Evangelii gaudium – XI. Az evangelizáció társadalmi vetülete
– a párbeszéd (nr. 238–258)
November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták
Ferenc pápaEvangelii gaudium kezdetű
apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az Esztergomi
Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését napi folytatásokban adjuk
közre.
Miként VI. Pál első enciklikájában, az Ecclesiam suam kezdetűben fogalmazott: „Az Egyház
szó, az Egyház üzenet, az Egyház párbeszéd”. Ferenc pápaEvangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában
részletesen megvizsgálja, miként valósul meg az Egyháznak ez a párbeszédessége
a társadalom, az állammal való kapcsolattartás szintjén. Mint minden
dialógusnak, úgy ennek is a kölcsönös tisztelet lehet az alapja: „Az államra
vár a társadalom közjavának a gondozása és előmozdítása. A szubszidiaritás és
szolidaritás elveinek alapján, s a politikai párbeszéd és konszenzusteremtés
jelentős erőfeszítése révén alapvető szerepet játszik minden ember teljes
értékű fejlődése terén, amelyet nem lehet másra ruházni. Ez a szerep korunk
viszonyai közepette mélységes társadalmi alázatot kíván meg” (nr. 240). Egy
állam, egy kormányzat, amely „mélységes társadalmi alázattal” látja el a
feladatát – napjainkban mennyire utópisztikusnak tűnik ez! Pedig éppen napjaink
társadalmi válsága mutatja meg, hogy ha a politikum nem alakul át így, képtelen
lesz betölteni hivatását. Az Egyház segítséget nyújthat ezen a téren, de
„nincsenek megoldásai minden részletkérdésre” (nr. 241). Mi tehát a járható út?
A párbeszéd, az együttműködés, az elköteleződés a közjó és a minden egyes ember
érdekében.
A párbeszédnek természetesen vannak további szintjei is. Mindenképpen említést érdemel a hit, az ész és a tudományok közötti dialógus, amely oly kedves témája volt II. János Pál (Fides et ratio enciklika) és XVI. Benedek pápaságának. Ferenc is leszögezi: „Az Egyház nem akarja feltartóztatni a tudományok csodálatos fejlődését (…) Azonban egyes esetekben, egyes tudósok túllépik tudományáguk obiectum formale-jának [értsd: módszertanának, vizsgálódási szempontjának] kereteit, s elveszítik egyensúlyukat olyan kijelentések vagy következtetések által, amelyek kívül esnek a tulajdonképpeni tudomány területén. Ebben az esetben nem az észt hirdetik, hanem egy meghatározott ideológiát, amely elzárja egy hiteles, békés és gyümölcsöző párbeszéd útját” (nr. 243).
A pápa emellett megemlíti a hívő párbeszéd három igen fontos szintjét is: az ökumenét a keresztények között, a zsidósággal ápolt kapcsolatokat, illetve a vallásközi dialógust. Ezekben mindannyiszor a Szentlélek segítségére és közreműködésére van szükség, valamint a barátság és bizalom, egymás jobb megismerésének a légkörére. Ferenc pápa mintegy megerősíti korábbi, már érseksége idején tett kijelentéseit (pl. „Egy keresztény nem lehet antiszemita”), s az ezekből forrásozó személyes (de az egész Egyház számára szükségszerű) gyakorlatát is. A párbeszéd során persze soha nem szabad elhomályosítani „a párbeszéd és az igehirdetés közötti lényegi kapcsolatot” (nr. 251), hiszen ha katolikusként, hívőként folytatok dialógust, annak során soha nem tekinthetek el a Jézus Krisztusban a Szentlélek által megismert igazság valóságától. A pápa külön szól az iszlámmal folytatott párbeszédről is (nr. 253–253), hiszen ez napjainkban már társadalmi szintű kérdéseket is felvet. Fontos tudatában lenni annak, hogy a vallási fundamentalizmus (akármelyik oldalon jelenjen is meg) végül épp azt rombolja le, amit védeni akar: a kinyilatkoztatáshoz, az Istenhez való hűséget. Ez felelősséget ró ránk. „A fundamentalizmus megnyilatkozásaival szemközt, amelyek aggodalommal töltenek el minket, az iszlám hiteles hívői iránti szeretetnek el kell vezetni minket arra, hogy elkerüljük a gyűlöletes általánosításokat, mivel az igazi iszlám és a Korán megfelelő értelmezése szembehelyezkedik mindenfajta erőszakkal” (nr. 253).
A társadalmi szintű párbeszéd azonban csakis a vallásszabadság szövegkörnyezetében valósulhat meg. Ezt azt is jelenti, hogy nem csak a vallások követőihez, de azokhoz is közel érezzük magunkat, akik „őszintén keresik az igazságot, a jóságot és a szépséget, hogy általunk megtalálják ezek legmagasabb szintű kifejeződéseit s Istenben való forrásukat” (nr. 257).
A párbeszédnek természetesen vannak további szintjei is. Mindenképpen említést érdemel a hit, az ész és a tudományok közötti dialógus, amely oly kedves témája volt II. János Pál (Fides et ratio enciklika) és XVI. Benedek pápaságának. Ferenc is leszögezi: „Az Egyház nem akarja feltartóztatni a tudományok csodálatos fejlődését (…) Azonban egyes esetekben, egyes tudósok túllépik tudományáguk obiectum formale-jának [értsd: módszertanának, vizsgálódási szempontjának] kereteit, s elveszítik egyensúlyukat olyan kijelentések vagy következtetések által, amelyek kívül esnek a tulajdonképpeni tudomány területén. Ebben az esetben nem az észt hirdetik, hanem egy meghatározott ideológiát, amely elzárja egy hiteles, békés és gyümölcsöző párbeszéd útját” (nr. 243).
A pápa emellett megemlíti a hívő párbeszéd három igen fontos szintjét is: az ökumenét a keresztények között, a zsidósággal ápolt kapcsolatokat, illetve a vallásközi dialógust. Ezekben mindannyiszor a Szentlélek segítségére és közreműködésére van szükség, valamint a barátság és bizalom, egymás jobb megismerésének a légkörére. Ferenc pápa mintegy megerősíti korábbi, már érseksége idején tett kijelentéseit (pl. „Egy keresztény nem lehet antiszemita”), s az ezekből forrásozó személyes (de az egész Egyház számára szükségszerű) gyakorlatát is. A párbeszéd során persze soha nem szabad elhomályosítani „a párbeszéd és az igehirdetés közötti lényegi kapcsolatot” (nr. 251), hiszen ha katolikusként, hívőként folytatok dialógust, annak során soha nem tekinthetek el a Jézus Krisztusban a Szentlélek által megismert igazság valóságától. A pápa külön szól az iszlámmal folytatott párbeszédről is (nr. 253–253), hiszen ez napjainkban már társadalmi szintű kérdéseket is felvet. Fontos tudatában lenni annak, hogy a vallási fundamentalizmus (akármelyik oldalon jelenjen is meg) végül épp azt rombolja le, amit védeni akar: a kinyilatkoztatáshoz, az Istenhez való hűséget. Ez felelősséget ró ránk. „A fundamentalizmus megnyilatkozásaival szemközt, amelyek aggodalommal töltenek el minket, az iszlám hiteles hívői iránti szeretetnek el kell vezetni minket arra, hogy elkerüljük a gyűlöletes általánosításokat, mivel az igazi iszlám és a Korán megfelelő értelmezése szembehelyezkedik mindenfajta erőszakkal” (nr. 253).
A társadalmi szintű párbeszéd azonban csakis a vallásszabadság szövegkörnyezetében valósulhat meg. Ezt azt is jelenti, hogy nem csak a vallások követőihez, de azokhoz is közel érezzük magunkat, akik „őszintén keresik az igazságot, a jóságot és a szépséget, hogy általunk megtalálják ezek legmagasabb szintű kifejeződéseit s Istenben való forrásukat” (nr. 257).
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése