Evangelii gaudium - XII.

Evangelii gaudium - XII. Lélekkel evangelizálni (nr. 259–288)

November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták Ferenc pápaEvangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését napi folytatásokban adjuk közre.

Az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítást olvasva mindannyiszor azt tapasztalhatjuk, hogy a Szentléleknek kivételes, központi szerep jut az evangelizáció minden vetületében: kezdve a kegyelmi renden, az inkulturáció szempontjain át egészen a párbeszédig. Ezzel Ferenc pápa oly figyelmes és elmélyült szentlelkes látásmódról tanúskodik, amely ugyan fel-felbukkant, implicit módon megjelent a korábbi pápai megnyilatkozásokban is, ám nála kivételes teljességre jut el. Úgy is mondhatnánk, hogy ez az exhortáció az evangelizáció s az evangelizációs egyházfelfogás Szentlélek-központú szemléletét nyújtja: olyan hittani szempont ez, amelyre egyrészt nagy szükség van napjainkban, másrészt pedig hatalmas lehetőségeket rejt magában. Nem véletlen, hogy a dokumentum utolsó, ötödik fejezete teljességgel ennek a „szentlelkességnek” lesz szentelve.

„A Lélekkel evangelizálók kifejezés azt jelenti, hogy az evangelizálók félelem nélkül megnyílnak a Szentlélek működése előtt” (nr. 259). Ebben a fejezetben – írja a pápa – „egyszerűen csak néhány megfontolást teszek az új evangelizáció lelke kapcsán” (nr. 260). Ez a szentlelkes lélek lehet az alapja a megújuló lendületnek és elköteleződésnek, amely elválaszthatatlanul összekapcsolja az imádságot és a tevékeny munkát (nr. 262). Ehhez azonban belső, eleven motivációra van szükség.

Ferenc pápa ennek kapcsán a következő indítóokokat sorolja fel:
– A személyes találkozás Jézus üdvözítő szeretetével (nr. 264–267).
– A népként való létezés lelki öröme (nr. 268–274).
– A Feltámadott és az Ő Lelkének titokzatos cselekvése (nr. 275–280).
– A közbenjárás missziós ereje (nr. 281–283).

Mind a négy motivációt áthatja a személyesség hitbeli megvalósulása: a személyes találkozás az Istennel s az ebből fakadó emberi–személyközti közösség tapasztalata. Mindez elképzelhetetlen a Szentlélek jelenléte, hatékony működése nélkül. Ugyanakkor látjuk azt is, saját egyházi valóságunk mutatja meg, hogy ezek az egyszerű és magából az evangélium szelleméből fakadó pontok komoly kihívást is jelentenek korunk keresztényei számára. Hiszen el kell hagynunk az egyénközpontúságot, a spirituális önzést, át kell alakulnunk valóban közösségi emberré, ami nem csupán annyit jelent, hogy néha elmegyünk a templomba vagy valamiféle közösségi alkalomra, hanem azt, hogy gondolkodásunk, érzületünk, egyáltalán önazonosságunk, ember-mivoltunk válik közösségi természetűvé. „Olykor érezzük annak kísértését, hogy úgy legyünk keresztények, hogy közben távolságot tartunk az Úr sebeitől. Azonban Jézus azt akarja, hogy megérintsük az emberi nyomorúságot, hogy megérintsük a többiek szenvedő testét. Arra van szükség, hogy felhagyjunk a személyes vagy közösségi menedékünk keresésével, amelyek azt ígérik, hogy távol tarthatjuk magunkat az emberi dráma csomópontjaitól…” (nr. 270). Nem hívő egyének vagyunk, hanem Isten népe! Ősélmény, alaptapasztalás ez, amely nélkül nem juthat célba az evangelizáció nagy műve, sőt mi magunk is elszegényedünk a hitben. Ha azonban felvállaljuk ezt a közösségi identitást, akkor megértjük a nagy titkot: „Én magam vagyok egy misszió ezen a földön, és ezért vagyok ezen a földön” (nr. 273). Ez a kulcs a buzdítás központi üzenetének megértéséhez, a személyességben, önnön személyességemben megélt küldetés tudata, amely feltárja Isten meghívásának gyönyörű szépségét.

Ezen az úton segítségünkre van Jézus nagy ajándéka az Ő népének: Szűz Mária, akit joggal nevezünk az új evangelizáció csillagának. „Van egyfajta máriás stílus az Egyház evangelizációs cselekvésében. Ugyanis minden alkalommal, amikor Máriára tekintünk, újra hiszünk a gyöngédség és szeretet forradalmi erejében. Benne meglátjuk, hogy az alázat és gyöngédség nem a gyengék, hanem az erősek erénye, akiknek ahhoz, hogy fontosnak érezzék magukat, nincs szükségük arra, hogy rosszul bánjanak a másikkal” (nr. 258).