2014. január 31., péntek

Jézus csodái 14. - Csodák a hegyi-beszéd alatt




Csodák a hegyi-beszéd alatt

A hegyi-beszéd hétnapos beszédsorozat volt, s az emberek elvitték oda betegjeiket is. Az első napon Jézus így bocsátotta el a népet:
– Menjetek! Holnap újra beszélek nektek. Most csak a betegek maradjanak, hogy segítséget nyújtsak nekik bajaikban!

(3-182)

A második napon Jézus ezzel fejezi be beszédjét:
– Itt, énelőttem is van valaki, aki gyűlöl engem, és nem meri kérni: „Gyógyíts meg!” mert tudja, hogy ismerem gondolatait. Én azonban azt mondom: „Legyen meg, amit akarsz! És ahogyan a hályog lehull szemeidről, úgy hulljon ki szívedből is a harag és a sötétség.”
Menjetek mindnyájan, az én békémmel! Holnap újra beszélek nektek.
Az emberek lassan távoznak. Talán a megtörtént csoda hangos bejelentésére várnak, de az nem hangzik el. Az apostolok és legrégibb tanítványok is – akik a hegyen maradnak – megkérdezik:
– Ugyan, ki volt? Talán nem gyógyult meg? – És nem távoznak a Mester mellől, aki állva maradt, karbatett kézzel, hogy lássa, mint vonul lefelé a nép. Jézus először semmit sem válaszol, majd kijelenti:
– A szeme meggyógyult, a lelke nem. Nem gyógyulhat meg, mert tele van gyűlölettel.
– De ki az? Talán az a római?
– Nem. Egy szerencsétlen ember.
– De akkor miért gyógyítottad meg? – kérdi Péter.
– Sújtsak talán villámmal minden hozzá hasonlót?
– Uram... tudom, te nem akarod, hogy azt mondjam: „igen”, és ezért nem is mondom... csak gondolom... és ez ugyanaz...
– Ugyanaz, Simon, Jónás fia. De tudd meg, hogy akkor... Ó, mennyi szív van körülöttem is tele a gyűlölet hályogával! Gyere! Menjünk fel egészen a csúcsra, és nézzük meg onnan föntről a mi szép Galileai-tengerünket. Csak mi, én meg te.

(3-138)

A harmadik napon, miután Jézus elbocsátja a népet, ott tart két szegényt. Az egyik egy csonttá-bőrré aszott asszony, a másik egy igen öreg férfi. De nincsenek együtt, a véletlen hozta őket össze, és ott maradtak az egyik sarokban, megalázottan, mert hiába nyújtották kezüket az előttük elhaladók felé.
Jézus egyenesen feléjük tart, minthogy nem mernek előbbre jönni, és kézenfogva vezeti őket a tanítványok csoportjának közepére, egy sátorféleség alá, amelyet Péter készített egy sarokban. Talán ez alatt húzzák meg magukat éjszakára, és ott gyűlnek össze a nap legmelegebb óráiban. Egy lombos ágakból és... köpenyekből összetákolt fészer ez. A célnak azonban megfelel, bár olyan alacsony, hogy Jézus és a Kerióti, a két legmagasabb, csak meghajolva tud belépni alája.
– Ez itt az apa, és ez itt egy nővéretek. Hozzátok ide, amink van. Amíg elfogyasztjuk, meghallgatjuk történetüket. – És Jézus személyesen szolgálja ki a két szégyenlőst, és végighallgatja panaszos elbeszélésüket. Az öreg egyedül él, mivel leánya messzire költözött urával, és megfeledkezett apjáról. Egyedül él az asszony is, mert férjét megölte a láz, és ráadásul ő is beteg.
– Az emberek megvetnek minket, mivel szegények vagyunk – mondja az öregember. – Én kéregetve járok, hogy összekuporgassam azt, amiből majd megülöm a pászkaünnepet. Nyolcvanéves vagyok. A húsvétot mindig megültem, és lehet, hogy ez lesz az utolsó. De nem akarok semmiféle lelkiismeret furdalással sem megtérni Ábrahám kebelére. Ahogy megbocsátok leányomnak, ugyanúgy remélek én is bocsánatot. És meg akarom ülni húsvétomat.
– Hosszú az út odáig, apa!
– Hosszabb az égbe vezető, ha elmulasztjuk az előírt szertartást!
– Egyedül mégy? És ha rosszul leszel az úton?
– Isten angyala majd lezárja szememet.
Jézus megsimogatja a reszkető, hófehér fejet, és megkérdi az asszonytól:
– És te?
– Én munka után járok. Ha jobb táplálékhoz jutnék, kigyógyulnék a lázból. S ha meggyógyulnék, dolgozhatnék a csépléseknél is.
– Gondolod, hogy pusztán az étel meggyógyítana?
– Nem. Te is itt vagy. Dehát én egy szegény vagyok, túl szegény ahhoz, hogy könyörületet kérhessek.
– És ha meggyógyítanálak, utána mit kívánnál?
– Semmi többet. Mert akkor máris többet kaptam, mint amennyit remélhetek.
Jézus mosolyog, és odanyújt neki egy darabka kenyeret, kis vízbe és ecetbe mártva, ami itt italul szolgál. Az asszony szótlanul megeszi, Jézus pedig tovább mosolyog.
Az étkezés hamar véget ér. Oly szűkös volt! Az apostolok és a tanítványok mennek, hogy árnyékot keressenek a lejtőkön, a bokrok között. Jézus a sátor alatt marad. Az aggastyán egy füvel benőtt sziklának dőlve, fáradtan alszik.
Egy kis idő múltán az asszony, aki szintén távolabbra ment, hogy árnyékot és pihenőhelyet keressen, Jézus felé jön, aki bátorítóan mosolyog rá. Az asszony félénken, de mégis vidáman jön, amíg a sátor közelébe nem ér, s aztán elfogja az öröm, és az utolsó lépéseket már gyorsan teszi meg, és arccal a földre borul, elfojtott kiáltással:
– Meggyógyítottál engem! Te áldott! Ez a nagy hideglelés órája, de most nem jelentkezett... Ó! – és megcsókolja Jézus lábát.
– Biztos vagy abban, hogy meggyógyultál? Én ezt nem mondtam neked. Véletlen is lehet...
– Ó, nem! Most értettem meg mosolyodat, amellyel átnyújtottad nekem azt a kenyeret. A te erőd szállt belém azzal a falattal. Semmim sincs, amivel viszonozhatnám neked, csak a szívem. Parancsolj szolgálódnak, Uram, és ő haláláig engedelmeskedni fog neked!
– Igen. Látod azt az öreget? Egyedül van, és igaz ember. Neked volt férjed, de elragadta tőled a halál. Neki volt leánya, de elvette tőle az önzés. Ez rosszabb. És mégsem szitkozódik. De nem volna rendjén, egyedül hagyni őt utolsó óráiban. Légy a leánya!
– Igen, Uram!
– De vigyázz, mert ez azt jelenti, hogy kettő számára kell dolgoznod.
– Most már erős vagyok, és megteszem.
– Akkor menj oda, arra a meredek lejtőre, és mondd meg annak az embernek, aki ott pihen, annak a hamuszínű ruhát viselőnek, hogy jöjjön ide hozzám!
Az asszony gyorsan odamegy, és a zelóta Simonnal tér vissza.
– Gyere ide, Simon! Beszélnem kell veled. Várj, asszony!
Jézus odébb megy néhány méterrel.
– Gondolod, hogy megterhelést jelentene Lázárnak, ha eggyel több munkásnőt fogadna fel?
– Lázárnak? De, azt hiszem, azt sem tudja, hány szolgája van! Eggyel több vagy kevesebb!... De ki az?
– Ez az asszony. Meggyógyítottam és...
– Elég, Mester. Ha te meggyógyítottad, az annak a jele, hogy szereted. Amit te szeretsz, az Lázár előtt szent. Vállalom az ő nevében!
– Igaz. Amit én szeretek, az Lázár előtt szent. Helyesen mondtad. És emiatt lesz Lázár szentté, mert ha azt szereti, amit én szeretek, a tökéletességet fogja szeretni. Azt az öregembert az asszony mellé akarom adni, és azt akarom, hogy az a pátriárka boldogan ülje meg utolsó húsvétját. Én nagyon szeretem a szent öregeket, és boldog vagyok, ha derűs alkonyt adhatok neki.
– A gyermekeket is szereted...
– Igen, és a betegeket...
– Meg azokat is, akik sírnak...
– És azokat is, akik egyedül vannak...
– Ó, Mesterem! Hát nem veszed észre, hogy te mindenkit szeretsz? Ellenségeidet is?
– Nem veszem észre, Simon. Szeretni: az én természetem. Nézd, a pátriárka ébredezik. Menjünk, mondjuk meg neki, hogy a húsvétot egy leánya mellett fogja megülni, és többé nem hiányzik majd számára a kenyér.
Visszamennek a sátorhoz, ahol az asszony vár rájuk, majd mindhárman együtt mennek az öreghez, aki felült, és éppen saruját köti fel.
– Mit csinálsz, apa?
– Megyek le a völgybe. Remélem, találok valami helyet, ahol éjszakára meghúzhatom magamat. Holnap pedig majd koldulok az úton, és utána, egy hónap múlva, ha meg nem halok, a Templomban leszek.
– Nem.
– Ne menjek? Miért?
– Mert a jó Isten nem akarja. Nem egyedül fogsz menni. Ez az asszony megy veled. Elvezet téged oda, ahová én mondom, és irántam való szeretetből befogadnak titeket. Megülöd a húsvétodat, de nem kell fáradoznod. Már eleget hordoztad keresztedet, apa! Most tedd le! És merülj el a jó Istennek mondott hálaimában.
– De miért?... de miért?... én... én nem érdemlek ennyit... Te... egy leányt... Több ez, mintha húsz évet ajándékoznál nekem... És hová, hová küldesz engem?... – Az öreg sír nagy, bozontos szakállában.
– Lázárhoz, Teofil fiához. Nem tudom, ismered-e?
– Ó... én Szíria határvidékére való vagyok, és emlékszem Teofilra. De... de... Ó! Isten áldott Fia, engedd, hogy megáldjalak!
És Jézus, aki ott ül a füvön, szemben az aggastyánnal, valóban meghajol, és hagyja, hogy az öreg ünnepélyesen a fejére tegye a két kezét, és elmondja öreges-üreges hangján, az ősi áldást: „Az Úr áldjon meg és oltalmazzon meg. Az Úr mutassa meg neked arcát és legyen hozzád irgalmas. Fordítsa feléd arcát az Úr, és adja meg neked békéjét!”
Jézus, Simon és az asszony együtt felelik rá:
– Úgy legyen!

(3-198)

Az ötödik napon a beszéd előtt Jézus azt mondja Tamásnak:
– Te és társaid válasszátok ki a betegeket és a szegényeket, és vezessétek őket ide előre.
Jézus a betegek csoportjához megy, és a betegek fölé hajol. A tömeg fel-felhangzó hozsannája jelzi az egyes csodákat.
Egy asszony azt mondja János apostolnak:
– Szeretnék beszélni a Mesterrel...
– Valami betegséged van? Szegény nem vagy...
– Nem vagyok beteg, és nem vagyok szegény. De szükségem van Őrá... mert vannak lázmentes bajok és szegénység nélküli nyomorúságok is... és az enyém... – és sír.
– Hallgass ide, András – mondja János a mellette álló apostolnak. – Ennek az asszonynak a szívében van valami fájdalom, és szeretné elmondani a Mesternek. Mit tegyünk?
András ránéz az asszonyra, és ezt mondja:
– Biztosan olyasmi, amit fáj elmondani... – az asszony rábólint fejével. András így folytatja: – Ne sírj!... János, vezesd a mi sátor-fészerünk mögé. Én meg odaviszem a Mestert.
Ezzel János mosolyogva utat kér a tömegben, András pedig ellenkező irányban, Jézus felé megy. A mozgást észreveszi két szomorú férfi is, s az egyik Jánost állítja meg, a másik Andrást, és kevéssel utóbb mindkettő, az asszonnyal és Jánossal együtt a sátor falát képező lombos ágaknál van.
András abban a pillanatban ér Jézushoz, amikor Ő meggyógyít egy nyomorékot, aki úgy emeli magasba mankóit, mint két győzedelmi jelvényt, életerősen, mint egy táncos, és hangos szóval mond áldást.
András odasúgja:
– Mester, a mi fészer-sátrunk mögött három síró ember van. De bajuk szívbeli, és más nem ismerheti.
– Jól van. Még itt van ez a kisleány és ez az asszony. Utána megyek. Eredj, mondd meg nekik, bízzanak!
(A kisleány meggyógyítását lásd: Gy 2,44.)
Jézus meggyógyítja a beteg asszonyt is. Minden beteg meghallgatást nyert, és harsányan kiáltozik az éljenző, hatalmas tömegben:
– Dávid Fia, aki Isten dicsősége és a mi dicsőségünk!
Jézus a fészer-sátor felé megy.
– Előbb az asszony. Gyere velem ide, a sövények közé! Beszélj, félelem nélkül!
– Uram, a férjem elhagy egy utcanő miatt. Öt gyermekem van, és a legkisebb kétéves... Nagy az én bánatom... és a gyermekekre gondolok... Nem tudom, magával akarja-e vinni őket, vagy meghagyja nekem. A fiúkat, legalábbis az elsőt, akarja majd... És nekem, aki azt szültem, az az örömöm se lesz meg, hogy lássam? És mit gondolnak majd apjukról vagy rólam? Az egyikről rosszat kell, hogy gondoljanak. De nem szeretném, ha elítélnék apjukat...
– Ne sírj! Én az Élet és a halál Ura vagyok. Férjed nem fogja feleségül venni az a nőt. Menj békében, és légy továbbra is jó!
– De... ugye, nem ölöd meg? Ó, Uram, én szeretem őt!
Jézus mosolyog:
– Senkit se fogok megölni. De lesz, aki majd elvégzi dolgát. Tudd meg, hogy az ördög nem nagyobb Istennél. Városodba visszatérve majd megtudod, hogy volt valaki, aki megölte azt a megrontó teremtést, éspedig oly módon, hogy férjed ráeszmél, mit készült elkövetni, és téged megújult szerelemmel fog szeretni.
Az asszony megcsókolja a kezet, amelyet Jézus a fejére tett, és elmegy.
Jön az egyik férfi.
– Van egy lányom, Uram. Szerencsétlenségére elment barátnőjével Tibériásba, és ott mintha mérget szívott volna magába. Úgy jött haza, mint aki megrészegült. El akar menni egy göröggel... és utána... Ugyan, miért is született meg? Anyja megbetegedett a fájdalomtól, és talán meg is hal... Én... engem csak a múlt héten hallott szavaid tartanak vissza attól, hogy megöljem. De bevallom neked, szívemben már megátkoztam.
– Ne! Isten, aki Atya, csak a már elkövetett és megrögződött bűnt átkozza meg. Mit akarsz tőlem?
– Hogy térítsd észre.
– Én őt nem ismerem, ő pedig biztosan nem jön hozzám.
– De te meg tudod változtatni szívét távolból is. Tudod, ki küldött engem hozzád? Johanna, Kúza felesége. Éppen Jeruzsálembe indult, amikor felkerestem palotájában, hogy megkérdezzem, ismeri-e azt a becstelen görögöt. Gondoltam, hogy nem ismeri, hiszem ő jó, bár Tibériásban él, de mivel Kúza jóban van a pogányokkal... Nem ismeri. De azt mondta nekem: „Menj Jézushoz! Ő nagyon messziről hívta vissza lelkemet, és meggyógyított, azzal a hívással tüdővészemből. Meg fogja gyógyítani leányod szívét is. Én imádkozni fogok. Te pedig bízzál!” Bízom. Látod. Légy könyörülettel, Mester!
– Leányod még ma este édesanyja térdein fog sírni és bocsánatot kér. Te is légy jó, mint anyja, és bocsáss meg. A múlt meghalt.
– Igen, Mester, ahogy te akarod, és légy áldott!
Megfordul, hogy távozzon... de aztán visszajön:
– Bocsáss meg, Mester... De annyira félek... A paráznaság erős ördög! Adj nekem egy szálat ruhádból! Beleteszem leányom fejvánkosába. Amíg alszik, az ördög nem fogja kísérteni.
Jézus elmosolyodik, és fejét csóválja... de eleget tesz az ember kérésének, mondván:
– Hogy nyugodtabb légy. De hidd el, hogy amikor Isten ezt mondja: „Akarom”, az ördög eltávozik, és másra nincs szükség. Ez azt jelenti, hogy rám való emlékezésül tartsd meg ezt – és bojtjai közül odaad neki egyet.
Jön a harmadik ember:
– Mester, meghalt az apám. Mi azt hittük, nagy pénz-vagyona van. De nem találtunk semmit. És ez nem is lenne baj, hiszen mindegyik testvéremnek van miből élnie. Csakhogy én laktam apámmal, minthogy az elsőszülött vagyok. A másik két fivérem azzal vádol, hogy eltüntettem a pénzt, és be akarnak vádolni, mint tolvajt. Te látod a szívemet. Nem loptam el egy fillért sem. Apám egy szekrényben tartotta pénzét, egy vasládikában. Halála után kinyitottuk a szekrényt, de a ládika nem volt sehol. Ők azt mondják: „Akkor éjszaka, amíg mi aludtunk, te kivetted.” Nem igaz. Segíts, hogy visszaálljon közöttünk a béke és a megbecsülés!
Jézus erősen ránéz, és elmosolyodik.
– Miért mosolyogsz, Mester?
– Mert apád a vétkes. Vétke olyan, mint a kisgyermeké, aki eldugja játékát, mert fél, hogy elveszik tőle.
– Pedig nem volt fösvény. Hidd el! Sok jót tett.
– Tudom. De nagyon öreg volt... Ezek már az öregek betegségei... Számotokra akarta megóvni, és – túlzott szeretetből – összeveszített titeket. A ládika el van ásva a pincelejárat lépcsőjének az aljánál. Ezt azért mondom meg neked, hogy megtudd: én tudom. Mialatt hozzád beszélek, öcséd, puszta véletlenségből, dühösen dobbantva a földre, megmozgatta a ládikát, és így ráakadtak. Most aztán zavarban vannak és bánják, hogy megvádoltak. Térj haza megnyugodva, és légy jó hozzájuk! Egy szóval se említsd becstelenségüket!
– Nem, Uram! De nem is megyek. Téged akarlak hallgatni. Majd holnap megyek.
– És ha elveszik a te részedet?
– Te azt mondod, nem szabad kapzsinak lenni. Nem is akarok azzá válni. Nekem elég, ha béke van köztünk. Különben... nem is tudom, mennyi pénz volt a ládikában, és semmilyen, az igazságnak meg nem felelő hírtől sem lesz szívfájdalmam. Meg arra gondolok, hogy az a pénz el is veszhetett volna... Ahogyan előbb éltem, úgy fogok élni ezután is, ha letagadják előttem az összeget. Elég, ha nem neveznek tolvajnak.
– Nagyon előre haladtál Isten útján. Menj tovább, és béke legyen veled!
Ez is elégedetten távozik.

(3-211)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése