Hívom a családokat 2013 májusában

Hívom a családokat 2013 májusában – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a család és az élet mellett áll.

Ha közvélemény-kutatást végeznénk a munkáról, sokan azt mondanák, hogy nem szeretnek dolgozni, munka közben nem érzik jól magukat, alig várják, hogy nyugdíjba mehessenek, és többet ne kelljen dolgozniuk. Egy kellemesen töltött hétvége után rosszul esik bemenniük munkahelyükre. Vannak, akik úgy gondolják: dolgozni azért kell, mert a nélkül a pénz nélkül, amelyet munkájuk ellenértékeként kapnak, éhen halnának. Tény, hogy a munkából származó jövedelem nélkül a családok nem tölthetnék be feladatukat, nem válhatnának a társadalom alapsejtjévé. Sőt, nem nevelhetnék gyermekeiket úgy, hogy azokból tisztességes, dolgos emberek legyenek. Szükséges és nagyon fontos a viszonzás, a fizetség vagy egyéb elismerés, amelyet munkánkért viszonzásképpen kapunk, de hogy munkánkat jól végezzük, hogy abban szívünket-lelkünket beleadva örömet találjunk, és ezáltal jó lelkiismerettel dolgozhassunk, nem a fizetségtől függ. „Bármit tesztek, szívből tegyétek, mintha az Úrnak, és nem embernek tennétek!” (Kol 3,23) – tanítja Szent Pál. Ezen az elven alapszik a keresztény munkaerkölcs: a keresztény ember munkáját – legyen az bárhol és bármilyen munka – a tőle telhető legjobban végzi, függetlenül attól, hogy hogyan viszonozzák fáradságát.

A 20. század közepén az élvonalbeli magyar labdarúgók kevesellték gázsijukat, és kijelentették: ilyen kis pénzért csak kis erőbedobásra hajlandók, meghirdették a „kis pénz – kis foci” elvet. Gondoljátok meg: milyen következményei lettek ennek! Mondjatok példákat arra is, amikor a jól elvégzett munka öröme nagyobb jutalom volt, mint a kapott fizetség!

Az európai városok, a katedrálisok, virágzó kereskedelmük és pezsgő vásáraik az iparosok, kereskedők, tisztviselők, tanítók, orvosok és rendfenntartók keresztény erkölcsi alapon álló munkálkodásának gyümölcsei.

Ma a meghatározó kapitalista gazdasági kultúra és annak elmélete és gyakorlata szerint a pénz a munkavégzés elsődleges és egyetlen okává vált. Pénzzel motiválják a dolgozót a céghez való hűségre, a munka és termék minőségének biztosítására, és a mennyiség fokozására. Az ösztönzésnek ez a módja rohamosan terjed a hagyományosan nem gazdasági területeken is, például az egészségügyben és az oktatásban. A társadalom széteséséhez vezet, ha a tanító vagy az orvos munkáját annak megfelelően végzi, hogy mennyi pénzt kap érte, vagy, hogy kik, mennyire és mikor ellenőrzik. Aki fizet, nem csak a szolgáltatást, hanem az emberek motivációját, tehát a szabadságukat is megvásárolja. Ez pedig az embert közelíti a bérrabszolgához.

Idézzétek fel olyan élményeiteket, amikor az önzetlen jóakarat segített benneteket valamilyen nehéz helyzetben! Hogyan tudjátok ilyenkor az ajándékozás kultúráját nem sértve megköszönni annak szolgálatát, aki segített?

Amikor megkérdezték a szobrászt, miért faragja oly nagy gonddal a gótikus katedrális magas tornyára kerülő szobrot, hiszen sem lentről a földről, sem a templom belsejéből nem lesz látható, tehát senki nem fogja méltányolni fáradságát, így válaszolt: „Az Úristen fogja látni, hogy’ állhatnék meg előtte, ha tökéletlen munkát adnék ki a kezemből!” A jól végzett munka, akármennyit fizetnek is érte, önbecsülést ad. Az ember ugyanis az egyetlen tudatosan dolgozó, szabad akaratú teremtmény, aki munkájával részt vehet Isten teremtő tevékenységében. Ez pedig hozzájárul méltóságához. Azok, akik munkatáborokban rabként dolgoztak, beszámoltak arról, hogy a munkájukat teljes odaadással végzők könnyebben vészelték át a rabságot, mert meg tudták őrizni önbecsülésüket, emberi méltóságukat.

Nem mindenkinek adatik meg, hogy olyan munkával keresse meg kenyerét, amelyben örömét leli, amelybe szívét-lelkét beleadhatja. Hogyan lehet ilyen helyzetben mégis úgy dolgozni, „mintha az Úrnak tennétek”?

Mi a helyzet a családon belül végzett munkával? Hogyan lehet rávezetni a gyerekeket, hogy nekik maguknak okoz örömet, erősíti önbecsülésüket, ha önként, önzetlenül és legjobb tudásuk szerint veszik ki részüket az otthoni munkából? Fontos ez azért is, hogy felnőttként a társadalom hasznos és tisztességes dolgozóivá váljanak. Nem szerencsés a családon belüli tevékenységek érdekében az anyagi ösztönzéshez folyamodni. A pénzt a családban a gyerekek, sőt, bármely családtag munkájával kapcsolatban nagyon kevéssé szabad használni, ha mégis, jutalomnak vagy elismerésnek, és soha nem valami árának vagy ösztönzésnek kell lennie. Ha például a szülők fizetnek egy gyereknek azért, mert először életében leszedte az asztalt, vagy levágta a füvet a kertben, rövid időn belül a gyerek elkezd pénzt kérni más hasonló munkákért is (pl. mosogatásért, az ágy bevetéséért, stb.). Ha pedig a szülők megállapodnak vele: ezt és ezt a munkát ennyiért és ennyiért lehet elvégezni, akkor ez már „szerződéses munkavégzés” lesz, a gyerek már csak azt és úgy végzi el, amit és ahogyan a megállapodás előír. A családban végzett munkára pedig fokozottan igaz, hogy az teszi igazán értékessé, amit nem lehet sem megállapodásban rögzíteni, sem megfizetni: az apró figyelmességek, a másoknak való öröm okozásának szándéka, a rendelkezésre állás, a család egészének szolgálata. Ezekre pénzzel nem lehet motiválni, a szeretet az igazán hatékony ösztönző. Ha egy kapcsolatba beférkőzik a pénz, nem tud többé onnan kiszabadulni, rátelepszik és megmérgezi azt. A család egyik alapfeladata, hogy a személyeket ráébressze a jól végzett munka örömére, arra tanítsa, hogy önmagában tiszteletet érdemel, ha valaki munkáját elhivatottan, teljes odaadással végzi akkor is, amikor senki nem látja, ünnepli, bünteti, jutalmazza érte. Az ágyat jól kell bevetni, mert önmagában jó dolog jól bevetni, nem pedig a jutalomért, amelyet ugyan alkalmanként elismerésként jó adni, de sohasem motivációként.

Az elismerés és a köszönet minden munkáért megillet minden családtagot. Sok családban még ma is él az a szép, régi szokás, hogy étkezés után a családtagok mind az édesanyához, aki a konyhában sokat dolgozott, mind az édesapához, aki munkájával lehetővé tette a közös étkezést egyenként odajárulnak, hogy megköszönjék és megdicsérjék a kapott finomságokat.

Vannak, akik nem tudják elfogadni mások önzetlen segítségét, mondván: ha nem fizetem meg, akkor lekötelezettje leszek. Miért vezet tévútra ez a szemlélet és mért rontja ez az emberi kapcsolatokat?

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke