Evangelii gaudium - VIII. A homília, a prédikáció (nr.
135–175)
November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták
Ferenc pápaEvangelii gaudium kezdetű
apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az Esztergomi
Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését napi folytatásokban adjuk
közre.
Az
Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdítás szerkezeti középpontjában a
homília, az igehirdetés kiemelt formája áll. Ezek a pontok olyan mélyrehatóak,
annyira alaposan járják körül a prédikálás gyakorlatát (az előkészületektől
kezdve a megvalósuláson át egészen az egyházi hatások elemzéséig), hogy ennek a
szakasznak tananyaggá kell válnia a szemináriumokban, egyfajta mini-kézikönyvül
kell szolgálnia a prédikálás mindennapos gyakorlatában élő papság számára.
A pápa legelőször a homília koordinátáit vázolja fel. Nem egyszerű „prédikálásról”, szent témáról szóló beszédről van itt szó. A homília egyedi műfaj, minőségileg több mint egy átlagos értelemben vett igehirdetés vagy szentbeszéd. Az első alapvető meghatározója a liturgikus kontextus (nr. 137–138): ez determinálja tartalmát (vagy a szentírási szakaszok, vagy a liturgikus szövegek), de a szóhasználatát, „módszertanát” is. „A homília nem lehet egy szórakoztató látványosság, nem felel meg a médiaforrások logikájának, hanem át kell tüzesítenie, értelemmel kell megtöltenie a liturgikus ünneplést” (nr. 138). Épp a liturgia kerete okán rövidnek kell lennie, nem hasonlíthat előadáshoz vagy hittanórához, nem keverhető össze a bibliaórával vagy a katekézissel. Ha önállósodik, terjedelmében, tartalmában vagy stílusában kiválik a liturgia egészének szövetéből, akkor elfelejti az alapkövetelményt: az ünneplés „részei közötti harmóniát és annak ritmusát” (uo.). Emellett a prédikációban nem a dörgedelmes, vagy éppen okos, kioktató pap szólal meg, hanem az Egyház mint anya – aki éppen ezért (a pápa szójátékával élve) „anya-nyelvet” beszél a homíliában (nr. 139), egyfajta anyai kultúrát valósít meg. Csak így válhat a szentbeszéd olyan megszólalássá, amely valóban képes lángra gyújtani a szíveket. Emellett persze szükség van a homília inkulturációjára is, hogy így végül „az evangéliumi üzenet szintézisét, s ne különválasztott gondolatokat vagy értékeket” közvetítsünk (nr. 143).
A következő szakasz (nr. 145–159) alapvetően a prédikáló papságnak szól, s a felkészülés, az előkészítés szempontjait vizsgálja, melyek e helyen csak felsorolásszerűen említünk meg: a Szentlélek segítségül hívása, az igazság szolgálata (vagyis a szentírási szakaszok üzenetének figyelmes és alázatos feltárása), a Szó személyessé tétele (vagyis a prédikátor személyes eggyé válása az Igével), a lelki olvasás/értelmezés (vagyis nem pusztán nyelvi-teológiai szövegelemzés), a nép meghallgatása (vagyis a készség arra, hogy a hívők valóságára reflektáljunk) és a pedagógiai eszközök alkalmazása (a képek, példák alkalmazása, a helyes nyelvezet, a pozitív tónus). Csak így tehetünk eleget VI. Pál intésének: „sokat várnak ettől a prédikációtól, s azért teremnek gyümölcsöt belőle, mert egyszerű, világos, közvetlen és megfelelő” (nr. 158).
Az evangelizáció kapcsán természetesen nem hallgathatunk a kérügmáról, vagyis az evangélium első, apostoli meghirdetésének a fontosságáról. Nem csak a homíliában, de a katekézisben, hitoktatásban is kérügmatikusnak kell lenni: azaz mindig az üzenetre, a lényegre kell összpontosítani, s azt egyszerű szavakkal, tanúságtevő magatartással kell átadni. Emellett a katekézis terén fontos még a misztagógikus, a misztériumokba (értsd: szentségekbe, szentségi életbe) bevezető szemlélet. Enélkül semmilyen hitoktatás nem ér semmit. Hisz a lényeg ez: „a nevelési tapasztalat szükségszerű lépcsőzetes előrehaladása, amelyben közreműködik az egész közösség, és a keresztény beavatás liturgikus jeleinek megújult értékelése” (nr. 166). Azaz: a jó homília és hitoktatás belesző a közösség szentségi életébe, valóban eleven vesszővé tesz a szőlőtőn.
Ezért is fontos, hogy minden egyes személy vezetést, kísérést kapjon az útján, amely adott esetben egészen személyes kell, hogy legyen. Emellett tudatosítanunk kell önmagunkban, hogy nem csak a prédikálás és a hitoktatás, de az egész keresztény lét a Szentírás szüntelen olvasásából, tanulmányozásából táplálkozik – baráti, közvetlen, bensőséges viszonyt kell kialakítanunk a Bibliával, hisz enélkül nem lehetünk misszionáriusok (nr. 175).
A pápa legelőször a homília koordinátáit vázolja fel. Nem egyszerű „prédikálásról”, szent témáról szóló beszédről van itt szó. A homília egyedi műfaj, minőségileg több mint egy átlagos értelemben vett igehirdetés vagy szentbeszéd. Az első alapvető meghatározója a liturgikus kontextus (nr. 137–138): ez determinálja tartalmát (vagy a szentírási szakaszok, vagy a liturgikus szövegek), de a szóhasználatát, „módszertanát” is. „A homília nem lehet egy szórakoztató látványosság, nem felel meg a médiaforrások logikájának, hanem át kell tüzesítenie, értelemmel kell megtöltenie a liturgikus ünneplést” (nr. 138). Épp a liturgia kerete okán rövidnek kell lennie, nem hasonlíthat előadáshoz vagy hittanórához, nem keverhető össze a bibliaórával vagy a katekézissel. Ha önállósodik, terjedelmében, tartalmában vagy stílusában kiválik a liturgia egészének szövetéből, akkor elfelejti az alapkövetelményt: az ünneplés „részei közötti harmóniát és annak ritmusát” (uo.). Emellett a prédikációban nem a dörgedelmes, vagy éppen okos, kioktató pap szólal meg, hanem az Egyház mint anya – aki éppen ezért (a pápa szójátékával élve) „anya-nyelvet” beszél a homíliában (nr. 139), egyfajta anyai kultúrát valósít meg. Csak így válhat a szentbeszéd olyan megszólalássá, amely valóban képes lángra gyújtani a szíveket. Emellett persze szükség van a homília inkulturációjára is, hogy így végül „az evangéliumi üzenet szintézisét, s ne különválasztott gondolatokat vagy értékeket” közvetítsünk (nr. 143).
A következő szakasz (nr. 145–159) alapvetően a prédikáló papságnak szól, s a felkészülés, az előkészítés szempontjait vizsgálja, melyek e helyen csak felsorolásszerűen említünk meg: a Szentlélek segítségül hívása, az igazság szolgálata (vagyis a szentírási szakaszok üzenetének figyelmes és alázatos feltárása), a Szó személyessé tétele (vagyis a prédikátor személyes eggyé válása az Igével), a lelki olvasás/értelmezés (vagyis nem pusztán nyelvi-teológiai szövegelemzés), a nép meghallgatása (vagyis a készség arra, hogy a hívők valóságára reflektáljunk) és a pedagógiai eszközök alkalmazása (a képek, példák alkalmazása, a helyes nyelvezet, a pozitív tónus). Csak így tehetünk eleget VI. Pál intésének: „sokat várnak ettől a prédikációtól, s azért teremnek gyümölcsöt belőle, mert egyszerű, világos, közvetlen és megfelelő” (nr. 158).
Az evangelizáció kapcsán természetesen nem hallgathatunk a kérügmáról, vagyis az evangélium első, apostoli meghirdetésének a fontosságáról. Nem csak a homíliában, de a katekézisben, hitoktatásban is kérügmatikusnak kell lenni: azaz mindig az üzenetre, a lényegre kell összpontosítani, s azt egyszerű szavakkal, tanúságtevő magatartással kell átadni. Emellett a katekézis terén fontos még a misztagógikus, a misztériumokba (értsd: szentségekbe, szentségi életbe) bevezető szemlélet. Enélkül semmilyen hitoktatás nem ér semmit. Hisz a lényeg ez: „a nevelési tapasztalat szükségszerű lépcsőzetes előrehaladása, amelyben közreműködik az egész közösség, és a keresztény beavatás liturgikus jeleinek megújult értékelése” (nr. 166). Azaz: a jó homília és hitoktatás belesző a közösség szentségi életébe, valóban eleven vesszővé tesz a szőlőtőn.
Ezért is fontos, hogy minden egyes személy vezetést, kísérést kapjon az útján, amely adott esetben egészen személyes kell, hogy legyen. Emellett tudatosítanunk kell önmagunkban, hogy nem csak a prédikálás és a hitoktatás, de az egész keresztény lét a Szentírás szüntelen olvasásából, tanulmányozásából táplálkozik – baráti, közvetlen, bensőséges viszonyt kell kialakítanunk a Bibliával, hisz enélkül nem lehetünk misszionáriusok (nr. 175).
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése