Evangelii Gaudium - IV.

Evangelii Gaudium - IV. Az Egyház missziós átalakulása (nr. 19–49)

November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták Ferenc pápaEvangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését napi folytatásokban adjuk közre.

Az Evangelii Gaudium első fejezete megfogalmazza az egész buzdítás központi gondolatát: az Egyháznak át kell alakulnia, missziós jellegűvé kell válnia. Itt feltárul előttünk Jorge Mario Bergoglio lelkipásztori programja, amelyet Argentínában már oly sokszor kifejtett papjai és hívei előtt: az Egyháznak „ki kell lépnie”. Mit is jelent ez a gyakorlatban? „…mindannyian meghívást kaptunk arra, hogy elfogadjuk [az Úr] hívását: lépjünk ki kényelmességünkből, és legyen bátorságunk eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az Evangélium fényére” (nr. 20). Lehet, hogy eközben az „utca sara összepiszkol minket” (nr. 45). Ugyanakkor, ha nem vállaljuk fel ennek veszélyét, abba belebetegszünk. „Menjünk ki, menjünk ki, hogy mindenkinek felkínáljuk Jézus Krisztus életét. Az egész Egyház számára elismétlem itt azt, amit sokszor elmondtam a Buenos Aires-i papoknak és híveknek: jobban szeretek egy, az utcára lépéstől balesetet szenvedett, sebesült és bepiszkolódott Egyházat, mint egy a bezártsága és az önnön bizonyosságaiba való kapaszkodása miatt megbetegedett Egyházat” (nr. 49).

Ez a látásmód szükségszerű hatással van a keresztény–katolikus létezés minden vetületére. Nem hihetjük, hogy itt elsősorban a struktúrák valamiféle „missziós kulcsban” megvalósuló átszabása lenne az elsődleges feladat. Vannak ugyan szerkezetek és szervezetek, amelyek megkönnyítik a missziót, de „megújult élet és hiteles evangéliumi szellem nélkül, »az Egyház saját hivatásához való hűsége« nélkül az összes új struktúra igen hamar megromlik” (nr. 26). Ezért a lényeg a lelkület megújításában áll, amit a pápa a következő szavakkal ír le: „kezdeményezni, bevonódni, kísérni, gyümölcsöt hozni és ünnepelni” (nr. 24). Egy mozgásban lévő, a történéseket nem szomorkodva elviselő, azokhoz így-úgy alkalmazkodó, hanem lendületes és virágzó Egyház képe áll elénk. A pápa megteremt egy neologizmust is a spanyolban: primerear – „elsősködni”, vagyis magunkhoz ragadni a kezdeményezést, örömmel venni a változást, mert abban felfedezhetjük az új, a kreatív és spontán cselekvés lehetőségeit.

Hatalmas kihívás ez a lelkipásztorkodás számára, amely túl gyakran „szimpla adminisztráció” (nr. 25). Itt érhető tetten a „reform” igazi kiterjedése és távlata: meg kell változtatni „a szokásokat, a stílusokat, az időbeosztást, a nyelvezetet és minden egyházi struktúrát”, hogy így „a mai világ evangelizálásának alkalmas csatornái legyenek” (nr. 27). A plébánián fel kell fedezni annak értékét, hogy ott testközelben lehet lenni a valósághoz (nr. 28), a helyi egyházaknak pedig tudatosítaniuk kell magukban, milyen rendkívüli fontosságuk van a misszióban, hisz ők „az evangelizáció alanyai”, hiszen bennük „jelenik meg konkrét módon az egyetlen Egyház” (nr. 30).

Mindez kihat a pápaság intézményére is. Ferenc utal II. János Pál felhívására (Ut unum sint, nr. 95), amelyben segítséget kért ahhoz, hogy a primátus gyakorlásában az új helyzetekre nyitott formákat találjon. „Keveset haladtunk előre ezen a téren” (nr. 32) – írja Ferenc, majd hozzáteszi: „A pápaságnak s az egyetemes Egyház központi szervezeteinek is meg kell hallaniuk a lelkipásztori megtérésre szóló felhívást”. Ennek központi eleme az, hogy a püspöki konferenciák „konkrét jogkörök alanyai legyenek, beleértve ebbe egy bizonyos tanításbeli valódi tekintélyt”. Ez azért fontos, mert „a túlzó centralizáció ahelyett, hogy segítene, csak megnehezíti az Egyház életét és missziós dinamikáját” (uo.)