Hívom a családokat 2013 áprilisában – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Korunkban minden család életére döntő befolyással van az, hogy milyen munkavállalási lehetőségeik vannak, és ők milyen munka elvégzésére akarnak és tudnak vállalkozni. A világ jó részén általánossá vált a kétkeresős családmodell, az átlagos család gazdasági egyensúlya csak úgy biztosítható, ha a férjnek és a feleségnek is van munkahelye, nem csak a család körüli munkát végzik. A munkapiacon mindketten kínálják munkaerejüket, a kereslet és a kínálat viszonya dönti el, hogy kapnak-e munkát és hogy munkájukért milyen ellenszolgáltatást várhatnak.

A munkapiacon mindenki a saját érdekeit igyekszik érvényesíteni, a munkavállalók és a munkaadók is elsősorban saját érdekeiket tartják szem előtt. A bibliai szőlőmunkások, akik kifogásolták azt, hogy a későn munkába állók is ugyanannyit kaptak, mint az egész nap dolgozók, csak a saját érdeküket nézték, a piaci igazságosság megsértésében érdekeik érvényesülését látták veszélyeztetve. „Rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok?” kérdezte a gazda. (vö. Mt. 20, 1-16) A piacon érdekekről van szó, csak ritkán értékekről, főként nem olyan értékekről, mint a közjó, a közösség jól-létének szolgálata. A közösség szempontjai individualista korunkban különben is egyre inkább háttérbe szorulnak. Pedig a közösséghez tartozni jó, védelmet, biztonságot jelent, az összetartozás érzetét adja, igaz, hogy sokszor alkalmazkodással, a többiek szempontjainak tiszteletével jár együtt. A közösségért a közösségben dolgozni már nem csupán a saját érdekek szolgálata. A közösséghez tartozás ugyanis egy – írásban rögzített vagy csak hallgatólagos – megállapodást jelent, az egymás sorsában való osztozást, az egymás javának akarását, önzetlen segítségnyújtást annak, aki segítségre szorul. A közösségen belül az emberi kapcsolatokat nem alkuk alakítják, a tanító, az orvos, a vízvezeték-szerelő inkább szövetséges egy-egy feladat megoldásában, nem csupán a kölcsönös érdekeket tiszteletben tartó partner. A piac, működjék bármilyen jól, nem pótolja közösséget.

Idézzetek fel élményeket, amelyek ráébresztettek, hogy az adakozás, mások önzetlen megajándékozása a közösséghez tartozás legfőbb öröme!

Nem mondható szerencsésnek, ha a családban, a társadalom legkisebb közösségében a munkapiaci elvek érvényesülnek. A családban sok feladat van, ezeket a család vagy megoldja saját erejéből, vagy külső erőket alkalmaz, szolgáltatásokat fizet meg. Ez utóbbi esetben piaci alku során dől el, hogy ki mit mennyiért tesz, meddig és hogyan van tekintettel a másik igényére. Megalkudhatunk az idős, gondozásra szoruló családtagunk ápolására szerződtetett ápolónő munkaidejéről, munkaköri kötelességeiről, fizetéséről, a felmondási feltételekről, azt azonban nem kérhetjük sem az ápolónőtől, sem az idős családtagtól, hogy érezzék a másikat ajándéknak, hogy létükkel minduntalan örömet okozzanak egymásnak. Ezt nem lehet megfizetni.

Vannak továbbá olyan élethelyzetek, amelyekben az alkuban már nem tudjuk saját érdekeinket képviselni, mert szegények, öregek, elesettek, vagy betegek vagyunk. Sebeinkre gyógyírt, problémáinkra megoldást keresünk, nem tudunk a kölcsönös érdekek szövedékén alapuló szerződéses kompromisszumokat kötni.

Beszéljétek meg, hogy a családban, baráti és rokoni körben milyen nehéz ápolási-gondozási helyzeteket kellett megoldani! Hogyan tudjátok megelőzni, hogy ti magatok szorult helyzetbe kerüljetek?

Még az az ember is, aki mindent önmagának akar, aki mindent „saját erejéből” akar megoldani, hamar ráébred, hogy emberi kapcsolatokra van szüksége, egymagában nem képes boldogulni. A boldogulás pedig mindenekelőtt kapcsolatok kérdése, de mélyebb és gazdagabb kapcsolatokra van szükség, mint amilyeneket a pusztán piaci szerződések létesítenek. Jó, ha van valaki, akitől egy pohár vizet vásárolhatunk, ha szomjasak vagyunk, de mennyivel gazdagítóbb, ha olyanok vesznek körül, akik észreveszik, ha szomjasak vagyunk, és máris vízzel kínálnak. Az ilyen esetben már nem csupán formális gondoskodásról, adok-kapokról van szó, hanem valami többről, valami valóban emberiről.

A másiknak önként szolgálatot tenni, róla szeretetből gondoskodni annyi, mint Jézust megajándékozni: „Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt 25, 40). Milyen természetesen teszik ezt, azok a házasok, akik egymásban Jézust, gyermekeikben pedig Isten ajándékát látják! Az ilyen családban a munkában megjelenik az többlet, ami emberivé, sőt még magasabbra emeli. Ez a „több” – a „magis”, ahogy Szent Ignác mondta – mindig az önkéntesség megtapasztalásából fakad, csak az önkéntesség emelheti fel az emberit a természetfeletti irányába. Az önkéntesség számára nem létezik piac: az emberi érintés, figyelem nem megvásárolható, csak ajándékozható. A teljesítményt meg lehet venni, de a gondoskodás mindig egy kapcsolat hozadéka, amelynek hatalmas értéke van, de ára nincsen.

Az emberi közösséget az különbözteti meg egy összeterelődött-összeverődött csapattól, hogy a kapcsolatokat átjárja ez a „több”, ez az ajándékozó lelkület. A keresztény ember nem azért tesz jót, mert ezért megjutalmazzák, vagy mert így elvárhatja, hogy vele is jót tegyenek, hanem mert tetteit, akaratát Isten akaratával akarja összhangba hozni. „Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Lk 11,23), mondja Jézus. Minél sikeresebb az isteni akarattal való egyesülés, annál inkább érvényesül a kapcsolatokban a „több”, válik a másik emberért vállalt munka igazán emberivé. A családi közösségben apraja-nagyja átélheti, milyen gazdagító a másikért élni, a másiknak (azaz Jézusnak) ajándékozni időt, figyelmet, energiát és ha kell, javakat is.

Az emberi kapcsolatokból ugyanis, ha a „több” hiányzik, egyszerűen semmi sem marad. A csak a piac szabályait követő kapcsolatból hiányzik az igazán emberi, az így megjelenő üresség és boldogtalanság pedig hosszú távon fenntarthatatlan életet eredményez mindkét fél (a támogatott és a segítő) számára egyaránt. A piac emberi alkotás, a globalizáció és az erős pénzügyi hatalmak korszakában mindent maga alá akar gyűrni. A közösség, elsősorban a családi közösség Isten ajándéka az embernek szeretetből a szeretet győzelméért.

A keresztény nők és férfiak meg tudják tölteni kapcsolataikat, a gazdaságiakat is, szeretettel. A szeretet pedig túl tud szárnyalni mindent, hatalmasabb bármely piaci intézménynél és struktúránál.

Hogyan tudjátok globalizálódó, gazdasági válságban vergődő, rohanó világunkban gyerekeiteknek megmutatni az emberi kapcsolatokban a „több”-re törekvés értékét?

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke