Evangelii Gaudium - III. Az evangélium öröme (nr. 1–19)
November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták
Ferenc pápaEvangelii Gaudium kezdetű
apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az Esztergomi
Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését napi folytatásokban adjuk
közre.
Az
Evangelii gaudium első tizennyolc pontja egyfajta általános bevezetést,
célmeghatározást képez. Kifejezésre juttatja, hogy a keresztény lét alaphelyzete
a Jézus Krisztussal való személyes találkozás, amely örömre gyújtja a szívet,
eltölti az egész életet (nr. 1). Érthető, hogy ez az alapállás csakis a hívő
ember számára jelenthet valódi tapasztalatot, ezért a pápa hangsúlyozza: a
keresztényekhez szól, „hogy meghívjam őket az evangelizáció egy új
útszakaszára, amelyet ez a szeretet jellemez, s kijelöljem az Egyház haladása
számára az utakat az elkövetkezendő évekre” (uo).
Aki azt várja, hogy ezután egy részletes cselekvési terv, vagy valamiféle strukturális átalakítási program kerül kifejtésre, csalódni fog. A pápa számára nem az jelenti a nagy feladatot, hogy „konzerv-megoldásokat” szállítson a helyi egyházak számára, sokkal inkább az, hogy felszítsa a tüzet, a lelkesedést bennük, hogy útnak indítsa őket. Épp ezért kiindulópontja a folyton megújuló és önmagát közlő, továbbadó hitbeli öröm központiságának a kiemelése. Mint írja, „vannak keresztények, akiknek látszólag nagyböjti stílusuk van, Húsvét nélkül” (nr. 6). Ferenc pápa tisztában van vele, hogy nem lehet minden élethelyzetben felhőtlenül örülni, vannak nehéz pillanatok is. Ám ha szünet nélkül ezekre hivatkozunk, hogy kimagyarázzuk, miért nincs bennünk öröm, rossz úton járunk. „A kísértés gyakran mentegetőzés vagy kifogás formájában jelentkezik, mintha számtalan feltételnek kellene teljesülnie ahhoz, hogy az öröm lehetséges legyen” (nr. 7). De aki valóban találkozott az élő Istennel, annak még milyen plusz forrásra, feltételre van szüksége ahhoz, hogy elkezdjen örülni? Mit adhat a mindennapi élet, az emberi valóság, amit ne tudna megadni maga Isten?
Az öröm megélésének egyik formája pedig maga az evangelizáció – hiszen a jó közölni akarja magát, az Istennel való találkozás öröme csak még tovább gyarapodik bennünk, ha azt kitágítjuk mások felé. Ez az öröm-közlő evangéliumhirdetés mindig eleven valóság, „a keresztény felvetés nem öregszik meg”, az eleven Krisztus „széttöri azokat az unalmas sémákat, amelyekbe be akarjuk börtönözni őt”. Jézus hirdetése ezért „új utakon”, „kreatív módszertannal, más kifejezési formákkal, beszédesebb jelekkel, a kortárs világ számára megújított jelentésű szavakkal” történik meg, mert csakis így tükrözi „az evangélium frissességét”. „Valójában minden hiteles evangelizáló cselekedet mindig »új«” (nr. 11). Vagyis: az új evangelizáció nem újdonság, csupán annak tudatosítása, hogy az evangélium hirdetésének hitelessége elválaszthatatlan annak új mivoltától, vagyis attól, hogy a kortárs embert a maga adottságainak, kulturális és társadalmi környezetének megfelelő módon szólítsa meg. Világos, hogy ezen a téren természetesen nehézséget jelent azoknak az elérése, akik „keresztény hagyományú” országokban élnek, de tudatosan és kitartóan „visszautasítják Jézus Krisztust”. A latin-amerikai püspököket idézve Ferenc pápa kijelenti, hogy csak akkor tudunk közel jutni hozzájuk, hogyha eljutunk „az egyszerű megőrző, konzerváló lelkipásztorkodástól a határozottan missziós lelkipásztorkodásig” (n. 15).
A bevezető fejezet egy alázatos és bölcs megfontolással zárul: Róma püspöke számot vet buzdításának korlátaival (nr. 16–17). Ennek egyrészt az az oka, hogy az evangelizáció napjainkban szinte végtelen számú kérdést támaszt. Másrészt azonban megjelenik egy tudatos önkorlátozás is a pápa részéről: „Nem helyes, ha a pápa kiváltja a helyi püspöki karokat az ő területükön fellépő problémák megítélésében. Ebben az értelemben felhívom a figyelmet annak szükségességére, hogy előrelépjünk egy üdvös »decentralizáció« útján” (nr. 16). A „decentralizáció” olyan kifejezés, amellyel még többször fogunk találkozni a dokumentumban.
Aki azt várja, hogy ezután egy részletes cselekvési terv, vagy valamiféle strukturális átalakítási program kerül kifejtésre, csalódni fog. A pápa számára nem az jelenti a nagy feladatot, hogy „konzerv-megoldásokat” szállítson a helyi egyházak számára, sokkal inkább az, hogy felszítsa a tüzet, a lelkesedést bennük, hogy útnak indítsa őket. Épp ezért kiindulópontja a folyton megújuló és önmagát közlő, továbbadó hitbeli öröm központiságának a kiemelése. Mint írja, „vannak keresztények, akiknek látszólag nagyböjti stílusuk van, Húsvét nélkül” (nr. 6). Ferenc pápa tisztában van vele, hogy nem lehet minden élethelyzetben felhőtlenül örülni, vannak nehéz pillanatok is. Ám ha szünet nélkül ezekre hivatkozunk, hogy kimagyarázzuk, miért nincs bennünk öröm, rossz úton járunk. „A kísértés gyakran mentegetőzés vagy kifogás formájában jelentkezik, mintha számtalan feltételnek kellene teljesülnie ahhoz, hogy az öröm lehetséges legyen” (nr. 7). De aki valóban találkozott az élő Istennel, annak még milyen plusz forrásra, feltételre van szüksége ahhoz, hogy elkezdjen örülni? Mit adhat a mindennapi élet, az emberi valóság, amit ne tudna megadni maga Isten?
Az öröm megélésének egyik formája pedig maga az evangelizáció – hiszen a jó közölni akarja magát, az Istennel való találkozás öröme csak még tovább gyarapodik bennünk, ha azt kitágítjuk mások felé. Ez az öröm-közlő evangéliumhirdetés mindig eleven valóság, „a keresztény felvetés nem öregszik meg”, az eleven Krisztus „széttöri azokat az unalmas sémákat, amelyekbe be akarjuk börtönözni őt”. Jézus hirdetése ezért „új utakon”, „kreatív módszertannal, más kifejezési formákkal, beszédesebb jelekkel, a kortárs világ számára megújított jelentésű szavakkal” történik meg, mert csakis így tükrözi „az evangélium frissességét”. „Valójában minden hiteles evangelizáló cselekedet mindig »új«” (nr. 11). Vagyis: az új evangelizáció nem újdonság, csupán annak tudatosítása, hogy az evangélium hirdetésének hitelessége elválaszthatatlan annak új mivoltától, vagyis attól, hogy a kortárs embert a maga adottságainak, kulturális és társadalmi környezetének megfelelő módon szólítsa meg. Világos, hogy ezen a téren természetesen nehézséget jelent azoknak az elérése, akik „keresztény hagyományú” országokban élnek, de tudatosan és kitartóan „visszautasítják Jézus Krisztust”. A latin-amerikai püspököket idézve Ferenc pápa kijelenti, hogy csak akkor tudunk közel jutni hozzájuk, hogyha eljutunk „az egyszerű megőrző, konzerváló lelkipásztorkodástól a határozottan missziós lelkipásztorkodásig” (n. 15).
A bevezető fejezet egy alázatos és bölcs megfontolással zárul: Róma püspöke számot vet buzdításának korlátaival (nr. 16–17). Ennek egyrészt az az oka, hogy az evangelizáció napjainkban szinte végtelen számú kérdést támaszt. Másrészt azonban megjelenik egy tudatos önkorlátozás is a pápa részéről: „Nem helyes, ha a pápa kiváltja a helyi püspöki karokat az ő területükön fellépő problémák megítélésében. Ebben az értelemben felhívom a figyelmet annak szükségességére, hogy előrelépjünk egy üdvös »decentralizáció« útján” (nr. 16). A „decentralizáció” olyan kifejezés, amellyel még többször fogunk találkozni a dokumentumban.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése