2012. október 20., szombat

10. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.10.20.szombat

Isten Felfoghatatlansága

Felfogni annyi, mint megismerhetőségének teljessége szerint megérteni, kiismerni valamit vagy valakit. A tudományok fejlődése azt mutatja, hogy az ember fokozatosan halad saját természetének és a nagy természetnek megismerésében, de ma még távol áll attól, hogy akár egy személyiségnek, akár a nagy természetnek minden titkát megfejteni tudná. Elvileg azonban ez nem lehetetlen, vagy legalábbis kétségbe vonható a lehetetlensége. Isten kiismerhetősége azonban teremtmény számára elvileg lehetetlen, mert azt jelentené, hogy a végtelen lét véges fogalmakkal kimeríthető volna, a végtelenség a véges elmébe beleférne. Istenben nem egyes rejtve maradt motívumok ,tulajdonságok vagy egyéb jellegzetességek gátolják a teljes megismerést, hanem az a tény, hogy minden tulajdonsága és egész lényege végtelen és ezért kimeríthetetlen. Nem szabad úgy képzelnünk, mintha Isten az emberi nagyság legfelsőbb foka lenne. Sajátos létezési módja választja el őt az emberektől, nem pedig minden emberi mértéket meghaladó nagysága. Ezért bármennyit megmutat magából, mindig rejtőző Isten (Deus absconditus, Iz 45,15) marad .Bibliai igazolás Isten felfoghatatlanságáról nem olvashatók általános elvi kijelentések a Bibliában, hanem csak egyes konkrét megnyilatkozásai
érthetetlenek számunkra. Izajás szerint szándékai és útjai, azaz eljárásmódjai annyira távol esnek a mienktől, mint az ég a földtől (55,8-9). Szent Pál megismétli ezt a gondolatot, mikor Isten irgalmazó
szeretetéről elmélkedik: ,,Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai'' (Róm 11,33). Isten felfoghatatlansága elsősorban a csodálatot váltja ki az emberből. Ilyen értelemben ünnepli Szent Pál azt a felfoghatatlan, ,misztériumot'', amely megváltásunkat elhatározta és Jézus Krisztusban megvalósította (1Kor 2,6-16; Ef 1,9-11). Jób panaszaira úgy válaszolt Isten, hogy rámutatott emberileg elképzelhetetlen hatalmára és bölcsességére, és ezeket összevetette az ember hatalmával és bölcsességével. Ennek hatása alatt jött rá Jób, hogy milyen balgaság volt részéről az a törekvés, hogy szenvedéseinek okát megismerje, és amikor ez nem sikerült, szemrehányásokkal illette Istent. Most látja, hogy Isten tettei és szándékai számunkra érthetetlenek és kiismerhetetlenek. Ezért visszavonok mindent, és megbánok, porban és hamuban!(42,3.6). A szenthagyomány és a teológia. Mint láttuk, a bibliai kinyilatkoztatás nem Isten metafizikai lényegének, hanem csak üdvtörténeti megnyilatkozásainak felfoghatatlanságáról szól. De mivel a Szentírás egész gondolatvilágát Isten végtelen fönségének és tökéletességének tudata jellemzi, nem jártak el logikátlanul az első századok atyái (elsőnek Clemens Romanus), amikor lényegi tulajdonságnak is mondották a felfoghatatlanságot, olyan tulajdonságnak, amely őt minden teremtmény fölé emeli. Különleges helyet foglal el Isten felfoghatatlansága Aquinói Szent Tamás teológiájában. Ő abból indul ki, hogy a megismerés révén az ember mintegy azonosul a megismerttel, hiszen a szellemi kép lelkünknek sajátjává válik. Isten bármennyit mond magáról, felfoghatatlansága miatt ill. végtelensége miatt sohasem tudunk róla adekvát képet alkotni, nem tudunk vele igazán azonosulni, megmarad tehát a teremtő és teremtmény közti áthidalhatatlan távolság. Ugyanakkor azonban -- mert ismeretről van szó -- valamiféle egyesülés is létrejön és ez kimondhatatlan boldogságot képes kölcsönözni. Ez a boldogság a mennyországban éri el a tetőpontját, mert bár ott sem ismerheti meg a teremtmény Istent a maga végtelen valóságában, sokkal többet lát meg belőle, mint a földi életben.
 

2012. október 19., péntek

9. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.10.19. péntek

Isten ésszel megismerhető a teremtett dolgokból

Isten egészen más, mint a teremtett világ. A világ dolgait érzékeinkkel megtapasztaljuk, értelmünkkel pedig kialakítunk egy érvényes ítéletet: ez a dolog ilyen. Amikor Istent akarjuk megismerni, mivel semmilyen érzéki tapasztalatunk nem lehet róla, a megismerése sem lehet azonos a teremtett lények ismeretével. Ezért hangsúlyozzuk, hogy nem a róla közvetlenül szerzett tapasztalatok alapján ismerhetjük meg Őt, hanem az általa teremtett dolgok segítségével. Ezeket a dolgokat, a világ teremtett tárgyait senki más nem teremthette, csak Ő. Mert ennek a világnak van kezdete, ezt kénytelen elismerni még az istentagadó is, a kezdést pedig egy végtelen okos és mindenható lénynek kellett kigondolnia és megvalósítania, mert különben ekkora, ilyen tökéletes mű soha nem jöhetett volna létre. Ehhez az istenismerethez is kell a gondolkodó emberész is, mert e nélkül az az istenismeret, amiről itt beszélünk, soha nem alakulhatott volna ki. A most bemutatásra készülő istenismeret nem szigorúan tudományos megismerése Istennek, de arra elég és biztos ismeret, hogy Isten van és ebből az ismeretből következik, hogy végtelen nagy Úr, a nagy mindenség Ura, és rendelkezései mindenkire, rám is vonatkoznak. Ennek a megismerésnek is vannak kiinduló pontjai: azok a teremtmények, amelyeket megismertünk már korábban, és értelmesen meg tudtuk magyarázni, hogy nem lehetnek a Teremtőtől függetlenek. Akadt ugyanis ilyen érvelés: nem kell a sor elején Istent alkotóként feltételezni, mert a teremtmények mind egymástól származnak, és így egy végtelen sor alakul ki belőlük. Eme állításnak az a gyengéje, hogy végtelen sor nincs, mert valami vagy sor, vagy végtelen. Ha sor, akkor van eleje és van vége, és ha egyet még hozzáteszek, akkor az értéke azonnal megváltozik. Ha pedig az a valami végtelent jelent, akkor abból sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet úgy, hogy az értéke megváltozzék. Ezt a megismerést a mi értelmünk a saját természetes erejével végzi el. Ehhez nem kell és nem is kap természetfeletti fényt, vagyis kegyelmet. A tétel nem egy-egy ember értelméről beszél. Akadhatnak olyan emberek, akik az eszüket soha nem használják erre a célra, bár tudósok azt állítják, hogy az ember értelme elsődlegesen Isten, a Teremtő felismerésére adatott az embernek. Isten létének ez a felismerése biztos. Tehát minden ember felismerheti létünk végső okát, amint azt Szent Pál megfogalmazta: „Mert nyilván való veletek kapcsolatban, hogy Krisztus levele vagytok, amely a mi szolgálatunk által készült, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével írva, nem kőtáblákra, hanem a szív húsból való tábláira (Kiv 24,12; Ez 11,19)(2Kor 3,3) Mindebből levonható tény, hogy Isten léte és általános uralma minden ember felett a fentebb vázolt módon biztosan megismerhető. Ha tehát valaki magasabb végzettségére hivatkoznék, vagy más fajta hit tanítását emlegetné, nem kell félnie senkinek, hogy ő ezekkel a fogalmakkal felcsúfolódik. Egyébként az I. Vatikáni egyetemes zsinat elítélte a materializmust és a panteizmust. Az előbbi csak anyagot ismer, tagadja a végtelen szellemet, az Istent; az utóbbi pedig azt vallja, hogy az anyagvilág összessége az isten.„Mert üresfejűek (üres bálványokról gondolkoznak) mindazok az emberek, akikben nincs meg Isten ismerete, és mindabból, amiről látjuk, hogy jó, nem tudták megérteni azt, aki Van. Sem műveire figyelve nem ismerték fel, ki a művész, hanem vagy a tüzet vagy a szelet, vagy légáramlatot, vagy a csillagok köreit, vagy a nagy vizet, vagy a napot és holdat vélték a földkerekséget kormányzó isteneknek. Ha ezek szépségében gyönyörködve, ezeket vélték isteneknek, tudniuk kell, hogy ezek uralkodója mennyivel szebb, hiszen a szépség Atyja rendelte mindezeket. Vagy ha csodálták erejét és műveit, értsék meg ezekből, hogy aki alkotta ezeket, erősebb náluk, hiszen a szépség és teremtés nagyságából megismerhetően látható ezek teremtője. De ezek ellen mégis kisebb a panasz, bár talán tévednek, miközben keresik Istent, és meg akarják találni. Ugyanis műveiben forgolódva kutattak és meggyőződésük, hogy jó az, amit láthatunk. De még ezeknek sem kell (Istent) nem ismerni. Ha ugyanis annyit képesek voltak tudni, hogy képesek legyenek felbecsülni a világot, hogyan nem találták meg még könnyebben ennek Urát?” (Bölcs 13,1-9)
 

2012. október 18., csütörtök

8. nap a Hit Évében


Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint:

2012.10.18. csütörtök

Isten megismerése

Istenről minden ember rendelkezik valamilyen fogalommal. Ezek a fogalmak és elképzelések sokban eltérnek egymástól, hiszen kialakulásuk nemcsak értelmi fejlettségünkön, neveltetésünkön és élettapasztalatainkon fordul, hanem saját vágyaink és félelmeink kivetítése is beleszólhat az Isten-fogalomba. Amikor a dogmatika Isten megismertetésére törekszik, nem foglalkozik az Isten-fogalom különféleségeivel és azok kialakulásával, érdeklődése csak erre a három területre irányul: Milyennek mutatja magát Isten a kinyilatkoztatásban? Eljuthat-e az ember Isten létének és néhány alapvető tulajdonságának felismerésére kinyilatkoztatás nélkül is? Hogyan egyeztethető össze a kinyilatkoztatásból nyert istenkép a természetes emberi értelem okoskodásainak eredményeivel? Ezeknek a kérdéseknek figyelembevételével háromféle istenismeretről szokás beszélni: természetfölötti (vagyis a kinyilatkoztatásból nyert),természetes, és végül a teológiai istenismeretről.

A kinyilatkoztatás Istene

Az Apostoli Hitvallás és a többi hitvallások akár az első századokból valók, akár későbbi eredetűek a kinyilatkoztatás Istenébe vetett hitet tolmácsolják. Azt az Istent, aki többféleképpen és különböző módon küldte üzeneteit választott népéhez a próféták útján, az idők teljességében'' (Gal 4,4) pedig Fia által beszélt (Zsid 1,1-2). Az emberré lett Ige megvilágosít minden embert, és megváltói műve által
lehetővé teszi az isteni életbe való belekapcsolódást azok számára,akik az ő teljességéből merítenek (Jn 1,1-18),,Ő fejezi be és teszi tökéletessé tehát a kinyilatkoztatást már puszta jelenlétével, önmaga kinyilvánításával, szavaival és tetteivel, a csodajelekkel, főleg azonban halálával és halálából való dicsőséges feltámadásával, végül pedig az igazság Lelkének elküldésével. Isteni tanúságtétellel erősíti meg, hogy velünk van az Isten, és ezáltal megszabadít minket a bűn meg a halál sötétségéből,és örök életre támaszt föl. A krisztusi üdvrend sohasem múlik el, mert új és végleges szövetség. A mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig pedig már nem kell várnunk semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást (1Tim 6,14 és Tit 2,13)'' (DR 4.) Már a próféták működését megelőzően is sokat feltárt magából Isten az emberek elôtt. A Teremtés elbeszélése szerint közvetlen kapcsolatot tartott az ősszülőkkel, a bűnbeesés után pedig a megváltás ígéretével (3,15) az üdvözülés reményét keltette, és továbbra is állandóan gondját viselte az emberiségnek, hogy örök életet adjon mindazoknak, akik kitartanak a jóban és keresik az üdvösséget (vö. Róm 2,6-7). Ábrahám utódait választott népévé tette,ezt a nemzetet a pátriárkák, majd Mózes és a próféták útján szavaival és tetteivel szüntelenül tanította, és sok századokon keresztül nevelgette; így készítette elő a Jézusban történt végleges kinyilatkoztatást.

2. A kinyilatkoztatás sokkal tökéletesebb ismeretet közvetít

Istenről, mint bármilyen emberi okoskodás. Értelmünk ugyan eljuthat odáig, hogy a tapasztalati világon kívül van valami, ami nemcsak végső magyarázata a világnak, de személy is egyúttal, hiszen személyeket hoz létre. Magától azonban már nem tud eljutni az ember annak felismerésére, hogy ez a Valaki három személyű. Sőt személyességét is jobban megközelítheti, aki a kinyilatkoztatásban is találkozik vele. Mert itt maga szólít meg bennünket, és a hitben nemcsak értelmünk, hanem egész egyéniségünk lép vele kapcsolatba. Emberi személyt is kevésbé ismer meg az olyan, aki csak értelmileg közeledik hozzá. A beszéd és a cselekvés sokkal többet árul el a személyből, mint a tőle különvált alkotása. Ezért a kinyilatkoztatás eseményein és szavain keresztül szinte közvetlen tudomást szerez Istenről a hívó ember, mint ahogy barátunkat vagy közvetlenebbül ismerjük meg önmagukról mondott szavaikban és viselkedésükben. Isten azonban a kinyilatkoztatásban sem tárta fel magát teljes valóságában. A kinyilatkoztatás nem annyira önmagában mutatja be Istent, hanem inkább az emberekre irányuló terveiben, vagyis mint olyant, aki üdvösségünket akarja biztosítani [2]. Amit így bemutat belőle, abból kilehet olvasni, hogy milyen ô önmagában, de csak bizonyos mértékig. Annál inkább, mert végtelen tökéletessége nem férhet bele véges emberi elmébe. Róla való tudásunk csak töredékes, mintha homályos tükörben látnánk a képét valakinek (1Kor 13,12). Megközelíthetetlen fény veszi körül (1Tim 6,15-16), ezért nem láthatja senki más, csak a Fiú (Jn1,18); számunkra mindig láthatatlan Isten (1Tim 1,17), bármennyit láttatott meg magából szavain és viselkedésén keresztül.
 

2012. október 14., vasárnap

A Magyar Püspöki Kar körlevele a Hit Évéhez.


A püspöki kar körlevelet tett közzé a hit évének kezdete alkalmából, amelyet október 14-én, vasárnap minden templomban felolvasnak.

Kedves Testvérek!
   
Szentatyánk, XVI. Benedek pápa meghirdette a hit évét, amely 2012. október 11-től 2013. november 24-ig, Krisztus Király ünnepéig tart. 50 évvel ezelőtt, 1962. október 11-én nyitotta meg ugyanis Boldog XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot. Ez a nap akkor Szűz Mária Istenanyaságának ünnepe volt. Ehhez a dátumhoz kapcsolódik egy másik fontos esemény, amelyre a Szentatya hivatkozik. Boldog II. János Pál pápa 20 évvel ezelőtt adta ki a „Katolikus Egyház Katekizmusát”, mint a II. Vatikáni Zsinat egyik gyümölcsét, „hogy a hit szépségét és erejét minden hívőnek bemutassa” (Porta fidei, 4).
Mit szeretne elérni a Szentatya a hit évével? A hit kapuja kezdetű apostoli levelében írja, hogy „Újra fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot” (Porta fidei, 3).
A kereszténységet ma sajnos a hagyományosan keresztény országokban is sokan csak szociális, kulturális vagy politikai szempontból tekintik, és legfeljebb szép szokást látnak benne. A kereszténység hajnalán, Szent Pál korában a vallást az akkori pogány gondolkodók is szokásnak tartották, és ezzel elősegítették a pogány vallások megszűnését, mert életet, hitet nem lehet tartósan szokásra építeni, hanem csak az igazságra. A Szentatya, XVI. Benedek pápa az 1967-ben, teológus professzorként írt, Bevezetés a keresztény hit világába című könyvében hivatkozott Tertullianusra, a második-harmadik században élt teológusra, aki szerint: „Krisztus igazságnak, nem pedig szokásnak nevezte magát.” Ezzel valóságos forradalom történt a hit világában: a kereszténység ugyanis nem szokásra építette a hitét, hanem az igazságra: Krisztusra. A keresztény vértanúk sem egy szokásért adták oda az életüket, hanem az Igazságért: Krisztusért. A mi hitünk is csak Krisztusra, az Igazságra épülhet, és csak a vele való élő kapcsolat adhatja meg azt a szívbéli örömet, amit sugározni tudunk a világban. De hogy a hit örömét sugározni tudjuk, először nekünk kell megújulni hitünkben.
A Szentatya októberre összehívta Rómába a Püspöki Szinódust, amelynek a témája: Az új evangelizáció a keresztény hit továbbadása érdekében. A világ összes püspöki konferenciájának küldöttei a Szentlélek megvilágosító kegyelmét kérve vitatják meg az evangélium hirdetésének mai kihívásait. Tapasztaljuk ugyanis, hogy olyan népek körében is, ahol hosszú évszázadok vagy akár ezer év óta is jelen van a Katolikus Egyház, sokan vagy hitetlenek, vagy egyáltalán nem tudnak semmit Jézus Krisztusról. Talán könnyebb elmenni egy olyan országba Krisztust hirdetni, ahol még soha nem hallottak Róla, mint egy hagyományosan keresztény környezetben, ahol sokan azt mondják: „ezt már hallottuk, ezt már ismerjük”, de valójában sem nem ismerik, sem komolyan nem gondolkodtak el róla. Aki azonban komolyan veszi, aki hisz Krisztusban, az Igazságban, annak számára a mi katolikus hitünk ma is az élet, az örök élet boldogító forrása.
Mit jelent a Jézus Krisztusba vetett hit, amit a hit évében szeretnénk elmélyíteni és élővé tenni? A hit mindenekelőtt személyes találkozás Istennel. Az ember nem egy arcnélküli végső okban hisz, nem egy világmagyarázatban vagy ideológiában, hanem a személyes Istenben. Paul Claudel foglalta így össze megtérését: „elindultam valaminek a keresésére, és íme VALAKI lettél számomra, Istenem.” A találkozás mindig Istentől indul el. Ő adja a kegyelmet, és Ő szólít meg az Egyház igehirdetése által. Szent Pál szerint: „A szívbéli hit megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,10). Szentatyánk, XVI. Benedek pápa így tanít: „A szív azt jelenti, hogy a hitre jutás első aktusa Isten ajándéka és a kegyelem műve, amely hat és átformálja a személyiség mélyét” (Porta fidei, 10). Szent Lukács írja az Apostolok Cselekedeteiben, hogy Filippiben egy bizonyos Lídiának „az Úr megnyitotta a szívét arra, amit Pál mondott” (16,14), vagyis a hit tartalmának ismerete önmagában még nem elég. Szükséges, hogy a szívet – vagyis az emberi személy szentélyét – megnyissa a kegyelem, hogy lásson és értse, miről szól valójában Isten hirdetett szava. Tehát a személyes találkozás a kegyelem és az igehirdetés révén az első. Aki ezután rábízza magát Istenre, Krisztusra, az elfogadja az általa adott kinyilatkoztatást is, amelyet szájjal kell megvallani, hirdetni és az életével tanúsítani.
A hit a legszemélyesebb aktus, ugyanakkor közösségi is. Az Egyház hitében részesülünk a keresztség szentségében, így leszünk Isten népének tagjai, hogy elnyerjük az üdvösséget. A „hiszek”, amit a kereszteléskor személyesen megvallunk, az Egyház hite. A „hiszünk”, amit a liturgiában közösen imádkozunk, szintén az Egyház hite. A II. Vatikáni Zsinat azt írja a hitről: „A kinyilatkoztató Istennek ’a hit engedelmességével’ tartozunk. Ezzel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, ’értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt’, és önként elfogadja a tőle adott kinyilatkoztatást” (Dei Verbum, 5). Mivel a kinyilatkoztatás nem az ember istenkeresése, hanem Isten embert kereső lehajló szeretete, azért a keresztény hit nem akármilyen emberi hiedelem, hanem Isten kinyilatkoztatására adott hívő válasz. A kinyilatkoztatás az Egyház igehirdetése, Szentírása, imája, szentségei, különösen is a Szent Eucharisztia révén jut el hozzánk, így keresztény hitünk elválaszthatatlan Jézus Krisztus Egyházától. Az apostolokra épülő katolikus keresztény egyháznak szól Jézus kijelentése: „...tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,19-20).
A hit évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus Krisztust, Katolikus Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit, hogy megújuljunk hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem személyes találkozás Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a szentségek teszik hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a tanúságtételhez. Erkölcsi életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha kapcsolatban van a hittel, a liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11). Mindezt csodálatosan tárja elénk a II. Vatikáni Zsinat tanítása, valamint a Katolikus Egyház Katekizmusa, amelyről Boldog II. János Pál pápa írta, hogy: „igen fontos segítség lesz az egész Egyház megújításának a munkájában… Hatékony és törvényes eszköz (…) az egyházi közösség szolgálatára, mint a hit tanításának biztos normája” (Porta fidei, 11 idézi a „Fidei Depositum”-ból).
A hit éve különösen is rávilágít a gyermekek és fiatalok hitoktatásának fontosságára, katolikus egyházi iskoláink értékére és a hit ismeretében való állandó előrehaladásra a felnőttek és a családok körében is.
Lelkipásztorainkat külön is buzdítjuk és bátorítjuk, hogy sorozatos előadásokban, katekézisekben ismertessék meg katolikus hitünk tanításának tartalmát, és különféle lelki programokban (így pl.: szentóra, misszió, zarándoklat, lelkigyakorlatok stb.) kérjék a plébániai közösségek számára a hit drága ajándékának megértését, megőrzését, megélését. Ebből az élő hitből fakad majd a karitász, a szeretetszolgálat tanúságtétele is. Ahogy a Szentatya írta: „A szeretet nélküli hit terméketlen, míg a hit nélküli szeretet kétségek között vergődő érzelem marad” (Porta fidei, 14). A hit örömének sugárzása, továbbadása révén tesszük a legnagyobb szolgálatot a minket körülvevő világ számára is.
Az apostolokhoz hasonlóan visszük kérésünket Mesterünkhöz és az egész Egyházzal, Róma püspökével együtt kérjük: „Uram, növeld bennünk a hitet” (Lk 17,5). Ezért imádkozunk most, hogy a Szentlélek felélessze bennünk az élő hitet Jézus Krisztusban, akit az Atya küldött a világba az emberek üdvözítésére. Hitünk váljék szerető bizalommá az Egyház megújulására. „A Hit évében a kegyelem ezen idejét Isten Anyjára bízzuk,” – írja a Szentatya – „akit ’boldognak’ mondunk, ’mert hitt’ ” (Porta fidei, 15). Ámen.


Budapest, 2012. október 8.
a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia