Katekézis a Hit Évében
2013.07.25. csütörtök
Istent és nem Isten műveit
A hívő emberek, akik életükben igen sok jót és szépet cselekedtek,de még többet akarnak művelni, átmennek azokon a sötét, huszonnégy órás éjszakákon. Szenvednek, mert tudnának és akarnának is jót tenni. Nem értik, miért nem engedi őket Isten a megkezdett úton tovább haladni. Aztán eszükbe villan Szent Ágoston püspök nagyon megszenvedett mondata: Önmagadért teremtettél minket Isten, és nyugtalan a szívünk, amíg tebenned meg nem nyugszik” 1950. június első hetében a teológia harmadik évét befejezve négyen készültünk az évi rendes lelkigyakorlaton arra, hogy ünnepélyes fogadalmat tegyünk a ferences regulára, másnap, vasárnap, pedig a papi rend nagyobb rendjeiből a legalsó fokára lépjünk. A hét közepén váratlanul megérkezett a Tartományfőnök atya. Közölte velünk, hogy éjjelente két-két kolostorunkból viszik el kényszerrel rendtársainkat ismeretlen helyre. A rendtartomány vezetői úgy döntöttek, hogy a növendékeket szüleikhez küldik vissza, hogy legalább ők maradjanak meg. Összeomlani látszott a mi világunk. Tizenöt évesen vállaltuk a szerzetesi állapotot. Nyolc év alatt ahhoz alkalmazkodtunk. Mi lesz most? Szerettem szombathelyi rendi teológiánkat. Félbeszakadt az életem. A sok tudományt követi-e még több? Lehet-e pap belőlem? Két hónap múlva a szombathelyi püspök atya az egyetemi rangú budapesti Hittudományi Akadémiára küldött továbbtanulni. Másfél év múlva pappá szentelt. A legmagasabb elérhető eredménnyel végeztem. Aztán jött az üldözéses papi szolgálat. Átestem sok akadályon, de mindig nyugodt volt a lelkem mélye. Az újoncév derekán ugyanis megtanultam: Életem lényege, hogy mindig Isten akaratát keressem. Csak ő a fontos.
2013.07.25. csütörtök
Istent és nem Isten műveit
A hívő emberek, akik életükben igen sok jót és szépet cselekedtek,de még többet akarnak művelni, átmennek azokon a sötét, huszonnégy órás éjszakákon. Szenvednek, mert tudnának és akarnának is jót tenni. Nem értik, miért nem engedi őket Isten a megkezdett úton tovább haladni. Aztán eszükbe villan Szent Ágoston püspök nagyon megszenvedett mondata: Önmagadért teremtettél minket Isten, és nyugtalan a szívünk, amíg tebenned meg nem nyugszik” 1950. június első hetében a teológia harmadik évét befejezve négyen készültünk az évi rendes lelkigyakorlaton arra, hogy ünnepélyes fogadalmat tegyünk a ferences regulára, másnap, vasárnap, pedig a papi rend nagyobb rendjeiből a legalsó fokára lépjünk. A hét közepén váratlanul megérkezett a Tartományfőnök atya. Közölte velünk, hogy éjjelente két-két kolostorunkból viszik el kényszerrel rendtársainkat ismeretlen helyre. A rendtartomány vezetői úgy döntöttek, hogy a növendékeket szüleikhez küldik vissza, hogy legalább ők maradjanak meg. Összeomlani látszott a mi világunk. Tizenöt évesen vállaltuk a szerzetesi állapotot. Nyolc év alatt ahhoz alkalmazkodtunk. Mi lesz most? Szerettem szombathelyi rendi teológiánkat. Félbeszakadt az életem. A sok tudományt követi-e még több? Lehet-e pap belőlem? Két hónap múlva a szombathelyi püspök atya az egyetemi rangú budapesti Hittudományi Akadémiára küldött továbbtanulni. Másfél év múlva pappá szentelt. A legmagasabb elérhető eredménnyel végeztem. Aztán jött az üldözéses papi szolgálat. Átestem sok akadályon, de mindig nyugodt volt a lelkem mélye. Az újoncév derekán ugyanis megtanultam: Életem lényege, hogy mindig Isten akaratát keressem. Csak ő a fontos.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése