Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint
2013.02.21. csütörtök
A BETEJESÍTŐ ISTENRŐL szóló teológia
A Szentírás ószövetségi része a világ teremtésével kezdődik. Megismertet bennünket azzal a ténnyel, hogy öröktől fogva nincs más, csak az Isten. A látható világból tehát semmi nincs a kezdet kezdetén. Úgy is mondhatjuk, hogy minden, ami nem Isten, akkor kezdett lenni, amikor Isten létet adott neki. Ezt a létet Isten láthatatlan szellemek és látható anyag-világ formájában hozta létre. A Dogmatika tudománynak utolsó fejezete azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a teremtésben kapott lét formáinak lesz-e és mi lesz a vége? A régi görög neve arra figyelmeztet, hogy a kinyilatkoztatás, vagyis azok az információk, amelyeket Isten eligazításunkra adott mind a teremtésről, mind annak a végső állapotáról, arra tanítanak, hogy a teremtett világ mostani állapota mind kiterjedésben, mind fennállásában véges, múlékony és nagy része meg is szűnik. Vannak azonban jelei annak is a kinyilatkoztatásban, hogy Krisztus másodszor is eljön, ezzel megvalósul az általános feltámadás az emberek részére, majd megtörténik a végítélet és megkezdődik Isten örökké tartó uralma. Ha mindezt tárgyalni akarjuk, akkor a tudományos munkánknak címe inkább így lesz helyes a végső dolgok helyett: A beteljesítő Istenről. Amint a teológia mindegyik része Istenről szól (Beszéd az Istenről).De, ha kicsit emberibb módon próbáljuk feltenni a kérdést, vagyis hogy kezdett vagy kezdhetett ezzel a tapasztalat-gyűjtő, feldolgozó, összegező ember foglalkozni, azt állapíthatjuk meg: Mózes látomásban tapasztalta a semmi, „a kietlen, csendes, lény nem lakta éj” (Vörösmarty: Csongor és Tünde) élménye után, hogy Isten parancsa nyomán „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység fölött” (Ter 1,1-2) Majd „Legyen világosság! És lett világosság”(3) „Legyen boltozat a vizek között”(6) „Isten elnevezte a boltozatot égnek” (8) Amikor már volt kinyilatkoztatás, elképzelhető, hogy Isten már Ádámnak is mondott részleteket a világ teremtéséről, akkor felkémlelhetett némi gyanú az emberek eszében: Hátha ezt egyszer meg is szünteti. Hiszen láthatták az élőlények pusztulását, láthattak viharvert erdőt, netán földrengést. Az emberek életének eléggé a kezdetén nemcsak születésüknek, de Ábel halálakor a legfontosabb és legszebb látható lénynek, az embernek a halálát is megtapasztalhatták. Ebből és más természetes vagy erőszakos ember-halál esetén felmerülhetett a gyanú: Hátha egyszer az emberéletnek e is vége lesz? Augusztusi csillaghullás idején még attól is megrettenhettek, hogy a szépen ragyogó égitesteket is várhatja valami katasztrófa. Ugyanígy elgondolkodtató lehetett a mindennapi élet tömkelegében istenbántó káromkodást hallani. Isten hite és parancsai nem a Sínai hegy alatt keletkeztek, hanem rá voltak írva az emberi szív hústábláira is. (2Kor 3,3) Ha ez a régi emberek lelkiismeretében tudatos volt, elgondolható, hogy az elszámolás tényéről is voltak fogalmaik. Az Újszövetségben olvashatjuk, hogy a nagy elszámolás, az utolsó ítélet után megtörténik a zsoltáros szerinti ígéret arról, hogy Isten Jézus Krisztus lába alá vet mindent és mindenkit: „Mert addig kell neki uralkodnia, míg ellenségeit mind a lába alá nem veti (Zsolt 110,1). Mint utolsó ellenséget, a halált semmisíti meg, mert mindent lába alá vetett. Amikor azonban azt mondja: „Minden alá van vetve” (Zsolt 8,7), kétségtelenül kivétel az, aki mindent alávetett neki. Mikor pedig minden alá lesz vetve neki, akkor a a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben”. (1Kor 15,25-28) Amin tehát az egyszerű ószövetségi ember is elgondolkodhatott már az Újszövetségben az az általános világ végi pusztulás után valami csodálatosan szép „ÚJ VILÁGBAN” jelenik meg és tart örökké, a mi örömünkre.
2013.02.21. csütörtök
A BETEJESÍTŐ ISTENRŐL szóló teológia
A Szentírás ószövetségi része a világ teremtésével kezdődik. Megismertet bennünket azzal a ténnyel, hogy öröktől fogva nincs más, csak az Isten. A látható világból tehát semmi nincs a kezdet kezdetén. Úgy is mondhatjuk, hogy minden, ami nem Isten, akkor kezdett lenni, amikor Isten létet adott neki. Ezt a létet Isten láthatatlan szellemek és látható anyag-világ formájában hozta létre. A Dogmatika tudománynak utolsó fejezete azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a teremtésben kapott lét formáinak lesz-e és mi lesz a vége? A régi görög neve arra figyelmeztet, hogy a kinyilatkoztatás, vagyis azok az információk, amelyeket Isten eligazításunkra adott mind a teremtésről, mind annak a végső állapotáról, arra tanítanak, hogy a teremtett világ mostani állapota mind kiterjedésben, mind fennállásában véges, múlékony és nagy része meg is szűnik. Vannak azonban jelei annak is a kinyilatkoztatásban, hogy Krisztus másodszor is eljön, ezzel megvalósul az általános feltámadás az emberek részére, majd megtörténik a végítélet és megkezdődik Isten örökké tartó uralma. Ha mindezt tárgyalni akarjuk, akkor a tudományos munkánknak címe inkább így lesz helyes a végső dolgok helyett: A beteljesítő Istenről. Amint a teológia mindegyik része Istenről szól (Beszéd az Istenről).De, ha kicsit emberibb módon próbáljuk feltenni a kérdést, vagyis hogy kezdett vagy kezdhetett ezzel a tapasztalat-gyűjtő, feldolgozó, összegező ember foglalkozni, azt állapíthatjuk meg: Mózes látomásban tapasztalta a semmi, „a kietlen, csendes, lény nem lakta éj” (Vörösmarty: Csongor és Tünde) élménye után, hogy Isten parancsa nyomán „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység fölött” (Ter 1,1-2) Majd „Legyen világosság! És lett világosság”(3) „Legyen boltozat a vizek között”(6) „Isten elnevezte a boltozatot égnek” (8) Amikor már volt kinyilatkoztatás, elképzelhető, hogy Isten már Ádámnak is mondott részleteket a világ teremtéséről, akkor felkémlelhetett némi gyanú az emberek eszében: Hátha ezt egyszer meg is szünteti. Hiszen láthatták az élőlények pusztulását, láthattak viharvert erdőt, netán földrengést. Az emberek életének eléggé a kezdetén nemcsak születésüknek, de Ábel halálakor a legfontosabb és legszebb látható lénynek, az embernek a halálát is megtapasztalhatták. Ebből és más természetes vagy erőszakos ember-halál esetén felmerülhetett a gyanú: Hátha egyszer az emberéletnek e is vége lesz? Augusztusi csillaghullás idején még attól is megrettenhettek, hogy a szépen ragyogó égitesteket is várhatja valami katasztrófa. Ugyanígy elgondolkodtató lehetett a mindennapi élet tömkelegében istenbántó káromkodást hallani. Isten hite és parancsai nem a Sínai hegy alatt keletkeztek, hanem rá voltak írva az emberi szív hústábláira is. (2Kor 3,3) Ha ez a régi emberek lelkiismeretében tudatos volt, elgondolható, hogy az elszámolás tényéről is voltak fogalmaik. Az Újszövetségben olvashatjuk, hogy a nagy elszámolás, az utolsó ítélet után megtörténik a zsoltáros szerinti ígéret arról, hogy Isten Jézus Krisztus lába alá vet mindent és mindenkit: „Mert addig kell neki uralkodnia, míg ellenségeit mind a lába alá nem veti (Zsolt 110,1). Mint utolsó ellenséget, a halált semmisíti meg, mert mindent lába alá vetett. Amikor azonban azt mondja: „Minden alá van vetve” (Zsolt 8,7), kétségtelenül kivétel az, aki mindent alávetett neki. Mikor pedig minden alá lesz vetve neki, akkor a a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben”. (1Kor 15,25-28) Amin tehát az egyszerű ószövetségi ember is elgondolkodhatott már az Újszövetségben az az általános világ végi pusztulás után valami csodálatosan szép „ÚJ VILÁGBAN” jelenik meg és tart örökké, a mi örömünkre.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése