2011. április 30., szombat

Húsvét szombatja


Húsvét szombatja


V. Szent Piusz pápa emléknapja


Húsvét nyolcadának hetedik napja


Örvendezés között vezette ki népét az Úr,

És választottjait ujjongás között,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Istenünk, te a benned hívők számát bőséges kegyelmeddel állandóan gyarapítod. Tekints jóságosan választottaidra, és öltöztesd a halhatatlanság köntösébe mindazokat, akik újjászülettek a keresztségben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Euntes in mundum universum prædicate Evangelium omni creaturæ.”

(Márk 16, 15bc.)

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Adja meg apostolainak, tanítványainak az egyetlen és legfontosabb célkitűzést, a mi Urunk, Jézus Krisztus húsvét vasárnapjának estéjén, amikor is először jelenik meg az apostolok testülete előtt, mint testület előtt, amelyre nyáját, híveinek kormányzását bízta halála utáni időkre, egészen addig, amíg második eljövetele meg nem valósul a földön. A mai evangéliumi szakaszt Márk evangélista könyvéből vettük. A sorok, amelyeket olvastunk és hallgattunk észrevehető egyezést mutatnak a másik három evangéliumban eddig olvasott húsvéti történetekkel, azzal a különbséggel, hogy azok külön-külön egy-egy megjelenést írnak le, addig Márk a többi evangéliumban szereplő megjelenésekre utal írásában, mint egy összefoglalva, megerősítve azokat. A szöveg összefüggésből jól kiolvasható, hogy ezt a részt befejezésnek szánták Márk evangélista könyvéhez, mert ott a 8. versnél az eredeti elbeszélés váratlanul megszakad. Az itt felsorolt Feltámadottal való megjelenések, találkozások tulajdonképpen, ahogy említettem is utalások a többi evangéliumban írtakra. Ha jól visszatudjuk emlékezetünkbe idézni Mária Magdolnát János evangéliuma említi, az emmauszi tanítványokat Lukács, ugyancsak ő beszél a többi apostol előtti megjelenésről is. A szerző itt a megjelenéseken kívül a feltámadás bizonyítékának veszi az evangélium hirdetését, amire az apostolok küldetést és kegyelmi megerősítést kaptak. Ha még korábbanra emlékezünk vissza, amikor a názáreti Mester tanítványait kettesével elküldte maga előtt egy-egy városba, és semmit nem vihettek magukkal, csupán, és csak egyedül az evangélium, az ő tanításának erejére támaszkodhattak, no, az már egy főpróbája volt a későbbi Egyház igehirdetési gyakorlatának. Ezzel az evangélista jelezni kívánja számunkra, az evangélium későbbi hirdetői számára, hogy amit ők akkor elkezdtek tenni, az nem származhatott egy halott ember emlékéből, hanem csak egy élő, egy valódi feltámadt Messiás erejéből. Testvéreim ez az evangéliumi szakasz nem csupán a jövő irányát adja meg nekünk támpontul, nemcsak csupán koordinátákat jelöl meg a jövő földjén, hanem a forrást is megadja számunkra, azt a forrást, amelyből energiát, erőt merítve mindig lesz készségünk ezt a küldetést végezni. Ez a forrás pedig a hit! Az igazi hit azt kívánja tőlünk, hogy biztos ismeretek és tudás nélkül bízzunk a másik személyben és az általa mondottakban. Képzeljük csak el az apostolokat annak idején, amint nem a názáreti Mester szavait szerint indulnak téríteni kettesével, élelem és ruházat nélkül, teljesen kiszolgáltatva magukat a környezetüknek, de egyben teljesen rábízva magukat a hit, és Isten erejére. Ha az apostolok, akkor nem gyalogosan, nem szegényesen, hanem lovakon, teljes felszereléssel és utánpótlással ellátva, pénzzel feltöltekezve indultak volna el téríteni az embereknek Jézus Krisztus szavait. Küldetésük minden bizonnyal teljes kudarccal végződött volna, mert nem az Isten erejében bízva, a hittel tették volna, amit kell, hanem a maguk erejéből, az arany és biztonság szavával. Két ezer évvel később, a mai anyagias világban, ahol a reklám irányítja az emberek mindennapjait, még sokkal nehezebb megtalálni azt a tiszta forrást, amely a hit energiáit adja számunkra. Sokan a ma élő emberek közül éppen az időben eltelt két ezer év óriási távlata miatt képtelen hinni Jézus Krisztus szavaiban. Jól lehet elismerik, hogy ami róla az írásokban le van írva, az lényegében jó, és elfogadható az ember számára, mégis kételkednek a forrás valódiságában, mert ők maguk nem biztosak abban, hogy létezett. Nekünk keresztény katolikus híveknek ez a sarokkövünk, ez a feltámadás az a pont, amely a matematikában az origó. A középpont, amelyből minden kiindul, és ahová minden visszaérkezik, majd egy napon. Ha nem lett volna feltámadás, mondja Pál apostol, akkor semmit sem érne a ti hitetek. Ezért ez a Feltámadás számunkra a kezdet és a vég, az alfa és az ómega! Ha ezt nem tudjuk el hinni és elfogadni, akkor nem is lehetünk sem keresztények, sem katolikusok. A bizalom feltételezi jóindulatunkat, amely igazmondónak tartja a másik embert. Az egész evangélium, Jézus Krisztus egész életének tanítása erre a bizalomra épül fel, ha ez a bizalom nincs, akkor semmi sincs, még maga az ember sem. De természetesen nem felejthetjük el azt sem, hogy még a legideálisabb esetben is időnként megkísérti a hívő embert a hitetlenség. Ez bizony olyan, mint amikor az ember magabiztosan légtornászik a magasban, de akár milyen ügyes és tapasztalt olykor megbillen, és igen komoly erőfeszítéssel képes csak visszanyerni egyensúlyát a kötélen nehogy lezuhanjon a mélybe. A hitetlenség leküzdése érdekében éppen ilyen komoly erőfeszítéseket kell végeznünk még akkor is, ha éppen nem ingunk meg. Szüntelenül kell kérnünk imáinkkal, könyörgéseinkkel a mi Urunk, Jézus Krisztust: Urunk, növeld bennünk a hitet! Az emberi tanúságtétel ugyan segíthet a hit útján való közlekedésben, de ennél sokkal jelentősebb a személyes találkozás a Feltámadottal, még akkor is, ha az emmauszi találkozás. Amikor Mária Magdolna, illetve a két emmauszi tanítvány elmondják, hogy találkoztak Jézus Krisztussal, a többiek nem hitték el tanúságtételüket, s csak a személyes találkozáskor ébred bennük fel a hit. Krisztusban szeretett Testvéreim! A bűn szolgasága félelmet hozott az ember lelkébe, és ez a félelem csontig átjárja minden ember testét. Jézus Krisztus megváltása megtörte a bűn hatalmát, feltámadása pedig elűzte ezt a csontig hatoló halál félelmet. Urunk szenvedésével és feltámadásával kivezetett bennünket a bűn rabságából és a halál szorongásából. Aki felszabadult, az bátran állhat az igazság oldalán, mert nem korlátozza a félelem. A biztonság és az örök élet reménye a közeli megdicsőülés örömét hozza az emberi szívekbe. A költő a következő sorokban öntötte papírra gondolatait:

Pilinszky János Harmadnapon

És felzúgnak a hamuszín egek

hajnalfelé a ravensbrücki fák

és megérzik a fényt a gyökerek,

és szél támad és felzeng a világ

mert megölhették hitvány zsoldosok

megszűnhetett dobogni szíve

harmadnapra legyőzte a halált

et resurrexit tertia die.

A költő ezekkel a sorokkal tesz eleget Jézus Krisztus felhívásának az evangélium hirdetésére. A pap azzal, ha élethűen tolmácsolja az evangélium szavait. A virágkötő azzal, amikor a templom oltárára csodálatosabbnál-csodálatosabb kompozíciókat költ virágokból. A hívek pedig azzal, amikor meghallgatják és megtartják Jézus Krisztus szeretetét, és tanítását: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, tekints jóságosan népedre, és akiket örök életre szóló szentségeiddel megújítottál, azokat juttasd el a megdicsőülő test romolhatatlan feltámadására. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 29., péntek

Húsvét péntekje


Húsvét péntekje


Sienai Szent Katalin vértanú egyházdoktor emléknapja


Húsvét nyolcadának hatodik napja


Kivezette Isten az ő népét a szolgaságból,

Ellenségeiket pedig elborította a tenger,

Alleluja!


Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, te húsvét szent titkában a kiengesztelődés szövetségét kötötted meg az emberekkel. Add, hogy, amit ünneplő lélekkel vallunk, életünkkel valóra is váltsuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Vado piscari.”

(János 21, 3b.)

„Elmegyek halászni.” Jelenti ki egy alkalommal Szent Péter apostol tanítványtársainak, mikor már kissé beleunt a Jeruzsálemben való várakozásban. Több napja már, hogy hiába várták a Feltámadott ismét nem jelent meg nekik, pedig hát azt mondta előzőleg, hogy maradjanak együtt, ne széledjenek széjjel, de egyben azt is mondta, hogy menjetek Galileába, mert ott majd találkozni fogtok velem. Érdekes, hogy Lukács evangélistánál a csodálatos halfogás története az 5. fejezetben található, amikor is az apostolok meghívását adják közre nekünk. Ezzel szemben Szent János apostol, a kedvenc tanítvány a Feltámadott Jézus Krisztus csodájaként meséli el nekünk, amelynek minden bizonnyal ő maga is tanúja kellett, hogy legyen. Így a feltámadás után már sokkal másabb, sokkal gazdagabb értelme van ennek a csodának, mint a kezdeteknél. A bizonytalanság, a tanácstalanság még nagy az apostolok szívében annak ellenére, hogy már tudják, hogy már hiszik a Feltámadást. Heten el is mennek a Tibériás tó partjára, hogy visszatérjenek eredeti szakmájukhoz és már végre valami hasznos dolgot is tehessenek, ne csak várakozzanak. Az apostolok megkapták ekkor már a végleges és határozott küldetést, de tudniuk kell, hogy az eredményt nem a maguk erejének köszönhetik, hanem Jézus Krisztus segítségének. Látszódik is, hiszen hiába tudják mit kell tenniük, de azt már nem tudják, hogy hogyan is fogjanak ahhoz hozzá. Ennek kiváló példázata, hogy egész éjjel a vízen vannak, de ennek ellenére nem fognak semmit, pedig a régi szakmájukat nem felejtették el. Csak, hogy Krisztusban szeretett Testvéreim, látnunk kell ebből a példázatból, hogy hiába van meg a lelkesedés, hiába van meg a megfelelő szakképesítés, ha Istent nem hívjuk segítségül a mindennapi életünkben, a mindennapi munkákhoz, akkor tevékenységünkön nem lesz áldás, és hiába tesszük a dolgunkat, néha látszólag eredménnyel, egy idő után minden összeomlik darabjaira. Ilyen az életünk is, hiába tesszük, amit mások, ha Isten nincs velünk, akkor semmi sem fog összejönni, semmi sem fog sikerülni. Nagyon sokan pontosan így élnek, ahogy a mai evangéliumi szakaszban szereplő apostolok is. Dolgoznak, erőlködnek, erőn felül teljesítenek, de az eredmény, a kiegyensúlyozott nyugodt éledt, az öröm a munkánkban elmarad. Pedig a názáreti Mester bennünket is ugyanúgy figyel távolról, a partról, mint a tanítványait. Látja, hogyan erőlködünk, hogyan szenvedünk a sikertelenségben, hiszen még mennyien dolgoztak húsvét napján is, pedig a régi öregjeink azért a munkatilalmi napokat betartották. Aztán csodálkoznak az emberek, hogy nem jön az eső, ha pedig jön, akkor özönvízszerűen és vagy kiszárad minden, vagy kiönt mindent. Látja Jézus Krisztus az apostolokat is, ahogy a sikertelenség ellenére újra és újra kivetik a hálójukat, de fogás nem lesz benne. Ő látja fáradozásaikat, hiszen Péter apostol már egészen neki is van vetkőzve a munkának, és tudja, hogy mindig rossz oldalra vetik ki a hálójukat ezért nem fognak semmit. A keresztény katolikus Egyház mindig bízik abban, hogy a történelem, zajló eseményei között megtalálja az igehirdetés eredményes módját. Ma sajnos kicsit olyannak tűnik az Egyház, mint a hét tanítvány esetében, valami módon sehogy sem sikerül új híveket szerezni, és még a régiek is egyre inkább elszélednek, ahogy nagypéntek után a tanítványok. Azt hiszen időszerű újra átgondolni az Egyházunk szerepét és módszereit, mert nem az isteni gondoskodás szűnt meg benne, hanem valahogyan mi nem jó oldalra dobjuk ki újra és újra a hálónkat, mert csak az üres hálót húzogatjuk eredménytelenül. Elképzelhető, hogy egy kicsit mi is olyanok vagyunk, mint az apostolok, hisszük a Feltámadást, de nem tudjuk, hogy mit is kezdjünk ezzel a hitünkkel. Jézus Krisztus pedig ott áll a parton látjuk is az alakját, érezzük is, hogy van ott valaki, de még sem vagyunk képesek felismerni azonnal csak újra akkor, amikor segít nekünk, amikor ismét csodát tesz számunkra. A csoda ebben az esetben is olyan jel számunkra, amely segít a feltámadt Jézus Krisztus valódi megismerésében. A találkozás során az apostolok egy, a jövőben az igehirdetés szempontjából nagyon fontos dolgot is megtanulnak. Úgy vélem, hogy ez az a dolog, amelyet ismét meg kell tanulnunk nekünk is, és az egész Egyháznak is, mert ugyan egyszer régen már tudtuk ezeket a dolgokat, de időközben valahogy még el sikkadt ez a tudás, mert úgy jártunk vele, mint a jól elrejtett kinccsel mi magunk sem találjuk a rejtekhelyét. Egész éjszaka az apostoloknak, nekünk olyan, mint az egész életünk, amikor Jézus Krisztus nincs velünk, halásznak, mi pedig élünk, de munkájuk eredménytelen, ahogyan a mi életünk is reménytelen, ők egyetlen halat sem fognak, mi pedig elveszítjük híveinket Egyházközségeinkből. Amikor aztán reggel megérkezik Jézus Krisztus a partra, meggyújtja a tűzet, és megmondja, hogy mit is, hogyan is kell tenni, ők teljesítik a kérését, így nekünk is teljesítenünk kell, minden tanítását, s azonnal eredményes lesz fáradozásunk. Ha biztosak vagyunk abban, hogy ki áll a parton a tűz mellett, akkor nem kell Péter apostol módjára vízbe vetni magunkat, mert távolság, amely elválaszt bennünket tőle időben és térben megszűnik, úgyis együtt leszünk a tűz mellett, amikor sül hal, amikor megtöri a kenyeret, odanyújtja kezünk be a kupát, mert ez mind a mi Urunk, Jézus Krisztus gondoskodásának eltéveszthetetlen jele. Hat esztendeje Testvéreim annak, hogy az akkor újonnan megválasztott XVI. Benedek pápa beiktatásakor hallottuk a mai evangélium szavait a csodálatos halfogásról. Sem neki, sem a Világ Egyháznak nem volt könnyű egy olyan pápa után, mint II. János Pál egy másikat választani annak reményében, hogy legalább olyat tudunk választani. Az azóta eltelt hat év bebizonyította, hogy Isten gondviselő ereje mindig képes felülmúlni az emberek okoskodásait. Jelenlegi Szentatyánk bizonyította, hogy méltó utóda a két nap múlva boldoggá avatandó pápának. A feltámadt Jézus Krisztus megjelenik tanítványainak a Galilei-tó partján, ahol annak idején meghívta őket, hogy emberhalászok legyenek, de megjelenik ő mindenkinek, aki az ő Egyházában vele él és dolgozik, ha vele együtt halászunk. A szorongásnak és a csüg­gedésnek csak az vethet véget Testvéreim, aki már szilárdan áll. "Nem a sötétség áll a par­ton, hanem az Úr, aki a világosság, az igazság, az élet és a békesség. Te pedig minden napoddal és életed egész tartamával ehhez az órához közelítesz, mert számodra is igaz: 'Amikor pedig már reggel lett, Jézus állt a parton.' Veled is előfordulhat az, ami a tanítványokkal: 'nem tudták, hogy Jézus az'. A könnyek vakká tehetik szemünket. E világ fájdalmai és szenvedései elhomályosíthatják, elfátyolozhatják lelkünket. Ennek ellenére igaz marad: Jézus áll a parton. Egy­szer pedig valamennyien átéljük majd azt, amiről e csodálatos elbeszélésben hallottunk. Mi is elérjük a partot. Jézus mellé jutunk, és akkor életünkben minden jóra fordul. Ne vonakodjunk hát csatlakozni Péter apostolhoz, amikor a tétlenséget megunva cselekvésre szánja el magát, és felszólítja apostoltársait is a munkára. Ezt kell nekünk is végre tenni, fel kell szólítani családtagjainkat, rokonainkat, barátainkat, ismerőseinket, szomszédjainkat, mindenkit, akit csak lehet bármilyen módszerrel, hogy tegyék, amit tenni kell: „Elmegyek halászni.”

Imádkozzunk:

Istenünk, valósíts meg bennünk is olyan változást, ami a húsvéti adományainkban végbemegy, hogy a földi szenvedélyek helyett a mennyország vágya töltsön el minket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 28., csütörtök

Húsvét csütörtökje


Húsvét csütörtökje


Chanel Szent Péter vértanú áldozópap emlékezete


Húsvét nyolcadának ötödik napja


Egy szívvel-lélekkel áldották oltalmazó kezedet,

Urunk, mert a bölcsesség megnyitotta a némák száját,

És ékesszólóvá tette a gyermekek nyelvét,

Alleluja!


Könyörögjünk!

Istenünk, te neved megvallásában egyesíted a sok különböző nemzetet. Add, hogy egyek legyünk a hitben és a keresztény életben, akik újjászülettünk a keresztség vizében. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Quid turbati estis, et cogitationes ascendunt in corda vestra?”

(Lukács 24, 38b.)

„Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben?” Szegezi neki a kérdést a mi Urunk, Jézus Krisztus a tizenegynek Jeruzsálemben, és még azoknak a tanítványoknak, akik jelen voltak, amikor ő az emmauszi útról visszatérve megjelent apostolainak. A tegnapi lukácsi evangéliumi szakaszban hallhattuk, hogyan ismerte fel a két tanítvány a kenyértörésben a názáreti Mestert. A felismerés örömében azonnal visszaindultak Jeruzsálembe, hogy megvigyék az örömhírt az apostolok testületének. Jézus Krisztus nem is kapkodja el a visszatérést Emmauszból Jeruzsálembe, hagyja, hogy a két tanítvány előbb érjen oda, és hírül adhassa azoknak, amit az este folyamán megtapasztaltak. A tanúságok, a jelek egyre szaporodnak, mégis a négy fal között bezárkózva várakozó apostolok bár közel álltak Mesterükhöz még is hitetlenül hallgatják a beérkező híreket, előbb az asszonyoktól, aztán Pétertől és Jánostól, majd a másik két tanítványtól. A tegnapi evangéliumi szakasz folytatásaként ma az itt leírt megjelenésről az a benyomásunk, hogy Lukács evangélista összefoglalta benne mindazt, amit az apostolok a többszöri megjelenésnél a feltámadt Jézus Krisztusról megtapasztaltak. Az apostolok nyilván már kizökkentek a nagypéntek letargiájából, mégis csüggedten, magukba roskadva ülnek az utolsó vacsora termében és sorra hallgatják azoknak a beszámolóit, akik már találkoztak a Feltámadottal. Előzetesen úgy-e az üres sírnál néhány asszonnyal, Mária Magdolnával, majd az Emmausz felé tartó két tanítványtól és magától Pétertől és Jánostól is hallják a feltámadás örömhírét, de mégis azért fásultak, mert éppen nekik, mint az általa létrehozott legmagasabb testületnek még ez ideig nem jelent meg a názáreti Mester, amikor szerintük éppen nekik kellett volna elsőként megjelennie. Aztán amikor végre vasárnap este megjelenik ennek a már lényegesen nagyobb csoportnak, az apostolok közösségének, akikkel ebben az időben még más tanítványok is együtt voltak, akkor szellemnek nézik és örömujjongás helyett félelem és kétely támad a szívükben. Nyilvánvalóan lerí arcukról, amit éreznek, mert Jézus Krisztus azonnal megdorgálja érte őket.: „miért támad kétely a szívetekben?” A teremben sokan vannak tehát nem lehet szó egyéni képzelődésről, káprázatról, amelyet az is bizonyít, hogy megmutatja nekik sebeit a kezén és a lábán, megtapintatja velük húsát és csontját, hogy ezzel is érzékeltesse, hogy nem egy lidércről, nem egy szellemről van szó, hanem a valóban Feltámadt Jézus Krisztusról. De még ez sem elég a csüggedt tanítványoknak, mert nem képesek még ekkor sem felocsúdni kábultságukból, hanem még eszik is velük párfalatot a szemük láttára, amire aztán egy szellem semmiképpen sem lehet képes. Ezekkel a jelekkel, ezekkel a tényekkel kell meggyőznie őket feltámadásának valóságáról, ami azt jelentette, hogy ő ugyanaz a személy, de már nem tartózik az ő világukhoz, már az örökkévalóságnak azt az életét éli, amelyben majd egykor minden őt követőnek részesedése lehet. A rendkívül nehezen kibontakozó hit miután azért csak lángra kap az apostolok lelkében, megkapják a küldetést. Az is igen érdekes Testvéreim, hogy az evangélisták mennyire különböző módon értelmezték és sorolták be ezt fontossági sorrend szerint. Míg Máté és Márk elsősorban az igehirdetést hangoztatják elsődlegesen fontosnak, addig itt Szent Lukácsnál éppen azt olvashatjuk, hogy megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jézus Krisztus nevében. Lukács evangélista nem véletlen, hogy ebben a pogányok megtérítését tartotta legfontosabb küldetésnek, azért fejezte ki az örömhírt ebben a formában. Lukács már itt ekkor szakít azzal a hagyománnyal és ószövetségi szabállyal, hogy csak az lehet Jézus Krisztus követője, aki maga is körülmetélkedik. Ő már itt úgy véli, hogy a zsidóság elvesztette ekkor minden előjogát a kiválasztottságra, helyükbe elsődlegességet a pogányok nyertek. Azon pedig már végképpen nem csodálkozhatunk, hogy akadtak a teremben olyanok, akik még ekkor is hitetlenek maradtak, hiszen, azóta, a nap óta közel két ezer év telt el és még ma sem képes mindenki hinni a feltámadott Isteni kinyilatkoztatásainak. A hitre való eljutás nem egyszerű feladat, nem olyan út, amelyre könnyen rálép az ember és már csak mennie kell rajta egyik lépés a másik után. Nem! Krisztusban szeretett Testvéreim, a hitre való eljutást csak fokozatosan lehet elérni, csak fokozatosan ismerhetjük fel a tanítványok példájára a Feltámadt Jézus Krisztust. Mint az ószövetségi Húsvét, úgy az újszövetségi Húsvét is egy hétig tart és egy nyolcadot alkot. Ez oly kiváltságolt nyolcad, hogy alatta más ünnepet ünnepelni nem szabad és ezenkívül a két első napja önmagában is első osztályú ünnep. A keresztény ókorban az egész héten át munkaszünet (sabbat) volt. Sokan innen származtatják az egyházi nyelvszokás szerint a hétköznapoknak feria = ünnepnap elnevezését. Ezen első héten, a többi keresztény hét mintáján, valóban minden nap ünnepnap volt. Később csütörtöktől kezdve csak a legszükségesebb üzletek voltak megengedve. Ma már a hétfő is csak egyes vidékeken ünnep, munkaszünettel. – A hét minden napjának saját miséje van. Ezeknek szövegei többnyire a szent keresztség kegyelmeiről emlékeznek meg, azonban az evangélium a feltámadás különböző jelenségeit mondja el. Minden nap stációs-nap. A nyolcad ünnepi fényét az új keresztények emelték, kik minden nap fehér keresztelőruhájukban vettek részt az istentiszteleten. És először a keresztelési nyolcad ünnepéből kieső vasárnapon, Fehér vasárnapon jelentek csak meg a régi mindennapi ruhájukban. Ma már sajnos ezeknek a szokásoknak a nyomai sem felellhetőek csak a könyvekben, minden ilyet elsepert a rohanó világ diktálta felületesség, nagyvonalúság. A kis engedményekből, az arasznyi lazaságból, az évtizedek, az évszázadok ideje alatt egy kiüresedett, ellaposodott, néha már unalmas, egy síkú liturgia maradt ránk. Jó lenne csak egy kicsit, csak egy keveset, csak egy arasznyit most visszafelé forgatni az idő kerekén és újra üdvözölni a régi, szép hagyományokat. Úgy üdvözölni, ahogy a názareti Mester is tette: „Béke veletek!” Ez az első szó a tanítványai között megjelenő feltámadott Üdvözítő ajkán. „A béke Isten ajándéka, a Teremtő által az emberi társadalomba oltott rend gyümölcse, a béke az igazságban gyökerezik” – olvashattuk XVI. Benedek pápa idei béke világnapi üzenetében. Feltehetjük a kérdést mai világunkban, a mai embereknek: Hol találjuk meg Jézus Krisztus békéjét? – ahogy ezt a kérdést is teszi fel egy lelki író. Jézus Krisztus keresztjében, ha hittel elfogadjuk azt – adja meg a választ. A feltámadásba vetett hittel elfogadott életkeresztjeinkben – szenvedés, betegség, áldozat – Jézus Krisztus keresztjét öltjük magunkra, melyből béke és élet fakad. Az apostolok küldetést is kapnak, az Üdvözítőtől: menjenek az egész világra, hirdessék a megtérést és a bűnbocsánatot. De még el sem kell mennünk sehová, hiszen leginkább minden családnak a saját otthonában kellene elkezdenie ezt evangelizációt. Hogy amikor legyen az hétköznap, vagy ünnep és a család minden tagja egyben van egy szobában, akkor az oda belépő Jézus Krisztust nehogy szellemnek nézzük, nehogy azokkal a szavakkal illessen bennünket is, mint akkor azon a húsvéti vasárnapon az apostolait: „Miért ijedtek meg, és miért támad kétely a szívetekben?”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, hallgasd meg könyörgésünket, hogy az Újszövetség megváltó áldozata adjon segítséget jelen életünkben, és szerezze meg nekünk az örök boldogságot. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 27., szerda

Húsvét szerdája


Húsvét szerdája


Luccai Szent Zita ferences szerzetes emléknapja


Húsvét nyolcadának negyedik napja


Gyertek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba

A világ kezdetétől nektek készített országot.

Alleluja!


Könyörögjünk!

Istenünk, te évről-évre megörvendeztetsz minket Urunk feltámadásának ünnepével. Add jóságosan, hogy földi ünneplésünk, segítsen el az örök boldogságra. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„O stulti, et tardi corde ad credendum in omnibus quæ locuti sunt prophetæ!”

(Lukács 24, 25bc.)

„Ó ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek!” Szúrja le a mi Urunk, Jézus Krisztus az emmauszi úton haladó két egykori tanítványát, akik nem ismerték fel benne az egykori názáreti Mestert. A mai evangéliumi szakasz szerzője Lukács evangélista, és ez a jelenet, amelyet ma hallottunk egyedül csak nála szerepel. A történetben főszerepet játszó két tanítvány nyilvánvalóan nem az apostolok közül való, hiszen azok mind a tizenegyen Jeruzsálemben maradtak, ahogyan Jézus Krisztus meghagyta nekik. Az azonban bizonyos, hogy a tágabb értelemben vett tanítványok közé tartóztak, hiszen jól ismerték az apostolokat, és az utolsó vacsora jelenetét is. Húsvét vasárnapja van és ők akkor hagyták el Jeruzsálemet, amikor az asszonyok már felfedezték az üresen tátongó sírt, és elvitték nekik a hírt az angyaloktól és magától a Feltámadottól. Az emmauszi út igen elhíresült út lett a keresztény világban, igaz, hogy hitelt érdemlően ma sem tudjuk pontosan, hogy hol is feküdt ez az út, de a legtöbben úgy vélik, hogy a tengerpart felé vivő út a Joppéiről lehet szó az evangéliumban. Feltűnő a jelenetben az is, hogy a feltámadt Jézus Krisztus már nem csak a szeretet tanítványoknak, már nem csak a legelső tanítványoknak az apostoloknak jelenik meg, hanem kitágítva a kört, szinte már az egész Egyházat tartja szem előtt. Nyilvánvalóan igyekszik minél gyorsabban, és minél szélesebb kőrben bebizonyítani Feltámadásának hitelességét mielőtt még a gyenge alapokon álló Egyház darabjaira hullana széjjel, és a nyáj széjjelszóródna a szélrózsa minden irányában. Az apostolok testülete, ahogy még életében meg is hagyta nekik ott maradnak Jeruzsálemben és tizenegyeknek nevezik magukat Júdás árulás és halála után. Az emmauszba tartó két tanítvány nem apostol, hanem a második kőrbe tartozókról lehet szók, akik már csalódottságukban talán éppen hazafelé tartanak, feladva minden reményt, amelyet három év alatt szövögettek. Jézus Krisztus nem véletlenül csatlakozik hozzájuk, hiszen pontosan tudja, látja és érzi, hogy az emmauszi tanítványokból van a legtöbb a korai egyházban, és az igazság az, hogy még a mai kétezer évvel később fennálló Egyházban is. Tudja, hogy vissza kell őket zökkentenie, abból a lelki traumából, amely a halálával érte őket, hiszen minden bizonnyal sokkal kevesebbet tudnak feltámadásáról, mint az apostolok. Ezért csatlakozik az emmauszi úton ezekhez a tanítványokhoz, ezért tartja fontosnak, hogy számukra is feltárja a hit útját. Azt is megfigyelhetjük Testvéreim, hogy Jézus Krisztus nem azzal kezdi, hogy eléjük áll, hogy felismerteti velük magát, hanem az ószövetségi jövendölések értelmezésével. Fontos támpontot add ezzel nekünk annak elsajátítására, hogy miként kell az emmauszi úton tévelygő testvéreinket, vagy a hit felé bizonytalanul közeledőket, tanítással, logikailag elvezetni oda, hogy a végén maguktól jöjjenek rá, maguktól ismerjék fel a Feltámadott Jézus Krisztust. A hitet, a keresztény katolikus hitvilágot nem lehet úgy megérteni, hogy kiragadunk abból bizonyos eseményeket, hanem csak úgy juthatunk el a felismerés útjára, ha Jézus Krisztus élete, szenvedése, kereszthalála és feltámadása nem különálló eseményként kerül tudatunkba, hanem az egész üdvtörténet egy-egy állomásaként, amely egyikből a másikba fonódik. Isten azt valósítja meg, amit már az ószövetség kezdetén megígért az ember számára, és az egész emberiséget együtt vezeti el az üdvösségre, nem külön-külön fajonként, népenként, törzsenként, vagy családokként. Azok a hívő emberek, akik így látják a feltámadás titkát, azok a megjelenéseket nem tartják képzelgésnek, fantazmagóriának, vagy fantasynak, hanem hittel elfogadják azt is, hogy a feltámadt Jézus Krisztus közöttünk van a kenyértörésben. Krisztusban szeretett Testvéreim biztosan mindannyian jártatok már úgy, hogy idegen csatlakozott hozzátok, hogy idegen elegyedett beszélgetésbe veletek az utcán, a buszon, vagy egy hivatalban várakozva. A beszélgetés elején mindig csak egy idegent látunk ilyenkor, ahogy a két tanítvány is idegent látott az úton mellettük lépdelő alakban. Olyannyira, hogy szinte még ki is oktatják tudatlansága miatt. Aztán a társalgásban fordul a kocka és csodálkozva, lelkesülten kezdik el hallgatni az ismeretlen útitárs szavait, de még ekkor sem ismerik fel benne azt a názáreti Jézust, akinek a tanítványai voltak. Az ő számukra az esti vacsoránál a kenyértörés hozza meg a fordulatot. Az utolsóvacsorán alapított Eucharisztia ünnepe ekkor ugyan még nagyon friss, de láthatóan sarok kövévé vált a fiatal Egyház rendjében. Annyira sajátos, annyira egyedi ez a cselekedett Jézus Krisztus részéről, hogy így már nem lehet nem felismerni abban jelenlétét. Testvéreim ebben a megközelítésben gondoljátok végig mindig napjaitokat, életeteket, és ébredjetek rá arra, hogy mennyi, de mennyi alkalmat elszalasztotok a Jézus Krisztussal való találkozásban, amikor nem járultok rendszeresen szentáldozáshoz. A vele való mindennapi, vagy lehetőség szerinti hetente többszöri találkozás eredménye mindig az, hogy tovább és tovább erősödünk a hitben, és mindig jobban és jobban fog lángolni a lelkünk, amikor csak a találkozást tervezzük vele. A történetben szereplő tanítványok és jó magunk is, amikor az igeliturgiában meghallgatjuk tanítását megnyitja értelmünket, és amikor az oltár előtt a kenyértörésben vele egyesülünk, akkor mindig felnyitja a szemünket is. Ez a két dolog a keresztény katolikus hívek számára a legfontosabb útravaló, amelyet a szentmisében nyerhetünk el. És ugyanúgy, ahogy a két tanítvány is, velünk is ugyanazok az események történnek meg. A találkozás és a felismerés élménye rögtön arra indít, arra késztet bennünket, hogy megosszuk a többiekkel, embertársainkkal is az örömhírt: Jézus Krisztus nem halt meg. A sír üres, ne keressük az élőt a holtak között! Feltámadt! Valóban feltámadt, újra él és találkozhatunk vele az eucharisztiában akár mindennap. Ennél csodálatosabb dolog nem is történhet velünk, amikor a hétköznapok csalódásai, kiábrándítanak bennünket életünkből. Akkor mindig legalább vasárnap az ünnepi szentmisében találkozhatunk vele, felismerhetjük a feltámadt Urat a kenyértörésben, és amikor hazaindulunk lángolni fog a lelkünk. És elvisszük ezt az örömhírt minden családtagunk, minden barátunk, minden ismerősünk számára, mert ők is látni fogják, hogy a mi lelkünk mindig jobban lángol, mint azoké, akik a vasárnapot munkával, henyéléssel, kifogások keresésével töltik. Testvéreim Jézus Krisztus kínszenvedése és kereszthalála megtörte az eredendő bűn erejét, föltámadásából elnyerhetjük a teljes megtisztulást. Akik meg lettek keresztelve, már új teremtmények, és cselekedeteiken mutatkozik meg, hogy nem e világ vonzása és törvénye alatt élnek. A tökéletes szeretet, amely a felebaráti szeretet gyakorlásában mutatkozik meg, gyógyszere a világnak és az üdvösség forrása. A megkeresztelt ember a tettei alapján lesz alkalmas arra, hogy betöltse keresztény hivatását, és ez adja meg a jogot az élet föltámadására. Az ilyen ember nem lesz többé csalódott Emmauszi tanítvány, akit a mi Urunk, Jézus Krisztusnak meg kell fednie találkozáskor szavaival: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek!”


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, hogy szent Fiad testének és vérének áldott vétele tisztítson meg minket a régi ember minden bűnétől, és változtasson új teremtménnyé. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 26., kedd

Húsvét keddje


Húsvét első hetének keddje


Csiszér Elek ferences szerzetes atya emléknapja


Húsvét nyolcadának harmadik napja


Isten a bölcsesség vízét nyújtotta italul neki,

Támaszra lelnek benne, és meg nem inganak,

Mert felmagasztalja őket mindörökre, alleluja.


Könyörögjünk!

Istenünk, te megajándékoztál minket húsvéti szentségeiddel. Add népednek továbbra is kegyelmedet, hogy eljussunk a tökéletes lelki szabadságra, és egykor a mennyben örvendjünk annak, amit most a földön ujjongva ünnepelünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Mulier, quid ploras?”

(János 20, 13b.)

„Asszony miért sírsz?” Hangzik fel a kérdés az üres sírban álló angyaloktól Mária Magdolna felé, aki az üres sír előtt állva zokogott keserves bánattal. A mai evangélium János apostol a szeretett tanítvány tollából származott, saját élményeit fogalmazta meg az eljövendő nemzedékek számára. Ami érdekes az ő evangéliumában azaz, hogy a húsvéti eseményeket úgy állítja elénk, hogy könnyedén felismerjük azoknak kegyelmi jelentőségét az egész Egyház számára. Meglepő módon ő itt sem együtt szerepelteti a sírhoz kiérkező galileai asszonyokat, akik korán reggel érkeznek oda a már üres sírhoz, hanem csak Mária Magdolnát nevezi meg egyedül, aki ennek hatására itt már az egész Egyház jelképévé válik. Az a Mária Magdolna, akiből hét gonosz lelket tudott kiűzni a Mester, akinek bűnössége nem volt kérdés a zsidók számára, még sem merték elítélni. Jézus Krisztus nagypénteki kereszthalálával az éledező, ébredező Egyház teljes homályba kerül, de apró jelekből már érezhetjük, hogy keresik a kiutat, a világosságot, amely teljes egészében a feltámadás tudatosodásának hite hoz meg a számukra. János evangélista szerint Jézus Krisztus már nem tartozik ekkor ehhez a földi világhoz, ennek folytán a vele való találkozáskor csak akkor ismerhetjük fel, ha ő ezt akarja, ha ő megszólít bennünket. A megszólításra adott válaszunk pedig a hitünk kifejeződése. Ehhez ad példát nekünk a mai evangéliumi szakasz története. Mária Magdolna könnyel áztatott szemekkel a szembe jövő alakban nem a mi Urunkat, Jézus Krisztust ismeri fel, hanem azt egy kertésznek gondol, aki a sírokat szokta ápolni a zsidók számára. Nemcsak, hogy nem ismeri fel, de még számon is kéri tőle, hogy miért vitte el az Úr Jézus Krisztus testét, sőt haladéktalanul mondja meg, hogy hová tette, hogy azt ő magával vihesse. Ekkor következik be a megszólítás, amelynek hatására eloszlik Mária Magdolna szeméről a kőd, és azon nyomban felismeri az előtte álló alakban a názáreti Mestert. A sírást azonnal az ujjongó, szinte gyermeki öröm váltja fel: „Rabbóni!” Vagyis Mester. Jézus Krisztus megérzi szeretett női tanítványának lelkében, hogy az örömében azonnal kiakarná magának sajátítani, ezért rögtön elhárítja közeledését, és tájékoztatja arról, hogy mi is a találkozásuk célja. Ebben a találkozásban benne van Testvéreim, mi egyéni találkozásunk is Isten Egyszülött Fiával. Azzal a találkozással, amelyet vagy felismerünk, vagy nem, de mindenképpen megtörténik minden ember életében vagy egyszer, vagy akár többször is, attól függően, hogy mennyire fontos szerepünk van Isten terveiben. Mert minden embernek van szerepe, feladata, sőt egy-egy ilyen találkozás alkalmával még küldetést is kapunk tőle. Mi ennek a küldetésnek, mi ennek a szerepnek a lényege? Az, Testvéreim, hogy hirdetnünk kell szavunkkal, tetteinkkel, de legfőképpen életünkkel, hogy Jézus Krisztus feltámadt, az Atyánál van, és ő a mi üdvösségünknek a biztosítéka, záloga. Persze az ismeretlen személlyel, nevezhetjük kertésznek, való rövid beszélgetés gyakran még sem elegendő ahhoz, hogy felismerjük benne Urunkat, Istenünket. De ez még nem baj, de ez még nem szégyen, hiszen maga Mária Magdolna sem azonnal ismeri fel a feltámadt Jézus Krisztust. Ebben a felismerési folyamatban az hozza meg a fordulatot, hogy az Úr nevén szólítja őt. És Krisztusban szeretett Testvéreim, ez a legfontosabb, és a legdöntőbb momentum a mai evangéliumban! Az hogy az Isten, amikor küldetést ad nekünk, akkor a nevünkön szólít. Ezzel a néven való szólítással ér véget számunkra a szomorúság útja, s tárul fel a hit útja. Ekkor kell felismernünk Jézus Krisztust ahhoz, hogy életünkben elfoglalhassa azt méltó helyet, amelyet be kell töltenie ahhoz, hogy mi is az ő Testvérei, mi is az ő gyermekei lehessünk. Tegnap egyházközségünk ünnepelt. Nem látványosan, nem ünnepi díszben, de még is ünnepelt, még ha ezt csak kevesen is tudták. Az ünnep egy éppen ilyen találkozás megünneplése volt, mint a mai evangéliumé. Négy bátai fiatal a bérmálás szentségében találkozott a mi Urunk, Jézus Krisztussal, bár talán ők sem tudták, hogy vele futnak össze az emmauszi útjukon. Ő azonban néven szólíthatta őket, mert eleget tettek a meghívásnak és megkapták a bérmálásban azt a Szentlelket, amelytől majd lángolni fog a lelkük. Nem most, nem azonnal, mert őszintén megvallva, úgy álltak és úgy cselekedtek, mint akik nem tudják, hogy mi is történik velük. De ahogy Garadnai Balázs helynök úr mondta nem is baj, ha ezek a lángok még nem most csapnak fel, hanem majd egy kicsit később, amikor már érettebb emberek lesznek. A bátaszéki fiatalokkal közösen bérmálkoztak, de egy kicsit magukra hagyottan, kicsit mellőzöttebben, mint a többi gyermek. Nem volt velük hitoktatójuk, nem volt velük senki, aki a kezüket fogta volna. Szárnyaszegett madárként terelgettem végig a liturgián őket, akik talán azt sem tudták, hogy én ki vagyok, nem hogy ki az a személy, aki néven szólította őket. Az azonban bizonyos, hogy egyszer majd feleszmélnek ennek tudatára és a Szentlélek, akkor lobban majd lelkükben lángra. Az egyházközség nevében gratuláltam nekik, és bátorítóan meghívtam őket máskorra is a templomba, ahol azért össze lehet futni alkalmanként a mi Urunk, Jézus Krisztussal. Mind a két történet azt mutatja, hogy a keresés legyen tudatos, vagy véletlen, a Jézus Krisztussal való találkozás vágya idővel meghozza az eredményt. Az üres sír látványa nem szabad, hogy eltántorítson sem bennünket felnőtt híveket, sem pedig a még éppen útjukat kereső fiatalokat! Az bizonyos, hogy nem csak mi keressük a názáreti Mestert, hanem Jézus Krisztus is keres bennünket, ahogy mi, úgy ő is találkozni szeretne velünk, hogy e találkozás örömet hozzon a szívünkbe és elindítson bennünket a tanúságtétel útján. Ha elérjük azt a szintet, hogy úgy tudjuk keresni őt, ahogy ő keres bennünket, akkor létrejöhet a találkozás időn és téren át. De csak ekkor, csak így fog nevünkön szólítani bennünket, amivel azt jelzi majd, hogy hozzá tartozónak ismer el bennünket. Ehhez pedig mindig küldetést is ad: Induljunk és vigyük meg a többi embertársunk számára a hírt: Jézus Krisztus él! Jézus Krisztus feltámadt! Ennek a szent küldetésnek és a keresztség, vagy a bérmálás Jézus Krisztus húsvéti misztériumába olt be bennünket. A keresztségben egybenőttünk Jézus Krisztus kereszthalálával és meghaltunk a bűnnek. De egybenőttünk az ő feltámadásával is, így természetfeletti életre vagyunk hivatottak. A keresztény ember élete a tökéletes szabadság élete, mert sem földi szenvedély, sem bűn már nem korlátozhatja. Az élet bölcsessége sugárzik bűntelen életünkön. Minden megkeresztelt ember hivatása, hogy az evangélium terjedését munkálja. Ezt a küldetést pedig nem szabad sírva végezni, hanem a legnagyobb örömmel, és boldogsággal. Hiszen ezt mondják húsvét hajnalán az üres sírban várakozó angyalok, és ezt mondja az útón szembe érkező názáreti Mester, a Feltámadott maga is: „Asszony miért sírsz?”


Imádkozzunk:

Mindenható Istenünk, hallgass meg minket, akiket beavattál szentségeidbe. Kérünk, tedd alkalmassá gyermekeid szívét, hogy kiérdemeljük az örök boldogságot. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 25., hétfő

Húsvéthétfő


Húsvéthétfő


Szent Márk evangélista ünnepe


Húsvét nyolcadának második napja


Édes Jézus, sírva jövünk hozzád,

Sírva nézzük holt-halovány orcád.

Itt a földi keresztutat járva,

Hadd kövessünk, szenvedők királya!


Könyörögjünk!

Istenünk, te mindig új nemzedékkel gyarapítod Egyházadat. Add híveidnek, hogy életükkel valóra váltsák, amit hittel vállaltak a keresztség szentségében. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Avete.”

(Máté 28, 9b.)

„Üdv nektek!” Szólította meg a mi Urunk, Jézus Krisztus azokat az asszonyokat, akik remegő lábakkal, mégis síró izgalommal rohantak az angyal szavának hatására vissza a városba a tanítványokhoz, hogy megvigyék számukra az örömhírt: A sír üres! A Mester eltűnt! Feltámadt! Máté evangélista a mai evangéliumi szakaszban két képet tár elénk. Az ünnep, a zsidó szombat eltelt. A sebtében eltemetett Jézus Krisztus holtestét nem volt idő megfelelően ellátni ezért ezt a hét első napján vasárnap akarták megtenni az őt szerető, az ő hozzá közel álló asszonyok, de mondhatjuk azt is nyugodt szívvel, hogy a női tanítványai. A zsidó főpapok pontosan és jól ismerték a jövendöléseket, sőt magának Jézus Krisztusnak a szavait is, amelyben előre vetítette a halála utáni feltámadását. Ezért őrséget állítattak a sírhoz, mert biztosak voltak abban, hogy majd a tanítványok megpróbálják ellopni a testet és így beállítani annak szavainak az igazságát. A katonák persze nem igen hittek a zsidók babonáiban, így azért az őrzést sem vitték túlzásba. Érdekes azonban az a tény is, hogy Jézus Krisztus testét, akit, mint bűnözőt feszítettek keresztre még sem a bűnözőkhöz hasonlóan a városon kívüli szemétdombra hajítottak, hanem engedték, illetve Pilátus engedte, hogy igaz ember módjára temessék el, még pedig Jeruzsálem egyik legelőkelőbb, leggazdagabb férfijának, Arimateai Józsefnek a sírjába. Ő és Nikodémus, aki szintén gazdag és előkelő zsidó tanácstag volt, vitték végbe Jézus Krisztusnak a halála utáni azonnali rehabilitációját, felmagasztalását. Ezek az események sem ad hoc jelleggel történtek, hanem egy előre és gondosan megírt forgatókönyv alapján, amelyet maga a názáreti Mester írt meg és adott titkos tanítványainak számára. Hiszen pontosan tudta, hogy közeli, nyilvánosan vele fellépő tanítványai ezekben az órákban használhatatlanok lesznek, mert egyrészt félelmükben, másrészt csalódottságukban képtelenek lennének e feladat pontos végrehajtására. Az asszonyokat, Jézus Krisztus édesanyja, a Boldogságos Szűz Mária vezeti már akkor is, mint első asszony keresztény Egyházban. Már nyoma sincs Máriában, annak a kislánynak, aki annak idején igent mondott az Úrangyalának, és amivel kezdetét vette a Megváltás csodálatos misztériuma. Mária azóta kemény, edzett, céltudatos háttér vezetője volt mind a tanítványoknak, mind Fiának, Jézus Krisztusnak. Nem kisebb feladata volt a tanító körút három éve alatt sem, de ez a feladat sokkal inkább kinőtte magát ott a kereszt tövében, amikor szeretett Fia, gyakorlatilag az Egyház és az Apostoli testület Anyává nevezte őt ki, az apostolokat pedig Fiaivá. Ezeket az asszonyokat is Mária vezeti és irányítja. Ő küldi őket kora reggel Fia sírjához, hogy a szeretet művét elvégezzék. Az egyszerű ember nem is igazán érti, hogy miért nem ő jön Fia sírjához, miért másik asszonyokat küld. Egyáltalán miért asszonyokat küld, amikor tudja, hogy a katonákon kívül egy hatalmas kőtömb is eltakarja a sírt, amit az asszonyok képtelenek lennének elhengeríteni még akkor is, ha a katonák ehhez hozzájárultak volna. A Boldogságos Szűz Mária, Testvérem nemcsak, hogy hit Fia Feltámadásában, de tudta is olyan bizonyossággal, mint aki be van avatva a Megváltás tervébe. Ne feledjük, hogy a kezdet kezdetén is elsőként ő volt az, akit beavatott Isten angyala révén a tervbe, így hát joggal vélhetjük, hogy ezúttal is többet tudott, mint az apostolok, vagy a többi tanítvány. Azt is láthatjuk ebben a jelenetben, hogy a látszólag rémült asszonyok, nem kételkednek, nem hitetlenkednek, mint később az apostolok, hanem azonnal, rögvest a velük szembe jövő, Úr Jézus Krisztus lábai elé vetik magukat. Jézus Krisztus személy szerint jól ismeri őket, hiszen évek óta szinte együtt éltek nap, mint nap, ezért is köszönti őket baráti bizalommal: „Üdv nektek!” Ezek az asszonyok azonnal tudnak hinni a megjelenés hatása alatt, sőt rögtön leborulva hódolnak isteni Mesterüknek. A másik kép is logikusnak tűnik, hiszen az öröknek is rá kell jönniük, hogy az őrzésükre bízott holttest eltűnt a sírból. Maguk sem tudják, hogyan, miként történhetett, mert egyszerűen csak elszunnyadtak. Bár ők sokkal jobban féltek, mégis a városba kellett menniük, hogy jelentsék az esetett, mert ezt nem lehetet titokban tartani. Az őrök is látták a jeleket, de mivel életük beszorult a földi dolgok látása közé, így ők nem értik a holttest eltűnését. Mielőtt azonban értetlenségük hittel párosulna, a főpapok kész megoldást nyújtanak nekik. A hazugság olyan pálya, amely az elsővel kezdődik, de mindig követi több is, mert ez kényszerpálya. Erre a kényszerpályára szorulnak a zsidó főpapok is, és ahogy Júdás apostolt ezüstön megvásárolták az árulásra, ugyanúgy az őröket is megvásárolják, megjutalmazzák gazdagon, a hazugságért cserébe. Bár azok tudják, hogy nem ez történt, de mivel nem tudják, hogy valójában mi történt, ezért ez a hazugság kényelmes megoldás az ő szorult helyzetükre, hiszen pénz helyett halálbüntetést is kaphattak volna mulasztásukért. A zsidó főpapok ezzel továbbra is hazugsággal tévútón tartották népüket, ezzel mindent elkövetve azért, hogy azok végleg eltávolodjanak az újszövetségtől és megmaradjanak az ószövetségben, az eredeti bűn állapotában. A zsidók ezzel véglegesen bebizonyították hitetlenségüket és istentelenségüket, végleg külön útra, hamis útra terelték népüket. Történelmüket, viszontagságaikat jól ismerve ezen nem is lepődhetünk meg, mert a kiválasztott nép minden szerencsétlensége vezetőinek hamisságában gyökeredzett. A pénz és a vagyon uralta életüket, szellemüket akkor és a mai világban is. Köröm szakadttáig harcolnak ma is a kereszténység ellen, és a liberalizmus, a szabadelvűség álarcába bújva bálványimádásra kényszerítik az egész világot. Nemcsak pénzügyileg, de politikailag is ők akarják uralni az egész világot, biztosítva ezzel fennmaradásukat, és a kiválasztottság látszatát. Ők sohasem találkozhatnak szembe egyetlen utón sem a Feltámadt Jézus Krisztussal, sem a múltban, sem pedig a jövőben. Nekik nem szólnak a feltámadt názáreti Mester szavai: „Ne féljetek!” Ezek a szavak, ezek a találkozások olyan mély nyomot hagynak életünkben, amelyet a zsidók sohasem tapasztalhatnak meg. Számunkra, ma élő keresztény katolikus hívek számára ez az út a gyóntatószéktől az áldozásig tart, a keresztúttól, az üresen tátongó sírig. Amíg nem találkozunk ilyen módon a Feltámadottal, mi is bizonytalanok leszünk, mi is a hitetlenség állapotába süllyedve, a liberalizmus szolgái leszünk, és naponta, sőt óránként a félelem tölti el lelkünket, mert titokban tudjuk, hogy bajban vagyunk, de az első lépést mégis nehéz megtenni. A találkozás, az eucharisztia azonban olyat erőt és védelmet nyújt az ember lelkének, amelyben benne van Jézus Krisztus bátorító szava: „Ne féljetek!” Krisztusban szeretett Testvéreim! Ma az Egyházmegyénk életében is egy új út nyílt meg, mert az új püspök személye, az új főpásztor lelke mindig új, megfrissült útra tereli nyáját. Mi, akik most kicsit eltévelyegve, tengünk-lengünk bele a világba, mi most, ma induljunk el a nyájjal együtt, a Főpásztor nyomában az új utón. Ez most még nekünk csupán emmauszi út, de haladjunk rajta bátran, mert azon biztosan találkozunk a mi Urunk, Jézus Krisztussal, és akkor lángol majd a lelkünk az örömtől. Úgy fog lángolni, mint a költő Reményik Sándor lelke, amikor versét papírra, lelkét pedig versbe öntötte. Reményik Sándor: Emmaus felé

A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt...
Jeruzsálem! - gondoltam azalatt -
S gondoltam: inkább Emmausba térek.
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.

Indultam a városból kifele.
S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:
gondoltam, hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.

Emmaus felé üdébb lett a táj.
Kis virágokat láttam állani.
kis ibolyákat vándor-utam szélén:
Gondoltam: ím, az ő virágai!

Álmában gügyögött egy-egy madár,
Hogy az erdőre értem, hallgatag;
Gondoltam: ím, az Ő madarai,
Hogy szerette az égi madarat!

Delej futott a barna fákon által.
Égremeresztett csontos ujjaik
Mintha megteltek volna már virággal. -
Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.

Borongott messziről a mély harang,
S a mély avarban lassan elalélt,
De én úgy álltam ott künn boldogan,
Mint aki látta Őt - és célhoz ért.

Érjünk hát mi is célba, új megyés püspökünkkel Udvardy György püspök úrral, lángoljon együtt vele a mi lelkünk is. „Üdv nektek!”


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, árassza el lelkünket a húsvéti szentség kegyelme, hogy mi, akiket az örök üdvösség útján elindítottál, méltók legyünk ajándékaidra. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 24., vasárnap

Húsvétvasárnap


Húsvétvasárnap


Szent György vértanú ünnepe


A feltámadás emlékezete


Szent asszonyok, tanítványok sírva

Jézus testét leteszik a sírba.

Mint a kenet édes szent oltára

Úgy kísérje szívünk hő imája.


Könyörögjünk!

Istenünk, a mai napon egyszülött Fiad által legyőzted a halált, és kitártad előttünk az örökkévalóság kapuját. Krisztus Urunk feltámadását ünnepelve kérünk, teremts újjá minket Szentlelked erejével, hogy életre támadjunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Tulerunt Dominum de monumento, et nescimus ubi posuerunt eum.”

(János 20, 2c.)

„Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom hová tették!” Kiált fel a Szent Jánosi evangélium mai szakaszának elején Mária Magdolna, amikor megviszi a hírt Péter apostolnak a tanítványok vezetőjének, és a szeretett tanítványnak, János apostolnak. Felkiáltásában még nem annyira a feltámadás hitének a tudatossága jelenik meg, hanem sokkal inkább az emberi gyarlóságból fakadó meglepődés, csalódottság és félelem. El tudjuk képzelni, hogy a meggyötört, fáradt tanítványok a kimerültségtől és a félelemtől, a kilátástalanságtól remegő lábakkal, és felfokozott adrenalinnal azonnal rohanni kezdenek a sírhoz. Péter apostol nemcsak idősebb és azért marad le János mögött, hanem a háromszori megtagadás lelkiismeret furdalása is béklyózza lépteit. János apostol, aki egyedüli tanítványként végig ott állt a kereszttövében, és igyekezett erőt mutatni, hogy a fájdalmak asszonyát, Máriát megtartsa, pedig éppen az, hogy ő látta a halálát, és most hírt kap eltűnéséről azonnal eljuttatja arra a felismerésre, amit a názáreti Mester oly sokszor elmondott nekik, hogy harmadnapra Feltámadok. János apostolban a hit szilárd alapokon nyugodott, amely végig meggyőző jelekben mutatkozott meg. Még sem lépbe elsőnek a sírboltba, mert tudja és elfogadta, hogy nem ő az első, hanem Simon Péter. Később a többi apostol hite is megszilárdul, de már csak akkor amikor a megjelenésekben valóban meggyőződtek arról, hogy ugyanaz a személy áll előttük, mint akit halála előtt ismertek, ugyanazzal a szeretettel és a megváltás művének befejezésével. Ekkor azonban Simon Péter még nem ezt látta. A hit látása próbálkozik már lelkében, de a kakasszó még sokkal erősebben fátyolosítja látását, mint az üres sírból felcsapó megváltó fény. Még nem biztos abban, hogy valóban az történt, amit hinni akar teljes szívéből, de amikor benéz az üres sírboltba és látja, hogy ott minden el van gondosan rendezve már erősebb benne a Feltámadás hite, mert tudja, hogy ha a rablók, vagy a katonák vitték volna el a testet, a gyolcsokat és a lepleket nem hajtogatták volna össze gondosan, hanem mindent összevisszaságban hagytak volna. A látvány szent és meggyőző! Az üres sír nemcsak az apostolok csodálkozását adja, hanem beindítja a hit növekedését, amelyet aztán a személyes találkozások erősítenek meg végérvényesen. Számunkra ennek tartalma, lényege az Testvéreim, hogy Jézus Krisztus a valóságos testi halálon át, lépet át az éppen annyira valóságos örök életbe, s ezzel megmutatta minden benne hívőnek, hogy mi lehet a földi élet egyetlen célja. Krisztusban szeretett Testvéreim! Nagyon régen talán Karácsonykor volt utoljára ennyi ember ebben a gyönyörű templomban, amely éppen olyan elrendezett, mégis szolidan egyszerű, mint Jézus Krisztus sziklasírja. Remélem, hogy a hit apró magva ott lobog ma mindannyiotoknak a lelkében. Remélem, hogy nemcsak a kíváncsiság hozott ide benneteket, nemcsak a két keresztelés, hanem a Feltámadás hite és tudata is. Népviseletbe öltözött táncosok, üde, ünnepi megjelenése, ha visszafogott volt is egy kicsit, de azért mindenképpen figyelemre méltó, és reménykeltő a jövőre nézve. Biztos vagyok abban, hogy az emberekben, bennetek ott van a hit mustárnyi magja, ott van csak meg kellene kicsit öntözni az evangéliumok, és a Szentlélek vizével. Testvéreim, Jézus Krisztus föltámadása nem annyit jelent, mint amikor egy jógi leállítja életfunkcióit és halottnak látszik, hogy aztán újra magához térjen. Ő valósággal meghalt, emberi lényét irgalmatlanul lerombolták, erőteljes fiatal testét borzalmas módon szétroncsolták, sugárzó arcára hullamerevség költözött. Ténylegesen befejezte földi pályáját, alászállt a "poklokra", a Hádészba, a Seolba, a holtak országába.

Mégis a ma reggel felfedezett és meglátott üres sir, azt jelenti, hogy: És mégis él.

Jézus Krisztus föltámadása nem is annyit jelent, mint amikor ő visszaszólította az életbe Jairus kislányát, a naimi özvegy fiát, vagy barátját, Lázárt, vagy amikor Péter föltámasztotta Tabitát (Csel 9,40), vagy Pál Eutíchoszt (Csel 20,9-10). Ezek visszatértek földi életükbe, s ott folytatták életüket, ahol egyszer abba maradt, de nem új életet kezdtek, mert egyszer újból és véglegesen meg kellett halniuk. De Jézus Krisztus végérvényesen halt meg, nem hal meg többet, és egyáltalán nem tért vissza a halandó életbe. Nem ott folytatta, ahol földi élete elszakadt a keresztfán! Nem ott folytatta, hogy ismét a tanítványai élére állva, tovább vezette őket! A mi Urunk, Jézus Krisztus új, isteni életébe költözött, hagyva, hogy mi, akik itt maradtunk tanítására alapozva az újszövetségben egy új életet alakíthassunk ki magunknak, nem az ő vezetésével, hanem saját hitünk erejéből. Természetesen nem hagyta el apostolait, nem hagyta el Édesanyját, Máriát, és nem hagyott el bennünket sem, csupán megnyitotta előttünk az örök élet kapuját.

És mégis él! És a Szentlélek kiáradásával minden hívő ember szívében ott él mondanivalója, példája, szeretete.

Jézus Krisztus föltámadása legeslegkevésbé annyit jelent, mint az állítólagos reinkarnáció, amely abból állna, hogy az ember lelke egy másik testben jelenik meg újra. Ami képtelenség, mert a testem attól ez a test, hogy ez a lélek élteti, nem az anyagi részecskék azonossága teszi azonossá önmagával. Jézus Krisztus nem jelenik meg egy másik testben, nem kezd el újra csecsemőkortól férfikorig növekedni; csak egyetlen teste van, az a szétroncsolt test, a keresztrefeszítés sebeivel; Tamás bedughatja kezét a lándzsadöfésbe oldalán... Mi is szemlélhetjük ennyi évvel később minden szent sebét! Ezekben napokban és a jövőben is újra meg újra átélhetjük virágvasárnapi csodálatos bevonulását, átélhetjük az utolsó vacsorában a szentmise megalapítását, virraszthatunk vele a Getszemáni kertben, átélve minden kísértést, végig vonulhatunk vele a Via Dolorosan saját keresztünket hordozva, meghalhatunk vele a magasba emelt keresztfán, őrizhetjük sírját, és bekukkanthatunk az üres sírba is a mai reggelen.

És mégis él! Kiálthatjuk örömmel bele ebbe a mai modern, okoskodó világba.

Mit jelent Jézus Krisztus föltámadása? Hogy az a keresztre szögezett ember isteni életben részesül. Hogy a sírból eltűnt testen megkezdődött az univerzum át istenülése. Hogy a létezés minden képzeletet meghaladó borzalmasságából ajtó nyílik Isten szerető szívéhez - és az élő Jézus Krisztus ez az ajtó. Hogy a lándzsadöféssel, amely Jézus Krisztus mellkasát átverte, Isten átszegezte az ember bizalmatlanságát és rettegését, ősi félelmét. Az ószövetség népe, a kiválasztott zsidó nép Jézus Krisztus előtt csak a szolgai félelmet ismerte Istennel szemben. Nekik az Isten mindig valami félelmetes, földöntúli erőként nyilvánult meg. Azért, mert a kiválasztott nép nem volt képes huzamosabb ideig hinni Istenben, újból és újból visszazuhantak a bálványimádás szörnyű bűnébe. Ma Testvéreim ugyanezeket az ószövetségi hatásokat igyekeznek a liberális-zsidó erők ránk erőltetni! Pontosan ebbe a szolgaságba taszítottak vissza bennünket, és a pénzt állították fel bálványként, hogy azt imádjuk! A Szentírás nyilvánvalóan tanúsítja, hogy ugyan ismerték a gyermeki bizalmat is, viszont, mint keresztény hívő mégis azt állítom és hirdetem, hogy Jézus Krisztus föltámadásával ez a gyermeki bizalom új dimenzióba lépett. Isten transzcendens boldogsága végérvényesen behatolt emberi immanenciánkba. A föltámadt Jézus Krisztus jelenlegi, immár örökké tartó állapota egyszerre tartalmazza az ember keresztre-szegezettségét és azt a végleges, visszavonhatatlan és korlátozhatatlan dicsőséget, amely egyedül Isten sajátja. Ezért mondhatjuk mi keresztény katolikus hívek, hogy nem vagyunk már többé szolgák, hanem az Atya gyermekei. Miközben hitünkkel csodálatos módon osztozunk benne, bűneinkkel a történelem végéig meghazudtoljuk, megcsúfoljuk, elerőtlenítjük, sárban hurcoljuk. Minden ember életével újra és újra végig űzi Jézus Krisztust a keresztúton. Ez a keresztút lehet olyan, mint az övé volt kétezer évvel ezelőtt, de lehet olyan is, mint azé az emberé, aki Jézus Krisztus tanítása szerint él és hirdeti az egész világnak, hogy a názáreti Mester:

Mégis él.

Himnusz a felfeszített Krisztushoz
Szent Bernát doktornak imádsága

II. Az Üdvözítő kezeihez
(1513-nál nem később)[1]

Idvözlégy ez világnak jó Megváltója
Nehezülteknek kívánsága,
Ki körösztfára emeltetél,
Két kezedön függesztetél!...
Tü szent kezek, idvözlegyetök,
Új rózsával megtöltetők,
Kiket elterjesztvén ágra, keményön húztak,
Vas szegekvel meggyagdostak,
Kikből gyöngyelő véröd hullott,
Aszú földet harmatozott!
Látom, hogy foly mindönünnen
Te szép véröd nagy bévségvel,
Piros, oly mint urast nyílt rózsa
Mi lelkönknek váltságára!
Bárson színű vérős kezed
Szerelmemben megölelőm.
Szoméhozott aszú számval
Iszom szent vérödet kívánságval.
Körösztfádat ha szoréjtom,
Sírva mondom vigasságom
Keménségös nagy kénodért,
Te szent véröd hullásáért
Adok hálát könnyhullatva,
Szent kezedet megapolva.
Szent vérödben keserödvén
Reménségöm beléd vetőm.
Te szent kezed oltalmazzon,
Halálomkoron
Es te jogod engöm
Hozzád fogadjon.

Krisztusban szeretett Testvéreim! Tapasztalatból tudjuk, hogy a legszebb, a legünnepélyesebb napok múlnak el a leggyorsabban életünkben, de ezek nyoma marad meg legtartósabban a lelkünkben. Az üres sír felemelő látványa kísérjen bennünket egész életünkben, és a feltámadás hite töltse el lelkünket.


Imádkozzunk:

Istenünk, örök jóságoddal oltalmazd Egyházadat, hogy húsvét szent titkainak ünneplése által megújulva eljusson a dicsőséges feltámadásra. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!