakarják, mint a friss, illatos víz. A virágok
ringatóznak és összeborulnak, szinte fátylat vonva a közöttük rejtőző
nyomorúság fölé. Csak a közülük kihallatszó panaszos hang emlékeztet egy
szerencsétlen ember jelenlétére. A hang ezt mondja:
– Uram, ha te akarod,
meg tudsz gyógyítani engem. Rajtam is könyörülj meg!
Jézus így válaszol:
– Emeld föl arcodat, és
nézz rám! Az embernek tudnia kell az égre tekinteni, amikor hisz benne. Te
pedig hiszel, mert kérsz.
A növények megmozdulnak,
és újra szétválnak. Ahogy egy hajótörött feje bukkan fel a tengerből, úgy
emelkedik ki a leprás ember hajatlan, szakálltalan, csupasz arca. Egy
koponya-fej ez, még nem teljesen megfosztva a húsrészektől. Jézus mégis rá meri
tenni ujja hegyét arra a homlokra, oda, arra a helyre, ahol tiszta, vagyis
sebnélküli, ahol csak hamuszínű, pikkelyes bőr van két gennyes, pusztuló
bőrrész között. Az egyik gennyes rész a hajas bőrt rombolta szét, a másik pedig
lyukat vájt ott, ahol a jobb szem volt, úgyhogy nem tudnám megmondani, hogy
abban a hatalmas lyukban – amely a halántéktól az orrig terjed, fölfedve az
arccsontot és az orr porcos részét, és tele van gennyel – ott van-e még a
szemgolyó vagy sem.
És Jézus, szép kezével
azt a helyet érintve, ezt mondja:
– Akarom. Tisztulj meg!
És mintha az ember nem
is lenne szétmart és csupa seb, hanem csak piszok födné, és erre mosószeres
vizet öntenének, úgy tűnik el a lepra. Először a sebek záródnak össze, azután a
bőr világos színe tér vissza, majd a jobb szem tűnik elő az újra kinőtt
szemhéjak között, s az ajkak is összezáródnak a sárgás fogak fölött. Csak a haj
és a szakáll hiányzik, vagyis csak ott vannak ritkás szőrcsomók, ahol előbb még
volt egy darabka ép bőr-felhámréteg.
A tömeg kiáltozik az
ámulattól. Az ember pedig az ujjongó kiáltásokból érti meg, hogy meggyógyult.
Fölemeli két kezét, amelyet addig eltakart a növényzet, és megérinti szemét
ott, ahol a hatalmas lyuk volt; megérinti fejét ott, ahol az a nagy seb volt,
amely szabadon mutatta a koponyacsontot, és érzi az új bőrt. Ekkor föláll, és
ránéz mellére, csípőjére... Mindenütt egészséges és megtisztult... Az ember
leroskad a virágos rétre, és sír az örömtől.
– Ne sírj! Állj föl, és
idehallgass! Térj vissza az életbe, a szokásos eljárás szerint, és ne beszélj
senkivel, amíg az előírt szertartást el nem végezted. Előbb mutasd meg magadat
a papnak, és add meg a Mózes által előírt adományt gyógyulásod csodájának
bizonyságául.
– Előtted kellene
bizonyságot tennem, Uram!
– Nekem majd azzal
teszel bizonyságot, hogy szereted tanításomat. Menj!
A tömeg ismét közelebb
jön, és – bár csak a köteles távolságból – szerencsét kíván a csoda folytán
meggyógyultnak. Van, aki annak érzi szükségét, hogy útiköltséget adjon, és
pénzt dob oda neki. Mások kenyeret és ennivalót dobnak neki. Egy ember pedig
látva, hogy a leprás köntöse egyetlen, cafatokban lógó rongy, amely mindent
látni enged, leveszi köpenyét, csomóra köti, mintha kendő lenne, és odadobja a
leprásnak, aki így tisztességesen be tudja takarni magát. Egy másik ember –
minthogy a könyörülő szeretet ragályos, amikor együtt vannak, nem tudja
megállni, hogy oda ne adja neki szandálját, azért leveszi, és oda dobja.
– No, és te? – kérdi
Jézus, aki látja a tettet.
– Ó, én a közelben
lakom. Mezítláb is mehetek. Neki hosszú utat kell megtennie.
– Isten áldjon meg téged
és mindazokat, akik jót tettek testvérükkel. Ember, imádkozz ezekért!
– Igen, igen, értük és
érted; hogy a világ higgyen benned!
– Isten veled! Menj
békében!
Az ember néhány
méternyire eltávolodik, majd visszafordul, és így kiált:
– De a papnak megmondhatom, hogy
te gyógyítottál meg?
– Nem szükséges. Csak ennyit
mondj: „Az Úr irgalmat gyakorolt velem.” Ebben benne van a teljes igazság, és
másra nincs szükség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése