Aeropagita Szent Dénes vértanú

B év 27. hét keddje

Aeropagita Szent Dénes vértanú

Dénes (Dionysius) azt jelenti: ‚hevesen menekülő’, vagy származtathatjuk a dyo, azaz ‚kettő’ és a nisus, azaz ‚felemelés’ szavakból, mintegy ‚két dologban felemeltetett’, tudniillik testében és lelkében. Avagy a Dyana, azaz Venus, a szépség istennője, és a syos, azaz ‚isten’ szavakból, mintegy ‚istennek tetsző’. Vagy miként néhányan vélik, a dionysia szóból, mely Isidorus szerint részegség ellen hathatós fekete drágakő. Dénes tehát hevesen menekült a világtól, tökéletes lemondással; felemeltetett a belső világ szemlélése által; Istennek tetsző volt ékes erényében, és hathatós volt a bűnösök számára a vétkek részegsége ellen. Megtérése előtt sok névvel illették. Nevezték Areopagitának arról a faluról, ahol lakott, de mondták Theosophusnak, azaz Isten bölcsének. A görög bölcsek a mai napig pterugion tou ouranounak mondják, ami azt jelenti: ‚az ég szárnya’, mert a szellemi megértés szárnyán csodálatosan szárnyalt az ég felé. Mondják Macariusnak is, azaz boldognak. Hazájáról Iónnak, az ión pedig – mint Papias mondja – egy görög nyelvjárás, ión az oszloprendek egy fajtája, vagy – mint ugyanő mondja – egy versláb, amiben két rövid és két hosszú szótag található. Ez azt jelenti, hogy az Úr bölcse volt, a titkos dolgok vizsgálatával, az ég szárnya volt az égiek szemlélése által, és boldog az örök dolgok birtoklásával. A többi neve azt mutatja, hogy nagyszerű szónok volt ékesszólásával, az Egyház támasza tanításával, „rövid” volt önmagával szemben alázatosságában, „hosszú” volt mások iránt szeretete nagyságában. Ágoston Az Isten városa VIII. könyvében mondja, hogy az ión a filozófusok egyik iskolája. Itt ugyanis a filozófusok két fajtáját különböztette meg, az itáliait, akik Itáliából, és az iónt, akik Görögországból valók. Mivel Dénes igen kiváló filozófus volt, antonomáziával^* iónnak nevezhető. Szenvedéseit és életét Konstantinápolyi Metód írta meg görögül, latinul pedig Anastasius, az Apostoli Szék könyvtárosa, mint Hincmar reimsi püspök mondja.

Dionysius Areopagitát Szent Pál apostol térítette Krisztus hitére. Azt tartják, hogy Areopagitának arról a városrészről nevezték el, ahol lakott. Areopagus ugyanis Mars isten városrésze volt, mert ott állt Mars temploma. Az athéniek ugyanis az egyes városrészeket azokról az istenekről nevezték el, akiket ott tiszteltek, így azt a negyedet, ahol Marsot tisztelték, Areopagusnak hívták, mivel Marsot görögül Aresnek mondják. A negyed, ahol Pánt tisztelték, Panopagus, és így, az egyes istenekről nevezték el az egyes városrészeket. Areopagus jelentősebb negyed volt, mert itt állt a nemesek tanácskozóhelye és a szabad művészetek iskolája. Itt élt Dénes is, a kiváló filozófus, akit a bölcsesség teljessége és az isteni nevek ismerete miatt Theosophusnak, Istenben bölcsnek neveztek. Vele volt filozófustársa, Apollophanes is. Éltek itt még epikureusok, akik az emberi boldogságot egyedül a testi gyönyörökben, és sztoikusok, akik az emberi boldogságot pusztán a lélek erényességében keresték.

Az Úr kínszenvedésének napján sötétség lőn az egész földön (Mt 27,45), amit az athéni filozófusok természetes okokkal nem tudtak megmagyarázni. Nem volt ugyanis természetes napfogyatkozás, mivel a Hold a Nappal átellenben volt, napfogyatkozás pedig csak a Nap és Hold együttállásakor szokott lenni. A holdhónap tizenötödik napja volt, és így legmesszebb állt a Naptól. A fogyatkozás továbbá nem fosztja meg a Föld egészét a fénytől, s nem tarthat három órán át. Hogy azonban ez a napfogyatkozás a Föld minden részéről elvonta a fényt, nyilvánvaló abból, amit Lukács evangélista mond, és abból, hogy a mindenség Ura szenvedett, s hogy ezt észlelték az egyiptomi Helipolisban, Rómában, Görögországban és Kis-Ázsiában. Hogy Rómában így történt, Orosius tanúsítja, azt írván:^* „Amikor az Urat keresztre feszítették, a földkerekséget hatalmas földrengés rázta meg, a hegyekben meghasadtak a sziklák, hatalmas városok több negyede omlott össze éktelen robajjal, a nap hatodik órájában teljesen elsötétült a világ, hirtelen sűrű éjszaka borult a földre, sőt azt is mondják, hogy ezekben a nappali órákban, vagy inkább rémisztő éjszakában, csillagokat láttak szerte az égbolton.” Eddig Orosius.

Egyiptomban is így történt, mint Dénes említi Apollophanesnek egy levelében: „Az egész földkerekséget sűrű sötétség borította. Amikor azonban a napkorong újból teljes fényében megjelent az égbolton, fogtuk Philippus Arrhidaeus szabályát, s mikor úgy találtuk, mint nyilvánvaló is volt, hogy semmi ok a napfogyatkozásra, azt mondom neked: »Nagy tudomány szentélye, íme egy titok, aminek még te sem ismered a nyitját. Te, aki minden tudás tüköre vagy, Apollophanes, minek tulajdonítod e rejtélyt?« Mire te isteni ihletéssel és emberfeletti értelemmel ezt válaszoltad nekem: »Jó Dénesem, ezek az isteni dolgok változásai.« Végül, miután felismertem, hogy annak a jeles hírnek napja és éve, amelyet Pál apostol figyelmes fülünkbe mennydörgött, ama kiáltó jelekkel egybeesik, kitártam karomat az igazság befogadására, és megszabadultam a tévelygés béklyóitól.” Így Dénes. Ugyanő megemlékezik erről Polikárphoz írott levelében, így szólva magáról és Apollophanesról: „Akkor mindketten Heliopolisban voltunk, s egymás mellett állva figyeltük, hogy a Hold váratlanul eltakarja a Napot. Ehhez az időpont nem volt megfelelő. A kilencedik órától alkonyatig ismét megfigyeltük, hogy természetfeletti módon újra átellenben helyezkedett el vele. Láttuk, hogy a napfogyatkozás keleten kezdődött, eljutott a Nap túlsó széléig, majd visszafordult, s a fogyatkozás és növekedés nem ugyanazon, hanem az egymással szemközti oldalon történt.” Akkoriban ugyanis Dénes Apollophanesszel az asztrológia tudományának kedvéért időzött az egyiptomi Heliopolisban, s később onnan visszatért.

Ami Ázsiában történt, azt Eusebius tanúsítja, megjegyezve krónikájában, hogy a pogányok írásai között olvasta, hogy akkor Bithyniában, a kis-ázsiai provinciában nagy földrengés volt, és olyan napfogyatkozás, mint még soha. A nappal a hatodik órában sötét éjszakára változott, az égen csillagokat láttak. Niceában, egy bithymai városban a földrengés az összes házat romba döntötte. Végül, mint a Historia scholasticában olvashatjuk, a filozófusok arra a következtetésre jutottak, hogy a természet istene szenved. Másutt pedig azt olvashatjuk, úgy mondták, hogy a természet rendje bomlik meg, vagy az elemek rászednek bennünket, esetleg a természet istene szenved, és az elemek vele szenvednek. Mások – így Dénes is – azt állítják, hogy ez az éj, amit mint újat csodálunk, az egész világ számára az igazi világosság eljövetelét jelképezi.

Akkor az athéniek oltárt állítottak ennek az istennek, és feliratot helyeztek el rajta: „Az Ismeretlen Istennek”. Az egyes oltárokra ugyanis feliratokat szoktak elhelyezni, jelezve, hogy kinek szentelték. Amikor égő és véres áldozatot akartak bemutatni neki, a filozófusok azt mondták: „Nincsen szüksége a mi javainkra, hajtsatok azonban térdet oltára előtt, és fohászkodjatok őhozzá, mert nem barmok felajánlását várja, hanem a lelkek feláldozását.”

Mikor Pál Athénbe jött, az epikureus és sztoikus filozófusok vitába szálltak vele. Némelyek azt mondták: „Mit akar ez a szószaporító mondani?” Mások azt mondták: „Új ördögök hirdetőjének látszik” (ApCsel 17,18). Elvezették tehát a filozófusok negyedébe, hogy próbára tegyék az új tanítást. Azt mondták: „Mert valami újszerűt beszélsz fülünkbe, akarjuk tehát tudni, mik lehetnek ezek.” Az athéniek ugyanis semmi egyébbel nem foglalkoztak, csak azzal, hogy valami újat mondjanak vagy halljanak (uo. 17,20–21). Miután Pál megszemlélte az istenek oltárait, és meglátta közöttük az Ismeretlen Istenét, így szólt a filozófusokhoz: „Akit azért nem ismervén tiszteltek, azt az igazi Istenként hirdetem én néktek, aki megalkotta az eget és a földet (uo. 23–24). Ezután Déneshez fordult, akit az isteni dolgokban a többieknél tudósabbnak talált. „Dénes, ki ez az Ismeretlen Isten?” – kérdezte. Erre Dénes: „Maga az igaz Isten, aki nem mutatkozott meg úgy, mint a többi isten, hanem számunkra felfoghatatlan és ismeretlen, eljön majd a következő világkorszakban, és mindörökké uralkodni fog.” Mire Pál: „Ember ő, vagy csak lélek?” Dénes így válaszol: „Isten és ember, de azért ismeretlen, mert csak az égben lakozik.” Mire Pál: „Ő az, akit hirdetek néktek. Leszállt a mennyekből, megtestesült, vállalta a halált és harmadnapra feltámadott.”

Miközben Dénes Pállal beszélt, éppen egy vak ember kelt át előttük az úton, Dénes erre így szólt: „Ha azt mondod ennek a vaknak: »Istened nevében láss!« – és lát, rögtön hiszek. De kerüld a varázsszavakat, mert esetleg ismersz olyan igéket, melyeknek hatásuk van. Előírom neked a szavak sorrendjét. Ebben a formában szólj hozzá: »A Szűztől született, keresztre feszíttetett, meghalt, feltámadott és mennybe ment Jézus Krisztus nevében, láss!«” Pál, hogy még a gyanú árnyéka se vetődhessék rá, megkérte Dénest, hogy ő maga mondja el ezeket a szavakat. Dénes a mondott formában parancsolta meg a vaknak, hogy lásson, s az rögtön visszanyerte látását. Dénes feleségével, Damarisszal és egész háza népével nyomban megkeresztelkedett, és hívő lett. Pál három éven át oktatta, majd Athén püspökévé szentelték, ahol állhatatosan prédikálva, a várost és vidékének nagy részét Krisztus hitére vezette. Azt tartják, hogy Pál felfedte Dénesnek, amit a harmadik égig való elragadtatásában látott, mint erre Dénes számos helyen utal is. Ezért van az, hogy Dénes az angyalok hierarchiáját, rendjeit, felosztásukat és szolgálataikat áttekinthetően és világosan tárgyalta. Ki mástól is tanulhatta volna, mint attól, aki elragadtatott egészen a harmadik égig, és ott mindezt maga látta?

A prófétaság lelkével ékeskedett, mint ez kiderül a Patmos szigetére száműzött János evangélistához írott leveléből, melyben megjövendölte neki, hogy visszatér. Így írt: „Örvendj, igazán kedves, szeretetre méltó és szeretett, szerelmes barátom!” Majd alább: „Patmosi őrizetedből elbocsátanak, és visszatérsz Ázsia földjére, és ott a Jóisten példája szerint cselekedsz majd, és átadod a tanítást az utánad jövőknek.” Jelen volt Szűz Mária elszenderülésénél, mint erre Az isteni nevekről írott könyvében utal.^* Meghallván, hogy Nero Pétert és Pált Rómában börtönbe záratta, püspököt állított maga helyett, és elindult, hogy felkeresse őket. Ők azonban már boldogan az Úrhoz tértek, és Kelemen állt az egyház élén.

Kis idő multával Szent Kelemen a frankok földjére küldte Dénest, és társul Rusticust és Eleutheriust adta mellé. Küldetését teljesítve Párizsba jutott el, és sokakat megtérített, számos egyházat emelt, és különböző rendű klerikusokat telepített le. Olyan kegyelem sugárzott rá az égből, hogy bár a bálványpapok gyakran népfelkelést szítottak ellene, és a nép többször összesereglett, hogy elveszejtse, de ahogy meglátták, minden vadságukat levetkezve a lábához vetették magukat, vagy nagy félelem fogta el őket, s elmenekültek a színe elől.

Az ördög látva, hogy napról napra csökken híveinek száma, és megirigyelve, hogy a keresztények szaporodásával az Egyház győzedelmeskedik, Domitianus császárt akkora kegyetlenségre indította, hogy parancsot adott: „Aki keresztényt talál, vagy kényszerítse áldozat bemutatására, vagy válogatott kínzásoknak vesse alá!” Fescenninus prefektus, akit Rómából irányítottak a párizsi keresztények ellen, rátalált Dénesre, midőn a népnek prédikált. Rögtön elfogták, ütlegelték, leköpdösték, gúnyt űztek belőle, és a legvastagabb szíjakkal megkötözve, Szent Rusticusszal és Eleutheriusszal együtt Fescenninus előállíttatta. A szentek állhatatosan kitartottak Isten megvallásában. Ekkor egy nemes matróna lépett elő, és azt állította, hogy ezek rútul rászedték férjét, Lubiust. Hamarjában el is küldtek a férfiért, akit, mikor kitartott Krisztus megvallásában, gonoszul megöltek, a szenteket pedig tizenkét katona megkorbácsolta. Ezután súlyos láncokkal megbéklyózva börtönbe vettettek. Másnap Dénest mezítelenül izzó vasrostélyra feszítették, ahol így énekelt az Úrhoz: „Fölötte tüzes a te beszéded, és a te szolgád szerette azt” (Zsolt 118,140).

Innen leemelve, kiéheztetett vadállatok elé vetették őt, de amikor azok rárontottak, a kereszt jelét vetette rájuk, és megszelídítette őket. Ezután kemencébe dobták, de a tűz kialudt, és mit sem ártott neki. Keresztre feszítették, és ott sokáig kínozták, innen levéve társaival és sok más hívővel együtt börtönbe zárták. Mialatt a börtönben misézett, és a népet megáldoztatta, az Úr Jézus hatalmas fénnyel megjelent neki, és vette a kenyeret, e szavakat szólván: „Vedd ezt a kenyeret, kedvesem, mivel nálam van a legnagyobb jutalmad.”

Ezután ismét a bíró elé állították, s újabb büntetésekkel sújtották őket, majd Mercurius szobra mellett a Szentháromságot hirdető három fej bárd által lehullik. Szent Dénes teste azonban rögtön fölegyenesedett, és egy angyal vezetésével – előttük mennyei fény, a feje az angyal kezében – kétmérföldnyire mentek attól a helytől, amelyet ma Mártírok hegyének mondanak, addig, ahol most saját választása miatt és isteni gondoskodásból nyugszik. Az angyalok éneke olyan erővel zengett, hogy sokan azok közül, akik hallották, megtértek, köztük Lubius prefektus felesége, Laertia is fennhangon vallotta meg, hogy keresztény. A gonoszok azon mód lefejezték, és úgy rogyott le, hogy saját vérében keresztelkedett meg. Fia, név szerint Virbius Rómában három császár alatt katonáskodott, míg végül visszatért Párizsba, megkeresztelkedett, és szerzetes lett.

Mivel a hitetlenek féltek, hogy Szent Rusticus és Eleutherius tetemét a keresztények eltemetik, parancsot adtak, hogy vessék őket a Szajnába. Egy nemes matróna azonban a halottvivőket asztalához invitálta, és miközben azok lakmároztak, ellopta a tetemeket, és kertjében, titokban eltemette. Az üldözés csitultával azután kiemelte, és ünnepélyesen Szent Dénes teste mellé helyezte őket. A vértanúságot Domitianus alatt szenvedték el, az Úr 96. évében, amikor Szent Dénes 90 éves volt.

Az Úr 815. éve táján, Lajos idejében, Mihály, konstantinápolyi császár követei más ajándékokkal együtt elhozták Lajosnak, Nagy Károly fiának, Dénes könyvét a Hierarchiáról, görögből latinra fordítva. Az ajándékot örömmel fogadták, és még azon az éjjelen 19 beteg gyógyult meg Dénes templomában.

Mikor Arles-ban Szent Regulus püspök misét celebrált, a misekánonban elsorolt apostolokhoz hozzácsatolta: „és a szent mártírokkal, Dénessel, Rusticusszal, Eleutheriusszal.” Mikor nevüket kiejtette, igen elcsodálkozott, hogy akaratlanul felsorolta őket a kánonban, hiszen úgy tudta, hogy még élnek. És lám, a csodálkozó püspök előtt három galamb jelent meg, megülve az oltár keresztjén, s mellükre vérrel volt írva a három szent neve. Figyelmesen szemügyre vette őket, s megértette, hogy a szentek lelke elhagyta testüket.

Az Úr 644. éve táján – amint egy bizonyos krónikában olvasható – Dagobert, a frankok királya, aki jóval Pipin előtt uralkodott, már gyermekkorától kezdve nagy tiszteletben tartotta Dénest. Atyjának, Clotharnak haragját félve, egyenesen Szent Dénes templomába menekült. Mikor mint király meghalt, egy szent férfiúnak az a látomása támadt, hogy a király lelkét ítélőszék elé vitték, és a szentek közül sokan vádolták őt templomuk kifosztásával, Amikor a gonosz angyalok már azon voltak, hogy magukkal viszik a pokolba, megjelent Szent Dénes, akinek közbenjárására megszabadult, és elkerülte büntetését. Lelke ugyanis visszatért testébe, és bűnbánatot tartott.

Chlodvig király, kitakarván Szent Dénes testét, kegyeletsértő módon letörte karcsontját, és azt kapzsiságból elrabolta. Később őrület kerítette hatalmába.

Megjegyzendő, hogy Hincmar, reimsi püspök Károlynak küldött levelében írja, hogy a Galliába rendelt Dénes maga az Areopagita volt, mint fentebb mondottuk. Ugyanezt tanúsítja Johannes Scotus Károlyhoz írt levele, s ennek még esetleges időrendi meggondolások sem mondanak ellent, mint ezt néhányan felvetik.