Katekézis a Hit Évében
2013.10.31. Csütörtök
Az ember vágya Isten után
Kevés olyan embert ismerünk a világtörténelemben, mint Szent Ágoston püspök és egyháztanító. Tagastéban (Afrika) született 354-ben. Édesapja, patrícius, pogány volt, de hozzáadták az egyik legvallásosabb, legnagyobb hitű keresztény leányt, Mónikát. Ágoston volt elsőszülött fia. Természetesen kereszténynek akarta nevelni, hiszen tudta, hogy az édesanyák előbb a világra szülik gyermekeiket, de aztán a rövid földi élet idején igyekeznek őket úgy nevelni, hogy hitük és jótetteik alapján a mennyországba fogadja őket az egy igaz Isten. Ágoston nevelése azonban igen nagy feladatnak bizonyult. Ágoston nem akart keresztény lenni. Ő itt a földön akart boldog lenni, úgy, ahogyan a régi pogány Róma legtöbb polgára. Édesanyja buzgón imádkozott érte, és sűrű könnyeit hullatta érte. Végül elmenekült édesanyja mellől. Itáliában is Rómától messze északon, Milánóban telepedett le. Ékesszólást tanított, miközben élte a maga laza erkölcsi életét. Édesanyja azonban kikutatta fia tartózkodási helyét, utána költözött Milánóba. Sírt, imádkozott azért, hogy a fia ismerje meg és szeresse meg Istent. Milánó akkori püspöke, Szent Ambrus, meghallgatta az édesanya panaszait. Ő nagyon jól tudta, hogy a hit óriási kegyelem, és azt válaszolta vigasztalásként: „Édesanya! Ennyi könny gyermeke nem veszhet el!”
Amikor Ágoston negyven éves lett, lakása kertjében sétált. A kerti asztalon könyvet vett észre. Pontosabban meglátta a könyvet, és meghallotta azt a hangot, amelyet édesanyja esdett ki az Úrtól: „Tolle, lege!” (Vedd föl és olvasd!) Tökéletes megtérés. Igazi formája a hitnek:Isten ajándéka, amelyet kiérdemelni nem lehet, hiszen a hit Isten természetfeletti ajándéka. Ajándék, tehát semmivel nem lehet kiérdemelni (megfizetni érte), de ajándékként Isten maga ajánlja. Ágoston írja később, amikor már a „kegyelem doktora” volt: „Intést kaptam, hogy térjek magamba, és azért vezetéseddel bensőm mélységébe léptem. Megtehettem, mert „te lettél segítőm” (Zsolt 29,11). Beléptem. Lelkem szeme bármilyen gyönge volt, de lelkem e szeme fölött, értelmem fölött, változatlan világosságot láttam. Nem a testi szemmel is látható mindennapi világosságot. Nem is ezzel a világossággal valami egyneműt, ennél talán nagyobbat, vakítóbban világítót és özönével mindent betöltőt. Nem ebből származott, hanem másmilyen volt, minden egyébtől ugyancsak eltérő. Nem úgy terült értelmem fölé, mint például a vízre az olaj, vagy földünkre az ég. Magasabban volt, mer ő alkotott engem, és én alatta voltam, hiszen tőle kaptam létezésemet. Ha valaki az igazságot ismeri, ismeri ezt a fényt is. Ó, örök igazság! Ó, igaz szeretet! Ó, szeretetre méltó örökkévalóság! Te vagy ez, Istenem. Éjjel-nappal hozzád sóhajtozom. Midőn első ízben észrevettelek, magadhoz emeltél engem, hogy rádöbbenjek: valóban létezik, amit ismernem kellene, de ismeretére még nem vagyok alkalmas. Nagy erősen reám sugároztál, és visszalökted gyönge pillantásomat. Szeretet és borzongás remegett végig rajtam. Ráeszméltem, hogy messze bolyongok tőled, és nem hasonlítok hozzád ezen a vidéken. Mintha a magasságból szavadat hallottam volna: „Én az erősek eledele vagyok. Növekedj, és eszel majd belőlem. Nem te változtatsz azonban engem magadba, mint tested eledelét, hanem te változol majd belém”(Szent Ágoston, Liber 7,10. 18; 10,27)
Testvérem!Olvastad ezt az elmélkedést,ne dobd el! Add át másoknak is.
2013.10.31. Csütörtök
Az ember vágya Isten után
Kevés olyan embert ismerünk a világtörténelemben, mint Szent Ágoston püspök és egyháztanító. Tagastéban (Afrika) született 354-ben. Édesapja, patrícius, pogány volt, de hozzáadták az egyik legvallásosabb, legnagyobb hitű keresztény leányt, Mónikát. Ágoston volt elsőszülött fia. Természetesen kereszténynek akarta nevelni, hiszen tudta, hogy az édesanyák előbb a világra szülik gyermekeiket, de aztán a rövid földi élet idején igyekeznek őket úgy nevelni, hogy hitük és jótetteik alapján a mennyországba fogadja őket az egy igaz Isten. Ágoston nevelése azonban igen nagy feladatnak bizonyult. Ágoston nem akart keresztény lenni. Ő itt a földön akart boldog lenni, úgy, ahogyan a régi pogány Róma legtöbb polgára. Édesanyja buzgón imádkozott érte, és sűrű könnyeit hullatta érte. Végül elmenekült édesanyja mellől. Itáliában is Rómától messze északon, Milánóban telepedett le. Ékesszólást tanított, miközben élte a maga laza erkölcsi életét. Édesanyja azonban kikutatta fia tartózkodási helyét, utána költözött Milánóba. Sírt, imádkozott azért, hogy a fia ismerje meg és szeresse meg Istent. Milánó akkori püspöke, Szent Ambrus, meghallgatta az édesanya panaszait. Ő nagyon jól tudta, hogy a hit óriási kegyelem, és azt válaszolta vigasztalásként: „Édesanya! Ennyi könny gyermeke nem veszhet el!”
Amikor Ágoston negyven éves lett, lakása kertjében sétált. A kerti asztalon könyvet vett észre. Pontosabban meglátta a könyvet, és meghallotta azt a hangot, amelyet édesanyja esdett ki az Úrtól: „Tolle, lege!” (Vedd föl és olvasd!) Tökéletes megtérés. Igazi formája a hitnek:Isten ajándéka, amelyet kiérdemelni nem lehet, hiszen a hit Isten természetfeletti ajándéka. Ajándék, tehát semmivel nem lehet kiérdemelni (megfizetni érte), de ajándékként Isten maga ajánlja. Ágoston írja később, amikor már a „kegyelem doktora” volt: „Intést kaptam, hogy térjek magamba, és azért vezetéseddel bensőm mélységébe léptem. Megtehettem, mert „te lettél segítőm” (Zsolt 29,11). Beléptem. Lelkem szeme bármilyen gyönge volt, de lelkem e szeme fölött, értelmem fölött, változatlan világosságot láttam. Nem a testi szemmel is látható mindennapi világosságot. Nem is ezzel a világossággal valami egyneműt, ennél talán nagyobbat, vakítóbban világítót és özönével mindent betöltőt. Nem ebből származott, hanem másmilyen volt, minden egyébtől ugyancsak eltérő. Nem úgy terült értelmem fölé, mint például a vízre az olaj, vagy földünkre az ég. Magasabban volt, mer ő alkotott engem, és én alatta voltam, hiszen tőle kaptam létezésemet. Ha valaki az igazságot ismeri, ismeri ezt a fényt is. Ó, örök igazság! Ó, igaz szeretet! Ó, szeretetre méltó örökkévalóság! Te vagy ez, Istenem. Éjjel-nappal hozzád sóhajtozom. Midőn első ízben észrevettelek, magadhoz emeltél engem, hogy rádöbbenjek: valóban létezik, amit ismernem kellene, de ismeretére még nem vagyok alkalmas. Nagy erősen reám sugároztál, és visszalökted gyönge pillantásomat. Szeretet és borzongás remegett végig rajtam. Ráeszméltem, hogy messze bolyongok tőled, és nem hasonlítok hozzád ezen a vidéken. Mintha a magasságból szavadat hallottam volna: „Én az erősek eledele vagyok. Növekedj, és eszel majd belőlem. Nem te változtatsz azonban engem magadba, mint tested eledelét, hanem te változol majd belém”(Szent Ágoston, Liber 7,10. 18; 10,27)
Testvérem!Olvastad ezt az elmélkedést,ne dobd el! Add át másoknak is.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése