2011. május 7., szombat

Húsvét második hetének szombatja


Húsvét második hetének szombatja


Magyarországi Boldog Gizella királyné apáca ünnepe


A Boldogságos Szűz Mária emlékezete


Isten megváltott népe vagytok,

Hirdessétek annak dicsőségét,

Aki a sötétségből meghívott

Csodálatos világosságába,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Istenünk, te megváltottál és gyermekeddé fogadtál bennünket. Tekints jóságosan szeretett fiaidra, és vezess el minket, Krisztusban hívőket az igazi szabadságra és a mennyei dicsőségbe. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Ego sum, nolite timere!”
(János 6, 20b.)

„Én vagyok, ne féljetek!” Kiálltja a mi Urunk, Jézus Krisztus a kenyérszaporítás estéjén, amikor tanítványai után ment a Tiberiás tavának vízén járva. A jelenséget még az is félelmetesebbé tette a tanítványok számára, hogy igen erős, viharos szél fújt a tavon, amely jókora hullámokat korbácsolt a part irányába. Ezt a csodát, amelynek az apostolok tanúi voltak leírta Máté és Márk evangélista is könyvében. Azért csak képzeljük el ezt az evangéliumi szakaszt a valóságban. Sötét volt már, a látási viszonyok rosszak lehettek, ráadásul a szélvihar is félelmetessé tette az átkelést a tavon, amely mintegy hat kilométernyi utat jelentett. A tanítványok erőteljes evező csapásokkal haladtak, hiszen minél hamarabb szerettek volna túl lenni ezen a nem túl kellemes úton. A názáreti Mester nem velük együtt indult el, mégis a vízen járva utol érte őket mielőtt a túlpartot Kafarnaumnál elérték volna. A felajzott állapotban, görcsösen evező apostolok bizony először igen csak megijedhettek a váratlanul felbukkanó alak láttán, aki minden fizikai törvénnyel dacolva, amelyet ismertek a vízen járva gyorsabban haladt, mint ők, akik gyors evező csapásokkal versenyt futottak a hullámokkal. Bizony Testvéreim az arcukra lehetett írva minden érzelmük, minden legbelsőbb félelmük, ezért mondja nekik Jézus Krisztus: „Én vagyok, ne féljetek!” A vízen járás is előzménye az Oltáriszentség megígérésének. Jézus Krisztus ezzel a csodával akarja bemutatni tanítványainak, hogy saját teste felett is korlátlan hatalma van, nemcsak a kenyér felett. Sőt képes dacolni a bolygót uraló erőkkel és hatásokkal is, hiszen minden más belesüllyedne a viharos habokba, de ő, mintha kívül helyezné magát téren és időn, képes irányítani mindent. Ezek a tulajdonságok egyértelműen bizonyítják nem emberi származását, istenségét, hiszen csak az tud uralkodni ezek felett az erők felett, aki maga alkotta ezeket az erőket, hogy azok egy életformát működtessenek. Nyilvánvalóan annak is jelentősége van, hogy ezt a csodát nem a nagy közönség előtt hajtotta végre, mint a kenyérszaporítást, hiszen elsősorban a tanítványoknak kellett az Eucharisztia titkát megismerniük, ezért a vízen járásnak csak ők voltak a tanúi. Később az Egyház megalapításakor és a papi rend kialakításakor is gondosan ügyelt arra, hogy mindenki csak annyit tudjon a titkokból, amennyire szüksége van az adott megbízatás megfelelő elvégzéséhez. Az utóbbi napokban, hetekben, hónapokban, amikor János apostol evangéliumát olvastuk vissza-visszatérő mondat volt, amelyet most is Jézus Krisztus szájából felhangzik: „Én vagyok…” Ez a kijelentés nyilvánvalóan arra utal, hogy első ő mindenben, hogy belőle indul ki minden, és ő belé is tér vissza minden. Ő az alfa és ő az ómega. De nem magától mondja ezt sem, mert ha vissza tudunk emlékezni az ószövetségi olvasmányokra, azokban szintén gyakran hangzik fel Isten szájából: Én vagyok a Jahve. Én vagyok a ti Uratok! Ezért kell Testvéreim elfogadnunk fenntartás nélkül, hogy szavaiban és tetteiben egyaránt az isteni mindenhatóság működött, és működik a mai napig is. A másik ehhez hasonlóan visszatérő mondata, hogy: „…ne féljetek!” Mit akar vajon ezzel mondani nekünk a názáreti Mester? Talán van mitől félnünk? Kérdezhetjük jogosan. Igen! Krisztusban szeretett Testvéreim, igenis van mitől félnie az embernek földi élete során. De az a tény, hogy ki mennyire fél, az jól jelzi, hogy ki mennyire hisz. Ezt le tudjuk mérni saját magunkon, saját életünkön, családtagjaink életén, és mindenkin, akit csak ismerünk környezetünkben. Azok az emberek, akik mindentől félnek, azok hisznek legkevésbé Istenben. Hiszen csak az fél, csak az bizonytalan a sorsát illetően, aki úgy véli, hogy saját erejében bízhat. Azok az emberek, akik tudják és hiszik, hogy van az embernél nagyobb erő és hatalom, az Isten, azok nem félnek, mert tudják, hogy Isten szeretete olyan végtelen, és olyan gondoskodó, hogy egy hajunk szála sem hullhat ki anélkül, hogy ő ne tudna róla. Ezért mondja tanítványainak és utódainak sokszor Jézus Krisztus, hogy ne féljetek, mert semmi sem történhet velünk az Isten tudta, akarata nélkül. Már pedig, ha mi őszintén gyermekei vagyunk, ha rendszeresen egyesülünk az eucharisztiában egyszülött Fiával, akkor az olyan, mintha Isten gyermekei lennénk. Már pedig Testvéreim nincs olyan emberi apa, vagy anya, aki ártani akarna gyermekének, vagy ne oltalmazná azt meg mindentől. Volt egyszer egy igen bátortalan, vézna kislány, aki mindentől félt. Félt a sötétségtől, félt az árnyékoktól, félt még a hangyáktól is. Bizony, akik ismerték úgy vélték, hogy na, ebből a gyermekből sohasem lesz érett ember. A kislány rendszeresen járt templomba, rendszeresen áldozott, minden szentségben részesült, amiben egy ember részesülhet élete során. Férjhez ment, gyermeke született. Egy alkalommal egy szűk sikátorban vezetett az útja gyermekével hazafelé. Este volt már, borongós, viharos idő volt, akár csak a mai evangéliumi szakaszban. Váratlanul két kóbor kiéhezett kutya került az útjukba, amint azok a szemétben élelem után kutattak. Megpillantva őket azonnal vicsorogva feléjük rohantak. Az anya rögtön felmérte a szorult helyzetüket és pillanatok alatt döntést hozott. Gyermekét a földre fektette, ő pedig testével ráborult. A kutyák az anyát halálra marcangolták, de a gyermeknek egyetlen hajszála sem görbült meg. Jól látható Testvéreim, hogy a még a hangyától is félő kisgyermek, a keresztény élet felvállalásával, a Jézus Krisztussal való rendszeres egyesülés erejével, hogyan lett képes még életét is feláldozni gyermekéért. Ezt tette velünk Jézus Krisztus is. Életét áldozta értünk, életét áldozza értünk minden nap, hogy éljünk. Nem kell mást tennünk, mint a keresztény katolikus életet élnünk, találkoznunk kell vele rendszeresen a szentáldozásban és akkor döntéseink ilyenek lesznek, mint ezé az édesanyáé. Mert lássuk be, hogy lett volna más választása is! Ha gyermekét odaveti prédául az ebeknek, ő maga életben marad, esetleg szül egy másik gyermeket és éli tovább az emberek hétköznapi életét. Csakhogy Testvéreim az ilyen ember nem Isten gyermeke, mert a mi életünk az önfeláldozásról, a szolgálatról szól, nem arról, hogy önző módon, hogyan tudjuk mind jobban meghosszabbítani azt mások kárára. Tegnap egy olyan ünnepet ült az Egyház, amely kevésbé ismeretes a hívek és az emberek előtt. Szent János apostol evangélista második ünnepe volt. Tulajdonképpen az ő szenvedésének tiszteletére épült fel a római templom felszentelésének napja, annak emlékére, hogy Szent János apostolt 95-ben, az üldözés alatt forró olajba dobták, és mivel ez nem ártott neki, Patmos szigetére száműzték. A művészet az apostolt többnyire ifjú arccal ábrázolja, kezében serleggel, melyből egy kígyó siklik ki. A legenda szerint ugyanis egyszer egy pogány mérgezett borral telt serleget nyújtott az apostolnak azzal az ígérettel, hogy keresztény lesz, ha János azt minden baj nélkül kiissza. János megtette és ezzel legyőzte ennek a pogány léleknek pokoli kígyóját. Másik értelmezése ennek az ábrázolásnak, és a Szent János-napon szokásos boráldásnak is, az apostol szeretetének szimbolikus dicsérete. A bor jelenti a mámoros isten-szeretetet, melytől a kígyó – a gonosz – menekül. Jézus Krisztus szeretett tanítványa megtanulta az összes leckét, amelyet Mestere adott neki, és ezeket életében valóra is váltotta, mert mindig szívében dobogott a tavon elhangzó, mindent elseprő bátorítás: „Én vagyok, ne féljetek!”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, magunkhoz vettük a szent áldozat ajándékát. Alázattal kérünk, hogy növelje szeretetünket az, amit Szent Fiad az ő emlékezetére cselekednünk rendelt. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!


2011. május 6., péntek

Húsvét második hetének péntekje


Húsvét második hetének péntekje


Magyarországi Boldog Erzsébet szűz apáca emléknapja


A mi Urunk, Jézus Krisztus emlékezete első péntek


Megváltottál, Urunk, véred árán minket,

Minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből.

Istenünk országává és papjaivá tettél minket,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Istenünk, akaratodból szent Fiad vállalta értünk a kereszt gyalázatát, hogy megszabadítson minket a gonosz lélek hatalmából. Kérünk, add, híveidnek, hogy elnyerjük a feltámadás kegyelmét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Colligite quæ superaverunt fragmenta, ne pereant.”

(János 6, 12b.)

„Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi ne vesszen kárba!” Szólította fel a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítványait, miután Tiberiás tavának túl partján az összeverődött hatalmas tömeget a kenyérszaporítás csodájával ámulatba ejtette és jól lakatta őket az élet kenyerével. Ma első pénteken ennek az evangéliumnak kétszeres mondanivalója is van a számunkra. Időben a názáreti Mester tanító útjának felénél járunk, a második zsidó húsvét követően történtek ezek az események. János evangélista ebben az evangéliumi szakaszban érdekes módon megismétli a másik három evangélista történetét. Ez nem sokszor fordul elő az evangéliumokban, hogy mind a négy Írásban szinte egyformán emlékeztek volna vissza egy eseményre. János a szeretett tanítvány visszaemlékezése annyiban különbözik a többiekétől, hogy ő itt a két csoda után leírja Jézus Krisztus hosszú beszédét is amelyet mondott. Ezt most itt ebben az evangéliumi szakaszban nem, de majd jövő héten hétfőn fogjuk venni. Itt most Szent János evangéliuma a kenyérszaporítás csodáját kapcsolatba hozza a későbbeni Eucharisztiával. Mintegy előre vetíti az utolsó vacsora jelenetét, ahol akkor már csak a közvetlen munkatársai vettek részt, itt azonban egy hatalmas tömeg ült előtte füves dombokon hiszen csupán férfiakból több, mint ötezret számoltak össze. Az evangélista leírásából hűen kitűnik számunkra, hogy Jézus Krisztusnak nemcsak a betegségeken, nemcsak a gonoszlelkeken, hanem hatalma van a kenyér felett is, hiszen ezreket tud néhány kenyérrel úgy megvendégelni, hogy még a maradék is sokkal több lesz, mint ami kiinduláskor a rendelkezésükre állt. Itt, ha figyelmesen olvastuk, vagy hallgattuk az evangéliumi jelenetet, az apostolok szerepe is sokkal jobban ki van emelve, mint a többi evangélista ugyanezen eseményénél. Miben is nyilvánul meg ez a többlet? Abban, hogy itt Jézus Krisztus tudatosítja tanítványaiban jövend feladatukat, mert az élet kenyerét, majd nekik és utódaiknak kell kiszolgálniuk, amikor ő már nem lesz köztük. Próbára is teszi egyben őket, hiszen ő tudja jól, hogy majd lesznek olyan idők az életükben, amikor nem lesz majd semmijük, sem kenyerük, sem boruk és még üldözni is fogják őket, de a kenyeret akkor is meg kell majd törniük, a bort akkor is majd az ő vérévé kell változtatniuk bármilyen körülmény közé is sodródjanak életükben. Leginkább Testvéreim a hitetlenséget kell elsőként leküzdeniük, valamint kicsinyességüket, hogy nem hiszik el, hogy Isten mindenről gondoskodik azok számára, akik hisznek benne. Jól tudjuk, hogy a madarak nem szántanak, nem vetnek, nem szőnek ruhát, nem gondolkodnak agyafúrt terveken mégis esznek, mégis pompásabbnál pompásabb ruházatban tündökölnek, és mégis fenn maradnak évezredeken át. Az ember számára az a legfontosabb, hogy ne komplikálja túl saját életét, igyekezzen nem mindig a saját eszére és saját erejére támaszkodni, hanem olykor engedje el magát, és bízzon mindent az Isteni gondviselésre, mert Isten számára semmi sem lehetetlen. A tizenkét kosár maradék pontosan erre a dologra akar utalni, hogy a kezük sohasem lesz üres, ha mernek Isten jóindulatában bizakodni. A lényeg, hogy a tanítványok olyan kenyér szétosztására kaptak hatalmat, amely nem fogy el sohasem. De ekkor még a tanítványok sem fogják fel, még ők sem értik meg, hogy micsoda erőt, micsoda hatalmat kaptak Jézus Krisztustól. Azért nem értik, azért nem tudják felfogni ennek jelentését, mert ez a szellemi csoda sokkal magasabb szintű, mint az egyszerű gyógyítások, és a gonoszlelkek kiűzése az emberekből. Ez a csoda, maga a mennyország csodája, ez már ekkor előrevetíti számunkra azokat a dolgokat, amelyekben, majd halálunk után, ha arra érdemesültek vagyunk osztályrészünk lehet. A zsidó nép, és azt hiszem mondhatjuk bátran, hogy a mai egész megtört emberiség is egy olyan Messiást vár, egy olyan Messiást akar, aki az emberek, a rávárók földi igényeit elégíti ki. Látszólag a kenyérszaporítás is ilyen igény lenne, ha azt nem a saját testévé alakítaná át, és nem az ünnepi Eucharisztia asztalára tenné le, a hétköznapi étkezések helyett. Ez a kenyér nem földi táplálék, ez a kenyér a legnagyobb lelki eledel, amely csak létezhet az univerzumban. Ez a kenyér magán viseli a mi Urunk, Jézus Krisztus testének minden jegyét. Rajta van az ütlegelések nyoma, rajta van minden ostorcsapás hege, rajta látni a töviskoszorú okozta sebek foltját, de ugyanígy ott van a lyukak, amelyeket szent testébe a szögek ejtettek, ott van a lándzsa okozta hasadék is, amelyből vér és víz fojt ki. Ez az a kenyér Testvéreim, amelyből a mi Kegytemplomunkban Jézus Krisztus drága vére kicsordult, és láthatóvá vált évszázadokon át. Ez a kenyér a mai megfeszített názáreti Mester kereszthalálát hirdeti, és a feltámadás ígéretét hordozza minden benne hívő ember számára. Egy pillanatra a tömeg, amelyet Jézus Krisztus földi igényekkel ki elégített, egy pillanatra ez a tömeg olyan Messiást lát a názáreti ács fiában, amely szíve szerinti. Egy pillanatra lebbenti fel előttük egy tökéletes élet lehetőségét, de ők nem értik meg, hogy ez az ország, ez a tökéletes élet nem e földön fog megvalósulni, hanem majd halálunk után a mennyben. Nem értik, nem is érhetik hiszen őket a földies vágyak és érzelmek vezetik irányítják. Már nem is Messiást, hanem egyenesen királyt látnak Jézus Krisztusban és megakarják ragadni, hogy erőnek erejével uralkodóvá tegyék itt a földön. Még maga Jézus Krisztus is egy rövid pillanatra megretten ettől a pillanattól, ezektől a gondolatoktól, az embereknek ettől a földies akaratától. Először életében nem a farizeusok elől kell elmenekülnie, hanem saját hívei elől, akik ismét bebizonyítják, hogy nem Isten országát akarják megvalósítani, hanem a maguk primitív földi királyságát. Képtelenek az akkor élő zsidók elvonatkoztatni a földi élet ismérveitől, és ugyanígy a ma élő modern ember is képtelen elrugaszkodni a földi valóságtól, körömszakadtáig kapaszkodnak ennek a világnak minden anyagi megnyilvánulásához, minden anyagi javához. Elképzelhetetlen és felfoghatatlan még a mai ember számára is, hogy a valódi élet a halál után következhet. Kicsinyességükben, hitetlenségükben egymást taposva igyekeznek az emberek a földi életben a jobbnál-jobb helyeket megkaparintani, mert görcsösen azt hiszik, hogy ezzel teljes életet tudnak maguknak kiharcolni. Csak, hogy mi keresztény katolikus hívek pontosan és jól tudjuk, hogy nem hozza el az örökéletet számunkra, sem az anyagi jólét, sem a politikai karrier. Egyedül Jézus Krisztus tanítása, Jézus Krisztus szeretete, Jézus Krisztus testének és vérének vétele az, amely biztosíthatja számunkra a halál utáni örök életet és boldogságot. Jézus Krisztus megijed a tömeg rossz felé induló hangulatától, ezért visszahúzódik tőlük és imádkozni kezd értük az ő Mennyei Atyjánál. Érzi, hogy az embereknek nem lehet egyszerre mindent a nyakukba zúdítani, mert nem tudják azt kezelni, nem tudják még a tanítást felfogni, hanem előbb kegyelmekre van szükségük, hogy apró lépésenként jussanak el a teljes felismerés állapotába. Ha nem így tenne, ha nem lépésenként jutatná el az embert a teljes felismerésre, sokan lemaradnának, sokan morzsa módjára lehullanának róluk ezért is módja tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.”


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, folytonos atyai jóságoddal őrizd megváltott gyermekeidet, hogy akik Fiad szenvedése árán szabaddá lettek, az ő feltámadásának örömében éljenek. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. május 5., csütörtök

Húsvét második hetének csütörtökje


Húsvét második hetének csütörtökje


Hildesheimi Szent Gotthárd püspök emléknapja


A Szentlélek emlékezete első csütörtök


Istenünk, midőn néped élén kivonultál,

Utat készítvén nekik és közöttük lakván,

Megrendült a föld, és esőt hullatott az ég,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Irgalmas Istenünk, rendelésed szerint megüljük húsvét szent ünnepét. Add, hogy gyümölcsöző erejét mindenkor érezzük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Qui desursum venit, super omnes est.”

(János 3, 31a.)

„Aki a mennyből jött le, az mindenki fölött áll.” Állapítja meg Keresztelő Szent János a mai evangéliumi szakaszban. A mai Szent Jánosi evangéliummal visszaérkezünk a kezdeti időkre. Nem sokkal vagyunk túl eseményben a kánaáni menyegzőn, ahol a mi Urunk, Jézus Krisztus első csodáját hajtotta végre, majd húsvét közeledtével felment Jeruzsálembe, kitakarította a templomot az árusoktól és pénzváltóktól. Itt találkozott egy este Nikodémussal, majd az ünnepek elmúltával Szamáriába és Júdeába ment prédikálni. Keresztelő Szent János Ainonban Szalim közelében keresztelt, amikor farizeusok keresték fel és tudomására hozták neki és tanítványainak, hogy van egy másik tanító is, aki hozzá hasonló módon keresztel. Keresztelő Szent János ekkor úgy, olyan módon vall számunkra Jézus Krisztusról, ahogyan sem addig, sem azután senki nem vallott róla. Elismeri, hogy ő nem a Messiás, hanem csak annak az előfutára, hogy ő neki az elkövetkezendő időkben csökkennie, annak pedig növekednie kell. A mai evangéliumban Keresztelő Szent János Jézus Krisztusról a Messiásról az ő barátjáról vallja meg hallgatóinak az igazságot, amelyet csak nagyon kevesek tudnak. Már az első mondat, amelyet az evangéliumban hallottunk Jézus Krisztusról minden lényegeset elárul: „Aki a mennyből jön le, az mindenki fölött áll.” Testvéreim ez a mondat azért is nagyon fontos, mert azonnal elénk tárja a létünkkel összefüggő teljes igazságot. Tudniillik, hogy létezik Menny, amely fölöttünk található, hiszen onnan jön le hozzánk, tehát égi, vagyis magasabb rendű életforma, mint az emberi. Létezik Anyagi Világ, vagyis a Föld, amelyen az ember él és létezik mindazzal, amit Isten köréje teremtett, hogy élete zökkenő mentes és boldog legyen, de a Földet és az embert sem az ember teremtette, hanem egy ennél magasabb létezési forma, amely mindazonáltal így fölötte is áll annak. Az egyenes, a lineáris gondolkodásból fakadóan, ha ez a kettő létezik, akkor léteznie kell a harmadiknak is az Alvilágnak, ahová azok az égi és földi teremtmények kerülnek, akik nem hajlandók Isten útját követni, akik fellázadnak rendje és érétkei ellen. Nyilvánvaló, hogy nekünk embereknek, de legfőbbképpen nekünk keresztény katolikus híveknek az a feladatunk, hogy kövessük azt, aki a mennyből jött le hozzánk, hogy életével, földi megnyilvánulásával sorsközösséget vállaljon velünk, hogy ez által ne szolgái, hanem Testvérei legyünk az Istennek és Gyermekei. Nagyon sok földi ember igyekezett már a múltban, a jelenben, és majd a jövőben is kiállni az emberek élére, fennhangon hirdetve tanait, hogy őt kövessék, de ezek a tanok nem igazak, nem valódiak, mert: „Aki viszont a földről való, az földies, és a földi dolgokról beszél.” Nem szabad hinnünk ezeknek a tévtanoknak, mert álltaluk csak a földi életünk lehet valamivel boldogabb, de ezek miatt a halálunk után csak az örök kárhozat várhat ránk. Nekünk egyetlen tanítónk, egyetlen Mesterünk van, és ez a názáreti, Jézus Krisztus. Az ő tanítását, az ő tanúságát kell meghallgatnunk, elfogadnunk és általa élnünk, mert akkor a halál nem győz rajtunk, és lelkünk egy új élettel, egy új dimenzióval gazdagodik. Ezt nem csak megmondta, hanem meg is ígérte nekünk, mert Atyának országában annyi van hely, hogy ott minden benne hívőnek lesz öröklakása. „Aki a mennyből való, az felülmúl mindenkit.” Be is vallja maga Keresztelő Szent János is tanúságtételében, hogy ő csak a földről való volt és így csak a földiekről tud beszélni, vagyis arról, amit földi életünkben meg kell tennünk ahhoz, hogy méltókká válhassunk egy esetleges égi életre, azaz bűnbánatot kell gyakorolnunk! A bűnbánat által el kell határolódnunk a földies emberektől, be kell ismernünk vétkeinket és bűneinket, hogy tisztává váljunk, magunkra kell vennünk azokat a jeleket, amelyek kitörölhetetlenek lesznek lelkünkből és amelyeknek ajándéka által méltókká válhatunk az örökéletre. Ezzel a Keresztelő Szent Jánosi tanúságtétellel szemben, Jézus Krisztus az égből jött, ezért égi dolgokról beszélt. Mennybemenetele után, amelyet hamarosan ünnepelni fogunk, Jézus Krisztus helyett foglal az Atya jobbján és mindenek fölé helyezik el, azért árasztja ki a Szentlelket és ígérheti meg követőinek az örök életet. Krisztusban szeretett Testvéreim! Van örök élet! Jézus Krisztus a mennyből jött, tehát pontosan tudja, hogy mi van ott, melyek azok a lehetőségek, amelyek ott ránk várhatnak, hogy feljuthatunk oda, mert Isten megadja a lehetőséget minden embernek, hogy aki felveszi Fia keresztjét, az vele együtt üdvözülhet is. Aki azonban nem fogadja el az ő igazságát, az ő tanítását az magára vonja Isten haragját, és büntetésként az örök kárhozatra kerül a lelke, hogy ott szenvedjen azokkal, akik Isten ellen fordultak, legyenek azok angyalok, vagy démonok, vagy éppen emberek. Mégis milyen érdekes Testvéreim, hogy bár mindenkinek lehetősége van arra, hogy megértse a Szentlelket és elfogadja Jézus Krisztust az Isten Fiának, mégis mennyien, és egyre többen elutasítják a mennyei Atya küldöttét, Jézus Krisztust. A hívők számára persze teljesen érthetetlen a nem hívők viselkedése, de valószínűleg fordítva is ugyanígy van ez. A „földies” és a „mennyei” gondolkodás és viselkedés közti ellentmondás kibékíthetetlennek tűnik. Az aratásig ugyanis együtt kell nőnie a konkolynak is a búzával, az ítélet csak később jön el. Mi persze sokszor türelmetlenkedünk, azonnali igazságszolgáltatást szeretnénk, hogy minél előbb napvilágra kerüljön az igazság. Isten másképp sokszor másképp tervez, s megengedi a pillanatnyi rosszat is egy későbbi nagyobb jó érdekében. Rengeteg nagyképűséggel találkozunk az emberi történelemben, amikor emberek magukat nagyobbnak vélik Istennél. A kellő önismeret híján komolyan veszik ezt, és elvárják, hogy más emberek is ugyanilyen komolyan vegyék őket. Az emberi viszonyok között pedig nagyon jó példát találhat mindenki: Az apák kicsi gyerekeik előtt abszolút tekintélyek. Később is megmarad valami ebből a többletből. Az apa annyival mindig több marad, mit a fia, hogy ő adott neki élete, ő nevelte fel. Az Atya fenségéről szól itt lenn a Fiú, mint aki öröktől fogva látta és látja Őt. „Arról tanúskodik, amit látott és hallott, de a tanúságát senki sem fogadja el. Aki elfogadja tanúságát, az igazolja, hogy az Isten igazmondó Mert akit Isten küldött, azaz Isten igéit mondja, ő ugyanis a Lelket nem mértékkel adja” Ebben a mondatban elképzelhető, hogy valaki nem látja meg rögtön a bizonyító erőt, hogy a Fiú istenlátását, sőt istenségét a földre leszállva olyan meggyőző erővel tudja elmondani, hogy egyesek hittel el tudják fogadni. Ne feledjük, hogy Jézus Krisztus azért hivatkozik a Lélekre, mert tőle kapjuk a kegyelmeket, amelyek belső meggyőződést nyújtanak. Ezt a hatást mérték nélkül adhatja sokaknak, sőt mindenkinek, mert a Fiú „a Lelket nem mértékkel adja”. Jézus még egy nehéz megjegyzéssel erősíti a magyarázatát: „Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe adott. Aki a Fiúban hisz, annak örök élete van, aki pedig nem hisz a Fiúban, nem látja meg az életet, hanem Isten haragja marad rajta”. Nikodémusnak sokszor eszébe juthattak ezek a szavak. Különösen akkor, amikor társai halálra ítélték Jézus Krisztust, mert nem hittek neki. Ő viszont akkor bátran odaállt a halott Jézus Krisztus mellé, és eltemette Őt, amit még a tanítványok sem mertek vállalni a történtek után. Jézus Krisztus óriási ajándékkal állt mellénk az elmúlt vasárnap. Egységbe ölelte népünk nagyobb részét. Kérjük: Uram, áraszd ránk ezt az ajándékot, a Te Lelkedet, mérték nélkül, mert: „Aki a mennyből jön le, az mindenki fölött áll.”


Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, te Krisztus feltámadásában újjáteremtesz minket az örök életre. Növeld bennünk a húsvéti szentségek kegyelmét, és az üdvösséges eledel erejével töltsd be lelkünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. május 4., szerda

Húsvét második hetének szerdája


Húsvét második hetének szerdája


Lorchi Szent Flórián vértanú emléknapja


Szent Mónika az édesanyák emlékezete


Dicsőítelek, Uram,

A nemzetek között,

És hirdetem neved testvéreimnek,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, évről évre megemlékezünk húsvét szent titkáról, amellyel helyreállítottad az ember eredeti méltóságát és megadtad a feltámadás reményét. Kérve kérünk, add, hogy amit hittel ünnepelünk, azt örök szeretetedből elnyerjük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Sic enim Deus dilexit mundum, ut Filium suum unigenitum daret.”

(János 3, 16a.)

„Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda.” Jelentette ki a mi Urunk, Jézus Krisztus tanításának kezdetén az apostoloknak és mindenkinek, aki hallgatja az ő tanítását, megtartja azt, és a szerint él. Néhány nappal ezelőtt minden bizonnyal még emlékezünk arra az evangéliumi szakaszra, amelyben éjnek éjjelén Nikodémus a gazdag farizeus felkereste a názáreti Mestert titokban és beszélgetésbe elegyedett vele, amelyben arról volt szó, hogy az idős, de hívő ember, hogyan születhetik újjá, és erre Jézus Krisztus válasza egyértelműen az volt, hogy a keresztségben minden ember újjá születik, ha csecsemő, ha felnőtt, ha öreg akkor is. Most ennek az újjászületés ajándékának a forrását tárja fel a szeretet tanítvány Szent János evangélista. Rögtön az elején magyarázatott kapunk arra nézve is, hogy mi miért történik meg ebben a hatalmas, gigantikus műben, amelyet Isten írt, és Fia hajtott végre itt a földön. A megváltás oka Testvéreim az, hogy a Mennyei Atya szeretete a világ iránt, vagyis a bűnös emberiség iránt olyan eltökélt és hatalmas, annak ellenére, hogy az ember semmiféle előzetes érdemet képtelen volt felmutatni az évezredek folyamán. A legmegdöbbentőbb, a legmeghökkentőbb ebben az egész sztoriban az, hogy a Teremtő Isten áldozathozatallal mutatta ki a jóakaratát. A hit tárgya tehát Istennek ez a nagy tette. Isten ugyanis, amikor megteremtette a világot és beleültette a közepébe az embert, hogy az uralkodjon felette nem számolt azzal, hogy az angyalok egy része annyira iriggyé lesz, féltékennyé válik erre a szeretettre, hogy nemcsak Isten ellen fordulnak lázadással, hanem haragjukat, gyűlöletüket az emberek iránt is felszítják. A lázadó és letaszított angyalok a pokolban a sötétség szolgálatába szegődtek és elhatározták, hogy elfordítják az embereket Teremtőjüktől ezzel állva bosszút letaszítatásukért. A sötét angyalok serege és démonjaik bizony alapos munkát végeztek az emberrel és sikerült állandó ellentétet kelteniük Isten és a kiválasztott nép között, akik újból és újból elcsábultak a sötétség erőinek. Elfelejtették, hogy mivel tartoznak Uruknak, elfelejtették, hogy hálával és szeretettel kellene viseltetniük Isten irányába. Mivel ez kihalt az emberek lelkéből, Isten elküldte Egyszülött Fiát, hogy újra élessze az emberek lelkében a jót, a szeretetett, hogy visszafordítsa az emberiséget a sötétségből ismét a fény felé. Az igazi hitben benne van a hódolat, és benne van a szeretet is az Atya iránt. Ezt az igazságot olyan fontosnak tartja a szentíró, hogy tagadó formában megismétli, és mint azt jól tudjuk az ismétlés Jézus Krisztus tanításában a fontos mondanivalók jelzője volt. A Mennyei Atya nem elítélni küldte a Fiút a földi világba, hanem azért, hogy megmentse általa a világot. Az Isten különben sem akarja elítélni az embert, ha ezt akarná sokkal egyszerűbben megtudná oldani. Hiszen elég lenni egy angyali sereget leküldeni a mennyből, vagy elég lenne a természet erőit az ember ellen fordítani, vagy csupán hagynia kellene, hogy a sötétség erői vegyék át a hatalmat a földön, de még az is egyszerűbb lenne, ha engedné, hogy az ember az ember ellen forduljon és a saját maga által gyártott eszközökkel hitványul kiirtsa saját magát. Ezzel szemben az történik, Krisztusban szeretett Testvéreim, hogy az ember, a hitetlen ember önmagát ítéli el azzal, hogy jobban szereti a sötétséget, mint a világosságot. A hitetlen ember hátat fordít Isten végtelen szeretetének, és ezért nem is tud részesülni a szeretetének áldásaiban. Miután Jézus Krisztus a Nikodémussal történt beszélgetése során visszaidézte a Ószövetség egyik nagyon ismert jelenetét a rézkígyó póznára emeléséről, utalt arra, hogy Őt magát is így fogják majd fára szegezve magasra emelni a sötétség emberei. Jól láthatóvá teszik a bűnös emberek számára, hogy bátran nézzenek föl rá. Aki ezt bűnbánóan megteszi, meggyógyul. Ebben a történetben az Isten ellen lázadó zsidók a bűnös emberiséget jelképezik. Egy korábbi lázadásuk miatt ítélte őket Isten arra, hogy negyven évig kóboroljanak a Sínai félsziget sivatagjaiban, és még sem tanultak belőle. A vándorút vége felé már nagyon unták a napi mannát, a víztelenséget, a fáradságot. Fellázadtak hát Isten és Mózes ellen. Büntetésül Isten mérges kígyókat küldött rájuk. Akit egy ilyen kígyó megmart, rövid idő múlva végzett vele a kígyóméreg. Az élve maradtak megrémültek: sorban mindnyájan meghalunk! „Erre elmentek Mózeshez és azt mondták: Vétkeztünk, mert az Úr ellen és te ellened szóltunk; könyörögj, hogy vegye le rólunk ezeket a kígyókat! Könyörgött is Mózes a népért, mire az Úr így szólt hozzá: Készíts egy rézkígyót és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad. Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül; a megmartak, ha feltekintettek rá, megmaradtak”. Jézus Krisztus nyilván azért hivatkozik itt erre a történetre, mert az ősszülők, majd később utódaik, az egész emberiség rengeteg bűnnel bántotta meg Istent. Kaptak ugyan büntetéseket, de az Úr nem vetette el végleg népét, sem a többi nemzetet. Most elküldte a mennyből egyszülött Fiát. Rézkígyó vagy akármi, akárki földi halandó a temérdek vétket kiengesztelni nem tudja. Ezért Isten saját Fiát emelteti fel magasba, hogy mindenünnen lássák meg áldozatát, és rajta keresztül kapjon bocsánatot mindenki, aki hisz benne. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében”. Jézus Krisztus ezután céloz a benne hinni nem akaró zsidókra, de a történelem minden Krisztus-tagadó vallására is: „Az ítélet pedig ez: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak. Mert mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy el ne marasztalják cselekedeteit; de aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat.” A mi életünk is ítélet alatt áll: Mivel a világosság Jézus Krisztus, aki hozzá megy, mert mindig szerette Őt, és aki bűneit beismerve megvallja Jézus Krisztust, az egyaránt az igazság embere. A Jézus Krisztust most is megtagadók pedig menthetetlenül a sötétség emberei. A sötétség pedig előbb-utóbb elnyeli őket. Testvéreim ne feledjük soha el, hogy a legnagyobb ajándék, ha a gyermekünket felajánljuk valamiért, vagy valakiért, ahogy a másik legnagyobb ajándék, ha életünket is felajánljuk valamiért, vagy valakiért. A mi Urunk, Jézus Krisztus ezt tette értünk, ahogy Isten előtte a másikat. Mi vajon mit ajánlunk fel életünkből Istennek? Mert: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda.”


Imádkozzunk:

A mai ünnepet örömmel megülve részesültünk mennyei ajándékaidban, Istenünk. Add meg, kérünk, hogy mi, akik ezzel az áldozati lakomával Fiad halálát hirdetjük, a szent vértanúkkal együtt Fiad dicsőséges feltámadásának is részesei lehessünk. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!


2011. május 3., kedd

Szent Fülöp és Szent Jakab apostolok ünnepe


Húsvét második hetének keddje


Szent Fülöp és Szent Jakab apostolok ünnepe


A szent őrzőangyalok emlékezete


Ezek azok a szent férfiak,

Akiket igaz szeretettel kiválasztott az Úr,

És megadta nekik az örök dicsőséget.

Alleluja.


Könyörögjünk!

Istenünk, te évről évre megörvendeztetsz minket Szent Fülöp és Szent Jakab apostol ünnepével. Tekints imádságainkra, és add, hogy részesedve Fiad szenvedésében és feltámadásában eljussunk örök látásodra. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Si cognovissetis me, et Patrem meum utique cognovissetis.”

(János 14, 7a.)

„Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek.” Mondja a mi Urunk, Jézus Krisztus búcsúbeszédében, miután Tamás apostol arról faggatja a názáreti Mestert, hogy az vajon hová is készül, amikor búcsúbeszédében előrevetíti küldetését, szenvedését és kereszthalálát, majd harmadnapon történő feltámadását. A mai nap liturgiájában két kiemelkedő apostolra emlékezünk Fülöpre és Jakabra, Jézus Krisztus unokatestvérére Alfeus fiára. Az apostolokra emlékezve azt is valljuk, hogy nem csak kései utódai vagyunk az általuk összehívott és megalapított közösségek valamelyikének, hanem azokra a kegyelmekre is joggal tarthatunk igényt, amelyekben ők maguk, az apostolok részesültek legelőször. Ezeknek a kegyelmeknek a továbbadása, lelki átörökítése azért nagyon fontos, mert csak ezáltal vagyunk képesek biztosítani a közösségek mindenkori fennmaradását. A továbbadás kötelezettségére a mai szentleckében maga Szent Pál apostol is utal, amikor azt mondja híveinek: elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam a damaszkuszi úton. Mi ez a kegyelem? Mi ez az örökség, amely ennyire láthatatlan és mégis örök? Szent Pál apostol ezt is megfogalmazza számunkra kései utódainak: Jézus Krisztus meghalt bűneinkért, eltemették, de harmadnapra feltámadt, megjelent Mária Magdolnának, Péter apostolnak, az emmauszi tanítványoknak, majd a tizenkettőnek, később ötszáz testvérnek, majd hozzá teszi, mint egy mellékes megjegyzésként: „Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is.” És Krisztusban szeretett Testvéreim rendkívül fontos, hogy ez a sor azóta is folytatódik a Szentlélek kegyelméből, a mi közreműködésünkkel. A sor vége mindig ott van egyházközségünkben, higgyétek el, hogy érdemes akár csak ennek a sornak a végére is beállni, feliratkozni, mintegy elvetéltnek, ahogyan magát Pál apostol jellemezte. Mert, ha ő egy elvetélt, akkor vajon mi méltatlan szolgál és szolgálók, akkor vajon mi mik, vagy kik vagyunk, hogy ne tartsuk végtelen megtiszteltetésnek e sor végére való feliratkozást. A sor, amely sosem szakad meg, a sor, amely a kegyelmet mindig tovább és tovább örökíti a következő nemzedéknek arra az útra vezet, amelyen Jézus Krisztus haladt, amelyet búcsúbeszédében apostolainak felvázolt. Testvéreim, Jézus Krisztus arról beszél, hogy csak általa lehet eljutni az Atyához. Ez valóban így van: De miért is? Kizárólag, azért, mert ő az Egyszülött Fiú, ő a kapocs ember és istenség között. Egyedül Jézus Krisztus beszél nyíltan arról, hogy Istenben három személy van, és az első az Atya. Az első személy szükségszerűen az Atya, mert Tőle születik a második Személy a Fiú. Jézus Krisztus beszél arról is, hogy minden ember Isten gyermeke. Nemcsak teremtette őket az Isten, hanem gyermekévé is fogadta: „Az én Istenem és a ti Istenetek, az én Atyám és a ti Atyátok.” Jézus Krisztus tanítja, hogy az Atya minden másnál jobban szereti az embert: fű, fa, virág, mind remekmű, de az ember mindezeknél sokkal kedvesebb neki, mert ő a maga képére formált bennünket. A búcsúzásnál örömként jellemzi Jézus Krisztus , hogy Ő most elmegy az Atyához, aki majd Jézus Krisztus révén magához hív és vonz minden embert. Jézuson keresztül oda is jutunk mi is. „Mutasd meg nekünk” azt a csodálatos Atyát, és az elég nekünk. „Fülöp, annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem? Aki engem látott, látta az Atyát is.” Valóban: Jézus Krisztus az Atya képmása. Fülöp apostolról nem szól gyakran az Evangélium. A mai részlet az utolsó vacsora igen fontos mondanivalói közé tartozik. Jézus Krisztus arról beszélt, hogy Ő az „út, az igazság és az élet,” és a célhoz, az Atyához csak rajta keresztül lehet eljutni. Aki szereti az Atyát, szeret engem is, és fordítva is áll ez. E két tüzes lelkű apostol is megértette, amikor Jézus Krisztus feltámadása után megnyitotta az értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Fülöp hallgatja Jézus Krisztus válaszát, amelyet Tamás apostol kérdésére adott. „Nem tudjuk hová mégy, hogyan ismerhetnénk hát az utat?” Ha Jézus Krisztus az út, és azaz út az Atyához vezet, visz minket, akkor talán a célt már most megmutathatná Jézus Krisztus, vagyis az Atyát, és akkor mindenki meg lenne elégedve, boldog lenne. Jézus Krisztus válaszában benne van az, ami az Ószövetségi isteni válaszokban: Istent a maga létében nem láthatja élő ember. Látásához igen komoly átalakítás kell, amit Isten a halálunk után hajt végre rajtunk. De nincs nagy hátrányunk – folytatja Jézus Krisztus, - mert az Atya elküldte Fiát, Őt ismeritek, és általa megismeritek az Atyát. Hogyan lehet ezt érteni? Ha embert látunk, csak a testét látjuk, a lelkét és személyét nem. Testemen keresztül azonban bizonyos fokig átragyog a lelkem és a személyem is. Nem is jut eszébe senkinek, hogy ezt tagadja, és nem mondja: egy testet láttam. Jézus emberségén átragyogott mindig tehát nemcsak a Tábor hegyen, emberi lelke és isteni Személye is, tehát benne felragyogott az Isten-Atya, akinek Jézus Krisztus tökéletes mása. Aki tehát Jézus Krisztust látja, az istenembert, az lényegében látja az Isten- Atyát is, Jézus szavában az Övét hallja, Jézus Krisztus tetteiben az Ő tetteit érzékelheti. Mi még egy fokkal több áttételen tapasztaljuk az Atyát, hiszen Isten Fia még emberségét is elrejti az Eucharisztiában. De a hitünkkel „látjuk”, és boldogok lehetünk ezek birtokában. 2000 év multával az Atya panasza: nem ismernek, nem is szeretnek. Fájdalmas. Igen, nem ismerik már Jézus Krisztust sem, legalábbis nem sokan. Én, te, mit teszünk a jobbításért? Tehetjük fel a kérdést Testvéreim önmagunknak. A világ, amelyben élünk, igyekszik nem tudomást venni erről az útról, erről a sorról, amelynek mi magunk is láncszemei vagyunk. A modern világ már csak a reklámokra, a villogó fényekre, és tévútra vezető eszmékre koncentrál. Mi ne ennek a sornak, ne ennek a közösségnek legyünk a tagjai, rólunk ne kelljen a mi Urunk, Jézus Krisztusnak feltételes módban mondania: „Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek.”


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, tisztítsd meg lelkünket szent ajándékaid által, amelyeket magunkhoz vettünk, hogy Szent Fülöp és Szent Jakab apostollal együtt meglássunk téged Fiadban, és eljussunk az örök életre. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. május 2., hétfő

Húsvét második hetének hétfője


Húsvét második hetének hétfője


Alexandriai Szent Atanáz egyháztanító püspök emléknapja


Munkás Szent József emlékezete


Gondot viselek juhaimra, mondja az Úr,

És pásztort támasztok közöttük, hogy

Legeltesse őket: én,

Az Úr leszek Istenük, alleluja!


Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, te megadtad Szent Atanáz püspöknek, hogy rendíthetetlenül védelmezze Fiad istenségét. Segíts kegyelmeddel, hogy tanítása nyomán és pártfogásával egyre gyarapodjunk ismeretedben és szeretetedben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Rabbi, scimus quia a Deo venisti magister,”

(János 3, 2c.)

„Mester, tudjuk, hogy te Istentől jött tanító vagy.” Jelenti ki Szent János apostol evangéliumának elején az a farizeus, akit Nikodémusnak hívtak, és mi Urunk, Jézus Krisztus tanítványává vált. Az is kiderül evangéliumi szakaszból, hogy a zsidó nép vezetői a főpapok, a farizeusok és a szadduceusok között is akadtak olyanok, akik a többiekkel ellentétben érezték, hogy itt, most nem egy közönséges emberrel állnak szemben, hanem igen is egy igen komoly prófétai képességekkel bíró emberrel. Ezeket a vezetőket nem zavarta, hogy a názáreti Mester egy ács fiaként nevelkedett fel, nem zavarta, hogy édesanyja Mária egyszerű asszony. Sajnos az már annál inkább zavarta őket, hogy a többi zsidó vezető nem osztotta az ő elképzeléseiket, ezért ők kénytelenek voltak álláspontjukkal háttérbe vonulni, sőt azt annyira eltitkolni, hogy csak éjjel, a sötétség leple alatt mertek Jézus Krisztushoz közeledni. Ha jól belegondolunk Testvéreim, igen könnyen megszóljuk az ilyen embereket, de azért azt is látnunk kell, hogy nem könnyű a mi Urunkat úgy követni, ahogy azt ő megköveteli tőlünk. Higgyük el, hogy az sem méltatlanabb ember Jézus Krisztus követésére, aki rangját, hivatalát nem tudja könnyedén feladni, mint az, aki bár szegény és semmije sincs még is irigy másokra, megszól másokat, és féltékeny a saját nincstelenségére. Az evangélista igazában csak kiindulásnak használja Nikodémus beszélgetését Jézus Krisztussal. Az Egyház számára, és a mi hívő emberek számára sem igazán az a fontos, hogy az írástudó milyen kérdéseket tesz fel, hanem az a fontos, hogy Jézus Krisztus megjelenésével olyan újat, olyan újdonságot hozott el az embereknek, a világnak, amely az egyszerű koldustól, a leggazdagabb és legbefolyásosabb emberig képes eljutni és azokat egy új életre vezetni. A megváltás kegyelméből minden ember újjászülethet szegény és gazdag egyaránt. Isten gyermekévé válhat minden halandó ember, aki a keresztségben magára veszi azt kitörölhetetlen jelet, amely haláláig kísérni fogja. A vízzel való lemosás régen is jelképezte a bűnbánatot és a megtisztulást. A húsvéti idő a keresztség ideje. Ugyan most már elmúlt húsvét nyolcadának második vasárnapja, fehérvasárnap, amikor a katakumenek levetették fehér ruháikat és visszatértek hétköznapi viseleteikhez. Ma ezek a dolgok már hétköznapibban, egyszerűbben, kevésbé látványosan zajlanak, de a keresztség szertartásában a fehér ruhát azért a gyermekek, vagy a felnőttek vállára helyezzük, hogy az emlékeztesse őket arra, hogy most valóban megtisztultak az eredendő bűntől. Itt a szertartás már a Szentlélek hatása alatt áll, és az ő titokzatos ereje alakítja át az embert. El kell jutni minden embernek, a hitnek arra a fokára, hogy felismerje ennek jelenlétét, amely nem láthat módon, de mégis jelen van. Ez a jel kitörölhetetlenné válik még akkor is, ha valaki később elhagyja az Egyházat, a keresztséget, amelyet megszerzett azonban nem tudja elhagyni, kitörölni, mintha nem is létezet volna. Hatása valóban hasonlítható a szél hatásához, vagyis benne van a szellem könnyedsége, eleganciája, és mozgékonysága. A Szentlélek az anyag és a test kötöttségével szemben a szentség lendületét és örökéletét adja. Krisztusban szeretett Testvéreim a tagnapi napon olyan zsúfolt, de mégis szép eseményeket ünnepeltünk, amelyek méltóak a Család évéhez. Gondoljunk csak bele, hogy május a Szűzanya hónapja, annak első napján mindig Munkás Szent Józsefre emlékezünk, aki két kezi munkájával védte és óvta a názáreti Mestert, míg fel nem cseperedett. Emellett az isteni irgalmasság vasárnapja is volt, amelyben arról emlékeztünk meg, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus micsoda türelemmel és irgalmassággal viseltetett az emberek irányában. Május hónap emellett, ahogy a természetben is, úgy az Egyházban is elmélkedéseiben az ősegyház növekedését és terjedését mutatja meg nekünk, követhetjük azt nyomon, a szent lecke alapján úgy, ahogyan az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk. Akik Jézus Krisztust megölették, most ugyanazok a zsidó vezetők az apostolokat, és híveiket kezdik el zaklatni, ezért az első években igen nagy bátorságra volt szükség a hit, a kereszténység nyílt felvállalásában. Ugyan XVI. Benedek pápa legutóbbi könyvében kijelenti, hogy az üldözők csupán egy szűk csoport, a templomi arisztokráciát képviselték. Ám azért azt is tudnunk kell, hogy éppen ez a szűk elit rendelkezett a zsidó emberek felett a legnagyobb befolyással. Jó példa erre, hogy hiába gazdag és befolyásos ember Nikodémus nyíltan még sem meri felvállalni hitét, mert a félelem ekkor még sokkal nagyobb és erősebb az emberekben, mint az éppen csirázó hit. Egy régi, hatalmába görcsösen kapaszkodó elit réteg küzd egy új erőt hordozó, de szintén maroknyi csoport ellen, akik ráadásul még nem is gazdagok, nem is tanult emberek. Az apostolok a szentleckében imádkoznak, és azt kérik, amire ténylegesen szükségük van: bátorságot az igehirdetéshez. Nekünk a huszonegyedik század keresztény katolikus híveinek is ezt kell kérnünk a húsvéti időszakban a Szentlélektől, mert azaz egykori zsidó elit, amely az apostolok és az első hívek életét megkeserítette ma is létezik, ma is görcsösen markolja hatalmát, és ma még elvetemültebben küzd a kereszténység ellen, mint valaha. Nikodémus, Jézus Krisztus korában már igen hajlott korú volt, már nagyapja is lehetett volna a názáreti Mesternek. Egy ilyen öregember már nehezen acélozza meg akaratát, nehezen veti meg a lábát és áll neki küzdeni. Emiatt szeretne Nikodémus újjászületni, újéletet kezdeni, hogy fiatalon, elszántan ő is küzdhessen Jézus Krisztusért. A názáreti Mester pedig pontosan és jól érthetően elmagyarázza számára, hogy az újjászületés nem reinkarnációt jelent, nem a test újraformálódását, hanem ennél sokkal többet, a lélek megújulását. Erre pedig képes még az öregember is, a beteg ember is, és mindenki, aki addig nem úgy élt, ahogy Jézus Krisztus tanította, de mégis szeretne úgy élni. A vízből és a Szentlélekből való újjászületést nyugodtan vonatkoztathatjuk a keresztség és a bérmálás szentségére, vagy a papi rend elnyérésére.
A vízzel való keresztség, amelyet az Egyház Húsvét éjszakáján szolgáltat ki a hittanulóknak, igazi lelki újjászületést jelent. A megkeresztelt meghal a bűnnek, szakít korábbi bűnös életével, és feltámad, újjászületik Jézus Krisztusban. A bérmálás szentsége, amely a Szentlélekajándékának elnyerése, szintén újjászületést jelent abban az értelemben, hogy a bérmálandó személy ekkor kötelezi el magát teljes felelősséggel a keresztény életre. A lelki újjászületés harmadik lehetősége a bűnbocsánat szentsége, amelyben a megtérő és bűnbánó ember vétkeit Isten eltörli. A keresztségben és a bérmálásban csak egyszer részesedhetünk, de a bűnbocsánat szentségében értelemszerűen többször is. Éljünk minél gyakrabban és rendszeresen ezzel a lehetőséggel, amely által az irgalmas Atya szeretett gyermekeiként fogad vissza minket házába. És, ha lelkünk valóban újjá tud születni a bűnbocsánat lelki vízében, akkor mi is mondhatjuk Nikodémussal: Mester, tudjuk, hogy te Istentől jött tanító vagy.”


Imádkozzunk:

Mindenható, jóságos Atyánk, Szent Atanáz püspökkel együtt állhatatosan hisszük, hogy egyszülött Fiad veled együtt igaz Isten. Add, kérünk, hogy e szentség mindig éltessen és tápláljon minket. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!


2011. május 1., vasárnap

Fehérvasárnap

Hívom a családokat 2011-5



Hívom a családokat a Család évében, 2011 májusában – Bíró László püspök levele



Révbe érkeztünk


Az esküvő ünnepi órái, a nászút gondtalan napjai után most már – ugye – hátradőlhetünk, elértük azt, amiért annyit küzdöttünk, fáradtunk – gondolja sok fiatal. Megtaláltuk az „igazit”, megalapoztuk közös életünk feltételeit, felkészültünk a házaspári életre, Isten áldását kérve álltunk az oltár elé, most már mindent együtt, egymásért teszünk, és boldog család leszünk; a küzdelmek, az erőfeszítések ideje már mögöttünk van. Aztán megkezdődnek a munkás hétköznapok, és váratlanul újra nehézségek merülnek fel. Különféle érdekek, igények, vágyak és követelmények ütköznek, eddig ismeretlen helyzetek bukkannak elő, alkalmazkodni kell a házastárs családjának szokásaihoz, szembe kell szállni sok külső befolyással, szokatlan, nem várt feladatok és szerepek várnak a fiatal párra. Újra csak küzdelem, erőlködés, fáradozás! Válaszra vár egy sor olyan életviteli kérdés, amely régebben, a szülők, nagyszülők esetében fel sem merült, a társadalmi szokások, elvárások megadták a választ. Sok gondot jelent az idő beosztása az otthoni és munkahelyi feladatok között, úgy, hogy jusson idő a pihenésre és a kikapcsolódásra, szórakozásra is. Nem könnyű az egyéni gazdálkodás átalakítása családi gazdálkodássá, különösen, ha a jövedelem szűkös. A gyerekek érkezése pedig megváltoztat egy sor prioritást, átrendeződik a feladatok fontossági sorrendje. Csakhamar kiderül, hogy az „öregekről” is gondoskodni kell, most már ők szorulnak testi-lelki támogatásra. Amit pedig az esküvő előtti boldog várakozásban el sem lehetett képzelni, az ifjú pár nem mindenben ért egyet, összeütközések, sőt, veszekedések állnak boldogságuk útjába.

Sorolhatnánk a leküzdendő nehézségeket vég nélkül. A fiatal házasok pedig ráébrednek, hogy a hátradőlés helyett naponta újra meg újra erőt, fáradságot nem kímélve kell IGENT mondaniuk egymásra, családjuk boldogságára. Közben pedig nem téveszthetik szem elől az igazságot, azt hogy az igazi, őszinte szeretet elválaszthatatlan a hűségtől; a boldog, termékeny család a házasságra épül; a házasság pedig egész életre szóló felbonthatatlan szövetség. Annak biztos tudatában élnek, hogy a gyermek Isten ajándéka, szerelmük záloga, és érte felelősséggel tartoznak; a gyermekek a szülők kölcsönös szeretetteljes kapcsolatának védelmében növekedve jutnak önállóságra és érnek meg a felelősség vállalására másokért, többek között szüleikért. Biztosak abban, hogy a családi közösségért érdemes újra meg újra áldozatot hozni, mert a közösség szétesése több szenvedéssel jár, mint az érte hozott áldozat. A legfontosabb azonban, hogy a család minden tagja növekedjék a szeretetben. XVI. Benedek pápa mondja a tevékeny szeretetről: „Szeretni annyi, mint adni, odaadni a másiknak azt, ami az „enyém”; ugyanakkor a szeretet soha nem létezik igazságosság nélkül, amely azt követeli, hogy megadjuk a másiknak azt, ami az „övé”, ami léte és működése alapján megilleti. Nem tudok a másiknak a „magaméból” ajándékozni, ha előbb nem adtam meg neki azt, ami az igazságosság alapján jár neki. Aki szeretettel van mások iránt, az mindenekelőtt igazságos velük szemben.” (Caritas in veritate 6)

Hogyan képzeltétek el családi életeteket az esküvő előtt? Mennyiben teljesültek ezek az elképzelések? Mit változtattatok eredeti terveitekhez képest?

A nehézségek és a fáradság súlya alatt sem feledkezhetünk meg a szeretet forrásáról. Erre figyelmeztet Jézus: „Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek.” (Jn 15, 5) A mai kor embere azt hiszi, hogy mindenre van megoldása. Mégis azt tapasztaljuk, hogy kevés az igazán megelégedett és boldog ember. Aki elszakad a szeretet forrásától, az nehezen boldogul: „Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem.” (Jn 15, 4) Bármilyen nehéz és küzdelmes is egy család élete, ha a házasság szentségében Jézussal egységben él, szeretetük állandóan növekedni fog. Az ilyen család élete pedig a társadalom számára utat mutat, és ez minden elméleti fejtegetésnél értékesebb. Hiábavaló ugyanis folytonosan azon sajnálkozni, hogy a házasságkötések száma csökken, a válásoké pedig növekszik, hogy egyre több a házasságon kívül született gyerek, ha nem tudunk jó példákat, boldog, termékeny családokat bemutatni. Még a kicsi, szegény, tökéletlen és hibákkal terhes, de igaz szeretetben élő család is jobb szolgálatot tesz a társadalomnak, mint a szétesett, a hűséget semmibe vevő, önzően csak a maga javát kereső alkalmi kapcsolatok között vergődő emberek. Minden kicsiny felebaráti szeretet-megnyilvánulás Isten irgalmának fényét sugározza, hiszen tudjuk: „amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt. 25, 40) A Szeretettel egységben lévő család lámpásának fényét Ő lobbantotta lángra, nem azért, hogy a véka alá rejtsék, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és világítson mindenkinek. (vö. Mt 5,15)

Idézzetek fel házasságotok történetéből eseteket, amikor abból merítettetek erőt, hogy „ketten hármasban vagytok, hogy szőlővesszőként ragaszkodtok a szőlőtőhöz! Mennyiben tudtatok másoknak segíteni példátokkal?

Ugyanakkor a társadalom sem szemlélheti közömbösen azt a küzdelmet, amelyet a családok boldogulásukért folytatnak. „Az egyén java mellett létezik az a jó is, amely az egyének közösségi életéhez kapcsolódik: ez a közjó. A közjó az egyénekből, családokból, köztes csoportokból formált és társadalmi közösséggé egyesülő „mindannyiunk” java. Nem az egyén önmagáért, hanem a társadalmi közösség részét alkotó személyekért keresett java, akik csak e közösségben képesek reálisan és hatékonyan megtalálni a maguk javát. A közjó akarása és az érte való munkálkodás az igazságosság és a szeretet követelménye.” (Caritas in veritate 7) A család közjó, és maga is a közjót van hivatva szolgálni.

A házasság és a család ugyanis nem magánügy, a házasságra épülő család nélkül a társadalom pusztulásra lenne ítélve. Ezért fontos, hogy a család küzdelmét feladatai teljesítéséért a társadalom ne csak méltányolja, hanem anyagilag és erkölcsileg ismerje el. Társadalmi szolidaritás nélkül a családok nem tudják betölteni feladatukat. A mai felgyorsult életben a családi élet kiteljesedéséhez szükség van arra, hogy a család tagjai biztosan számíthassanak együtt töltött időkre, nyugodt, bensőséges beszélgetésekre, közös játékra, együtt imádkozásra. A család, a felnövekvő nemzedék látja kárát, ha a társadalom nem figyel a családok idő-igényére, pl. nem szavatolja a munkamentes vasárnapot. Rossz hatása van annak, ha a gyermekvállalás szegénységi kockázattal jár, ezért fontos, hogy a társadalom anyagilag is támogassa a gyermekeket vállaló családokat. Minthogy pedig a mai családok megélhetéséhez általában az szükséges, hogy mindkét szülő munkát vállaljon, biztosítani kell a megfelelő gyermekintézményeket, bölcsödét, óvodát, iskolai ellátást.

Idő, pénz, gyermekintézmények – mit tapasztaltok: milyen irányú fejlesztések segítenek leginkább a révbe érkezetteknek hivatásuk ellátásában?

Nem állíthatjuk, hogy a fiatal házasok helyzete ma könnyebb, mint eddig bármikor. Révbe érkeztek, de életük megszervezését, gondjaik megoldását nem várhatják senkitől, nekik maguknak kell szembeszállniuk a nehézségekkel. Minden emberi vágyuk, elgondolásuk teljesülését senki nem ígérheti nekik, helyzetük mégsem reménytelen: „Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15, 10-11)


Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke