Úrnapja után
elmélkedés tizedik rész
Ábrahám szíve Isten parancsának elhangzása óta rettenetes kínokat állt ki. Eszébe jutott a boldog óra, amikor Isten kegyelme megérintette őt úgy fél évszázaddal korábban. Nevén szólította egy ismeretlen, barátságos túlvilági hang. Elmondta neki, hogy nagyon rossz úton jár az emberiség, hiszen elhagyta az egy igaz, a láthatatlan Istent, és undorító bálványokat farag kőből, fából, és a keze munkája előtt hódol, neki tulajdonít isteni erőt és tőle kér segítséget. Milyen más lett minden: fejét felemelve látta a fényes napot, a zöld földi növényeket, és hallotta újra a csodálatos hangot: Látod, mindezt én teremtettem, alkottam, alakítottam azért, hogy embereket teremtsek. Embereket akartam látni, akik vidáman veszik birtokukba a minden földi jóval pompázó földet. Megtanítottam az első emberpárt, hogy a csillagok milliárdjai ragyogják be a végtelennek tűnő égboltozatot, de én, az Isten vagyok csak végtelen. Arra is felhívtam az első férfi és az első asszony figyelmét, hogy a testük további életforrás lesz: édesanyás szeretettel fogannak majd férjüktől új fiúkat és leányokat. Boldog családi kört alkotnak, játék lesz a munka, és a vidám gyerekkacagás egybeolvad az az állatok füttyével, zsongásával. A háromnapi vándorúton eszébe jutott: Nekem is ígérte a Teremtő Isten, hogy a feleségem nekem is fog szülni egy gyermeket. Fiút! Amit hatvan éves koromig olyan szomorúan nélkülöztem, engem is apámnak szólít majd a kisfiam, a legnagyobb ajándék a házaspár számára. Igaz, megmondta, hogy erre még várnom kell, de ha vállalom feleségemmel együtt ezt a nehéz feladatot, akkor a boldog szülés lesz osztályrészünk. Hosszú idő elteltével annyi unokát ígért nekem, mint az égen a csillag, a földön a porszem: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből, és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,1-3) Évtizedeket kellett várnom, hogy ezt a boldog percet megérjem. S most, hogy csinos és okos legény lett a fiamból, kaptam a parancsot Istenemtől, hogy „áldozzam föl egészen elégő áldozatul!” Íme, ma reggel megláttam a hegyet. Amikor pedig a lábához értünk, leszálltam szamaramról, leszállítottam fiamat és két szolgámat is. A szolgákat a hegy lábánál hagytam. Fiam hátára helyeztem a faköteget. Kezembe vettem a tüzet és a kést. Így ballagtunk fel a hegyoldalon. „Ekkor megszólalt Izsák: „Atyám! Az válaszolt: Igen, fiam! Ez azt mondta: Lám, itt a tűz és a fa, de hol a bárány az égőáldozathoz? Ábrahám így felelt: Isten majd gondoskodik bárányról az égőáldozathoz, fiam”. Így mentek tovább egymás mellett”. (7-8) Felértek a hegytetőre. Összeszedték a követ az oltárépítéshez. Rárakták a fát. Fiam, tudod, mennyit szenvedtem, amíg végre megszülettél. A sorsodat Isten úgy mondta el jó előre, hogy férfivá érsz, lesznek gyermekeid. Ők majd szaporodni kezdenek, és igen nagy néppé növekszik a számuk. Aztán két évezred múlva utódaid közül születik a világ Megváltója. De most azt parancsolja, hogy téged áldozzalak föl egészen elégő áldozatul. Fiam! Isten mindig igazat mond. Vállald el hősiesen! A hamvaidból fel fog támasztani téged. Majd egy mennydörgő hang kiált a hős apára: „Az Úr angyala rászólt az égből és azt mondta: Ábrahám, Ábrahám! Itt vagyok, felelte. Az folytatta: Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé, és ne árts neki! Most már tudom, hogy féled az Istent, és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem. Amikor Ábrahám fölemelte szemét, látott egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Ábrahám odament, megfogta a kost és föláldozta égőáldozatul a fia helyett. Ábrahám így nevezte a helyet: Az Úr gondoskodik, ezért mondják mind a mai napig: A hegyen, ahol az Úr gondoskodik”. (22,11-14)
elmélkedés tizedik rész
Ábrahám szíve Isten parancsának elhangzása óta rettenetes kínokat állt ki. Eszébe jutott a boldog óra, amikor Isten kegyelme megérintette őt úgy fél évszázaddal korábban. Nevén szólította egy ismeretlen, barátságos túlvilági hang. Elmondta neki, hogy nagyon rossz úton jár az emberiség, hiszen elhagyta az egy igaz, a láthatatlan Istent, és undorító bálványokat farag kőből, fából, és a keze munkája előtt hódol, neki tulajdonít isteni erőt és tőle kér segítséget. Milyen más lett minden: fejét felemelve látta a fényes napot, a zöld földi növényeket, és hallotta újra a csodálatos hangot: Látod, mindezt én teremtettem, alkottam, alakítottam azért, hogy embereket teremtsek. Embereket akartam látni, akik vidáman veszik birtokukba a minden földi jóval pompázó földet. Megtanítottam az első emberpárt, hogy a csillagok milliárdjai ragyogják be a végtelennek tűnő égboltozatot, de én, az Isten vagyok csak végtelen. Arra is felhívtam az első férfi és az első asszony figyelmét, hogy a testük további életforrás lesz: édesanyás szeretettel fogannak majd férjüktől új fiúkat és leányokat. Boldog családi kört alkotnak, játék lesz a munka, és a vidám gyerekkacagás egybeolvad az az állatok füttyével, zsongásával. A háromnapi vándorúton eszébe jutott: Nekem is ígérte a Teremtő Isten, hogy a feleségem nekem is fog szülni egy gyermeket. Fiút! Amit hatvan éves koromig olyan szomorúan nélkülöztem, engem is apámnak szólít majd a kisfiam, a legnagyobb ajándék a házaspár számára. Igaz, megmondta, hogy erre még várnom kell, de ha vállalom feleségemmel együtt ezt a nehéz feladatot, akkor a boldog szülés lesz osztályrészünk. Hosszú idő elteltével annyi unokát ígért nekem, mint az égen a csillag, a földön a porszem: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből, és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,1-3) Évtizedeket kellett várnom, hogy ezt a boldog percet megérjem. S most, hogy csinos és okos legény lett a fiamból, kaptam a parancsot Istenemtől, hogy „áldozzam föl egészen elégő áldozatul!” Íme, ma reggel megláttam a hegyet. Amikor pedig a lábához értünk, leszálltam szamaramról, leszállítottam fiamat és két szolgámat is. A szolgákat a hegy lábánál hagytam. Fiam hátára helyeztem a faköteget. Kezembe vettem a tüzet és a kést. Így ballagtunk fel a hegyoldalon. „Ekkor megszólalt Izsák: „Atyám! Az válaszolt: Igen, fiam! Ez azt mondta: Lám, itt a tűz és a fa, de hol a bárány az égőáldozathoz? Ábrahám így felelt: Isten majd gondoskodik bárányról az égőáldozathoz, fiam”. Így mentek tovább egymás mellett”. (7-8) Felértek a hegytetőre. Összeszedték a követ az oltárépítéshez. Rárakták a fát. Fiam, tudod, mennyit szenvedtem, amíg végre megszülettél. A sorsodat Isten úgy mondta el jó előre, hogy férfivá érsz, lesznek gyermekeid. Ők majd szaporodni kezdenek, és igen nagy néppé növekszik a számuk. Aztán két évezred múlva utódaid közül születik a világ Megváltója. De most azt parancsolja, hogy téged áldozzalak föl egészen elégő áldozatul. Fiam! Isten mindig igazat mond. Vállald el hősiesen! A hamvaidból fel fog támasztani téged. Majd egy mennydörgő hang kiált a hős apára: „Az Úr angyala rászólt az égből és azt mondta: Ábrahám, Ábrahám! Itt vagyok, felelte. Az folytatta: Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé, és ne árts neki! Most már tudom, hogy féled az Istent, és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem. Amikor Ábrahám fölemelte szemét, látott egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Ábrahám odament, megfogta a kost és föláldozta égőáldozatul a fia helyett. Ábrahám így nevezte a helyet: Az Úr gondoskodik, ezért mondják mind a mai napig: A hegyen, ahol az Úr gondoskodik”. (22,11-14)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése