Hívom a családokat 2014 januárjában – Bíró László püspök levele
Hívom
a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető
szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett
áll!
Egy
fiatal emberpár kopogtatott be a plébániára. Szeretnénk összeházasodni,
mondják. Nagyszerű – válaszolja a plébános –, de mondjátok, hogyan jutottatok
erre az elhatározásra? Miért éppen most, és miért éppen itt, a mi templomunkban
akartok esküdni? A beszélgetés során lassan kiderült, hogy a fiatalok számba
vették a sok lehetőséget – az élettársi kapcsolatot, a csak polgári
házasságkötést, meg azt is, hogy egyszerűen csak összeköltöznek –, és oda
jutottak, hogy a legszebb mégiscsak az orgonazúgásos templomi esküvő. A
részletekről nem tudnak túl sokat, nem tudják, hogy milyen feltételeket kell
teljesíteniük, sem azt, hogy milyen kötelezettségeket kell vállalniuk.
Döntöttek valami mellett, mert azt külső szemlélőként vonzónak találták, a
belső tartalommal nem is foglalkoztak. Ha meg is voltak keresztelve, ha jártak
is valaha hittanra, valójában nem éltek keresztényként. „A keresztény lét
kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy
eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal
meghatározott irányt ad.” (Deus Caritas est 1)
Idézzétek
fel saját életetekből azt a jelenetet, ahogy ti jelentkeztetek házasság
kötésetekre! Miért választottátok azt az időt és helyet? Milyen fogadtatásban
részesültetek?
Régebben
a világ egyszerűbb volt. A társadalmi normák többnyire összhangban voltak
minden társadalmi csoport, vallási közösség saját normáival, az embereknek nem
kellett naponta mérlegelniük, hogy milyen utat válasszanak. Nem lehetett
például többféle együttélési forma közül választani, akik együtt akartak élni,
meg kellett házasodniuk, különben „törvénytelen” helyzetbe kerültek. A legtöbb
esetben, aki a jó és a rossz közül a rosszat választotta, tudhatta, hogy
előbb-utóbb utoléri a büntetés. Ma sokkal összetettebb a helyzet, plurális
társadalomban élünk, és többféle norma és értékrend között kell eligazodnunk. A
szekuláris társadalom nem tartja magára nézve kötelezőnek a keresztény
normákat, jó, ha nem büntet azért, mert valaki mégis ezekhez ragaszkodik. A
gyors változások következtében nem egyértelműen követhető a szülők, nagyszülők
példája sem, hiszen ami 30-40 évvel ezelőtt bevált megoldás volt, az ma már nem
biztos, hogy sikerre vezet, ha egyáltalán követhető. Az embernek pedig döntenie
kell a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a nemes és az alávaló között.
Mondjatok
példákat olyan, a társadalom által elfogadott normákra, amelyek számunkra, hívő
katolikusok számára elfogadhatatlanok! Hogyan fogadtathatja el egy közösség a
saját normáit a szélesebb társadalommal?
De
sokszor döntünk rosszul! Döntésünket befolyásolja a mai világ sokszínű és
hatásos vásári kínálata, amely felületes, könnyen megszerezhető örömöket,
szépen felcicomázott, olcsó, értéktelen holmikat kínál. Szerezd meg gyorsan,
élvezd és dobd el! Arról nem beszélünk, hogy milyen üresség marad bennünk, ha
elszáll a mámor. Amíg csak saját érdekeinket hajszoljuk, nem marad időnk és
erőnk, hogy kapcsolatba lépjünk másokkal, nem vesszük észre, hogy körülöttünk
mennyien vágynak egy jó szóra vagy szerető gesztusra, megértésre,
odafigyelésre. Vegyük észre, hogy amíg mi a világ útvesztőiben bolyongunk,
keressük utunkat, Jézus vár minket. „Ő nemcsak szeret minket, hanem magához is
akar vonzani és olyan mélyen átformálni, … hogy hasonlóvá váljunk hozzá,
részesei legyünk szeretetének” (XVI. Benedek pápa 2013. évi nagyböjti üzenete,
2). A fogyasztói világ örömeinél sokkal nagyobb öröm találkozni Vele, meglátni
azt az új horizontot, azt a meghatározott irányt, amit csak Ő adhat életünknek.
Ismerjük be tévedéseinket, kérjük bocsánatát, amiért elkalandoztunk, hiszen
tudjuk, Isten sohasem fárad bele, hogy megbocsásson (vö. Mt 18,22). Mint
eltévedt bárányát a vállára vesz minket és hazavisz. Akárhogy tévelyegtünk,
akármennyire letértünk a Hozzá vezető útról, Ő irgalmas és rendíthetetlen
szeretetével visszafogad, visszaadja életörömünket, és átformál, hogy valóban
hasonlók legyünk Hozzá. Emberi méltóságunk záloga ez a hasonlóság. Csak az
ember kapta ajándékba ezt a méltóságot, és ezzel együtt a kiváltságot: a
Jézussal való találkozás örömét.
Egyedül
ettől a találkozástól – vagy újra rátalálástól – várható, hogy Isten szeretete
és boldogító barátsága által megszabaduljunk magunkba zárkózottságunktól és
önteltségünktől, és emberségünk kiteljesedjen. Hagyjuk, hogy Isten kivezessen
eddigi önmagunkból, és találjunk magunkra! Így jutunk el az evangelizáció
forrásához. Aki ugyanis az életének értelmet adó szeretetet befogadta, többé
nem tudja azt a vágyát elfojtani, hogy ezt az örömet másokkal megossza. (vö.
Evangelii Gaudium 8.)
„Örüljünk
annak, hogy e feladatra elkötelezhetjük magunkat! Ismerje meg a világ – ez a
félelmektől gyötört, de reménykedő világ –, mit is jelent az evangélium Jó
Híre. De ezt a Hírt nem adhatják tovább szomorú és letört emberek, sem
türelmetlen vagy aggódó emberek. Nem adhatja tovább más, csak akinek élete a
Krisztusban gyökerező örömöt sugározza, és aki kész föltenni életét, hogy
eljöjjön Országa, és az Egyház gyökeret eresszen a világ szívébe.” (Evangelii
nuntiandi 80)
Hogyan
tudjátok gyerekeiteknek az Istennel való találkozás örömét megmutatni? Milyen
szerepet játszik ebben a (plébániai, családi, iskolai) közösség?
Mit is
ajánljunk a plébániára bekopogtató és házasságra készülő fiataloknak? Az
orgonazúgásos ceremónia mögött tárt karokkal ott várja őket a Szeretet.
Jöjjenek, találkozzanak vele, ismerjék meg Őt, és azt az örömöt, amit csak Ő
adhat. És ha majd szívükben túl fog csordulni az öröm, ne tétovázzanak,
hirdessék fennhangon a Jó Hírt: Isten minden embert végtelenül és
rendíthetetlenül szeret!
Bíró
László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése