Katekézis a Hit Évében
2013.07.31. szerda
Isten mindent jól alakít
Tíz éves koromban megkezdhettem volna a középiskolai tanulmányaimat. Szüleim azonban úgy döntöttek, hogy járjam ki még az ötödik osztályt szülőfalum iskolájában, és utána kezdjek gimnáziumba járni. Szüleim jóakaratáról teljesen meg voltam győződve, szó nélkül belenyugodtam döntésükbe. Volt bennem egy kis csalódottság, mert unokaöcsém, akivel egy évben születtünk, ezzel az egy év halasztással örökre elém került. A negyedik gimnáziumi év befejeztével a helybeli ferences kolostor káplánja eljött hozzánk. Te úgy-e, ferences akarsz lenni? Kérdezte. Valóban vonzódtam a ferences rendhez, a papi hivatás nagyon érdekelt, de nagyon meglepődtem a kérdésen. Tizenöt éves voltam, sok minden érdekelt. Isten hívását éreztem anélkül, hogy ismertem volna ezt a költői sort a hivatásról: „Csak hívtak, mentem, csak ennyi az egész” (Mécs László) a noviciátusban nyár elején befejeztük az elméleti képzést. Nyáron három hónap alatt engedéllyel nekiláttam, hogy felkészülök az ötödik osztály anyagából, és magánvizsga letételével behozom a lemaradásomat. Esztergomba érkezve a tanulmányi felelős atya közölte velem: Nem sietünk. Végezze csak el rendesen az ötödiket. A teológia harmadik évfolyama befejeztével lelkigyakorlattal készültünk az ünnepélyes fogadalomra és az alszerpapságra, amikor be megszállták az országot a németek. Négy nappal a bevonulás után hazarendeltek bennünket, mert sorban hurcolták el rendtársainkat kolostorainkból. Unokaöcsém titokban visszatért Szombathelyre és ott pappá szentelték. Én pedig végleg lemaradtam. Ki látott a jövőbe? Ki? Isten. Ősszel a Központi Szemináriumba kerültem, mint a Szombathelyi egyházmegye kispapja. A következő ősszel pappá szenteltek. Hatodév végén doktori diplomával kezdhettem papi szolgálatomat. Sajnáltam unokaöcsémet, aki nyilvánosan évtizedekig nem misézhetett, főiskolája befejezetlen maradt. Később ismerték el szentelését, s lehetett néhány évre plébános. Isten mindent jól alakít, tőlünk függ, felismerjük-e? Ha én is egy évvel szentelődtem volna, ki tudja, mi lett volna a sorsom?
2013.07.31. szerda
Isten mindent jól alakít
Tíz éves koromban megkezdhettem volna a középiskolai tanulmányaimat. Szüleim azonban úgy döntöttek, hogy járjam ki még az ötödik osztályt szülőfalum iskolájában, és utána kezdjek gimnáziumba járni. Szüleim jóakaratáról teljesen meg voltam győződve, szó nélkül belenyugodtam döntésükbe. Volt bennem egy kis csalódottság, mert unokaöcsém, akivel egy évben születtünk, ezzel az egy év halasztással örökre elém került. A negyedik gimnáziumi év befejeztével a helybeli ferences kolostor káplánja eljött hozzánk. Te úgy-e, ferences akarsz lenni? Kérdezte. Valóban vonzódtam a ferences rendhez, a papi hivatás nagyon érdekelt, de nagyon meglepődtem a kérdésen. Tizenöt éves voltam, sok minden érdekelt. Isten hívását éreztem anélkül, hogy ismertem volna ezt a költői sort a hivatásról: „Csak hívtak, mentem, csak ennyi az egész” (Mécs László) a noviciátusban nyár elején befejeztük az elméleti képzést. Nyáron három hónap alatt engedéllyel nekiláttam, hogy felkészülök az ötödik osztály anyagából, és magánvizsga letételével behozom a lemaradásomat. Esztergomba érkezve a tanulmányi felelős atya közölte velem: Nem sietünk. Végezze csak el rendesen az ötödiket. A teológia harmadik évfolyama befejeztével lelkigyakorlattal készültünk az ünnepélyes fogadalomra és az alszerpapságra, amikor be megszállták az országot a németek. Négy nappal a bevonulás után hazarendeltek bennünket, mert sorban hurcolták el rendtársainkat kolostorainkból. Unokaöcsém titokban visszatért Szombathelyre és ott pappá szentelték. Én pedig végleg lemaradtam. Ki látott a jövőbe? Ki? Isten. Ősszel a Központi Szemináriumba kerültem, mint a Szombathelyi egyházmegye kispapja. A következő ősszel pappá szenteltek. Hatodév végén doktori diplomával kezdhettem papi szolgálatomat. Sajnáltam unokaöcsémet, aki nyilvánosan évtizedekig nem misézhetett, főiskolája befejezetlen maradt. Később ismerték el szentelését, s lehetett néhány évre plébános. Isten mindent jól alakít, tőlünk függ, felismerjük-e? Ha én is egy évvel szentelődtem volna, ki tudja, mi lett volna a sorsom?
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése