2012. december 1., szombat

52. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.12.01. szombat

Analóg értelemben vett bűn

A 19. század óta általánossá vált a hittudósok közt Aquinói Szent Tamás nézete. Tanította, hogy az áteredő bűnnél nincs, és nem is lehet szó a mi akaratunkról, részünkről az hiányzik. Ebből következik, hogy az áteredő bűn nem igazi bűn, hanem csak analóg értelemben mondható bűnnek. Analógia esetén mindig van egy másság és egy azonosság. Másság itt az, hogy hiányzik a személyes akarat. Az azonosság abban áll, hogy mint állapot, megegyezik a személyes bűnök utáni állapottal. Ádámnak nem csak az emberi természetet kellett volna átörökíteni utódaira, hanem a kegyelmet és a természeten kívüli adományokat is. Bűne következtében ezeket részben önmaga, részben utódai részére elveszítette. A jelen üdvrendben olyan állapotot örökít át mint a megkeresztelt, de aztán halálos bűnbe esett egyén lelkiállapotát. Az egyes ember személyes döntései hiányát a múlt század óta úgy is szokás érzékeltetni, hogy az áteredő bűn csak természetünk bűne,nem személyes bűnről van szó, hanem Ádámtól örökölt természetünk kegyelem nélküli állapotáról. Akaratunk nem személyes döntés formájában határozott. Természetünk passzív veszi át a bűnösséget mint kegyelmi megfosztottságot.

2012. november 30., péntek

51. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.11.30. péntek

Az áteredő bűn formai eleme, továbbadása és következményei

Az áteredő bűn nem személyes tett formájában, hanem átöröklött bűnös állapot formájában száll át az emberekre. A bűntett tartalmi lényege Isten parancsának áthágása, a bűnös állapoté pedig az Istentől való elfordultságban való megmaradás. Bűnné azonban az áthágást is, a megmaradást is csakis a szándékosság tudva és akarva teheti. Áteredő bűnről sem beszélhetünk, ha hiányzik a formai elem, a szándékosság. Biztos azonban, hogy ennél a bűnnél a szándékosságot nem bennünk kell keresni, hanem Ádámban. Mert az ha bennünk lenne, akkor hogy érvényesülhetne az áteredő bűn a szabad akaratuk használatára még el nem jutott kisdedekben? Ha felnőtt korában keresztelkedik meg valaki, köteles megbánni korábbi személyes bűneit, az áteredő bűnt kapcsolódik bele lelkünk Ádám vétkébe? Mi azonban nem. Hogy lehet mégis szándékosságot feltételezni az ő bűnnél? Hogy a viszony akaratunk és Ádám akarata között? Ennek boncolgatása egyik legnehezebb feladatnak bizonyult, és emiatt mondják ezt a bűnt hittitoknak, misztériumnak. 

2012. november 29., csütörtök

50. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.11.29. csütörtök

„Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust!”

Szent Pál apostol üdvös figyelmeztetését: „Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust,” testvéri szívvel ajánlom. Egyrészt azért, mert „nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell” (ApCsel 4,12), másrészt azért, mert nekünk, papoknak és a papságra készülőknek Ő adja meg a helyes életprogramot. A gondviselő Istennek két terve volt az üdvösségre: egy a bűntelen világra és a másik a bűnbeesés utánira. Ennek megfelelően először arról elmélkedünk, hogy mi volt az Atya terve az Igével kapcsolatosan az első, majd a második tervben, aztán megvizsgáljuk, mit kell a magunk életére alkalmaznunk. Amikor Isten elhatározta, hogy világot teremt, önmagánál szebb minta okot nem tudott találni. Így saját képmását, Fiát tette meg minta oknak, de nem isteni mivoltában, hanem jövendő emberségében. Elhatározta ugyanis, hogy Fia megtestesül majd a történelem során, mégpedig az emberek között, az ő természetüket öltve magára. Jövendő ember-lelke lesz az emberi lélek és az angyalok mintaoka, emberi teste pedig az anyagvilágé. Erről ír Pál a kolosszeiekhez: „Kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fiának országába. Benne van a mi megváltásunk a bűnök bocsánata. Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülötte, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.” (Kol 1,13-17) Az Ige szívesen vállalta ezt a mintaokságot. Ezzel vállalta azt is, hogy egykor majd valóban testvérünk lesz. Az Atya pedig- Boldog Duns Scot János elgondolása szerint- ezt a megtestesülést tette az angyali próba tárgyává. Mihály és angyalai megértették és örömmel vállalták, hogy az istenséggel egyesülő emberi természetet is imádják, ezért kiérdemelték a mennyországba való belépést. Lucifer és társai viszont makacsul ismételgették: a nálunk alacsonyabb rendű természetbe lépő Fiút nem imádjuk. Ezért kellett a számukra frissen teremtett pokolba kerülniük. Az Igére még egy nagyon fontos döntés várt. Amikor a ténylegesen megteremtett emberek vétkeztek, elvesztették a Teremtő kegyelmeit, különleges ajándékait, mondhatta volna a Fiú, hogy a vétkes embereknek nem leszek testvére. Ő azonban nem ezt válaszolta. Dávid királynak jutott az a nagyszerű élmény, hogy az Atya és a Fiú ezzel kapcsolatos párbeszédét meghallgathatta és a negyvenedik zsoltárban rögzítette is:
„Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: „íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”.(Zsolt 39,7-9) Ezek után következett az Atya akaratának tényleges teljesítése. Amit Isten az Ószövetségben előremondott a Megváltóról, Jézus azt szó szerint vállalta: „így illik teljesítenünk minden igazságot” –fogalmazta meg Keresztelő Jánosnak. (Mt 3,15) Nyilvános működése vége felé háromszor is nyíltan elmondta tanítványainak, hogy milyen iszonyú körülmények között kell meghalnia, hogy végbevigye a megváltás nagy művét. Nem engedte meg, hogy ettől eltántorítsa bárki is. (vö. Mt 16,21-23) Amikor azonban elérkezett a szenvedés órája, bizony kitört a szívéből a keserűség: „Szomorú az én lelkem mindhalálig.” (Mt 26,38) és egyedül maradva halálküzdelmében így imádkozott: „Atyám! Ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd” (Lk 22,42) Ezt mondta, pedig a szenvedése olyan iszonyatos volt, hogy „a verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei”(Lk 22,44) A legnagyobb igazságot mondta ki végül: „Beteljesedett” (Jn 19,30) Íme, az Isten Báránya, akit magunkra kell öltenünk, vagyis akinek a lelkületét ki kell magunkban alakítanunk.

2012. november 28., szerda

49. nap a Hit Évében.




Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.11.28. szerda

MIVEL EGÉSZÍTEM KI IGAZÁN KRISZTUS SZENVEDÉSEIT?

Jézus rengeteget szenvedett lélekben és testben egyaránt, és szenvedéseit folytatja titokzatos testében, az Egyházban, és kéri,hogy hívei kapcsolódjanak titokzatos testének a szenvedéseibe. Jólesik rágondolni, hogy az én fájdalmaim is kiegészíti Urunk kínszenvedéseit. Kérem, fogadd el, Uram! Visszagondolva a Filippi levél gyönyörű megfogalmazására: „Szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejében olyan lett mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Isten ezért fölmagasztalta” (7-8) A krisztusi szenvedések igazi kiigazítása akkor következik be, ha életünk próbatételei elsegít minket arra a fokra, hogy mi is engedelmesen válasszuk azt, amit az Atya akar. Az Egyház első pápája, Szent Péter, kiváló utat mutat nekünk. Megdöbben már attól is, hogy Jézusnak szenvednie kell. Megpróbálja lebeszélni (Mt 16,21-23) Kemény rendreutasításban részesül. Péter, Jézus kínszenvedése kezdetén fölajánlja az Úr szenvedésének vállalását, mire megkapja a kijózanító választ: „Még ma éjjel, mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem”.(Mt 26,34) Igaz, amikor Jézus az udvaron áthaladva ránézett, elszégyellte magát, keserves sírásra fakadt (Mt 26,75), aztán annyit siratta vétkét haláláig, hogy a könnyek barázdát vájtak arcába. Jézus tovább nevelte főapostolát a Genezáreti tó partján a csodálatos halfogás után, amikor háromszor is megkérdezte: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” (Jn 21,15-17) Péter igenlő válaszaival mindannyiszor megelégedett az Úr, és ismételten rábízta juhai, tehát a benne hívő emberek lelki gondozását. Következett ezután a legnagyobb feladat, a krisztusi sors legigazibb vállalása: elfogadni azt, ami az Atya akarata. Jézus sétálni hívja Pétert. „Bizony, bizony mondom neked: Mikor fiatalabb voltál, magad övezted föl magadat, és oda mentél, ahová akartál. De majd ha megöregszel, kiterjeszted kezedet, és más övez fel téged, aztán oda visz, ahová nem akarod”. E szavakkal jelezte, hogy milyen halállal fogja megdicsőíteni Istent. Majd hozzáfűzte: Kövess engem”. (Jn 21,18-19) Eddig Jézus ezt soha nem mondta Péternek, de ő valószínűleg tartott ettől a lehetőségtől. Most, amikor Jézus közölte vele az Atya akaratát, emberi segítség után kutat. Meglátja barátját, Jánost. Jólesnék szívének, ha vele közösen lehetne vállalni ezt a súlyos küldetést: „Uram, hát ővele mi lesz? Jézus így felelt: Ha azt akarom, hogy így maradjon, amíg el. nem jövök, mit törődöl vele? Te kövess engem!” (Jn 21,22-23) Péter megértette Isten vele kapcsolatos tervét. Mint Róma püspöke az üldözések idején még egyszer kísértésbe esett. Hívei rábeszélték, hogy meneküljön el a városból. Az Egyháznak még nagy szüksége van szolgálatára. Kora hajnalban el is indult. A szürkületben feltűnt neki vele szemben egy keresztet cipelő férfi. Amikor találkoztak, döbbenten ismerte fel Mesterét. „Quo vadis, Domine?” Rómába megyek, Péter, hogy helyetted keresztre feszíttessem magam”. Péter visszafordult. Néró császár parancsára a Vatikáni halmon keresztre feszítették. Azt kérte, hogy fejjel lefelé szegezzék a keresztfára: Nem vagyok méltó arra, hogy úgy haljak meg, mint az én Mesterem. Egy életen keresztül kapom a kegyelmeket, amelyek segítettek és segítenek felismerni, hogy Istennek komoly tervei vannak velem. Napról napra ezt kell keresnem és engedelmesen valóra váltanom. Néha nagyon nehéz. Megesik, hogy kinevetnek érte. Krisztus engedelmes lett a halálig. Én is ezt akarom. Aki pedig elmélkedésemet átelmélkedte, gondolja meg, Isten őt is éppen úgy szereti, mint Pétert vagy engem. Amit az Úr kér remek élet, csodás befejezés.
 

2012. november 27., kedd

48. nap a Hit Évében.




Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.11.27. kedd

Isten szerető jóakaratának és a világban tapasztalható rossznak és bűnnek az összeegyeztethetősége

Ez a probléma a legrégibb idők óta foglalkoztatja a keresztény gondolkodókat. Mindenkit kielégítő és minden esetre maradéktalanul biztos választ még nem talált az emberi okoskodás, hiszen Isten szándékai és útjai értelmünk számára felfoghatatlanok (Iz 55,8-9; Róm 11,33). Az értelmetlenségnek látszó jelenségek miatt lázongó értelem és a saját vagy mások szenvedései miatt gyötrődő szív számára igazi megnyugvást csak Isten bölcsességébe és üdvözítő jóságába vetett hit,továbbá az Isten jótéteményeiről meg nem feledkező hálás lelkület képes biztosítani (Róm 8,28.32-39). Ez a kérdés gyakorlati megoldása. Ennek a gyakorlati megoldásnak kegyelmét hivatottak előkészíteni azok a kísérletek, amelyek elméletileg próbálnak választ adni, és szerepük ugyanaz, mint a hihetőség indítékainak a hit aktusának előkészítésében. Ezek az elméleti kísérletek két csoportba oszthatók: részben elvi jellegűek, részben olyanok, amelyek egy-egy konkrét helyzetre próbálnak választ adni. Az elvi jellegű kísérletek általában elfogadják a régieknek azt felosztását, amely különbséget tesz fizikai rossz, pszichikai rossz és erkölcsi rossz között. Erkölcsi rossznak a bűnt mondjuk. Pszichikai rossz a szenvedés, akár testi, akár lelki szenvedés, akár mindkettő együttesen. Amikor fizikai rosszról beszélünk, a természetben tapasztalható pusztulást, rombolást, katasztrófákat önmagukban, vagyis az embertől elvonatkoztatva szemléljük. A valóságban ez a legritkább esetben fordul elő, hiszen gyakorlatilag majdnem mindig kárt, bajt, szenvedéseket, tragédiákat okoz az emberek számára is, tehát pszichikai rosszá válik. A fizikai rossz együtt jár a teremtett világrenddel, mint végességének következménye. A teremtmények kölcsönösen korlátozzák egymást létükben és tevékenységükben,új növények és állatok születésének szükségszerű feltétele a régiek kihalása. A világ fejlődése is pusztulással van egybekötve. Kétségtelen, hogy Isten nem gyönyörködik a pusztulásban, mert nem a halálnak, hanem az életnek barátja (Bölcs 11,24-26). Megengedi, mert nemcsak kárára, hanem javára is válhat az embereknek, amennyiben az egyének és az emberiség fejlődése sokszor a természet mostohasága elleni küzdelem útján megy végbe. Nehezebb választ találni a világban észlelhető pszichikai és erkölcsi rossz értelmezésére.

2012. november 26., hétfő

47. nap a Hit Évében.




Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.11.26. hétfő

Egyenlő szeretettel szeret-e Isten mindenkit?

Ha szeretetét önmagában nézzük, igennel kell válaszolnunk, hiszen szeretete azonos a lényegével. Ha azonban hatásaiban szemléljük, vagyis aszerint, hogy ez a szeretet mint akarat mit vált ki a teremtményekből,akkor azt kell mondanunk, hogy egyeseket jobban szeret, mint másokat. Az isteni szeretet mindig egyforma erővel sugárzik, de a teremtmények nem egyenlőképpen fogják fel, mint ahogyan a nap fényét is másként használják fel a szerves és a szervetlen testek. Amikor tehát azt mondjuk, hogy egyeseket jobban szeret, mint másokat, akkor voltaképpen szeretetének hatásait vetítjük vissza Istenbe. Ezzel függ össze, hogy a Biblia szerint előre való kiválasztottságról, tágabb értelemben vett predestináltságról is beszél a teológia. Ez azt jelenti, hogy egyeseket nagyobb üdvtörténeti szereppel bízott meg, és ezeknek több kegyelmet folyósít. De mivel mindenki érdeme nélkül kapja a kegyelmet, ez a predestináltság nem mondható kivételezésnek (Róm 9,20). Annál inkább, mert akinek több kegyelmet ad, attól nagyobb teljesítményt, többet vár (Mt 25,14-30). Ha a fokozatokat nézzük, akkor Isten a legtöbb szeretetet Jézus emberségére árasztotta, amikor felvette személyes egységébe. Ezután következik a Boldogságos Szűz Mária, akinek kegyelmi teljességéről beszél a Biblia és a mariológia. Utána következnek azok, akiket egyéb fontos üdvtörténeti szerepre választott ki Isten. Úgy látszik, azért akart fokozatokat a természetes és természetfölötti rendben egyaránt, hogy a nagy változatosság annál inkább tükrözze tökéletességeinek kimeríthetetlen gazdagságát. A szabad akaratú teremtmények elfordulhatnak Isten szeretetétől, visszautasíthatják. Ilyenkor is azonos mértékben árad rájuk Isten szeretete, de visszautasításuk következtében nem képesek annak felfogására, hatása nem érvényesül bennük. A kárhozat állapota ennek az elfordulásnak véglegesítése.


2012. november 25., vasárnap

46. nap a Hit Évében.




Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.11.25. vasárnap

„Pilátus a helytartóságra hívatta Jézust, és megkérdezte őt:Te vagy-e zsidók királya?”

Ezt a kérdést az óta is sokan felteszik tudományoskodva, nagyképűen. A Katolikus Egyház mindenkinek azzal felel, hogy az egyházi év záróakkordjaként az utolsó vasárnapot Jézus Krisztusnak, mint a mindenség Királyának szenteli. Ezért olvastatja Szent Máté evangéliumából a következő sorokat: „Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte. Azután a király így szól a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” (Mt 25,31-32.34) Jézus tehát önmagát, az Emberfiát királynak nevezi. Ez érthető, mert Ő parancsol minden embernek, legfőbb Ura mindenkinek, megfellebbezhetetlen ítéletet tart felettük. Élete vége felé, amikor ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe az Olajfák hegyéről elfogadta hívei hangos hozsannázását, Dávid fiának királyi címét. Az aggályoskodóknak pedig azt felelte: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani”. (Lk 19,40) „Mondjátok Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád!” (Mt 21,5) Amikor nagycsütörtök késő este elfogták, kínozták, reggel a főtanács előtt főpapi tisztségének megfelelően hivatalosan feltette Kaifás Jézusnak a döntő kérdést: „Megesketlek téged az élő Istenre: Mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az élő Isten Fia?” Jézus azt felelte neki: Te mondtad”. (Mt 26,63-64) Ők ezt a választ káromkodásnak minősítették, ezért halálra ítélték. Másnap pedig Pilátustól azért kérték, hogy feszíttesse keresztre, mert a szidók királyának vallja magát. Pilátus ezért kérdezi meg Jézustól: „Te vagy-e a zsidók királya? Jézus azt felelte: Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam? Pilátus ezt felelte neki: Hát zsidó vagyok én? Saját nemzeted és a főpapok adtak téged a kezembe. Mit tettél?” Jézus ezt felelte: Az én országom nem ebből a világból való. Ha az én országom ebből a világból volna, szolgáim harcra kelnének, hogy a zsidók kezébe ne kerüljek. De az én országom nem innen való. Pilátus erre megkérdezte: Tehát király vagy te? Jézus azt felelte: Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra”. ((Jn 18,33-37) Ő az egyedüli király, aki örökkön örökké él, mert önként meghalt az emberekért, de azután feltámadt, és nem hal meg soha többé. Jézus király. Halálával minden bűnt eltörölt, amit a bűnös megbánt. Nézzetek körül: ma sokaknak nem kell Jézus. A hazug és gyűlölködő embernek nem kell Jézus. Csak az vész el, aki nem az igazságból való, aki meg nem tér örökre.