2013. február 16., szombat

129. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.02.16. szombat

A tisztítóhelyről II.

A tétel szavai megadják a tisztítótűz „névleges meghatározását”, és azt állítják, hogy van valami közbenső állapot az ég és a pokol között. „Az istenszeretetben elhaltak lelke” azokra vonatkozik, akik nem halálos bűn állapotában hunytak el. Ez pedig a gondviselés jelen rendjében azt jelenti, hogy nem halálos bűn állapotában, hanem istenszeretetben haltak meg. Ilyen állapot az, amikor a lélekben bocsánatos bűnök találhatók. „A bűnök foltja” kifejezés arra utal, hogy az elkövetett bocsánatos bűnök terhelik a lelket, és csak úgy tűnnek el, ha megbánjuk őket. De azt is jelenthetik, hogy ezekért a bocsánatos vagy halálos bűnökért még tartozunk valami adóssággal. Lehetnek pl. az elkövetett bűnök után megmaradt rosszra hajló készségek is. Ezek a foltok esetleg megférnének a megszentelő kegyelemmel, de nem egyeztetethetők össze a mennyország teljes tisztaságával. Az a kifejezés: „Mindezek együttesen vagy egyesen ideiglenes tisztító büntetéssel engesztelődnek ki, azt jelenti: A tisztítóhely nem örökké tartó, büntetései ideiglenesek, tehát egykor véget érnek, és lemossák a fönti foltokat, úgy, hogy elmondható: a lelkek eleget szenvednek ezekért a foltokért, minthogy a büntetés hatása a lélek megszabadulása foltjaitól. A lélek pedig ilyen büntetésekkel kiengesztelődik, vagyis olyanná lesz, hogy semmi sem késleltetheti többé a bejutást a mennyországba. A tisztítóhelynek kapuja van a mennyországba. Azon át lép be a megtisztult lélek a mennyei boldogságba, és ott a földön kiérdemelt boldogságot. Ott már nincs megkülönböztetés, hogy a földön tisztult-e meg, vagy a tisztítóhelyen. Mégis az a jobb állapot, ha a tisztulás mihamarabb megtörténik, lehetőleg még a halál előtt, mert a tisztítóhely szenvedéseit igazán az teszi nehézzé, hogy még mindig nem láthatom a legtisztább örömforrást: Urunk Jézus Krisztus emberi arcát, nem is beszélve arról a hiányról, hogy nem boldogít Isten színről-színre látása.

128. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.02.15. péntek

A tisztítóhelyről

A halálon túli dolgokról gondolkodva először azokkal a lelkekkel foglalkoztunk, akik megszentelő kegyelem állapotában haltak meg, és mentesek voltak a bocsánatos bűnöktől is, és nem terhelte őket a földről hozott, bűnökért járó ideiglenes büntetés sem. Mivel azonban teljesen tiszta, kis bűnöktől és ideig tartó büntetésektől is mentes lelkek valószínűleg nem minden halálozás alkalmával jelentkeznek az örök Bíró előtt, foglalkoznunk kell most azokkal is, akiket nem rögtön a két végső állapot vár. Mi lesz azok sorsa? Van mód befejezni a tisztulási folyamatot, amelyet elkezdett az ember a földi életben, felgyorsíthatott a súlyos betegség szenvedéseiben? De akár a betegség kínjai, akár kísértések heve miatt valami új tökéletlenség, hiba vagy türelmetlenség is jelentkezhetett a lélek mélyén, esetleg a gonosz lélek más cselvetései megzavarták a lélek állapotát, és ezek a friss gondok már nem voltak rendezhetők a halál pillanatáig, akkor mi történik a lélekkel? Aki tehát nem teljesen tiszta, nem egészen kész a mennyországra, az isteni igazságosság nem tilthatja ki végleg az üdvösség helyéről és állapotából. Kell lennie egy olyan helynek, állapotnak, amelyben ezek az utolsó, néha nagyon hosszúra nyúló folyamatok lezajlanak. Most ezzel a hellyel és állapottal foglalkozunk. Az üdvösség forrásában nem leljük a tisztítóhely kifejezést, hanem helyette ezt találjuk: tisztulás és tisztító tűz.Létezik tisztítóhely, ahol az Isten szeretetében elhunytak közül azok lelkei engesztelődnek ki Istennel, Ideiglenes tisztító büntetés által, akiknek lelkén bűnök foltja maradt.

2013. február 14., csütörtök

127. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.02.14. csütörtök

A pokolbüntető mérsékléséről.

Arról szó sem lehet, hogy bármilyen kis adagolásban, de valamilyen erő csökkenteni tudná a büntetés hevét. Ha így lenne, végül el kellene fogynia a büntetésnek. Van, aki állítja, hogy a fel nem oldozott halálos bűn büntetése a földi életben időnként mérséklődik. Ezt a nézetet ismerte már Szent Ágoston is, és nem ítélte el kifejezetten, vagyis kissé hajolt feléje: „Úgy vélik, hogy a kárhozottak büntetése bizonyos, általuk tetszés szerint megjelölt időközönként mérséklődik. Így is megérthető, hogy megmarad irántuk Isten haragja, vagyis a kárhozat fennáll, (mert ez az Isten haragja, nem az isteni lélek felkavarodása), hogy haragjában, azaz miközben haragja megmarad, mégse tartsa vissza irgalmát, nem úgy, hogy véget vet az örök kínoknak, hanem hogy könnyebbséget ad legalább időnként a gyötrelmeknek” (ML 40 284,R 1932) Prudentius húsvéti himnuszában főleg Krisztus feltámadásának éjszakáján említ ilyen mérséklődést (ML 59 827) Ezek azonban kivételes vélemények, botránkozást is okozhatnának, ha húsvét előtt a kárhozottakért kezdenénk imádkozni. Újabb kérdés, hogy a pokolban megbocsátható-e a bocsánatos bűn, és ennek a bűnnek a bocsánata megtörténhetne-e? Úgy tűnik, nem, mert a bűnt ott visszavonni nem lehet, továbbá a bűnbocsánathoz mindig kell isteni kegyelem, azt pedig ott nem osztanak. Igaz, hogy a bocsánatos bűnért önmagában nem jár örök büntetés, de a pokolban ez is örökös lesz. A kárhozottak megátalkodottságáról. A kárhozottak abszolút megátalkodottak, mert annyira megszilárdultak a rosszban, hogy semmi erkölcsi jóra nem képesek, Istent mindig gyűlölik. Ha valaha tudnának bűnbánatot tartani, akkor a pokol nem lenne örök. Életem legborzasztóbb élménye volt, amikor a halállal vívódó nagyon öreg beteg mindent szépen elfogadott, amit az Egyház adni tud, de egy bűnt nem tud megbánni. Őt valaki fiatal korában annyira megbántotta, hogy azt megbocsátani nem lehet. Döbbenten ültem az ágy mellett. Kérleltem, változtasson ezen az akaraton, mert ha nem teszi meg, a többi bűnére sincs bocsánat, és ezért az egyért is kárhozat jár. Percekig tartott a néma lelki tusa. Én meg a jelen lévő Úr Jézus Krisztushoz rimánkodtam: Uram! Te egy hívő szavára azonnal küldtél engem, és én minden munkámat félretettem, indultam, mert erre tanítottál engem. A Te kezed tele kegyelemmel. Adj a betegnek kegyelmet, hogy tudjon megbocsátani megbántójának.Értesd meg vele is, hiszen jó gyermeked. Megtört a csend: Jól van, megbocsátok. Remélem, boldogan vár majd ő is engem a mennyország kapujában.Időben adott és elfogadott kegyelem.

2013. február 13., szerda

HAMVAZÓSZERDA



HAMVAZÓSZERDA

Stációs-templom: Szent Sabina

a.) Eredete. A Hamvazószerda a farsang utáni első szerda. Nevét: Feria IV. Cinerum, a hamutól nyerte, melyet a püspök vagy a pap ezen a reggelen a szentmise előtt megszentel és a hívők fejére szór e szavakkal: Memento homo, quia pulvis es et in pulverem reverteris = El ne feledd ember, hogy porból vagy és porrá leszel. Mert az első bűn után így szólt Isten Ádámhoz : «Átkozott legyen a föld, melyet munkálsz, tövist és bojtorjánt teremjen, arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg vissza nem térsz a földbe; mert por vagy és porrá leszel.» (1 Móz 3,17-19)
A szenthamu elfogadásával elismerjük az embernek a föld porából való származását és a halál után a földbe való széthullását bűnei büntetéséért. Ez szentelmény és a hamu az Egyház szentelő imái által gyógyító erőt nyer és lelkünkben az igazi bánat felébresztésére szolgál, hogy általa egy új és jobb életre feltámadjunk.
A hamut az előző év Virágvasárnapján szentelt pálmaágból kell előállítani, tehát a győzelem és a diadal szimbólumából, mert az igaz bánat is erre vezet el.
b.) Története. A hamuval való meghintés már az Ószövetségben a bűnbánat jele volt. Így a niniveiek is Jónás prédikációjára bűnbánatot tartottak és ennek jeléül hamuval hintették be fejüket. Ugyanazt olvassuk Juditnál és Mardocheusról is. A hamu ugyanis kifejező jelképe a földiek múlandóságának és így természetes voltánál fogva magában is alkalmas, hogy bűnbánatra intsen. A keresztényeknél eleinte csak a nyilvános vezeklők homlokát szórták be a böjt kezdetén a gyász és vezeklés jeléül, később, a IX. századtól kezdve a hivők is közéjük álltak és meghamvazkodtak. A X. században rendelte el II. Orbán pápa, hogy mindenkit hintsenek meg hamuval, a világiakat és a papokat egyaránt.
c.) Szertartása. Áll egy bevezetésből, mint a szentmise rítusa. Ezután jön négy szentelő imádság, majd magának a hamvazásnak a szertartása és lezárul egy imádsággal, melyben eredményes vezeklésért és a böjt áldásos megkezdéséért imádkozik az Egyház. A hamvazás alatt a kórus bűnbánati énekeket énekel. Ezek életünk megjavítására serkentenek és eredetileg a nyilvános vezeklők kizárása alkalmával és a vezeklő-körmeneteken énekelték.

Introitus: Könyörülsz mindenen, Uram, és mit sem utálsz abból, amit alkottál; elnézed az emberek bűneit a bűnbánatért és megbocsátasz nekik, mert te vagy a mi Urunk istenünk!

NAGYBÖJT



NAGYBÖJT

A megváltás ünnepeinek közelebbi előkészülete

1. A nagyböjt szelleme: «Itt van számunkra a bűnbánat ideje, hogy bűneinkért vezekeljünk és így lelkünket megmentsük», mondja az Egyház a zsolozsmában. Szent Benedek, aki Regulájában az ősegyház szellemét őrzi meg számunkra, azt mondja: «Bár a keresztény ember egész életének folytonos nagyböjtnek kellene lennie, mégis legalább ezeknek a szent napoknak a megtartásában tanúsítsunk teljes buzgóságot, hogy a többi idő hanyagságait helyrehozzuk.» Hogy ezt a két tanácsot követhessük, meg kell ismernünk a nagyböjt lelkét, erre pedig két dolog segít: elmélkednünk kell a liturgiának a természet életével való kapcsolatáról, és ismernünk kell a történetét.
A természetben most folyik a tél és a tavasz közti küzdelem, de már a hó és a jég elmúltak, már új csirák rügyeznek, új virágok fakadnak. A liturgiában is lelki tavasz van, tart még a közöny tele és a bűn sötétsége, de bontakozik az új élet is. A kegyelem kipattantja a lélekcsirákat és bontakoznak az új, a szebb élet mennyek számára nyíló virágai. A «vita nuova», melyről Dante énekel, ez a tavasz ígérete a természetben és a lélekben, és ennek az új életnek a szolgálatában áll a liturgia. A nagyböjt először a hívők számára volt a lelki megújulás ideje. Azt mondhatnók, ez volt a hívők negyvennapos lelkigyakorlata, ezért a liturgia szellemében cselekszünk, ha a nagyböjt idején lelkigyakorlatot tartunk (még pedig, ha lehet, zárt lelkigyakorlatot). De azután a liturgia a bűnösök számára is új életet jelent, a vezeklés útján újra beoltódhatnak ezek a bűn által elszakított és elszáradt ágak a régi tőbe, a mi Urunk Jézus Krisztusba, hogy az Ő életereje keringjen bennük is. Végül az újonnan jöttek, a most megtértek számára is az új életre való előkészület, amely új élet a keresztségben kezdődik az örökkévalóság számára. Amit a liturgia és a természet közti elmélkedés mutat, azt bizonyítja a történelmi fejlődés is.
2. A nagyböjt régen: A nagyböjt kialakulásában több fokozatot látunk:
a.) A böjt maga fejlődött ki legelőször. Szent Iréneusz püspök (†202) értesítése szerint a második században a húsvéti böjt csak egy vagy két napig tartott, Nagypénteken és Nagyszombaton, mikor az Isteni Vőlegényt kiszakították övéi közül, s azok utána szomorkodtak. A harmadik századból való feliratok szerint (például Szent Ipoly püspök szobrán levő felirat szerint a lateráni múzeumban) már kb. két hétig tartott a böjt. A negyedik században már majdnem általános volt a «quadragesima», a negyven napos böjt. Ez a mai első böjti vasárnappal kezdődött, de mivel vasárnap nem böjtöltek, ezért tulajdonképpen csak 36 napon át tartott. Valószínű Nagy Szent Gergely pápa csatolta még ide a Hamvazószerdától vasárnapig terjedő négy napot, hogy teljes legyen a negyven nap, amint az Úr Jézus is negyven napig böjtölt.
b.) Amikor Európa népei még jórészt pogányok voltak, akkor ez a negyven nap arra szolgált, hogy a kateckumeneket, a keresztségre kijelölt hittanulókat előkészítsék a szent keresztség felvételére, melyet Húsvét vigíliáján, azaz Nagyszombat éjszakáján szolgáltattak ki. Ez Rómában a IV. és V. században virágzott, de Európa többi országaiban a VII. századig tartott. Ez az oktatás különféle vizsgákkal és szertartásokkal járt, amelyek a mai miseszövegekben is megtalálhatók.
c.) A kora középkorban még egy másik komoly szertartás is járult a nagyböjthöz: a nyilvános bűnösök vezeklése. Ez nagyböjt elején kezdődött, amikor a vezeklők elhagyták a közösséget és nagycsütörtökön fejeződött be az ünnepélyes visszafogadással. Ez a szokás körülbelül a XII. századig volt szokásban. Ma is megvan a nyoma a hamvazásban és a nagycsütörtöki szertartásban.
d.) A vezeklőkre és a hittanulókra való tekintettel, nagyböjt alatt Rómában minden nap volt stáció. Ezek határozott befolyással voltak a mai miseszövegekre. Nagyböjt idején különösen figyeljünk erre. Rómának azt a helyet kellene elfoglalnia a katolikus hívők lelkivilágában, minőt Jeruzsálem foglalt el a hithű ószövetségi zsidóság lelkében. A megértett és átélt liturgia hathatósan hozzásegít, hogy igazán «római» katolikusok lehessünk és lélekben egyesülhessünk legalább a stációs napokon a Szentatyával és a köréje sereglő római hivőkkel.
e.) Az Úr Jézus szenvedése az első négy hétben még nem domborodott ki a liturgiában, csak az utolsó kettőben. Az első négy hét azonban már lelkileg arra készített elő, hogy a szenvedés hetén és a nagyhéten teljesen együttérző lélekkel vegyünk részt az Úr Jézus keresztjében. A későbbi középkor áhítata inkább a liturgián kívüli ájtatosságokat teremtette meg, aminő a keresztúti ájtatosság. A liturgiában a szenvedésről szóló votív-misék és a Fájdalmas Szűz ünnepe tanúsítja a középkor áhítatát. A keresztény ókor nem a szenvedő Emberfiát szemlélte elsősorban, hanem a kereszt által győzelmes és megdicsőült királyunkat. Ezért az utolsó történelmi motívum:
f.) a húsvét misztériuma, a halál és az élet csodálatos megjelenítése előreveti diadalmas lényét, és át- meg átszövi a nagyböjt miséit is a megváltott nemzedék misztériumos lelkülete. Erről nem szabad megfeledkeznünk, ha a most következő miséket igazán meg akarjuk érteni. Ezen hat motívum közül domborodik ki valamelyik mindegyik szentmisében, hogy azután ezeknek az összetétele adja meg azt a lelkületet, amely keresztény őseink lelkivilágát oly széppé tette.
3. A nagyböjt ma: Napjainkban, amikor már nincsenek sem vezeklők, sem a keresztségre készülő hittanulók, a Húsvét előtti idő minden keresztény ember számára az élet megújításának ideje az Úr Jézus szellemében. Krisztussal keresztre kell feszítenünk bűneinket őszinte bánattal és elégtétellel (húsvéti gyónás) és a dicsőségesen győzedelmes királyunkkal fel kell támadnunk a bűn sírjából (húsvéti szentáldozás). Ennek a fenséges célnak elérésére három eszközünk van: a böjt, az imádság és az alamizsna.
A böjt kettőt foglal magában:
a.) Az egyik a testi böjt. Ez valamikor igen szigorú volt, de az Egyház az idők folyamán igen enyhítette. Ma nálunk a következő böjti rend áll fenn:
     I. Szigorú böjti napok, vagyis amelyeken húsfélét nem eszünk, és napjában csak egyszer lakunk jól, a következők: Hamvazószerda; a nagyböjt minden péntekje; a kántorböjtök péntekje; Nagyszombaton délig; Karácsony, Pünkösd és Nagyboldogasszony vigíliája.
     II. Enyhített böjti napok, vagyis amelyeken kétszer szabad ugyan húst enni, de csak egyszer lakunk jól: a nagyböjt többi napjai (a nagyböjt vasárnapjain többszöri jóllakás és húsevés mindenkinek meg van engedve); a kántorböjti szerdák és szombatok; Mindenszentek vigíliája.
     III. Megtartóztatási napok, vagyis amelyeken csupán a húsételek élvezetétől tartózkodunk: az évnek minden péntekje.
Kivételes felmentvényben részesülnek a tilalom alól:
     1. Az összes hívek, valahányszor valamely parancsolt ünnepnap megtartóztatási napra esik a nagyböjti időn kívül.
     2. Egyes községek, midőn búcsúnapi vagy országos vásár megtartóztatási napra esik.
     3. Egyes személyek, például úton levők, gyári munkások.
     Megjegyzés: A böjti napokon bárminemű zsiradék használata meg van engedve. Nagyszombat délben megszűnik a nagyböjt.
Önmegtartóztatásra kötelezett minden keresztény katolikus, ha értelmét használni tudja, vagyis a jót a rossztól meg tudja különböztetni, vagyis körülbelül a 7-ik életévtől kezdve. Böjtre azonban csak az kötelezett, aki a 21-ik életévét betöltötte és 60-ik életévét még meg nem kezdette.
A böjtben követjük az Úr és a szentek példáját. A böjt továbbá az Egyház és parancsa iránti alázatos tisztelet gyakorlása. A böjtben ezen kívül a bűnből való feltámadást is megünnepeljük, mert a böjt a leghatásosabb vezeklés és elégtétel bűneinkért. «Böjt nélkül hiúság és értéktelen a bánat.» (Szent Basilius) «Böjtöléssel könnyebben távol tudjuk tartani magunkat a bűntől», és «Sanyargatom a testemet és a lélek szolgálatába állítom.» (Szent Pál) «A böjtölés tisztítja a szívet, megvilágítja az értelmet, erősíti az akaratot, gyöngíti az érzékiséget, megfékezi a vágyakat, a szenvedélyek fáklyáit eloltja és meggyújtja a tisztaság világosságát» – mondja Szent Ágoston.
A testi böjt azonban a negyvennapos programnak csak egyik fele. A másik a lélek böjtje: meg kell fékezni bensőnket, rendetlen hajlamainkat, a világi szórakozásokat is. (Zajos menyegzőt nem enged az Egyház tartani és még a templomi szertartás is csak az egyszerűbb lehet). Így mondja Szent Benedek: «Vonjunk meg magunktól valamit nemcsak ételben, italban, hanem álomban, könnyelmű beszélgetésben, vidám tréfákban.»
Így mondja az Egyház himnusza is: Utamur ergo parcius Verbis, cibis et potibus, Somno, locis. Et arctius Perstemus in custodia. – Éljünk tehát mérsékeltebben Szóval, étellel, itallal, Álommal, tréfával. És fegyelmezettebben Álljunk önmagunk megőrzésére.
Még inkább pozitív lesz a böjt a másik lelkigyakorlattal:
b.) Az imádsággal. «Akkor tartjuk meg méltóan a böjtöt – mondja Szent Benedek –, ha könnyeink közt imádkozunk, szent olvasmányokkal foglalkozunk és a szívbeli töredelmet keltjük fel magunkban.» Azért, ha lehet, most igazán naponként vegyünk részt a szentmisén, hiszen az Egyház is minden napra külön miseszöveget ad. A böjti ájtatosságokat (Miserere ájtatosság, keresztút, bűnbánati zsoltárok, böjti szentbeszédek, lelkigyakorlat) gyakoroljuk. És kövessük Szent Benedek tanácsát: válasszunk ki nagyböjtre egy szent könyvet és olvassuk azt végig.
c.) Az alamizsnálkodás a harmadik nagyböjti lelkigyakorlat. Mennyire elfeledkeznek erről ma a katolikusok is. Bűneink eltörlése és az értük való elégtétel nagyböjtben a célunk, és őseink jól tudták, hogy ennek egyik eszköze az alamizsna. Már Szent Kelemen pápa írja: «Jó az alamizsna, mint a bűnök levezeklése. Jobb a böjt a puszta imádságnál, de az alamizsna mindkettőnél jobb. A szeretet (ha az alamizsnálkodó és tevékeny) befödi a bűnök sokaságát.» (1 Pét 4,8) «Boldog, aki ezekben tökéletes, mert az alamizsna elveszi a bűnöket.» (Ad Cor. 11,16,4) Ez a vélekedés a Szentírásra támaszkodik, mert ott olvasható: «Az alamizsna megszabadít minden bűntől és a haláltól, és nem engedi, hogy a lélek a sötétség honába kerüljön.» (Tób 4,11) Krisztus Urunk is azt tanítja az Újszövetségben, hogy egy pohár víz és egy falat kenyér, a legkisebb alamizsna már az Úr választottjai közé segít. Természetesen alamizsnán értjük a keresztény caritas minden megnyilatkozását, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit mind.
4. Liturgikus utasítások: A böjtbevezetőben említett liturgikus szokások (az Alleluja, a Glória elmaradása; a lila egyházi szín viselése; a Tractus éneklése) folytatódnak a nagyböjtben is, sőt fokozatosan erősödnek, míg Nagypénteken tetőpontjukat érik el. Az oltár díszítése is részben vagy egészen elmarad. Hétfőn, szerdán és pénteken a graduale után felhangzik a tractus, mely tele van böjti szellemmel, és utolsó szavainál bűnbánóan térdet hajtunk. A hétköznapi misében a postcommunio után következik még egy imádság a nép fölött, amely előtt a diakónus felszólítja a híveket, hogy alázatosan hajtsák meg a fejüket. Minden ruhának a színe viola. Ezen kívül az oltárképet is eltakarják sok helyen egy nagy lepellel, melynek egyetlen dísze Krisztus keresztje.
A nagyböjt történetéből (részlet)
A nyilvános vezeklésről:
a.) Vezeklés az ősegyházban
     A keresztény ókorban a XII. és XIII. századig a bűnösök, akik a szentgyónásban bizonyos nagy bűnökkel vádolták magukat, a gyóntatójuktól a vezeklő könyvek utasításai szerint, nyilvános beismerésre vagy nyilvános vezeklésre is köteleztettek. Ez az ünnepélyes vezeklés szabályai szerint történt. Nyilvános vezeklést az ősegyházban három úgynevezett főbűnért kellett tartani: bálványimádásért, gyilkosságért és erkölcstelenségért. Későbbi századokban a varázslásért, jóslásért, hitszegésért, törvény előtti hamis tanúságért, rablásért, gyújtogatásért, uzsoráért, nőrablásért és törvénytelen házasságért is nyilvánosan kellett vezekelni. Az ünnepélyes vezeklés Hamvazószerdától Nagycsütörtökig tartott. Az enyhítésben a püspök döntött. E történelmi ismeretek szolgálnak a legjobb magyarázattal a liturgikus szövegek igazi megértéséhez.
b.) A vezeklés szertartásai
     A nyilvános vezeklőket külsőleg a nyilvános bűnbánati viselet is megjelölte. Hajukat lenyírták, nem mehettek kocsin vagy lovon, nem kereskedhettek és nem katonáskodhattak. Nem vehettek részt vendégségben és más megengedett élvezetekben. Böjtölniük kellett, búcsújárásokat és önsanyargatásokat kellett magukra vállalniok, és néha mindezt heteken, hónapokon, sőt éveken át. A nagyböjt hétfőin, szerdáin és péntekein különösen kellett böjtölniük. Aki vonakodott a nyilvános vezeklésen részt venni, azt egyházi büntetésekkel kényszerítették, vagy akár világi törvényekkel is. Néha a püspök részben vagy egészben elengedhette ezeket az egyházi vezekléseket az imádságok, vagy az egyházi vagy akár a közjó érdekében tett jócselekedetek jutalmául, hogy a hívők buzgóságát és áldozatkészségét ezzel is fejlessze. (Enyhítés vagy búcsú) Mindenesetre eredményesebben tették jobb emberekké a bűnösöket ezek a nyilvános vezeklések, mint később és most a börtönök és a fegyházak.


126. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.02.13. szerda

A pokoli büntetések örökké tartanak

A pokolnak mindkét büntetése: a kárhozat, vagyis a mennyországból való kiesettség is, meg az érzékek büntetése is örökké tartó kínokat jelent. Tehát ugyanolyan értelemben használjuk itt is az örök kifejezést, mint a mennyei boldogságnál tettük, vagyis, ha a kárhozat büntetése egyszer ténylegesen elkezdődött, soha nem szünetel, soha vége nem szakad. Origenész úgy vélte, hogy minden büntetésnek az a célja, hogy az értelmes teremtményt meggyógyítsa. Amikor az elkárhozott a pokolban rájön arra, hogy milyen ostobaságot csinált, amikor nem hozta rendbe súlyos bűnt, vagyis nem bánta meg tettét és nem kért bocsánatot Istentől, ott a pokolban is megteheti, és ezzel beteljesíti minden rossznak a helyreállítását. Követői pedig már kifejezetten ideiglenesnek mondják a pokoli büntetéseket. Augustínus idejében sokan azt állították (az úgynevezett könyörülők), hogy emberek szabadulnak ki a pokolból, de nem tudtak megegyezni, hogy kik és hogyan: Vajon minden elkárhozott kiszabadul-e és ha igen, mikor? Vagy csak a katolikusok, a katolikus Egyházban megkereszteltek szabadulnak-e ki? Esetleg azok, akik a földi életben olyan katolikusok voltak, akik szívesen tették a jót? Így a pokoli büntetés örökkévalósága megkérdőjeleződnék. Egyes protestánsok úgy vélték, hogy Isten a kárhozottakat megsemmisíti. A lélekvándorlás hívei, egyes régebbi protestánsok, a liberálisok, spiritiszták, teozófusok ugyan sok mindenben nem értenek egyet, de a pokol büntetéseinek örökkévalóságát egyöntetűen tagadják. Az Anyaszentegyház valahányszor a pokolról beszél, mindig azt mondja, hogy örökké tart.Amit az Egyház mond a pokolról az elmondható a Szentírás poklot említő szövegeiről is, vagyis minden ilyen szöveg örökkévalónak állítja a poklot. Viszont igaz, hogy a héber „leólam” (=örökre), vagy a Szentírásban használt egyéb „örök” kifejezés nem mindig jelent ténylegesen örökké tartót, de az elmondható, hogy a poklot nem azért mondja örökké tartónak, mert hosszú ideig tart, hanem olyan értelemben alkalmazza ezt a kifejezést, hogy vége nem lesz soha. A pokol örökkévalósága gyakran a mennyország örökkévalóságával áll párhuzamban. Olyan kifejezéseket találunk, amelyek természetüknél fogva kizárják a büntetés végét. „ A gonoszok nem birtokolják majd Isten országát” (1Kor 6,9), „nem nyerik el Isten országát (Gal 5,21) Ezek a mondások nem korlátozódnak semmilyen időre. Az „örökkön örökké” nem szokott hosszú időt jelenteni, hanem olyan időtartamot, amelynek soha nem lesz vége.

2013. február 12., kedd

125. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.02.12. kedd

A pokoli tűz természetéről

Az alapkérdés: mi az a pokolbeli óriási fájdalmat okozó tűz? Nekünk a tűz elsődlegesen azt az égést jelenti, amikor fát, szenet, széntartalmú hulladékot égetünk el és az a tűz megsüti, megfőzi ételünket, kellemessé fűti a téli hidegtől erősen lehűlt szobahőmérsékletet. Ez a tűz a fűtött testeken kívül van. Ha élő ember testét éri elégeti, iszonyú fájdalmat okozva a testnek. Régi történetek sora szól a Római Birodalomban kétszázötven évig folyt keresztényüldözésről. Az üldözéseket kirobbantó Néró császár szégyellte, hogy az ő márvány és aranypalotái közelében több száz éves plebejusi házak éktelenkedtek. Mondják, megírta klasszikus versformában Trója égéséről szóló eposzát, és borzalmas művét akarta aláfesteni kellő kivilágítással. Amikor megtudták az emberek, miért kellett a maguk mindenének odavesznie, fellázadtak. A császár szorult helyzetében ráfogta a becsületes, józan és szegény keresztényekre: ők a cirkuszi véres szórakozásokat messze elkerülő, embergyűlölő keresztények voltak képesek ilyesmit megtenni. Később óriási lakomát rendezett a Vatikáni domb alatt felépített cirkuszában. A megrészegült tömegnek szánt főattrakció akkor kezdődött, amikor napnyugtakor egyszerre meggyújtották az arénát körülvevő faoszlopok alá készített rőzsecsomókat. Izgalmas tűzijáték, igazi cirkuszi produkció. Tapsolták is a vérengző vendégek. A birodalmi főváros sok kereszténye viszont buzgó szívvel imádkozott. Erőt kértek testvéreiknek. Mert a rőzsés faoszlopokon keresztények függtek. Gonoszul kitervezett cirkusz: először a felgomolygó, nyers, fojtó füst, majd a mindinkább nekibátorodó lángok iszonyú kínok közt gyötörték Jézus Krisztusba vetett hitükért szenvedő, lassú, de borzalmas kínhalált szenvedő keresztényeket. A kínzás borzalmas, de aki belehalt, lelke azonnal a mennyországba jutott, ahol a főhely a vértanúké. Ezeket látta Szent János apostol, aki még nem ismerte fel őket, de az egyik tiszteletre méltó idős szent férfi megmagyarázta neki: „Ezek, akik hosszú, fehér ruhába vannak öltözve, azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében. Ezért vannak Isten trónja előtt, és éjjel-nappal szolgálnak neki templomában, és aki a trónon ül, fölöttük lakik. Nem éheznek és nem szomjaznak többé, nem éri őket többé a nap, sem bármiféle forróság, mert a királyi széken ülő Bárány lesz a pásztoruk, az élet vízének forrásához vezeti őket, és Isten letöröl szemükről minden könnyet” (Jel 7,14-17) Az ember csinálta tűz külső hőforrás, kívülről gyötör. A lángja elalszik, mihelyt elfogy belőle a szén. A pokol tüze is külső, máshonnan érkező energiából való. Isten nem kötötte az emberek orrára, honnan pótolja az energiákat. A mi napunk a kisebb napok közé tartozik. Évmilliók óta ontja a hőt, és amint látjuk, évek óta emeli a napi kvótát. Ez tehát az első megállapítás. Lehetne szó az emberekből származó energiáról is. Az ember láza is tud olyan „igazán pokoli kínokat” okozni, hogy nem csoda, ha akad olyan gondolkodó, akiben felvetődik, hogy saját energiájából kap örökös fűtést az elkárhozott. Csakhogy a pokol lakói olyan személyek, akik már évtizedek óta gyötrődnek a pokoli tűzben. A feltámadásig csak lelkek vannak a pokolban, mint a sátán és társai és a mellettük egyre szaporodó új emberi lakók. Sok okos ember töprengett már eredmény nélkül. Annyira már ismerhetnénk Isten dolgait, hogy a kérdés végső tisztázása nem emberi élmény lesz.

XVI. Benedek pápa nagyböjti üzenete



XVI. Benedek pápa nagyböjti üzenete


A Szentatya évről évre üzenetet intéz a katolikus hívekhez a nagyböjt kezdetén. Idei levelét XVI. Benedek pápa A szeretetben való hit szeretetet ébreszt címmel fogalmazta meg.
„Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16)

Kedves Testvéreim!

A nagyböjti időszak a Hit évében értékes alkalmat kínál nekünk, hogy a hit és szeretet kapcsolatáról elmélkedjünk: arról, hogy milyen kapcsolat van az Istenben, Jézus Krisztus Istenében való hit és a szeretet között, amely a Szentlélek működésének gyümölcse és amely vezet minket az Istennek és másoknak való odaadás útján.

1. A hit mint válasz Isten szeretetére

Már az első enciklikámban megfogalmaztam néhány gondolatot, hogy felismerjük, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz e két teológiai erény, a hit és a szeretet. János apostol alapvető megállapításából kiindulva: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16), emlékeztettem arra, hogy „a keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad. … Ezek után a szeretet azáltal, hogy Isten előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10), többé már nemcsak egy ’parancsolat’, hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk.” (Deus caritas est, 1.) A hit azt jelenti, hogy minden képességünkkel személyesen ragaszkodunk az ingyenes és „szenvedélyes” szeretet kinyilatkoztatásához, amellyel Isten szeret bennünket, és amely Jézus Krisztusban mutatkozik meg teljesen. A Szeretetistennel való találkozás nemcsak a szívünket, hanem az elménket is bevonja ebbe a válaszadásba: „Az élő Isten megismerése út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő akaratára, ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet mindent átfogó aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó úton-lét: a szeretet soha nincs ’készen’, nincs befejezve” (uo. 17.). Ebből ered, hogy minden kereszténynek és legfőképpen a karitatív tevékenységgel foglalkozóknak szüksége van a hitre, az Istennel való találkozásra Krisztusban, „mely fölébreszti bennük a szeretetet, és megnyitja szívüket a felebarát számára úgy, hogy számukra a felebaráti szeretet már nem egy kívülről rájuk erőltetett parancs, hanem a hitük következménye, mely a szeretetben tevékeny” (uo. 31, a). A keresztény olyan ember, akit meghódított Krisztus szeretete, és ettől a szeretettől ösztönözve – „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14) – mélyen és konkrétan nyitott a felebaráti szeretetre (vö. uo. 33.). Ez a magatartás mindenekelőtt annak tudatából születik meg, hogy az Úr szeret minket, megbocsájt nekünk, sőt még szolgál is bennünket. Lehajol, hogy megmossa az apostolok lábát, és feláldozza magát a kereszten, hogy Isten szeretetébe vonzza az emberiséget.
„A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten szeretet! … A hit Isten szeretetének befogadása, mely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében nyilvánult meg, és szeretetet hoz létre. Ez az a fény – végső soron az egyetlen –, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez.” (uo. 39.) Mindebből megértjük, hogy a keresztényekre jellemző sajátos magatartás valóban a „a hitben megalapozott és hittel megformált szeretet” (vö. uo. 7.).

2. A szeretet mint a hitben való élet

Az egész keresztény élet nem más, mint válaszadás Isten szeretetére. Az első válasz éppen a hit: ahogyan teljes rácsodálkozással és hálával befogadunk egy rendkívüli, isteni kezdeményezést, mely megelőz és buzdít minket. A hit „igenlő” válasza az Úrral való barátság csodálatos történetének kezdetét jelenti, amely megtölti létünket és teljes értelmet ad neki. Isten azonban nem elégszik meg azzal, hogy befogadjuk ingyenes szeretetét. Ő nemcsak szeret minket, hanem magához is akar vonzani és olyan mélyen átformálni, hogy Szent Pállal együtt azt mondhassuk: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (vö. Gal 2,20).
Amikor teret engedünk Isten szeretetének, hasonlóvá válunk hozzá, részesei leszünk magának a szeretetének. A szeretetére való megnyílás azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk és vezessen minket, hogy Vele és Benne szeressünk, és úgy szeressünk, mint Ő. Hitünk csak így válik valóban tevékennyé a szeretetben (vö. Gal 5,6), és Ő így fog bennünk maradni (vö. 1Jn 4,12).
A hit azt jelenti, hogy megismerjük az igazságot és ragaszkodunk hozzá (vö. 1Tim 2,4); a szeretet pedig azt, hogy az igazságban „járunk” (vö. Ef 4,15). A hit által belépünk az Úrral való barátságba; a szeretet révén pedig éljük és tápláljuk ezt a barátságot (vö. Jn 15,14 köv.). A hit által tudjuk befogadni az Úr és Mester parancsolatát; a szeretet pedig megadja a boldogságot, ha gyakorlatra váltjuk (vö. Jn 13,13-17). A hitben Isten gyermekeiként születtünk (vö. Jn 1,12 köv.); a Szentlélek gyümölcseként pedig a szeretet segít, hogy konkrétan kitartóak maradjunk az istengyermekségben (vö. Gal 5,22). A hit által fel tudjuk ismerni azokat az ajándékokat, amelyeket a jó és nagylelkű Isten ránk bíz; a szeretet pedig gyümölcsözteti ezeket (vö. Mt 25,14–30).

3. A hit és a szeretet közötti felbonthatatlan összefonódás

Az eddig mondottak fényében világos, hogy sosem választhatjuk el egymástól hitet és a szeretetet, és sosem állíthatjuk őket szembe egymással. Ez a két teológiai erény erősen összetartozik, és tévedés lenne közöttük ellentétet vagy egyfajta „dialektikát” látni. Egyrészről ugyanis nagyon korlátozó az a magatartás, amely annyira határozottan a hit prioritására és döntő erejűségére helyezi a hangsúlyt, hogy alábecsüli, és szinte leértékeli a konkrét, karitatív tetteket, és pusztán általános humanitárius tevékenységnek tekinti azokat. Másrészről viszont az a nézet is korlátozó, amely a szeretet és tevékeny szeretet túlzott felsőbbségét vallja, azt gondolva, hogy a tettek helyettesítik a hitet. Az egészséges lelki élethez szükséges, hogy egyaránt óvakodjunk a fideizmustól és az erkölcsi aktivizmustól is.
A keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan felmegyünk az Istennel való találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és magunkkal hozzuk az onnan fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a szeretetével szolgáljuk testvéreinket. A Szentírásban látjuk, hogy az apostolok buzgósága az evangélium hirdetése iránt, amely hitet fakaszt, milyen szorosan kötődik a karitatív gondoskodáshoz, a szegények szolgálatához (vö. ApCsel 6,1–4). A szemlélődésnek és a tevékenységnek – amit valamiképpen Mária és Márta alakja szimbolizál az evangéliumban – az Egyházban egymás mellett kell léteznie és egymást kiegészítenie (vö. Lk 10,38–42). Az elsőbbség mindig az Istennel való kapcsolaté, az igazi evangéliumi megosztásnak pedig a hitben kell gyökereznie (vö. Katekézis és általános kihallgatás 2012. ápr. 25.) Előfordul, hogy a „szeretet” (karitász) kifejezést úgy próbáljuk körülírni, hogy az szolidaritást vagy egyszerű humanitárius segítséget jelent. Fontos azonban emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő. Ahogy Isten szolgája VI. Pál pápa írja a Populorum Progressio kezdetű enciklikában: Krisztus hírüladása az emberi fejlődés első és legfőbb tényezője (vö. 16.). Isten irántunk való szeretetének az eredendő, megélt és hirdetett igazsága az, hogy megnyitja létünket ennek a szeretetnek a befogadására és lehetővé teszi az emberiség és minden ember teljes fejlődését (vö. Caritas is veritate enciklika, 8.).
Lényegében minden a Szeretetből indul ki, és minden a Szeretet felé törekszik. Isten ingyenes szeretetét az evangélium hirdetésén keresztül ismertük meg. Ha hittel fogadjuk be, megkapjuk azt az első és elengedhetetlen kapcsolatot az istenivel, amely által „bele tudunk szeretni a Szeretetbe”, hogy aztán Benne maradjunk és örömmel tovább adjuk másoknak is.
Szent Pál efezusiakhoz írt levelének egyik kifejezése az, amely talán a legjobban kifejezi a hit és a karitatív tevékenységek kölcsönös viszonyát: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk” (2,8–10). Ebből megértjük, hogy az egész megváltó kezdeményezés Istentől jön, az Ő kegyelméből, a megbocsájtásából, melyet befogadunk a hitben. Ez a kezdeményezés távol áll attól, hogy korlátozza szabadságunkat és felelősségünket, inkább hitelessé teszi ezeket és a karitatív tettek felé irányítja. Ezek nem elsősorban emberi erőfeszítések gyümölcsei, amiből érdem származna, hanem a hitből születnek, a kegyelemből fakadnak, melyet Isten bőségesen felkínál. A hit tettek nélkül olyan, mint egy fa gyümölcsök nélkül: ez a két erény kölcsönösen egymást feltételezi. A keresztény életre vonatkozó hagyományos útmutatásokkal a nagyböjt éppen arra hív minket, hogy tápláljuk hitünket Isten igéjének figyelmesebb és kitartóbb hallgatásával, a szentségekhez járulással, ugyanakkor arra is hív, hogy a böjt, a bűnbánat és az alamizsna konkrét gyakorlásával is növekedjünk a szeretetben Isten és a felebarát iránt.

4. A hit elsőbbsége, a szeretet elsősége

Mint Istennek minden ajándéka, így a hit és a szeretet is ugyanannak az egyetlen Szentléleknek a működéséhez vezetnek vissza (vö. 1Kor 13), ahhoz a Lélekhez, mely bennünk azt kiáltja „Abba! Atya! (Gal 4,6), és aki azt mondatja velünk: „Jézus az Úr!” (1Kor 12,3) és „Marana tha!”, „Jöjj el, Uram” (1Kor 16,22; Jel 22,20).
A hit, amely ajándék és válasz, úgy ismerteti meg velünk Krisztus igazságát, mint a megtestesült és megfeszített Szeretetet, mint teljes és tökéletesen ragaszkodást az Atya akaratához és mint a felebarát iránti végtelen isteni irgalmat; a hit belevési szívünkbe és elménkbe azt a szilárd meggyőződést, hogy ez a Szeretet az egyetlen valóság, amely győz a rossz és a halál felett. A hit arra hív minket, hogy a remény erényével tekintsünk a jövőre, és bizalommal várjuk, hogy Krisztus szeretetének győzelme eljusson a beteljesedésére. A szeretet (karitász) maga léptet be minket Isten szeretetébe, amely Krisztusban mutatkozott meg; e szeretet által tudunk személyesen és egész létünkkel csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan Jézus teljesen és fenntartások nélkül az Atyának és embertársainak adta önmagát. Kiárasztva bennünk a szeretetet, a Szentlélek részesít bennünket Jézus sajátos odaadottságában: az Atya iránti fiúi és minden ember iránti testvéri odaadásában.
E két erény között fennálló kapcsolat hasonlít az Egyház két alapvető szentsége közötti kapcsolatra: a keresztség és az eucharisztia kapcsolatára. A keresztség (sacramentum fidei) megelőzi az eucharisztiát (sacramentum caritatis), azonban arra irányul, amely a keresztény út teljességét jelenti. Ehhez hasonlóan a hit megelőzi a szeretetet, de csak akkor bizonyul igazinak, ha a szeretet koronázza meg. Minden a hit alázatos befogadásából  indul ki („tudjuk, hogy Isten szeret bennünket”), de mindennek a szeretet igazságára kell eljutnia („tudni szeretni Istent és a felebarátot”), amely örökké megmarad mint valamennyi erény beteljesedése (vö. 1Kor 13,13).
Kedves testvérek! Ebben a nagyböjti időszakban, amikor a kereszt és a feltámadás eseményének ünnepére készülünk, amelyben Isten szeretete megváltotta a világot és bevilágította a történelmet, azt kívánom mindnyájatoknak, hogy éljétek át ezt az értékes időszakot, élesszétek fel hiteteket Jézus Krisztusban, hogy belépjetek szeretetáramába, amellyel szereti az Atyát és minden testvérét, akikkel találkozunk életünk során. Ezért imádkozom Istenhez, és kérem mindnyájatokra külön-külön és minden közösségre az Úr áldását.


Vatikán, 2012. október 15.

XVI. Benedek pápa

2013. február 11., hétfő

Erdő Péter bíboros levele a Szentatya lemondásáról.



Erdő Péter bíboros levele a Szentatya lemondásáról


Erdő Péter bíboros február 11-én kelt levelét közöljük, amelyet XVI. Benedek pápa lemondásának kapcsán fogalmazott meg.

Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Testvérek!

Értesülve Szentatyánk, XVI. Benedek pápa lemondásáról, amely február 28-án lép hatályba, hálát adunk az Isteni Gondviselésnek mindazokért a kegyelmekért és ajándékokért, amelyekben XVI. Benedek pápa apostoli szolgálata által az Egyházat és az emberiséget részesítette. Különös szeretettel emlékezünk vissza Egyházunk és Hazánk iránti nagylelkű jóindulatára, melynek egyik kiemelkedő jele volt szentéletű vértanúink boldoggá avatása.

Kérjük a Mindenható Isten áldását Benedek pápa személyére, a Római Egyházra és egész Katolikus Egyházunkra. A Boldogságos Szűzanyának, az Egyház Édesanyjának, Szent Péter és Pál apostoloknak, valamint védőszentjének, Szent Józsefnek közbenjáró szeretetébe ajánljuk Szentatyánk személyét és Egyházunkat.

Budapest, 2013. február 11-én, a Lourdes-i Boldogságos Szűz Mária emléknapján

Erdő Péter
bíboros, prímás, érsek

XVI. Benedek pápa lemond péteri szolgálatáról.



XVI. Benedek pápa lemond péteri szolgálatáról

A Szentatya február 11-én bejelentette, hogy lemond péteri szolgálatáról.XVI. Benedek pápa február 11-én, délelőtt 11 órakor, három szenttéavatási ügyben összehívott konzisztórium során tette közzé a hírt.

„Kedves Testvérek!

Nem csak a három szentté avatás miatt hívtalak össze benneteket erre a konzisztóriumra, hanem azért is, hogy közöljem veletek döntésemet, amely nagy jelentőségű az egyház élete számára. Miután ismételten megvizsgáltam lelkiismeretemet Isten előtt, eljutottam arra a bizonyosságra, hogy erőnlétem, előrehaladott korom miatt, már nem alkalmas arra, hogy megfelelő módon gyakoroljam a péteri szolgálatot.
Nagyon jól tudom, hogy ezt a feladatot, spirituális lényege miatt, nem pusztán tettekkel és szavakkal, hanem szenvedéssel és imával is teljesíteni kell. Azonban a mai világban, amely gyors változásoknak van kitéve és a hitélet szempontjából nagy jelentőségű kérdések rázzák meg, Szent Péter hajójának kormányzásához és az evangélium hirdetéséhez szükség van mind a test, mind a lélek erejére. Ez az erő az utóbbi hónapokban olyan mértékben csökkent bennem, hogy el kell ismernem: képtelen vagyok jól megfelelni a rám bízott szolgálatnak.
Ezért, tudatában e tett súlyosságának, teljes szabadsággal kinyilatkoztatom,hogy lemondok szolgálatomról, mint Róma Püspöke, mint Szent Péter utóda, amelyre 2005. április 19-én a bíborosok révén kaptam megbízatást.2013. február 28-án este 8 órától a római szék, Szent Péter széke üresnek nyilvánítandó. Az illetékeseknek konklávét kell összehívniuk az új pápa megválasztására.Kedves Testvérek! Teljes szívemből köszönetet mondok nektek azért a szeretetért és munkáért, amellyel velem együtt hordoztátok szolgálatom súlyát és bocsánatot kérek minden hibámért. Most ajánljuk az Anyaszentegyházat Legfőbb Pásztora, a mi Urunk, Jézus Krisztus gondjaiba. Fohászkodjunk Szent Anyjához, Máriához, hogy anyai jóságával segítse a bíboros atyákat az új pápa megválasztásában. Ami engem illet, a jövőben is teljes szívvel kívánom szolgálni Isten Szent Egyházát imának szentelt életemmel".

124. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.02.11. hétfő

A kinyilatkoztatás forrásai, vagyis a Szentírás és a Szenthagyomány (egyházatyák) többet beszélnek a pokollal kapcsolatban az érzékek büntetéséről, mint arról, hogy nem látják az Istent a tökéletes, boldogító istenlátással. Az érzéki világ ugyanis közel van hozzánk, jobban ismerhetjük, jobban is tudja sok ember szeretni, mint a vallásos élményeket. Tehát nem az a baj, hogy valaki kiválóan ismeri a remek borokat és meg-megkóstolja azokat. A baj ott következik, hogy valaki erre költi, tehát elissza a fizetését, családjának nincsen ennivalója, tehát ezzel is sok szenvedést, gyötrelmet okozhat. De ittasan könnyen jönnek a rémes veszekedések, nem ritkán verekedések, esetleg súlyos testi-sértések. Ezek már súlyos bűnök a felebaráti szeretet ellen. Aki pedig a kiskocsmába vagy éppen rossz hírű italmérésbe megy mise helyett, nemcsak a felebaráti szeretetet sértheti italozásával, de lemarad a szentmise-áldozatról, Jézusnak rengeteg szenvedésével és kereszthalálának borzasztó kínjaival megszerzett kegyelmeit elveszíti, nem részesül belőlük sem a maga, sem a családja, sem rászorulók javára. Ezt akkor hiányosan sejti, de sejti, és mégis akarja elveszíteni. Kevés olyan tökéletes megfogalmazást olvastam, mint a nem-katolikus, de igen tiszta és mélyen vallásos költő-zseni, Arany János: Ünneprontók gyönyörű költeményében. Hogyan viszket táncra készen a legények csizmája,
hogy szippantja be a kísértés Zsuzskát.Jó lenne idejében kijózanodni!

2013. február 10., vasárnap

XVI. Benedek pápa üzenete a betegek XXI. világnapjára



A Szentatya üzenete a betegek XXI. világnapjára

A pápa üzenetének teljes, hivatalos magyar fordítását olvashatják az alábbiakban.
(2013. február 11.)
„Menj és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10, 37)

Kedves Testvéreim!

1. 2013. február 11-én, a Lourdes-i Szűzanya liturgikus emléknapján az altöttingi Mária-kegyhelyen tartjuk meg ünnepélyes formában a betegek XXI. világnapját. Ez a nap a betegek, az egészségügyi dolgozók, a keresztény hívek és minden jóakaratú ember számára fontos alkalom: „az imádság, a megosztás fontos pillanata, alkalom arra, hogy a szenvedést felajánljuk az Egyházért, meghívást jelent mindenkinek, hogy felismerje beteg testvére arcában Krisztus szent arcát, aki a szenvedésén, halálán és feltámadásán keresztül vitte végbe az emberiség üdvözítését” (vö. II. János Pál, A betegek világnapjának alapító levele, 1992. május 13, 3.). Ezen a napon különösen közel érzem magam hozzátok, kedves betegek, akik a betegségből és szenvedésből fakadó próbatétel nehéz időszakát élitek meg beteggondozó intézetekben, gyógykezelő helyeken vagy otthonotokban. Mindenkihez jussanak el a II. Vatikáni Zsinat atyáinak bátorító szavai: „Nem vagytok magatokra hagyva, és nem vagytok feleslegesek sem: Krisztus hívott meg titeket, az Ő áttetsző képmása vagytok” (Üzenet a szegényeknek, a betegeknek és a szenvedőknek).

2. Hogy kísérjelek Benneteket a lelki zarándokúton, amely Lourdes-ból – a remény és a kegyelem szimbolikus helyéről – az altöttingi kegyhely felé vezet minket, a jó szamaritánus alakját szeretném elmélkedésnek javasolni (vö. Lk 10,25-37). Az evangéliumi példabeszéd, amelyet Szent Lukács mond el, a hétköznapi életből vett képek és elbeszélések sorába illeszkedik bele, amelyekkel Jézus meg akarja értetni, hogy Isten végtelenül szeret minden embert, különösen akkor, amikor életében betegség vagy fájdalom van jelen. Ugyanakkor a jó szamaritánusról szóló példabeszéd záró szavaival: „Menj és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10, 37), Jézus rámutat arra, hogy milyen magatartással kell valamennyi tanítványának mások felé fordulnia, főleg azok felé, akiknek ápolásra van szükségük. Az Istennel való intenzív imaéleten keresztül az Ő végtelen szeretetéből kell erőt merítenünk, hogy a jó szamaritánushoz hasonlóan nap mint nap konkrét figyelem legyen bennünk az iránt, aki testében vagy lelkében megsebzett, aki segítséget kér, legyen az akár ismeretlen és szegény ember. Ez nemcsak a lelkipásztori és egészségügyi dolgozókra vonatkozik, hanem mindenkire, magára a betegre is, aki saját helyzetét megélheti a hit távlatában: „Nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés előli menekülés üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést elfogadja, benne érlelődjön, és értelmet találjon benne a Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel szenvedett” (Spe salvi kezdetű enciklika, 37).

3. Számos egyházatya a jó szamaritánus alakjában magát Jézust látta, a rablók kezére került emberben pedig Ádámot, a saját bűne által megsebzett és eltévelyedett emberiséget (vö. Órigenész homíliája Lukács evangéliumáról XXXIV, 1-9; Szent Ambrus, Magyarázat szent Lukács evangéliumához, 71-84; Szent Ágoston, Beszédei 171). Jézus az Isten Fia, aki jelenvalóvá teszi az Atya szeretetét, amely hűséges, örök, korlátok és határok nélküli szeretet. De Jézus az is, aki „leveti” „isteni öltözékét” („kiüresíti önmagát”), aki leereszkedik isteni „mivoltából”, hogy emberi alakot öltsön (vö. Fil 2,6-8) és közelebb kerüljön az ember fájdalmához egészen addig, hogy alászállt a poklokra, ahogy a Hiszekegyben mondjuk, és hogy reményt és fényt hozzon. Nem tartja félteni való kincsnek azt, hogy Istennel egyenlő, hogy Ő Isten (vö. Fil 2,6), hanem irgalommal telve lehajol az emberi szenvedés mélységébe, hogy a vigasz olaját és a remény borát öntse rá.

4. A Hit éve, amelyet most élünk, kedvező alkalmat jelent, hogy felélénkítsük a szeretetszolgálatot egyházi közösségeinkben, hogy mindenki jó szamaritánus legyen a másik felé, a mellette lévő ember felé. Ezzel kapcsolatban szeretnék felidézni néhány személyt az Egyház történetének számtalan alakja közül, akik segítették a betegeket abban, hogy értéket tulajdonítsanak a szenvedésnek emberi és lelki téren. Jelentsenek ők példát és ösztönzést számunkra. A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz, a „scientia amoris (szeretet tudománya) szakértője” (II. János Pál, Novo Millennio ineunte apostoli levél, 42), betegségét – amely „nagy szenvedéseken keresztül a halálhoz” vezette – „mély egységben tudta megélni Krisztus szenvedésével” (vö. Általános kihallgatás, 2011. április 6.). A tiszteletre méltó Luigi Novarese, akire sokan még ma is nagyon jól emlékeznek, szolgálata végzése során megértette, milyen fontos a betegekért és a szenvedőkért, illetve velük együtt imádkozni. Gyakran kísérte őket Mária-kegyhelyekre, különösen a lourdes-i barlangba. A felebarát iránti szeretettől indíttatva Raoul Follereau a Hansen-kórban (lepra) szenvedő betegeknek szentelte életét a földgolyó legeldugottabb vidékein is, és ő kezdeményezte a leprás betegek világnapjának bevezetését. Kalkuttai Boldog Teréz anya minden napját az eucharisztikus Jézussal való találkozással kezdte, és ezután ment ki az utcára rózsafüzérrel a kezében, hogy találkozzon a szenvedőkben jelen lévő Úrral és szolgálja Őt, főleg azokban, „akiket nem akarnak, nem szeretnek, akikkel nem törődnek”. Mindelstetteni Szent Schäffer Anna is példásan tudta saját szenvedéseit Krisztuséival egyesíteni: „a betegágya … kolostori cellává vált számára, és a szenvedés misszionáriusi szolgálatot jelentett neki… A napi szentáldozásból erőt merítve, fáradhatatlan közbenjáróvá vált az imádságban, és Isten szeretetét tükrözte vissza sokak számára, akik tanácsot kértek tőle” (Szenttéavatási homília, 2012. október 21.). Az evangéliumból kiemelkedik a Boldogságos Szűz Mária alakja, aki a legnagyobb áldozatig, a Golgotára is követte szenvedő fiát. Ő soha nem veszítette el a reményt, hogy Isten győz a rossz, a fájdalom és a halál felett, és ugyanazzal a hittel és szeretettel tudta átölelni Isten Fiát, amikor megszületett a betlehemi barlangban, és amikor meghalt a kereszten. Az isteni erőben való határozott bizalmát beragyogja Krisztus feltámadása, amely reményt ad a szenvedésben és megújítja a bizonyosságot az Úr közelségében és vigasztalásában.

5. Végül pedig szívből jövő hálámat és bátorításomat szeretném kifejezni a katolikus egészségügyi intézményeknek, a világi társadalomnak, az egyházmegyéknek, a keresztény közösségeknek, az egészségügyi pasztorációban elkötelezett szerzetesi családoknak, az egészségügyi dolgozók és önkéntesek egyesületeinek. Kívánom, hogy mindenkiben növekedjen annak tudata, hogy „az Egyház, amikor bármely emberi életet szeretettel és nagylelkűen fogad – különösen ha az gyengébb és beteg –, manapság küldetésének alapvető feladatát teljesíti” (II. János Pál, Christifideles laici szinódus utáni apostoli buzdítása, 38.).

A betegek XXI. világnapját a Szűzanyára, az Altöttingben tisztelt Kegyelmek Anyjának közbenjárására bízom, hogy mindig ott legyen a szenvedő emberiség mellett a vigasz és a szilárd remény keresésében. Segítse mindazokat, akik az irgalmasság apostolkodásában részt vesznek, hogy jó szamaritánusokká váljanak testvéreik számára, akik a betegség és szenvedés próbatételén mennek keresztül, és szívből adom apostoli áldásomat.

Vatikán, 2013. január 2.
XVI. Benedek pápa

123. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.02.10. vasárnap

Miért nem tud megszabadulni a kárhozat kínjaitól az elkárhozott?

Azért, mert a halál után az elkárhozott személy nem tud új döntést hozni. Amikor teljes természete megvolt, úgy döntött, hogy nem kell a fölséges Isten birtoklása, helyette megelégszik valaminek a birtoklásával, ami nem Isten. Amikor hittudományi hallgató voltam Budapesten, híre futott, hogy egy fiatal lány érettségi után bejutott az orvos egyetemre. Kiváló tanuló lett. Fél év múlva azonban változtatott elhatározásán és elment gyári munkásnak. Amikor tanárai és kollégái okát kérdezték, azt felelte: a barátnőm is ott dolgozik. Pénzt keres, és minden hónapban tud új harisnyát vásárolni. Én hat-nyolc évig csak éjjel-nappal tanulok, és nem lehetek igazán csinos. Így döntöttem. Ez az igaz történet akkor sokakat elgondolkodtatott. Ha meggondoljuk, hogy az illető lányból így is lehetett, így, gyári munkásként is boldog ember, kiváló feleség és édesanya. De, ha betegeket látott megfelelő orvosi ellátás nélkül szenvedni, akiken magasabb képzettsége révén tudott volna segíteni, akkor sokszor megbánhatta elhamarkodott döntését. Itt pedig a mennyország örökké tartó örömeiről és a fölséges Istenboldogító színe látásáról van szó, és ha arról mond le valaki könnyelmű, meggondolatlan ötlettel és ezt nem tudja, nem akarja megváltoztatni életében, halála után Isten nem ad neki lehetőséget. A halállal ugyanis, mint tudjuk, lejár az előkészület ideje, véglegesül az üdvösségtől való megfosztottság, a kárhozat. Itt következik az érzékek büntetése is: ami, vagy amik bűnös vágya miatt az érzékei kielégítése elvonja Istentől, próbálna már visszafordulni az örök, nagy jó felé, de ennek a lehetősége is végkép lezárult.